Blue & Kellan

- Dicsértessék - emelem meg az ásványvizes üvegem a pap felé, kinek arcán megint az a rohadt kiismerhetetlen mosoly jelenik meg,
- Csak nem úgy döntöttél, meggyónsz gyermekem? – a hangja megint annyira elfuserált, hogy a zsigereimben érzem, egyszer erre rá fog venni. De hosszú a lista, és ismerem magam, ha ki is mondanám azt a töménytelen szarságot, amit elkövettem, el is hinném, hogy én is rohadék vagyok, nem csak azok, akiket nyirbálok itt naponta.
- Miért? Csak nem szabira küldték? – vonom fel a szemöldököm, és a várt nevetés hatására én is elmosolyodok, de csak úgy halványan, épp csak látszik. Már a múltkor is közöltem vele, ahhoz legalább egy hét kéne, szerencsétlen meg azt hiszi, vicceltem.
Aztán meglátom a csajt, aki úgy bámul erre a tákolmányra, mintha nem is tudom, mit látna. Istenem, ezek a vérszopók mennyire szánalomra méltóak tudnak lenni. Ez a csaj is annyira szerencsétlen hatást kelt, hogy esküszöm, egy kósza pillanatra még meg is sajnálom, főleg mikor az az árnyék átsuhan az arcán.
- Na, hűtse be azt a misebort, meló után beugrok – paskolom vállon az öreget, aztán igazítva az övemen, na meg a rajta lévő fegyveren, elindulok a csaj után. De csak olyan lightosan, mintha én is turista lennék, és nem az, akinek ma este is vér fog tapadni a kezéhez.
Amúgy meg szégyen, nem szégyen, csípem én az öreget. Tud okosat mondani, és sokszor még el is hiszem, hogy nem tart teljesen flúgosnak, és a szeme.. mindig úgy néz rám, mint aki teljesen képben van azzal, mi vagyok, mit csinálok, pedig haljak meg, ha csak egy szóval is említettem.
Kiengedem a hajam, csak azért, hogy megmutassam, a természetes hullámos fürtök sokkal vagányabbak, na meg, hogy elrejtsem a tetkóim, mert egy avatott szem lazán leszűri, hogy mik azok, na meg, hogy mit tettem annak érdekében, hogy azok rám kerüljenek. Nem hinném, hogy jagerdivat lenne, én pusztán csak nem akartam felejteni, azok a kis madarak meg emlékeztetnek.. az összesre… mindenre.

Sose feledd, honnan kerültél ide, Blue…

Rühellem Sarát, de akkor ott igaza volt. Elszaladt velem a ló, s mindez az ő ötlete volt, a nyavalyás verebeket is ő találta ki, de hasznosnak bizonyult, hisz visszavettem az arcomból… többé kevésbé.

Fogalmam sincs, mi üthetett mostanság a pasikba, de kezd egyre degradálóbb lenni, hogy mindenhol követnek. És csodálkoznak, ha az ember lánya kisvártatva paranoiás lesz. Jó, ennek legalább alapja van, mert a nyakam rá merném tenni, hogy az ürgének köze van a kis csajhoz. Na, de nyugi, ha minden jól megy, és ajánlom, hogy menjen, ezt aproblémát mindjárt orvosolni fogom.
Igaz sokkal egyszerűbb dolgom lenne, ha nem egy idős vámpír loholna utánam, akinek még csak meg se kell erőltetnie magát, hogy a falra kenjen, mázli, hogy szívós vagyok, mint a nyavaja.
Ahogy az várható volt, előttem terem, így én kritikusan végig tudok nézni rajta. Semmi jelét nem mutatom annak, hogy bármilyen hatással is lenne rám, hisz nincs is, pusztán az erőviszonyokat mérem fel.
Aztán meg a szemöldököm is felszalad. Illedelmes vámpír.. mi lesz ezek után, egy démon, kai bocsánatot kér? Tényleg vannak a világnak furcsa egyedei. Ja mondom ezt én, aki konkrétan minden lépésével szemközt röhögi a rendet, na meg a léte valódi értelmét, de mindenhová kell egy fekete bárány, nem?
- A-aaa, a második randiig egy szót se szólok magamról - rázom meg a fejem, jelezve, hogy ettől nem tágítok még akkor sem, ha olyan pasi áll előttem, aki láttán szó szerint összepisilem magam.
- Elvi kérdés, sorry - vágok bűnbánó képet, már amennyire az tőlem telik, s majd, hogy ezt már letudtuk, még mutatok egy peace jelet, és kikerülöm a férfit. Legalább is a feltett szándékom ez, hisz nem érek én itt rá cseverészni, meg amúgyse megy nekem.