Another way out

Azt kérdezi, miképp vélekedek róla, de nem árulja el, miben. Ezzel aztán nem vagyok kisegítve. Éppenséggel napestig sorolhatnám, hogy mit gondolok róla, hiszen már hosszú ideje keresztezi egymást az utunk, az alatt történt jó néhány említésre érdemes szituáció. A következő mondattal végre közelít egy kicsit.
- Hogy miért lehetsz... – itt azonban megállok, lepillantok a jegyzeteimre, megforgatom a nyelvem, nem szívesen mondom ki ezt a szerkezetet. Az életem része. Mi az, hogy miért? Nem értem, mit akar ezzel.  – Mert jól megértjük egymást. Már amikor nem vagy hülye – sietek azért kiegészíteni magam egy halvány félmosollyal. – Kedvelem a társaságod, megvan a magadhoz való eszed, mégis jó ellensúly vagy számomra, hogy ne vesszek el a racionalitás úttalan útvesztőjében. – Igazából fogalmam sincs, hogy milyen választ vár. Kísérletezem.
A válaszaira azért egy pillanatra megtámasztom a fejem. Ujjbegyeim lassan, akkurátusan simítanak végig a homlokomon. Próbálok nem ideges lenni.
- Nem mondtam. És nem is fogom. Nem vagyok az a típus, aki ilyesmiről hablatyol, vagy talán olyannak ismersz? Attól, hogy ismételgeted ezeket a mondatokat, még nem fogsz közelebb jutni a válaszokhoz. Mégpedig azért, mert már rég megkaptad tőlem. Ismered a véleményem, hisz’ nem egyszer mondtam el – köztük az előbb is –: nem vagy fogoly a házamban, de ha már itt vagy, és minden jelzés vagy üzenet nélkül elhúzod a csíkot, mikor a fél világ rád vadászik, felfoghatnád végre, hogy egy árnyalatnyit talán furcsa. És esetleg némi magyarázatra szorulna. Különben a házigazda még azt hiheti, hogy ő a felelős ezért a sürgető távozásért. És talán olyan is megfordulhat a fejében, hogy kényszernek érzed az ittlétet, magad pedig fogolynak. – Ez pedig olyasmihez vezethet, mint ami a műteremben is megtörtént. Vagyis vezetett. Kíváncsi vagyok, hogy rájön-e. Egyenességet akart, hát egyenes válaszokat kapott.
- Ne hasonlíts engem az emberekhez! – dörrenek fel, ahogy kibukik belőlem az átgondolatlan mondat. Felhúzott. Már megint. Felmerül bennem a kérdés, hogy mégis miért csinálom ezt. Egyszerre küzdök a dühömmel, a vérszomjjal, és az ő értetlen makacsságával. Miért érdekel, hogy megértse, amit közölni akarok? Elintézhetném annyival is, hogy belé szuggerálom a mondanivalómat, vagy bűvészkedek kicsit az elméjével.
Mégsem teszem meg. Nem azért tartom magam mellett, hogy bábot vagy bólogató kiskutyát csináljak belőle. – Mióta van egy csöpp eszem, kívülálló vagyok. – Otthagytam a teremtőmet, és nem is csatlakoztam semmilyen klánhoz. Nem élek a fajtársaim között, ahogy az emberek világába is csak a játék kedvéért tévedtem. Bábmesterként. Érdekelt, hogy hogyan mozognak sakkfigurákként. – Mert csak egy kívülálló gyakorolhat kontrollt.  Már ha erre gondolsz vele.
- Mint láthattad, nem volt alkalmas – tárom szét a kezeim a tanácskozó teremre és az imént távozó vendégekre utalva. Tényleg nehezemre esik ennyiféle kontrollt tartani egyszerre. Másokat sokkal könnyebb irányítanom. Évezredes létem legnagyobb kihívása mindig is az önkontroll volt, én pedig azt hittem, eredményes volt a sok-sok erőfeszítésem. Adam viszont minduntalan bebizonyítja, mennyire nem megy még most sem.
Nem bírom ezt a folyamatos ismételgetést. Azt a látszatot kelti, hogy semerre sem haladunk, pedig már jó ideje pazaroljuk rá az energiákat. Mi az értelme ennek a beszélgetésnek? Miért jött le? Hová tartunk? Nem látom egyiket sem. A reakcióival megakaszt és értelmetlenné teszi a logikámat. Hiába válaszolok, felteszi még egyszer a kérdést, kérdezek, és mindenre ugyanaz a válasz: én válaszoljak. Rettentően felhergel vele. A pillanat műve az asszociáció, de hirtelen a fogságomat juttatja eszembe és a jágerek véget nem érő kérdéseit, újra és újra, akármit felelek, sosem hagyták abba, egyszerre kínoztak fizikailag és mentálisan, és minden percet élveztek, ahogy az őrület felé taszítottak...
Az emlék váratlan elevenséggel jelenik meg előttem, pedig azt hittem, már eltemettem magamban azt a másfél hónapot, és többé semmi hatással nem lesz rám.
Ez lehet az utolsó csepp a pohárban, mert a következő pillanatban már Adam nyakánál vagyok, és minden vágyam, hogy véget vessek ennek az állapotnak. Nem akarok szomjazni a vérére. Inni akarom.

Eleresztem, bár még nem csitult el teljesen a sóvárgás. Nem akarok még jobban ártani neki, így is sérült. Akaratom ellenére mégis időbe telik, amíg összeszedem magam, és ténylegesen eltávolodok tőle. Mikor megszólal, már az ajtóhoz közelítek. Megtorpanok, de nem fordulok meg, nem nézek rá, épp eleget olvasott már az érzelmeimből.
- Szólok, hogy segítsenek vissza a szobádba – felelek csupán erre, és távozom. Szégyellem magam. De arra gondolok, talán így megkapta végre azokat a válaszokat, amiket annyira hiányolt tőlem. És talán én is tőle.

Jaden – Adam

Hogy miért nem annyira bölcs dolog magadra haragítani egy árnywiccát?
Íme.
Keresve se találnék ettől reprezentatívabb példát. Nem nevezném éppenséggel mindennapi látványnak, hogy egy rangos vámpír már-már krisztusi pózban hűsöl egy fából eszkábált keresztre szegezve, a lycanoktól hemzsegő Boston melletti erdő kellős közepén, az éjszaka lepte domboldal havas csendességében.
Jogos a kérdés, hogy de hát miért hagyom én mindezt. Tényleg jogos.
Mert még ezer éves tapasztalattal a hátam mögött sem vagyok elég óvatos, mert az árnywiccák túlságosan ravasz nőszemélyek ahhoz, hogy kitapintsák és megsimogassák azt a tenyérnyi gyengeséget, ami még egy magamfajtában is lappang valahol, és mert egy borzongatóan szimmetrikus körgyűrű kellős közepén időzök, a felszentelt falusi templom meghitt szomszédságában, egy félig elvégzett ősi rituálé kitüntetett alanyaként.
Hogy hogy kerültem ide? Ez bizony egy elég hosszú történet... Ha nem baj, nem is pocsékolnám most erre az értékes időt. Ha igaz, amit a némber állít, kerek egy óra elteltével... még kimondani sem annyira akaródzik.
Nem mintha megingathatatlanul hinnék a mágikus képességeik állítólagos felmérhetetlen erejében, de azért magam is jobbnak látnám most már lelépni innen. Minél több erőt kiszippant belőlem ez a felhajtás, annál kényelmetlenebbé kezd válni a szituáció. Ráadásul, az éjszaka is az utolsó óráihoz közeleg, hajnalra szerettem volna hazaérni, de ha ez így megy tovább, nem hogy az otthonomba nem tudok visszamenni, de még egy nyamvadt felhőt sem leszek képes magam fölé csalogatni. Nem ismerném be, de most már valóban érzem, hogy fokozatosan – drasztikusan – szökik belőlem az erő. De korai még kétségbe esni.
- Mégis mit vétettem, hogy ennyire szigorú bánásmódot kapok? – puhatolom a drága boszorkányunkat, valamiféle egérút után tapogatva, ha csak felbosszantanám, már azzal is elégedett lennék. Egyelőre.
- Ne csinálj úgy, mintha árnyalatnyi fogalmad sem lenne róla – dalolja behízelgő hangon, a kedvemért megszakítva az ügyködését. – Hogy tetszik a póz? – simít végig átszúrt tenyereimen.
- Nem vall túlságosan sok fantáziára.
Elmosolyodik, majd az ujjai lassan, kimérten végigszántanak ruhátlanná tett testemen.
- Nemsokára jobban fogod értékelni – azzal vissza is fordul, folytatva a szememben csak hókuszpókusznak ható ténykedéseket. – Figyelmeztettelek, mikor utoljára találkoztunk.
Ez éppenséggel igaz. Néhány évszázada megy már köztünk ez a huzavona. Számtalanszor keresztbe tettünk már egymás terveinek, Arphia mindig is olyan nőszemély volt, akit érdemes komolyan venni, de hogy időközben ilyen erőre tett volna szert, amit jelenleg magáról állít, nos, nagyon is meglepő számomra. Mi több, meglehetősen szkeptikussá tesz.
És egyben elborzaszt még a gondolat is, hogy képes lehet megfosztani vámpír mivoltomtól, és emberi testbe, a régen elhagyott, halandó viszontagságok közé visszakényszeríteni. Ez egyszerűen úgysem lehetséges.

Mikor az utolsó ráolvasásnak is vége szakad, több minden történik egyszerre. A helyszín hirtelen megváltozik, minden, ami külső beavatkozást jelentett: a kör, a tűz, a rituálé kellékei, a fogva tartó keresztet is beleértve, eltűnik a tájból. Mintha az utóbbi néhány órát egyetlen ecsetvonással kitörölték volna, a világ idegenné, csupasszá és érintetlenné változik, akár csak a testem.
Nem érzek semmit, csupán a wicca csókjának lenyomata ég még mindig az ajkamon, perzsel, akár a tűz. A fejem zúg, ismeretlen szédülés zavarja érzékeimet. Minden túlságosan tompa és távoli.
De a talpam immár a talajon, a lábaim alig bírják megtartani a súlyom. Néhány mozdulatlan pillanat műve csak, és térdre érkezek, eldőlök, akár egy darab fa, az ujjaim mélyen beletúrnak a hóba, ahogy megtámaszkodok. Hosszú percek múltán veszem csak észre, hogy a leheletem páragomolyt formál az éjszakai levegőbe. Nem sokkal később, ahogy az üresség és a bénultságom lassan oszladozni kezd, egyetlen domináns, minden mást kiszorító érzés kerít hatalmába:
fázom.
Az agyam lassan mozdul, próbál lépést tartani az érzékeimmel, de minden erőfeszítésem ellenére ocsúdozik csupán. Hát mégis megtörtént? Hogyan? Hogyan lehetséges ez? Választ azonban egyelőre senki sem kínál.

Jaden – Adam

A tudatom még nehéz, ködfoltos, nem tudom, milyen mágiát használt rajtam az a boszorka, de ezek szerint időbe telik, amíg minden összeáll, és a helyére kerül. Mert a helyére kell kerülnie. Bénultságom lassan csordogáló perceiben hiszek abban, hogy ha összeszedem magam, és kitisztul a fejem, akkor minden, amit most furcsának érzek, visszaváltozik.
Ám akárhogy várom, ez a pillanat nem nagyon akar eljönni. Gyenge vagyok, az oly’ stabilan megszokott erőm nem akar támogatni, még a lábam is kidől alólam, és ez dühít, amit csak úgy tudok kifejezni, hogy ökölbe szorítom a hótakaró alá fúrt ujjaimat, rámarkolok velük a nyomástól roppanva megszilárduló hóra, és máris érzem, ahogy apró vízcseppek futnak végig a tenyeremen. Hideg.
A hideg egyenként kúszik végig a tagjaimon, előbb libabőrbe vonva a bőröm, majd apró, alig érzékelhető remegésbe kényszerítve a testem. Az elmém rég elfelejtette már, milyen is volt kint az éjszakai fagyban. Emberként... ezt az egy szót azonban még nem meri hozzátenni. Ez nem lehet. Kell, hogy legyen rá más magyarázat.
Adam mondata ér el hozzám. Itt van, de hogy kerül ide?
- Mit keresel itt? – morgom cseppet sem jókedvemben. Nem rá vagyok mérges, hanem erre az egész kialakult helyzetre, meg rá, hogy már megint...
- Hogy találtál meg? – A múltkorival ellentétben most nem tűntem el hetekre, hónapokra, mindössze egy fél nappal maradtam tovább a kelleténél. Fogalmam sincs, miből szűrte le, hogy utánam kell jönnie, de mindegy is. Nehezen tudnám elhitetni vele, hogy nincs szükségem a segítségére. Talán magammal is.

Megérint, s az érintése nyomán furcsa, bizsergető érzés kezd el gyűrűzni a vállamban, egy csöppnyi melegség, amit ösztönösen kíván a testem, mégis összerándulok tőle, és amennyire tehetem elmozdulás nélkül, elhúzódom előle. Megijeszt az érzet váratlansága, idegensége, az érzékeim hirtelen nem tudják hova tenni, mintha elektromosság csípett volna meg. Értetlenül emelem felé a fejem, és próbálok rájönni, mi történhetett, olyan tekintettel, mintha tőle várnám a választ.
Lassan esik csak le a tantusz. De elfogadni még mindig nem vagyok hajlandó. Kell, hogy legyen másik magyarázat. A varázslat során benne végbemenő folyamatot viszont nem érzékelem, túlságosan elfoglal, ami velem történik.
A kérdésére gombóc gyűlik a torkomban, és újra elönt a düh is. A legalattomosabb, tehetetlen-fajta. Mi történt? Mégis mi történt?! Honnan tudnám elmondani? Elmagyarázni, amikor én sem értem. Egy árnywicca emberré változtatott. Ez még viccnek is rossz. Semmi értelme kimondani, és magyarázkodni sem akarok. Nem akarom a kérdéseket, hogy mi meg hogy történt. Nem tudom. És ez a messzi, üres, testetlen nem tudom valahol mélyen, a bőröm alatt sokkal jobban megrémiszt, mint eddig bármi más.
Félelem? Tehát ilyen lenne? Ez hülyeség, egy vámpír is érezhet félelmet, dobom el azonnal a racionálisan megcáfolt gondolatot.
- Nem történt semmi.
Rámteríti a kabátot, és a testem remegése szinte azonnal alábbhagy egy kicsit, a meleg iránti vágyakozásom eléri, hogy mozduljak, a kezeim elemelkednek a földtől, és immár teljesen felülve elől is összehúzom magamon az anyagot. Ekkor veszem észre, hogy tenyereimből vér szivárog, a kereszt... némileg megnyugtat azonban, hogy sajognak ugyan, de lényeges fájdalmat nem igazán érzek. Ha... ha tényleg megtörtént volna, kellene éreznem valamit, nem?
Csak ülök, és magam elé bámulok. Ismét Adam mondata szakít ki a gondolataimból. Nem válaszolok rá azonnal. Körbenézek, lassan valóban lassan pirkadni kezd.
- Majd felhúzok néhány felhőt – válaszolom szárazon, evidensen, majdhogynem vállat vonva. Egyre jobban magamhoz térek, és ez jó.
- Repíts haza – adom ki a parancsot határozottan. Ez az, amire szükségem van. Majd otthon... otthon megszűnik minden bizonytalanságom. Lehet, csak megmérgezett, vagy csak ideig-óráig állnak fenn ezek a tünetek. Ám mire kimondom magam is rájövök, hogy ez túlságosan erős volt. – Kérlek – teszem hozzá, hogy némiképp lágyítsak rajta, és ez sikerül is. Felé fordulok, és most először a szemébe nézek. Hogy mi néz szembe vele? Minden, ami jelenleg én vagyok.
Az elmém annyira erős kontrollt gyakorol felettem, hogy nem vagyok hajlandó elhinni, mi is történt voltaképp. Sem észrevenni a lehető legbiztosabb jelét: a szívem mozgását.
- Elegem van ebből a helyből – nézek ismét körbe futólag, az arcomon nyíltan undor és csalódottság ül. Hogy a vonzalmam fokozza, felhangzik egy farkasüvöltés. Nem is annyira távolról, mint jól esne hallani.
- Igen. Ti hiányoztatok... – és egyben emlékeztetem magam, hogy én jöttem a területükre, még ha vámpírként épp hogy csak egy röpke kiruccanásnyi távolságra is vagyok a birtokhatártól. A hideg akkor is végigfut a hátamon erre a hangra.

Jaden – Adam

Adam érkezése és jelenléte egyre inkább elűzi a fejemből azt a tejfehér ködöt, amibe Arphia távozása taszított. Vagy magam sem tudom, talán épp az idő múlása az, ami a józanságom fokozatosan visszacsalogatja, ahogy a mágiája egyre inkább távozik a környezetemből. Mit művelt velem? Egyelőre csak vaktában tapogatok. És a frissen lehullott hóban, térdre rogyva, ruhátlanul... erőtlenül. A kiszolgáltatottság érzete minden egyes másodperccel elviselhetetlenebb, ahogy a valóság felé közelítek.
Adam szavaiba próbálok kapaszkodni.
- Kerestél, de nem tudom, miért – és néhány pillanatra talán tényleg úgy tűnik, hogy fogalmam sincs, mi folyik körülöttem. Olyan igazság ez, amit jelenleg a lehető legmélyebbre akarok rejteni. A valóságnak azt a halovány alternatíváját, ami úgyahogy magyarázná az eseményeket, határozottan nem vagyok hajlandó számításba venni.
Nem válaszolok a kérdésére, csupán mereven bámulom a havat. Fájt. Ha a büszkeségem engedné, ezt válaszolnám, hogy soha többé ne akarja megismételni, ne merjen hozzám érni, nem akarom érezni még egyszer. Teljesen új, teljesen más, erősebb, mint amit megszoktam. Ijesztő, egyetlen érintésnek is milyen hatása van. Nem akarok érezni.
Az újabb mondatára már felpillantok rá, talán a tekintetem az egyetlen, ami még őrzi azt az énem, aki valójában vagyok. Aminek lassan az utolsó cseppje is elpárolog belőlem.
A dühömet azonban csillapítja az átmeneti meleg, ami a kabáttal érkezik, automatikusan húzom összébb magamon. Már el is felejtettem milyen érzés. Egy újabb érzés. Mindenütt csak érzés. Kezdem úgy érezni, hogy a saját csapdámba estem bele, vámpírként egyik legkedveltebb szórakozásom volt az emberi érzelmekkel játszadozni, kihasználni, saját előnyömmé kovácsolni és ellenük fordítani a gyengeségeiket, kicsinyességüket, sóvár vágyaikat. És még csak észre sem veszem, hogy múlt időben beszélek.
Ez újra fellobbantja bennem a dühöt, a dacot és a tagadást.
Kihúzom a kezeimet az övéből. Kicsit ugyan forradtak a sebek, a vérzés elállt – neki köszönhetően –, de a néhány másodperces gyógyulás nagyon is látványosan elmarad. Hát a regenerálódásom is cserben hagy? Mérgemben ökölbe szorítom a kezem, de attól csak újra felszakad, a fájdalom pedig furcsán, égető lángnyelvekkel nyaldossa körbe a tenyerem. Fájdalom. Messze van attól, amit ne tudnék elviselni, de a jelenléte a végletekig zavar. Mégsem hagyom, hogy Adam begyógyítsa, a testemnek meg kell oldania magától, ha nem tudja, hát szenvedjen miatta.
- Majd begyógyul – törlöm a hóba a frissen kiserkent vért, és észre sem veszem, hogy nem érzem az illatát.
- Majd akkor teszem meg, amikor én akarom, nem akkor, amikor te parancsolod – förmedek rá, mert a válasza ismét felbosszant. Mégis minek néz engem? Hogy mer így beszélni velem? Én ne lennék képes rá? – Egyelőre semmi szükség rá.
Azzal el is fordulok tőle, mostanra elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy megkíséreljem a felállást. Ideje hazamenni. Bár valahol mélyen tisztában vagyok vele, hogy nem helyes, nem tudom elhessegetni a reményt, hogy ha hazatérek, a saját közegemben, a saját, megszokott környezetemben, minden, ami most gondot okoz, visszaváltozik. Mert vissza kell változnia. Emberi gyarlóság vajon, hogy nem veszem észre: az agyam, ami mindig is a legnagyobb segítségemet jelentette, jelenleg szörnyű játékot űz velem, ellenem fordult és távhitekbe kerget. Vagy a nagyra növesztett vámpír dölyföm és büszkeségem hagyatéka?
Az utasítása, akármilyen határozott is, váratlanul ér. Jól tudja, hogy utálom, és lesz szíves észben tartani. Senki hátára nem mászom, nem vagyok csomag. – Vagy elviszel normálisan, vagy nem mondtam semmit. – Ha azt hiszi, meggyőzhető vagyok, hát nagyon téved.
- Rossz hír? A legjobbkor. Ne fogd vissza magad – dörmögöm félvállról, tökéletesen abban a tudatban, hogy ennél rosszabb már úgysem lehet.  A felhangzó üvöltést bár utálom, egyelőre koránt sem érzem valós fenegetésnek.
- Mi?! – fordulok azonnal száznyolcvan fokban, felé. A tekintetemben hitetlenség, düh és meglepettség keveredik.  – És ezt csak most mondod? Jó, hogy nem vártad meg, amíg... – de itt elhallgatok. Majdnem. Majdnem kimondtam. Utálom magam, hogy másra vagyok utalva. Ez az egész kezd egy különösen kellemetlen helyzetté változni.
- Akkor hajrá – veszem végül tudomásul, hogy nincs más választásunk. Teszek néhány próbalépést a hóban, a hideg jelenleg nem okoz komolyan vehető gondot, a járás már megy, érzem, hogy gyengébb vagyok, de fokozatosan tér vissza az erőm.
- Ajánlom, hogy jól emlékezz. – A hangomban megbújik egy kis fenyegetés.
Mindkettőnk érdekében.

Az utóbbi másfél órát, bármeddig éljek is, biztos, hogy nem fogom elfelejteni. Nem csak a lábaim nem érzem, de egyetlen tagom sem igazán, az erő, ami nemrég növekedni kezdett bennem, most újra csak pislákol. Kimerültem. Egy másfél órás sétától.
Az elmém viszont nem hajlandó engedni a testemnek. És nem is nagyon van rá lehetőség. Ellenséges területen vagyunk. Itt nem maradhatunk. Ez nem kérdés.
Csak látnám már azt a nyomorék faházat. Azon sem lepődnék meg, ha Adam eltévedt volna. Az út során akármit mondott is, mélyen hallgattam, morcosságba burkolózva, de valójában a testemmel és az elemekkel küzdve nem pazaroltam beszédre az energiám. Nem vagyok hajlandó gyengeséget mutatni. Még előtte sem.
Amikor nem ez jár a fejemben, akkor pedig az, hogy a farkasok mostanra valószínűleg kiszúrták a vérszagot.

Jaden – Adam

Eltűntem. Körülbelül fél napra, ami nálam bármit jelenthet. Egy nem tervezett utazást, egy váratlan lehetőséget, bármit, ami felkeltette az érdeklődésem. Szoktam ugyan üzenni ilyenkor, de csak néhány nap elteltével. Nem tudhatta tehát, hogy mi az oka az elmaradásomnak, mégis elindult utánam. Vagy teljesen paranoiás lett a legutóbbi eset miatt, amikor a jágerek foglya lettem. Vagy pedig ideje lenne hinnem végre a megérzéseiben.
- Fél napra. Máskor is megtettem már. Neked pedig szigorúan megtiltottam, hogy egyedül elhagyd a birtokot. – A múltkori esettel ellentétben most túlságosan sokan vadásznak rá. Tisztában vagyok vele, hogy nincs túl sok értelme, de amíg erről beszélünk, addig sem kell a tulajdonképpeni problémával foglalkozni, és egy kis erőt is gyűjthetek a felemelkedéshez.
Egy sötét pillantással jutalmazom a kijelentését, majd lassabban és nyomatékosabban megismétlem:
- Be fog gyógyulni – majd mintegy magától értetődően, más felé kormányozva a tekintetem hozzáteszem. – Vámpír vagyok, a testem nem betegszik meg.
- Köszönöm. Máskor is lehetnél ilyen készséges – mutatom a megjátszott meglepettség minimális jelét a hangomban. Mostanra elég erőt gyűjtöttem, nem csak a felálláshoz, egészen tettre képesnek érzem magam. Furcsán, és nem a maximumon, de az eddigi köd és gyengeség elmúlt.
Nem vagyok hajlandó a hátán utazni, még a gondolatot se tudom befogadni, nem is lennék én magam többé. Ahogy a ruháihoz nyúl, először nem tudom, mire készül, de amint világossá válik, közelebb lépek hozzá, és megfogom a gombok után nyúló kezét. Ha ellenkezne, egy kis erőt is kifejtek a szorításba.
- Tartsd magadon – nézek a szemébe, igyekszek meggyőzően, és próbálom kiszorítani a fejemből, hogy ezúttal cseppet sem érzem melegnek a bőrét. Hiszen kint vagyunk a hidegben, hogyan is lehetne...
- Nekem elég a kabát. – Megköszönni ugyanakkor már nem megy. Soha nem is ment ez a rész, nem hinném, hogy nekem találták ki. Ha ezután elindulunk, tartom is magam a csöndességemhez, van, vagyis inkább lenne mit átgondolni, az események mégis annyira frissek, hogy nehezemre esik objektíven átlátni mindent. És a szokatlan hideg is jelentősen akadályoz ebben. Megjártam Oroszországot, különösebb nehézségek nélkül, erre ez a nyamvadt kis hó, ezen az átokverte vidéken gondot okoz? Ezt én sem gondolhatom komolyan. Ki vagyok én? Emlékeztetem és hergelem önmagam, ahogy telik az idő, egyre kíméletlenebb módszerekkel. Adamnek mindössze egyetlen egy mondatára figyelek fel: amikor a házat mutatja. Valóban ott van, már nem annyira messze, de fájdalmasan sok lépés távolságban.
Van némi fogalmam a nephilim menedékekről, bár közeli ismeretséget sohasem kötöttem velük, és azt sem tudom, pontosan miképp funkcionálnak, tisztában vagyok vele, hogy az ő fajuknak nagyon is sokat jelent. Sejtésem szerint épp egy ilyen felé tartunk jelenleg. Talán rá is kérdeznék, de mostanra az arcom annyira megfagyott, hogy ha akarnám, sem lenne olyan egyszerű a beszéd. Adam gyógyító munkálkodását egyáltalán nem veszem észre, bár valószínűleg ez az oka, hogy még egyáltalán talpon vagyok.

Ám mielőtt elérhetnénk a kunyhót, villanó szemű farkasemberek bukkannak elő a környező fák közül, több oldalról, négy lábra ereszkedve, nagy sebességgel közelítenek meg minket, mielőtt sokat mozdulhatnánk, már be is kerítettek. Őrcsapatnak tűnik, elvégre a birtokhatáruk mentén sétálgatunk már egy ideje, bizonyára régebb óta követnek. A kérdés leginkább az: pontosan mióta. Tudnak-e arról, hogy ki vagyok, és mit tett velem Arphia. Nyom elvileg nem maradt a szertartásról, csak a kettőnk lábnyoma, aminek azonban semmi előzménye, mintha csak a domboldalban születtek volna meg.
Ami pedig engem illet, a kezem ökölbe szorul, ahogy összefont karral a kabát szélét markolom, kívülről nem látszik, de attól még nagyon is valóságos mozdulat. Tele valós érzelemmel: düh, amiért ár ennyire közel voltunk, undor, maguk a farkasok miatt, rettenetesen sok szempontból utálom őket, de ha ez nem lenne elég, irtó ocsmány jószágok, és bizony ott lapít a be ne vallott félelem. Ha támadnak, ennyi farkas ellen egészen biztos, hogy nem tudom megvédeni magam, sem pedig Adamet. Alig állok a lábamon, ami már amúgy is lassan lefagyni készül. Arphia műve, tudom, a varázslata még mindig érvényben van, és továbbra is kiszívja az erőm.
- Egy nephilim és egy ember. Fegyvertelenül, a kora hajnali órákban, visszakövethető nyomok nélkül. Egyik sem épp évszakhoz öltözve. Mi dolgotok itt? – szól felénk az egyik, mindkettőnket aprólékosan végigmérve, fenyegető agyarai arról árulkodnak, nem fognak megelégedni válasz nélkül, szemei vakítóan kéken izzanak ránk. Ahogy körbenézek, mindnek kék illetve aranyszínű írisze van, alfával szerencsére nincs dolgunk. Akármilyen ocsmány egy nap, egy kis szerencse most már minket is érhet, a hold sejtelmes homályban, de kifli alakban trónol az égen: még csak a közelében sem játunk a holdtöltének.
- Ember?! – szúrom közbe élesen, szinte azonnal, arcom sértett büszkeséggel mered rá, már-már kihívó pillantással. A szememben parázsként pattogó harag gyullad. – Hogy mered? Ha akarnám... – ám folytatni tovább nem vagyok képes.
A farkasok körében értetlenség övezi a megszólalásom és a viselkedésem, de nem is marad reakció nélkül. Több helyről agresszió jelei mutatkoznak.
- Ha akarnám, itt és most letépném a fejed, és apró csontokig ropogtatnám – lép még közelebb, aki az előbb is beszélt, megnyúlt pofáját egészen az enyém közelébe nyomva. – De az is lehet, hogy megelégszem egyetlen harapással – pillant le a nyakamra, majd a testem többi részére – egészen elszórakoztatna az üvöltésed.  
Régóta élek, de még sosem harapott meg farkas. Több vámpírt láttam már, aki napokig tartó irtózatos kínokat él át egy ilyen harapás nyomán, de a saját bőrömön még sohasem tapasztaltam. Egy sem jutott el odáig. A mostani lehetőség drasztikus közelsége viszont a büszkeség mellett egy kis félelmet is lop a tekintetembe.
- Egy vámpírt keresünk. Bizonyára tudtok róla – fűzi tovább a szót, ezúttal inkább Adamhez címezve –, hogy erre jár. Pont arra vesztettük el a nyomait, ahonnan a tieitek indulnak. Véletlen, vagy sem, majd ti megmondjátok. – Mintha csak nyomatékot adna szavainak, a körgyűrű épp, hogy egy kicsit, de szűkül körülöttünk. Próbálok szavak nélkül szólni Adamhez, mielőtt válaszolna, de magam sem érzékelem annyira az ő gondolatait. Ezt is blokkolta volna ez a boszorkány?

Jaden – Adam

Már majdnem rávágom, hogy ja, igen, persze, ezek szerint azért történt velem valami, mert ő utánam indult. Meglehetőst szkeptikus színezettel. De erre végül mégsem kerül sor. Helyette egészen más történik.
Az utolsó mondatára abbahagyom a talaj bámulását, felé fordítom a fejem, de ekkor már a jobb kezem ki is nyújtom irányába. Sokkal gyorsabbnak képzelem a mozdulatot, mint amilyen valójában, de célba talál, egészen pontosan a mellkasán markolom össze a ruhát, durvábban, mint egy baráthoz illik, a szemeim pedig, Arphia varázslata ide vagy oda, a személyiségem megszokott veszedelmét közvetítik.
- Vigyázz, mit mondasz! – villan a tekintetem, és az arcomra szigorúság költözik, nem tűröm, ha nem beszélnek elég tisztelettel velem, még tőle sem. Olyasmi ez, amihez annál jobban ragaszkodik az ember, minél inkább érzi, hogy csúszik ki a lába alól a talaj. Lehet, hogy átmenetileg gyengébb lettem, de ha a tekintélyemet is elvesztem, mindennek vége.
- Majd rendbe jön – ismétlem meg még egyszer, nyomatékosabban, majd elengedem. Nem akarok túl sok energiát pazarolni, erős a gyanúm, hogy ma éjjel szükségem lesz a tartalékaimra.
Felállok, és ennek köszönhetően szerencsére nem vagyok szemben vele, amikor újra beszélni kezd. Sosem fogom megszokni tőle ezeket a random érzelemkitöréseket. Számomra... nem is tudom, leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, amikor valaki zavarba jön a hallottak hatására. Többnyire válasz nélkül hagyom. Most azonban...
- Szóval fontos vagyok számodra? Akkor tedd, amit mo... kérek, és vedd vissza a ruháidat. Ha pedig ezzel készen vagy, mutasd az utat. – Közben próbálom a lehető legsemlegesebb arcot produkálni, most valahogy nehezemre esik a tökéletesen határozott, félelmetesen vasakaratú és állhatatos Jadent alakítani. Olyan mint egy nehéz súlyú kabát, amit túlságosan fárasztó cipelnem.

A farkasok érkezése nem ér váratlanul, de bevallom, már igencsak reménykedtem benne, hogy mégis megússzuk a felemelő társaságukat. Hát tévedtem. Adam közlendőjét viszont nem tudom mire vélni. Talán azt leszámítva, hogy láthatóan megvisel a fennálló klíma. Már elfelejtettem, milyen éles foga van a hidegnek. Alig állok a lábamon, de a pislákoló tűz egyből fellobban bennem, amikor embernek mernek nevezni. Engem! Kedvem támad végezni az összes bestiával, és felfortyan bennem a düh, hogy jelenleg képtelen vagyok megtenni. De ha a tetteim nem is, a szavaim kiszöknek belőlem, csak később jövök rá, mennyire meggondolatlan cselekedet volt, és hogy akkor és ott mennyi veszélyt vontam magunkra ezzel. Ha Adam nem menti a szituációt mind a ketten otthagytuk volna a fogunkat.
Ami viszont önmagában is olyasmi, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni. Adam mentett. Összeszedetten és felelősségteljesen; helyettem. Ha jelenleg nem is vagyok képes annyira ennek a fontosságát végiggondolni, az éjszaka folyamán, vagy az elkövetkező napokban bizonyára eljön majd a pillanat.
Jelenleg ugyanolyan gyilkos tekintettel fordítom felé a fejem, amikor az ő szájából is elhangzik a rám akasztott ember mivoltom, de innentől kezdve nem szólok egy szót sem. Ha ő akart intézkedni, hát rajta. Végül is, ráérek később is leharapni a fejét, miután használta is egy kicsit.
De ez az utolsó kép, amit érzékelek róla, mert ahogy a farkas közelebb lép, és ocsmány kezével a nyakamhoz ér, ő azonnal a hátam mögött terem, roppant szárnyait kiterjesztve közém és a lycan közé. Még ha nem is tartják erősnek a nephilimeket, azt el kell ismerni, hogy van hatása egy ilyen mozdulatnak, a bolhás bár nem fog megijedni tőle, ösztönösen hátrébb lép egy lépést. Nálam pedig ez az a pillanat, amikor elhomályosodik a világ. A testemnek kezd túl sok lenni, lemerülőben vannak az utolsó tartalékaim is. Az utolsó érzet, ami átjárja a csontjaim, a félelem szokatlan, fémes-keserű íze. Amikor megingok, majd összerogyok, még nem tudom, hogy végig fogja kísérni egész eszméletlenségemet.

Jaden – Adam

Utálom, amikor ilyen értetlen. Felmerül bennem, hogy tényleg ennyire nem érti a lényeget, vagy csak azért csinálja, hogy bosszantson vele.
- Én sem viccelek, ha azt mondom: még egy szó és leharapom a fejed – morgom válaszul, és közben meglepetten észlelem a tényt, miszerint az indulat sokkal hamarabb elborít, mint általában szokott. Adamhez sok-sok türelem kell, amit sosem értettem igazán, honnan is merítek, de most ez az egy mondat is elég volt, ez a szándékos-nem szándékos kitérő válasz, hogy felnyomakodjon bennem a harag. Furcsa érzés kerített hatalmába: az ujjbegyeim mintha lüktettek és zsiborogtak volna, olyan érzést keltve, mintha vér mozgolódott volna az érjárataimban. Csodálkozva a felfelé fordított kezeimre meredek, és értetlenül összedörzsölöm az ujjhegyeimet, a jeges balsejtelem hirtelen kiüti nyergéből a dühömet. Túl jól ismerem a vér mozgását, semmivel nem téveszteném össze ezt az érzést.
- Úgy értettem, nem hallom elég tisztán a szavaidban a tiszteletet – magyarázom még mindig lefelé tekintve, hozzá beszélek, a szavaim immáron konkrétak, a hangom mégis arról tanúskodik, hogy a gondolataim teljesen másutt járnak.
- Nincs rá időnk – felelek nemes egyszerűséggel, a hangomon hallatszik, hogy lezártnak tekintem a témát. Ha nem hajlandó mutatni az utat, hát vaktában indulok el valamerre, de igazából nem gondolom komolyan, hogy erre szükség lesz.

A tudatom össze-vissza kavarog, álmomban sok ezernyi mozaik sorakozik, kavarog, követhetetlen ütemben váltják egymást a képek és jelenetek. Nincs nyugodt álmom. De egyáltalán már az is nagy szó, hogy álmodom. Nem is emlékszem, mikor tettem utoljára.
Az ébredés viszont – nem beszélve arról, hogy zaklatott és hirtelen – felettébb rettenetes. Fogalmam sincs mennyi ideig lehettem vízszintesben, ahogy arról sem, hogyan kerültem szilárd falak közé, de egyelőre foglalkoztatni sem tudnak ezek a kérdések, a saját testem viszontagságai sokkal jobban lefoglalják a figyelmem. Ennek az ébredésnek ugyanis köze sincs bármely eddigihez: a szemeim égnek, szúrnak, könnyeznek, a látásom vakondéra emlékeztető élességet birtokol, a gyér fény, ami általában segíti a tájékozódásom, most átláthatatlan akadályt jelent. Nem tudom felmérni sem, hol vagyok.
Mégsem fogom megkérdezni, ilyen szánalmas szintig nem fogok leereszkedni, ha tudni akarom, majd szépen rájövök magamtól. Amúgy sem leledzik olyan sok lehetőség.
- A farkasok? – Ez már inkább olyasmi, amiről elviselném a beszámolót. A hangom sokkal távolibb és rekedtesebb, mint amilyennek eredetileg szántam, de megpróbálom nem észrevenni. Amíg Adam válaszol, talán időm is lesz összekanalazni magam. Nem akarok felülni, de ahogy mozdulok, ezernyi helyről jelez tompa, hol élesebb fájdalom, végül feladom mocorgási szándékomat, és a lábaimat felhúzva, talpammal érintve a megszokottnál durvább ágyneműt, a plafon fürkészésébe kezdek.
Mi ez az egész? A kérdésem ezúttal józanságot sugall, de nem merem újra elővenni a tenyereim, túlságosan jól emlékszem a nemrég tapasztalt pulzálásra. Arphia műve, ez tagadhatatlan, de mit csinált velem? És legfőképpen: meddig tart ez a kellemetlen tortúra? Tudta jól, hogy úgy állhat bosszút rajtam, ha megfoszt az erőmtől. És lám, az átok megfogant rajtam, de nem tarthatja fenn túlságosan sokáig. Erre ő sem lehet képes.
A mellettem ülő Adamre tekintek, a pillantásom automatikusan a nyakára vándorol, megszokás. Fülem keresi a nyugodt, egyenletes lüktetéseket, amik eddig az élvezet hívogató dallamát csepegtették a fülembe. Most azonban nem hallok semmit, nem érzem sanyargatóan édes illatát sem, csupán a bőr halványsápadt árnyalatát érzékelem. Az éhség viszont jelen van bennem, érdekes, meg sem tudom fogalmazni, mit érzek.
- Pocsékul – válaszolok a kérdésére, de nem hinném, hogy olyat mondtam neki, amit ő maga ne tudott volna leszűrni. – Miből gondolod, hogy jól vagyok? – a kérdés valódi kíváncsiságot rejt, és ez hamar a homokomra is barázdálódik.
A beszédtől kaparni kezd a torkom, érzem, hogy száraz, folyadékot kíván.
- Adj inni – intézem Adam felé a határozott kérést.
Az út a hóban, és maga az utána következő pihenés annyira kifárasztott, hogy kell egy kis idő, amíg ténylegesen magamhoz térek. De ami a leginkább elborzaszt és kétségbe ejt: hogy ilyen szánalmasan gyengének még soha nem éreztem magam, akár a kés kegyén megülő vaj, ami olyan vékony, hogy egyetlen hirtelen mozdulattól megremeg.

Jaden – Adam

- Megbocsátok – a válasz egyszerű és lényegre törő. Nem is foglalkozom vele többet. Az övére viszont felvonom a szemöldököm, még akkor is, ha már nem láthatja. Tényleg levetett nadrággal akar végigmasírozni a menedékig? Ő tudja. Az én véleményem szerint a ruhadarabok hátrahagyása felesleges pazarlás. Szótlanul követem az éjben.

Az ébredés nehéz, szokatlanul kába vagyok, eltelik egy kis időbe, amíg összeszedem magam. Addig is, legjobbnak látom kikérdezni a történtekről, akár csak hadvezérként tettem annakidején. A stratégiai megbeszéléseket mindig a felderítők és beszámolóival kezdtem.
- És mi történik, ha nem hagyjuk el a házat addigra? – nem tervezek sokáig időzni itt, de a megegyezés minden részletéről tudni akarok. – Említettek mást is?
A testem elgyötört, a legegyszerűbb mozdulatok is fájdalmat okoznak, és egyben dühöt kalapálnak bennem, amiért ilyen szánalmas vagyok. Mindennél jobban gyűlölök gyengének lenni, ha megtalálom, esküszöm, kamatostól visszafizetem Arphiának ezt az ajándékot. Bármennyire is felhergelem magam jelenlegi állapotomon, ez nem segít, és a pocsék állapot mellé, mintha csak a semmiből bukkanna elő, az éhség és szomjúság is megjelenik, ezúttal nem a megszokott égető kísértés és sürgetés formájában, hanem valami egészen furcsa érzetet hozva magával. Most tűnik csak fel, ajkaim mennyire kiszáradtak.
- Eddig is ezt tettem – közlöm rezzenéstelen hangon és mimikával; éltem és beszéltem hozzá. De míg azon vagyok, hogy fenntartsam előtte a sérthetetlen páncélzatot, a szemeim közben szomjoltó után kutatnak, bármennyire is szeretném ugyanis, nem tudom figyelmen kívül hagyni ezt az ingert. Megnyalom az ajkam, mielőtt megadnám magam, és kimondanám a kérés-parancsot.
A tekintetem követi a mozdulatát, ahogy végigsimít nyaka ívelt vonalán, a szervezetem sóvárog a hűs kortyok iránt. Nem értem, miért kérdez vissza, már megint értetlen, de a szomjam túlságosan erős, hogy felhúzzam rajta magam. Csendesen figyelem, ahogy feláll, eltávolodik, majd a pohárral és kancsóval szöszöl, és közben azon gondolkodom, hogy miért húzza az idegeimet. Tesztelni akar, hogy mennyire tudok uralkodni magamon? Hogy mennyire vagyok önmagam?
Amikor végül visszaül, és hozzám hajol, az én kezeim is felemelkednek, megragadják a karjait és hirtelen, sürgető mozdulattal magam felé rántom. Az üvegpohár hangosan csattan szét a földön, nem érdekel, elárulom ingadozó önfegyelmem, az sem érdekel, vezet a vérem és a vágy, amit ezer éve kiszolgálok. Ajkaim vékony bőrű nyakához érnek, azonban forró leheletemen és puha érintésemen kívül nem érezhet semmi mást. Szemfogaim nem bukkannak elő, hiába sanyargat az éhség. Lassan érkezik el a tudatomba, hogy mi történik.
Már-már zihálok, de akkor sem engedem el, ujjaim görcsösen tartják mozdulatlanul a testét.
- Mi történik velem? – buknak ki végül ajkaim közül a halk, erőtlen, alig artikulált szavak. A kétségbeesésbe hajló aggodalom hulláma most mindennél erősebben söpör végig rajtam, képtelen lévén a testemnek parancsolni, a kezeim megremegnek a szorításában. Az elmém, ami eddig józanságot keresve tiltakozott, most mindennél erősebb bizonyítékot kapott. – Mi ez az egész? – hajtom a homlokom a vállára kábulatomban. A hangomba soha nem hallott törődöttség vegyül, mikor minden oldalról rám zuhan az elviselhetetlen felismerés súlya.

Jaden – Adam

A szemöldököm enyhén feljebb vándorol a válasz hallatán.
- Mi másra lehet számítani farkasoktól... – ejtem az utolsó szót érezhetően leereszkedőbb hangsúllyal. Nem kedvelem őket, azt a tényt pedig még kevésbé kedvelem, hogy jelenleg ki vagyok szolgáltatva nekik.
- De én vámpír vagyok – sietek emlékeztetni automatikusan, a tekintetem dölyfösen villan, nem szeretem, ha semmibe veszik a rangom, meg is fogják kapni a megfelelő büntetést, amint... de itt eleresztem a gondolatot. Eszembe jut mostani állapotom, és ahogy megmoccanok, újra felsajognak az éjjeli varázslatot elszenvedett porcikáim, a feszítés nyomaként kezemen és lábamon látható külszíni sérülések, de nem csak erről volt szó, különös belső fájdalom gyengítette mozdulataimat, konstans émelygéssel és szédüléssel kiegészülve, mintha egyesével kipakolták volna elpókhálósodott belső szerveimet, hogy aztán alaposan megkeverve őket, mindet más helyre tegyék vissza.
Arra, hogy jól vagyok, csak veszek egy gyér lélegzetet.

Ember lettél.
A kimondott szavak visszhangot verve ismétlődnek bennem, mígnem rátalálnak saját, mélyre rejtett kétségeimre, kétségbeesésemre.
Ember lettél.
Még egy gyermek naiv ostobaságának is abszurd, nem hogy a valósághoz bármi köze legyen, mégis, ha józan tudatom nem rettegne a fel- és beismeréstől, hamar rájöhetnék, ez a teória mindent megmagyarázna.
De hogyan is lehetnék újra ember? Én? Ezer év kihagyás után. Ez teljes képtelenség.
- Ez nem lehet. Nem tudod, mit beszélsz. Ez fizikai képtelenég. Erre senki sem képes. Ez... egyszerűen nem lehetséges. – A válaszom szaggatott, hanyagul visszafogott zaklatottság kíséri szapora légvételeimet. Messze vagyok az olyannyira megszokott hideg nyugalomtól, de nem engedem magam átzuhanni azon a határon, amit nem tudnék legalább részlegesen uralni. Legalábbis ebbe ringatom magam, nem húzódom el Adamtől, kell a fizikai értelemben vett bizonyosság, a kapocs a valósághoz, mielőtt megszűnne létezni a józan eszem. Veszek néhány lassú, mélyebb levegőt, hosszú percekig nem eresztem magamtól.
- Kell, hogy legyen más magyarázat – halk, kissé törődött foszlány, de jelenleg ebben van minden reményem.
A kérdésén, bár tudom, sokadik, ezúttal valóban elgondolkodom, és végre rászánom magam, hogy megosszak vele néhány információt. Addig is, én magam is újra végiggondolom az egészet, és rájöhetek a hiányzó megoldásra.
- Dolgom volt egy boszorkánnyal – hogy mi, ahhoz éppenséggel most nincs köze –, régre nyúlik az ismeretségünk, még a kezdetek kezdetén találkoztunk, és gondoskodtunk róla, hogy maradandó nyomot hagyjunk egymásban. Az idők folyamán az adósságok egyre csak gyűltek, szaporodtak, de mindketten túlságosan erőssé váltunk ahhoz, hogy el tudjuk pusztítani a másikat.
Emlékek egész hada bukkan fel előttem, miközben beszélek, eddigre már visszadőlök az ágyban, hátamat a kipárnázott támlának döntve, lábaimat magam elé húzom, csak a hangom érinti a nephilimet.
- Úgy látszik, a visszavonulásom alatt sokkal több minden történt a világban, mint amivel számoltam. – Arphia például olyan erőre tett szert, amivel képes volt meglepetést okozni számomra. Nem is kis meglepetést. Ha igaz, ami Adam száját elhagyta az előbb... az katasztrofális következményekkel járna.
- Hová? – pillantok fel rá a ködfellegem mögül, és talán még inkább azt akarom kérdezni: hogyan?. Annyira magától értetődően mondja ki, hogy már-már azt sugallja, kész tervvel rendelkezik. Ezzel pedig máris több nálam. Még csak azt sem tudom biztonsággal megmondani, milyen állapotban leszek holnap reggel.
A kérdése nyomán rápillantok, hosszan és mélyen, latolgatva és elemezve, mielőtt válaszra nyitnám a számat.
- Megmondtam, hogy ne beszélj botorságokat. Még egyszer kimondod, és olyat teszek, amit magam is megbánok!
Mire kimondom, észreveszem, hogy dühös lettem, bosszant, hogy a körülmények látszólagosan az ő malmára hajtják a vizet, ennek ellenére nincs igaza, akkor sem, ha ennyire elszántan hajtogatja. Nem vagyok ember. Mégis hogy lehetnék?
Mit sem enyhült éhem és szomjam azonban a lehető legrosszabbkor jelzi egyre csak növekedő igényét. Gyomrom erőszakos korranása kitölti az épphogy beállt csendet. Magam is meglepetten pillantok a hang irányába. Majd a földön heverő szilánkokra. Az elpazarolt folyadékra. Nyelvem ismét végigfut ajkaimon, és újabb, letaglózó meglepetésként ér, hogy a szárazság érzete már-már túllépi a tűréshatáromat. Hamar megérkezik a dilemma is. Tudom, mi az útja az érzés feloldásának, egyszerűen csak kérnem kellene egy újabb adag vizet. Ám ha kimondom, pontosan neki adok igazat. Beismerem, hogy nem vagyok vámpír többé. Ennek pedig még csak a gondolatától is irtózom. Le akarom, le kell győznöm a késztetést.
- Mennyit láttál? – váltok inkább témát, vagyis visszakormányozom az előbbire. A pillantásom óvatos. Eszembe jut ugyanis, hogy nem tudom, mikor ért oda a helyszínre. Talán láthatott-hallhatott valamit, amin nekem elsiklott a figyelmem, de még inkább abban reménykedem, hogy nem látott semmit abból, ahogyan Arphia kedvére cicázott velem. Ez esetben azt mondhatnék, amit akarok.

Jaden – Adam