Another way out

A téboly nem válogat.
Olyan akár a megriadt patkány, ami könnyűszerrel rágja át magát az emberi bőr sérülékeny membránján. Hogy aztán mohón belevájhassa fogát a húsba, szépen lassan, apránként jutva egyre csak tovább és tovább. Érzed, hogy minden nappal elveszítesz egy darabot magadból, mégsem vagy képes megállítani a folyamatot. Ez a nyomorult, megalázó tehetetlenség pedig csak még jobban táplálja az őrületet, ami az elméd mélyén lappang, és óráról órára egyre visszhangzóbb taktusban dobol a kapukon.

Eleinte ellenálltam. Ó igen, évezredes múltam büszke tudatában ébredtem fel ebben a cellában. Fényesre csiszolt arroganciám csalhatatlanul hitte, nem állhatják sokáig utam ezek a falak, így vagy úgy de nem kétséges a szabadulás. Elvégre csak egy szem jáger az őrzőm. Majdhogynem gyereklány. Egy párszáz éves vámpírnak sem lenne ellenfele. Most mégis, egy hónapos raboskodás után kezdi jelentőségét veszíteni, hogy tekintélyes korú vámpír vagyok. Lehetnék akár a leggyatrább halandó is, korom egyedül saját kínlódásomat nyújtja.
Az égető, szűnni nem akaró éhség nem csak a testemet kínozza, de egy ideje már a tudatom is elhomályosítja. Még sosem éreztem ehhez fogható sóvárgást. Gyerek, nő vagy férfi, barát vagy ellenség, ember vagy állat, a kontúrok már rég elmosódtak. Bárkit, bárkit gondolkodás nélkül elpusztítanék, aki belép azon az ajtón, egyetlen csepp vérért cserébe.
De cellám megfontolt, nyomasztó magánya nem oldódik, soha egyetlen másodpercre sem. Fogvatartóm kérdései, amiket eleinte szellemes társalgássá avanzsáltam, immáron metsző-hegyes késként nyitják fel a koponyám. Beszélek; kérdezek, fenyegetek, átkozódom, vagy könyörgök, oly mindegy. Egyre kevesebb a tiszta pillanatom. A sejtjeimben érzem, hogy közeleg a határ, amikor már nem leszek képes értelmes szavakká formálni a hangom.
Kitaláltad már, igaz?
Megtettem. Szemfogaim hörögve hasították fel a csuklóm, és mohón kóstoltam bele saját vérembe, mikor végül mégiscsak az éhség győzedelmeskedett tiltakozva üvöltő tudatom fölött. Majdnem két egész hete már, hogy átléptem a határt a legaljasabb pusztulás felé, ami egy vámpírnak megadatott.
A testem átalakulóban van: körmeim hosszú, görbe karmokká hegyesedtek, de még így sem vágják át a rácsokat, csak elnagyolt, mélyen futó barázdákat karcolnak a tömör kőfalakba.
A bőr a karomon, talán a folyamatos rágcsálás és táplálkozási kísérletek miatt, talán ez is az átváltozás része, elvesztette feszes tónusát, elpuhult, mintha csak le akarná dobni magáról a csont. Érzem, már a fülem és a fogaim is változásnak indultak, és habár az arcomat nem láthatom, biztosra veszem, hogy szemeim tagoltsága is összeolvadt már egyetlen vérszomjas, agresszív, karmazsinvörös holdban.
Bármilyen zajra összerándulok, és az ajtó felé meresztem gyilkolni vágyó szemfogaimat. Ha lenne rá erőm, a létező összes szitokszóval megátkoznám a reményt, ami még egy elfajzott élőholtat sem hagy nyugodni.  
Nem látok semmit, de a zaj tovább erősödik. Mintha tompán sistergő beszédfoszlány szűrődne be.
Vagy már csak a téboly játszadozik velem?

Élénk pillanataimban, amikor még nem homályosította el a tudatom az éhség, ugyanakkor már világossá vált előttem, hogy egyedül nem áll módomban kitörni a cellámból, elmerengtem rajta, honnan is számíthatok segítségre. Keresésre. Kötődésből vagy érdekből, de mégis kinek tűnne fel a hiányom.
Akkor még optimista voltam. Elvégre normál esetben, ha minden kötél szakad, pár hétnél többet is kibírok táplálkozás nélkül. Nem ijesztett meg különösebben annak a gondolata, hogy fogoly vagyok, mondhatni úgy tekintettem a helyzetemre, mint egy időszakos kitérőre. Kényszerpihenőre.
Ám ahogy telt az idő, fogva tartásom nem csupán bájcsevejből és tétlen ücsörgésből állt. A vérveszteség hamar legyengített. Először csak a képességeim hagytak cserben, majd a gyorsaságom, a regenerációm napról napra lassult... a lány okosabb volt, mint hittem. És kétségtelenül szívből gyűlölt engem.
Pontosan tudta, hogyan törjön meg egy vámpírt.
Minden nap hosszú órákat töltött nálam, de mielőtt bármit kérdezett volna, halvány csíkban megvágta előttem a bőrét. Kibuggyanó vérének csábító, édeskés illata – ahogy teltek a napok – egyre nagyobb erővel rengette meg józanságom szilárd falait, cseppenként legördülő, rubinvörös látványa alattomosan hergelte az elmém.
Játszott velem. És láttam rajta, hogy élvezi, minden apró győzelmét felettem, a tekintete elárulta, hogy tudja, mire megy ki a játék, valahányszor a vágyott vérrel mázolta be a bőröm, hogy távozása után is gyötörjön a táplálék elérhetetlen közelsége, valahányszor a saját véremmel csorgatta végig az arcom. „Mi az? Nem vagy éhes?” – hallottam gúnyolódó hangját, én pedig olyan szorosra zártam a fogaimat, hogy még véletlenül se engedhessek ajkaim kiszáradt barázdáin lustán végigtáncoló kísértésnek.
A jeges kezű aggodalom akkor már zsiborgósan vibrált végig a gerincemen. Féltem, méghozzá önmagamtól. És nem is alaptalanul... Amit tettem, azzal a saját sorsomat pecsételtem meg. Valóra váltva minden vámpír rémálmát.
Ám ha azt hittem, ezzel enyhül majd a kínlódásom, tévednem kellett, csak ekkor kezdődött igazán a vezeklésem. Ha egyszer már legördült a torkomon néhány korty, hiába tudtam, mi lesz a végzetem, többé már képtelen voltam ellenállni.
Ez pedig rövid időn belül felszította a bennem lappangó rettegést, kétségbeesést, a tébolyt... amit a testi transzformációk csak még jobban felerősítettek. Viszont hiába érintette ajkam újra és újra, a saját vérem mindössze placeboként szolgált. Oltani nem oldotta el a szomjam. Egyetlen percre sem.
 
Mikor a beszűrődő hangok eljutnak a fülemig, szinte biztos vagyok benne, hogy nem több az egész puszta hallucinációnál, az észszerű tények ekkor azonban már nem sokat számítanak. Adam? Ki az az Adam? Kivinni? Ó nem, nekem most nem az kell, hogy bárki is kivigyen innen. Nem akarok semmi mást, csak vért, friss, zamatos, mohó kortyokban iható vért, és ezért bármire képes vagyok. Mintha az a Jaden, aki voltam, tudatom leghátsó zugába szorult volna vissza, mostanra csaknem mindennemű kapcsolatot feladva a külvilággal.
Hallom a szavakat, de a jelentésük nem jut el az agyamig. Mikor azonban a hanghoz tartozó test is belép a cellámba, az illata elviselhetetlen erősen kúszik az orromba, szinte hallom az ereiben a vágyott nektár zubogását, a gondolataimat pedig egyetlen lázasan lüktető parancs tölti ki: a táplálkozás ösztöne.
Másodpercek kérdése az egész. A vérszomj megsokszorozza az erőm, bárki is az, lendületből ugrok neki, két hosszú karmokban végződő kezem a karjait fogja le, míg kibukkanó szemfogaim a vállgödrébe mélyesztem. Hacsak nem tesz valamit, amivel megakadályozhatja heves támadásom.
A bokáimat fogva tartó láncok ugyanis nem olyan rövidek, hogy távol tartsanak tőle.

Jaden – Adam

Mikor belép, egy pillanatra sem gondolkodom el rajta, hogy ez vajon csak egy újabb trükk-e, egy újabb szadista húzás, amit a fogvatartóm eszelt ki ellenem, hogy végleg letaszítson az előttem tátongó, mélységes szakadékba. Amibe ha egyszer belezuhan valaki, többé már nincs visszatérés.
Nem gondolkodom, csupán mozdulok. Néhány pillanatra újra birtokolva megszokott gyorsaságom. Legyengült testem engedelmeskedik az akaratomnak, mint mikor az éhhalál küszöbén álló ragadozó egy vad, végső támadásra szánja rá magát, amiben elkerülhetetlenül benne rejlik a kockázat: ha sikerrel jár, életben marad, de ha nem, a támadásra felhasznált adrenalinlöket felemészti az utolsó energiatartalékait is.
Én nem pusztultam volna el, legalábbis akkor még nem, de ha abban a percben a nephilim vére nem érinti ajkaimat, a bennem zajló átalakulási folyamat egészen biztosan eléri azt a határt, ahonnan már visszafordíthatatlanná válik.
Ám meglepetésemre a préda nem tiltakozik, erőszakos birtoklásomnak semmi sem állja útját, talán egy idő után ezért is lazul rajta a fogásom. Mikor az első korty végigrohan a torkomon, ezernyi szikrázó, szélsőséges érzés vibrál végig a testemen. A mámort, ami a bőröm alá kúszik, semmihez nem tudnám hasonlítani. Semmi, semmi nem tudna rávenni abban a pillanatban, hogy abbahagyjam.
Mohóságom minden megszokott finomkodást nélkülöz. Akkor és ott nem számít, ki vagyok, mit teszek, kit támadtam meg, vagy mik lesznek a következmények. Újra elöntenek a régi ösztönök, a legkevésbé sem vagyok nemes úr, csak egy vérre és gyilkolásra vágyó barbár.
Szinte harapom a bőrét, a seb túl mély lesz, túl fájdalmas, de miért is érdekelne, hisz’ az enyém, azt teszek vele, amit csak akarok. Azért van itt, hogy az éhemet csillapítsa, erre rendeltetett, nem más, csak egy testet öltött táplálék a számomra. A hanyag, elnagyolt harapás nyomán a vére nem csupán az ereimbe folyik, ajkaim mellett vékony csíkban csordogál a koszos, csont-hideg kőre. De most még ez a pazarlás sem érdekel.
Beszél hozzám, valahonnan megfejthetetlen-távolból hallom a szavait, de ahhoz kevés, hogy áthatoljon agyam sűrű, tejszerű ködfellegén. Ám a vérébe sűrített érzések, gondolatok már sokkal élénkebben eljutnak hozzám. Érzem a zsiborgó bűntudatot és a szelíd hullámokban kanyargó szánalmat, kötődést, segíteni akarást, és tompa visszhangokban hallom a nevem is, nem a szájából, a gondolatai közül.
Ismerős energiák járnak át, de nem vagyok annyira magamnál, hogy ráismerjek, annál is inkább, mert az érzései hamar változnak. Félelem, fájdalom és növekvő kétségbeesés költözik az előbbiek helyére, ami csak tovább ingerli vérszomjamat, tudom, hogy azt akarja, hogy megálljak, de hát minden áldozat ezért könyörög. Most viszont, ha akarnám, se tudnám teljesíteni a kérést. Szükségem van rá, az utolsó csepp vérét is magamnak akarom. És még az sem lenne elég, hogy a szomjam kielégüljön...
A táplálkozás gyönyöre azonban ragaszkodóvá, de egyben figyelmetlenné is tesz. Ha ügyesen mozdul, cselekszik, bármennyire nem akarom elereszteni, és bármennyit fogyasztottam már az erejéből, képes lehet kiszabadulni. A legelső, egy hónapnyi sóvárgás után sietve magamhoz vett életenergia ugyanis még messze nem elegendő ahhoz, hogy visszatérjen az erőm.
Bizonyára hamar rájön, hogy a legegyszerűbb dolga akkor lesz, ha ártalmatlanná tesz. Mert ébren csak nehezíteném az amúgy sem igazán egyszerű dolgát. Az utolsó kép, ami vadul tiltakozó tekintetem elé kerül, zöldjei élénk, hipnotikus, határtalan mélységeket rejtő birodalma. Ekkor hasít belém az első villanás: tudom, kihez tartozik ez a tekintet. Vagyis kétségtelenül tudnom kellene...

Az ébredés furcsán szokatlan pillanatnak számít egy vámpír számára. Sem aludni, sem eszméletlen állapotba kerülni nem szokásom ugyanis. Felnyitom szemeimet, és ahogy próbálom felélénkíteni a tudatomat, az első dolog, ami átszúrja delíriumom, az újult erővel kopogtató szomjúság.
Körbenézek, nem tudom, hol vagyok, de az már első ránézésre látszik, hogy nem a cellámban.

Jaden – Adam

Eszméletlen óráim homályos lassúsággal vonszolják magukat. Fogalmam sincs, meddig tart ez az állapot, de szokatlannak épp elég szokatlan.
Egy vámpírnak nincs szüksége alvásra, ám a tudattalan állapot segíti a regenerálódást, az én testem pedig jelenleg annyi erővel is nehezen rendelkezik, mint egy átlagos halandóé. Nemrég táplálkoztam ugyan, méghozzá egy nephilim véréből, de egy ekkora kihagyás után maga a támadás is annyi energiát felemésztett, hogy az utolsó tartalékaimhoz kellett nyúlnom.
Nem csoda hát, ha ébredésem után ismét a vér az első, amire gondolni tudok. És amire áhítoznak ajkaim. Sok idő lesz még, mire visszaáll az egyensúly, és mindaz a higgadtság és önkontroll, amit az évszázadok alatt a magamévá tettem.
Kinyitom a szemeim, és a még mindig jelenlévő éjszaka sötétsége simogatva fogadja a pillantásom. Halvány fényforrás honol csak valahol a szobában, így nem fájdalmas a tájékozódás. Önkéntelenül az álmomban felhangzó kiáltás forrását keresem.
Vérvörös tekintetem lassan tapogatja végig a környezetem, de amint találkozik a mellettem ücsörgő férfiéval, láthatja, hogy nyoma sincs benne tisztaságnak, vagy a megszokott mélyen ülő értelemnek. Átmeneti nyugalmam inkább csak a meglepettségből és a helyzet felméréséből fakad.
A fejemben tompán visszhangzó zűrzavar uralkodik. Egyszerre van jelen a közelmúlt emlékeiből fakadó szorongás, a teljes átváltozástól való rettegés, a táplálkozás égető parancsát mantrázó őrjítően erőszakos hangok, összeolvadva a fel-felvillanó kérdésekkel: hol vagyok? hogy kerültem ide? mi történik velem?
És ekkor...

Orromat megtölti az elmémet zselésítő illat. Egyetlen szippantás elég, hogy minden mást kiszorítson a gondolataim közül. Erős, nagyon erős, és mindenhol jelen van, csaknem betölti a szobát. Milyen édes... milyen ellenállhatatlan. Nem tudok, és nem is akarok tiltakozni ellene, az eddigi lárma egyetlen lüktető gondolatra korlátozódik bennem: akarom.
A tekintetem visszatalál a férfire, de ezúttal sokkal részletesebben vizsgálom meg. Azonnal feltűnik a nyakán tátongó, elmaszatolt seb, az én harapásom, és a bőrére száradt, ruhájába ívódott vér.
Ajkaim enyhén elnyílnak, a szemeim félreérthetetlenül az adott területre fókuszálnak. Mindössze néhány másodperc, amíg késleltetni tudom az újabb támadást. Felülök, és már meg is ragadom a karját. Megnyúlt, begörbült karmaim máris sebet ejtenek a karján, szoknom kell még a velük való fogást. Éles-hegyes végük könnyedén fúródik a férfi testébe, és könnyedén hasítják fel a bőrét, pedig nem akarom megsebezni. Egyszerűen csak nincs türelmem az óvatossághoz. Tudom, hogy gyorsnak, erősnek és biztosnak kell lenni a mozdulatnak, ha el akarom kapni, és amint rákulcsolódnak az ujjaim, vadul magam felé vonom.
Az ajkaim és kapkodó leheletem már a vállát érintik, a nyelvem sietve végignyal a nemrég megkezdett seben, mielőtt ismét belemélyeszteném agyaraimat. Ez az illat megőrjít. Muszáj enyhítenem a szomjamat.

Jaden – Adam

Otthon vagyok. Megmenekültem. A szavak kellemetlenül kaparják szunnyadozó tudatom falát, de akárhogy próbálkozom, áttörni nem tudják teljesen.
Megmenekültem? Ugyan mit jelenthet ez a szó? Mitől? Selyemágyneműn fekszem a rideg kőpadló helyett, ezt látom és érzékelem, de a testem és a bennem kavargó-uralkodó érzések mit sem változtak. Az átalakulástól való tudatalatti rettegés, és az elemésztő, folyamatos vér utáni vágyakozás kettőssége továbbra is késként hasítja ketté a legtöbb, esetlegesen előbukkanó, józan gondolatom.
Ismerem ennek a férfinek az ízét, állapodik meg a tekintetem az ágyam mellett ücsörgő alakon. Felismerem, de csupán néhány órával ezelőttről, ahogy a szobát betöltő illata elbódítja érzékeimet, tekintetem pedig felhasított nyakát tapogatja végig. Emlékszem, ahogy rávetettem magam, és már mozdulok is, hogy újra megtegyem.
Erőszakos vagyok, de nem kétségbeesett, valahogy tudom, hogy ezúttal sem fog ellenkezni. Bár felfogni meg sem próbálom, hogy mi lehet ennek az oka, inkább csak élvezem, ahogy újra a véréhez jutok, és érzem rajta, hogy ezúttal ő is jobban átadja magát a mámornak. Azt mondja, fáj, de tudom, hogy hazudik.
Én viszont nem készülök megállni. Az utolsó kortyig magaménak akarom. Ha végzek vele, majd keresek egy következő táplálékot, majd egy újabbat, s egy újabbat, amíg csak jól nem lakom.
Valóban van egy lényegi különbség az eddigi és a mostani körülmények között. Mégpedig az, hogy ezt most meg is tehetem. Egy vámpír számára ez a legősibb törvény, tőlem pedig oly sokáig megvonták ezt az élvezetet.
Éppen ezért, mérgesen morranok fel, nem tetszésem jelét adva, hogy mielőtt végezhettem volna, elválasztják tőlem a prédám. Küzdök velük, ki akarok szabadulni a fogásból, s azzal, hogy a bilincsek újra rám kerülnek, csak még jobban felbőszítenek. A pokol mélyére mindegyikkel!
Haragom csak akkor enyhül, amikor ketten is rám hajolnak, én pedig másodperceken belül újra elveszek a mohó élvezetben.

Amikor megszűnik a sóvárgás – még ha csak ideig-óráig is –, mintha egy kis átmeneti nyugalom költözne belém. El is veszek benne, alig emlékszem rá, mikor éreztem ehhez hasonlót utoljára.
Végre eszembe jut foglalkozni a hollétemmel. Szemeim vizsgálgatva lapogatják végig a helyiséget, de egyetlen porcikája sem mond semmi különöset. Mígnem pillantásom megakad a kanapén fekvő, eszméletlen testen. Már megint ő, húzom össze a szemeim. De mért van itt? Fogalmam sincs, mit akarhat tőlem.
Azonban hamar elunom a nézelődést, mozdulni akarok, viszont akárhogy rángatom, csörgetem a láncaim, nem tudok kiszabadulni belőlük. A düh lassacskán újra kezdi elönteni a bensőm.
Talán ez ébreszti fel a nephilimet is. A vére alapján tudom, hogy ehhez a fajhoz tartozik. Ahogy feltápászkodik, újra felém indul, és ugyan a regenerációja sokat dolgozott rajta, még mindig elég megviselten fest.
Már megint beszél hozzám: az ajkai azt mondják Jaden és Adam. Számomra csak üres, semmitmondó szavak, nevek. Csak felbosszant vele.
- Engedj el – adom ki számára a félreérthetetlen parancsot, ahogy csuklóim ismét megfeszítik a láncot. A hangom feldúlt, kissé rekedtes, de nagyon is határozott. A szemeim pedig kényszerítően néznek az övébe, de a manipulálás ezúttal nem működik. A képességem, úgy tűnik, továbbra sem működnek.
Ettől függetlenül látom, hogy emeli a kezét, és egy pillanatra felgyullad bennem a remény, hogy a bilincsért nyúl, hogy kiszabadít, de ehelyett csupán az érintését érzem. Ami alatt automatikusan megrándul a lábam, a testem védekezni próbál, ugyanis jól emlékszik rá, hogy az utóbbi egy hónapban csupán ártó szándékkal teremtettek kontaktust velem.
- Engedj el! – ismétlem meg az előbbi követelést, hasonló indulattal. A karmaim tehetetlenségükben az ágynemű agyagába marnak, vékony csíkokra hasítva, amerre csak elérem. A mellkasom szaporán emelkedik és süllyed, teljesen kitölt és elborít a vad harag, amiért újra fogoly vagyok, ő pedig szabadon sétálgat előttem.
Azt se tudom, ki ő, mégis egyetlen mozdulattal elvágnám a torkát, ha kiszabadulhatnék. Az irigység gyűlölete szikrázik a szememből. Nincs joga szabadon mozogni, ha én nem tehetem ugyanezt.

Jaden – Adam

- Akkor mért vagy itt? – morgom felé szárazon, miközben egy pillanatra sem adom fel a próbálkozást, hogy kitépjem-csavarjam magam a láncok szorításából. Így, hogy megbilincseltek, nincs szükség őrködni a rabságom felett. Nem tud kiszabadítani, és nem is ihatok a véréből. Akkor mégis miért van itt? Nem találok rá választ.
- Mit akarsz tőlem? – nézek előbb a lábamon pihenő kézre, majd az arcára. Furcsán hat rám az érintése, ha tudnám, azonnal leráznám magamról, de így kénytelen vagyok elviselni azt a halovány, bizsergető melegséget, ami a tenyeréből árad.
A tekintete fájdalmat és mély szomorúságot sugároz, mégis egyfajta elérhetetlen nyugalom illúzióját kelti. Nem értem, hogy létezhetnek ilyen lények, akik nem ismerik az érzések vad, zabolázatlan kavalkádját, akikben nem dúl olyan iszonyú erővel a vágy és a harag, mint ami az én bensőmben tombol, és minduntalan darabokra szaggatja a koncentrációmat.
De amint egy pillanatra is elveszek a tekintetében, már nem tűnik olyan életbevágóan fontosnak, hogy lerázzam magamról a láncokat. Karjaim lassanként feladják a fölösleges küzdelmet, a melegség, és az a tengernyi zöld... újfent magával ragad a sejtés, hogy már láttam valamikor, de képtelen vagyok felidézni, hogy honnan lehet ismerős.
Ahogy a szárnyai előreúsznak a levegőben, és a tollak megérintik a mellkasomat, ismét egy halvány melengető borzongás fut végig rajtam.
- Hagyd abba – a hangom ismét parancsoló, de ezúttal nem kíséri düh. Nem tudom, mit csinál, vagy hogy mit akar velem, csak azt, hogy szabad akarok lenni. Ez az egyetlen parancs dolgozik bennem, mivel azonban egyelőre ebben nem járok sikerrel, a figyelmem kezd a nephilimre korlátozódni.

Lehunyja a szemeit, én pedig aprólékosabban is megvizsgálom a testét. Nem tűnik úgy, hogy ereje teljében lenne, a bőre sápadt, arca megviselt, de a vonásai mégis tiszták, kisimultak. Friss kötések borítják a karját és a nyakát is tapasz védi. Ez az én művem. Élesen elém ugrik a kép, ahogy belemélyesztem fogaim, és a vére lágy forrásként csobog végig a torkomon.
Megnyalom az ajkaim.
Ízlett a vére, persze szükséghelyzetben nincs az a vér, ami ne felelne meg, de az övé különösen kellemes volt. Most ugyan nem feszít szét az éhség, mégis szívesen kortyolnám, ha már így előttem hever.
Végül pedig a bokájára csavarodó bilincsre téved a pillantásom.
- Te is fogoly vagy, mint én? – villan egy szemernyi érdeklődés a tekintetemben. Nem érdekel, hogy láthatóan elmerült valamiben. Az sem, hogy fájdalmai vannak, a könnyek számomra nem jelentenek semmit. Ahogy a kérdése fontossága is eltörpül a sajátom mellett, nem tudom észben tartani. Csak válaszokat akarok, válaszokat a kérdésekre, amik momentán teljesen magukra vonzzák a figyelmemet.

Jaden – Adam

Velem akar lenni. Ezeket a szavakat jelenleg képtelen vagyok értelmezni. Csak további kérdéseket szül. Miért? Mit akar? Mit akar tőlem, hogy a szabadulásom után, most ő az, aki megbilincselve tart?
- Akkor engedj el! – követelem ismét, fennhangon, ahogy a szabadulási kísérleteimet próbálja megfékezni. Már rég rájöttem, hogy felesleges a láncokat tépni, úgysem fognak engedni akaratomnak, mégis ez az egyetlen, amit tehetek. Az egy hónapos rabság eseményei után túlságosan megrémiszt ez a kiszolgáltatottság. Megvadít a tudat, hogy ismét azt tesznek velem, amit csak akarnak, képtelen vagyok megakadályozni.
- Te hoztál ki. Emlékszem rád – válaszolom az utolsó kérdésre, ez az egy, ami megmarad bennem. A koncentrációm csapongó, túl sok információt nem tudok feldolgozni egyszerre. – Akkor miért? Miért vagyok most is láncra verve? Kínozni akarsz? – talál bele az övébe a tekintetem. Harag, félelem, gyűlölet, zavartság... számos átsuhanó érzelmet láthat benne. – Kihoztál onnan, hogy most a te foglyod legyek.
Hisz’ egyértelmű, nem? Mi másért tartana így kifeszítve? A gondolat lassan gyűrűzik végig a testemen, ahogy hozzám ér, automatikusan fájdalomra számítok, védekezni akarok ellene, de a láncok nem hagynak nagy mozgásteret. Nem bízhatok meg benne. Senkiben sem bízhatok. Mindenki az ellenségem.
Végül a tekintete az, amiben menedéket találok, amint óvatlanul belepillantok, nehezemre esik magára hagyni, mintha hipnotizálna. Az érintéséből fakadó jóleső melegség, és a lényéből áradó nyugalom rám is hatással van, minél tovább időzök benne, érzem, hogy lassan engem is megnyugtat. Ilyen lenne tehát a nephilimek gyógyító ereje? A kellemes érzések mintha apránként rendre simogatnák a bennem honoló zűrzavart.
A szavai félig meddig eljutnak hozzám, hallom, hogy ismét Jadennek nevez. Pedig számomra csak ismeretlen, egymásra halmozott betűk. Biztonság? Régi élet? A szavai halvány kíváncsiságot ébresztenek bennem. Vajon mit jelenthetnek? Milyen élet létezik ezen kívül?


Napok teltek el, mióta elhagytam a cellám, és erre az új helyre hoztak. Hosszú, eseménytelenül egybeolvadó napok és éjjelek.
Változni viszont nem változik semmi.
A láncok továbbra is féken tartanak. És a testem sem indul változásnak. Pedig rendszeresen, nagy mennyiségű táplálékhoz jutok. Ám bármilyen kielégítő is az étlap, a nephilim vérét nem tudom visszautasítani. Örökké emlékezni fogok a mámoros érzésre, amikor egy hónapnyi éhezés után megízleltem a véréből az első kortyot, és örökké vágyni fogom az ízét.
Ő pedig továbbra is itt van. Az első naptól kezdve dolgozik a gyógyulásomért, az emlékeimért, abban reménykedve, hogy egyszer majd visszatér az, akit ő Jadennek nevez. Akiről én továbbra sem tudom, hogy kicsoda.
Már-már szórakoztat a kitartása, és a kudarca. Olykor megpillantom a tekintetében a mélyre rejtett félelmet, hogy nem jár sikerrel. És a dühítő türelmetlenséget, hogy miért nem változik még mindig semmi. De csak mert túlságosan jól ismerem ezeket az érzéseket, ő maga mindent megtesz, hogy ne mutassa ki.
Ó, de, majd’ elfelejtettem. Egyvalami változott. Mint egy idomított állat, hozzászoktam a jelenlétéhez. Most már nem tartok attól, hogy ártani akar, de az nagyon is túlzás lenne, hogy megszelídített. Ha elengedne, még mindig benne van a pakliban, hogy darabokra tépném. Érzem, hogy ha lassan, fokról fokra is, de visszatérőben az erőm.
Vagy lehet, hogy pont ez hiányzik hozzá, hogy visszakapjam önmagam? A vágyott szabadság érzete, és a tudat, hogy én magam kontrollálom a cselekedeteimet? Vajon mikor vállalja majd ezt a kockázatot? És vajon, ha egyszer majd így tesz, átgondolta teljesen, hogy mire is vállalkozik?

Jaden – Adam

- Akkor mit tudsz?! – vágom rá azonnal, a legcsekélyebb gondolkodás nélkül, és nem titkoltan haragosan. Nem informálódás ez, sokkal inkább provokálás. Ahogy felé pillantok, a szemeimben céltalan agresszió villan.
És valóban, hamar beigazolódnak a szavai, a bilincseim felsértik a bőröm a nagy szabadulni akarásban. Normál esetben egy ilyen sérülés másodpercek alatt beforradna, ám a regenerálódó képességem egyelőre nem működik. Ahogy a fémbillogok a vérrózsás, felgyűrődött felső hámréteghez dörzsölődnek, kellemetlen égő-csípős érzés lobbantja lángra a csuklóm.
- Mégis megteszed – válaszolom neki kíméletlenül, némi daccal fűszerezve. Igenis felelősnek tartom azért, ami velem történik. Mégis kit tarthatnék, ha nem őt? Ő hozott ide, a fogalmam sincs hova, és az ő hibájából vagyok ismét leláncolva.
A jelenlegi felállás viszont hamar megváltozik. Míg én – neki köszönhetően – egyre inkább megnyugszom, ő – szintén az én művem által – egyre zaklatottabbá válik.
- Akkor mi vagyok? – morgom még oda, de az indulataim lassan felolvadnak íriszei koncentrikus gyűrűiben. Nem is tudom, hányféle rétege lehetne ennek a kérdésnek, ha képes lennék tisztán végiggondolni. Kezdve a fizikai állapotommal. Fogalmam sincs, hol tartok az átváltozásban, az időérzékemet már a cellámban elvesztettem. Kérdés, hogy vámpír maradok-e, vagy csak idő függvénye, és a rettegett transzformáció végleg befejezi rajtam őrült mesterművét.
Kérdés, hogy mentálisan visszakapom-e valaha a korábbi szintem, vagy egy teljesen újfajta személyiség formálódik bennem. És kérdés, hogy ugyan mi lehetek, ha leláncolva tartanak, de állítólag nem vagyok fogoly.
Jobb is, hogy momentán képtelen vagyok végiggondolni ezeket a lehetőségeket, talán csak a bennem motoszkáló őrületet erősítenék ezek a megválaszolhatatlan dilemmák.

Bágyadtan tapogatózó tekintetemet ugyanaz a derengő fényű szoba fogadja, és ugyanaz a biztatónak szánt mosoly, ami minden ébredésem elmaradhatatlan díszletéül szolgál. Tudom, hogy minden alkalommal azt várja, hogy az a pillantás és az a lény válaszoljon az üdvözlésére, amit annyira próbál visszaszerezni belőlem. Ezt az elmúlt napok során sikerült megértenem. Ám érdekelni egyáltalán nem érdekel, amíg minden nap megkapom a szokásos adagomat, és ő is itt van, hogy ne maradjak egyedül a bennem háborgó zűrzavarral. Ha már elengedni továbbra sem akar.
Ám mielőtt még megfoganhatna bennem a gondolat, hogy követeljem szabadulásomat, felém hajló nyaka teljesen más irányba kormányozza a figyelmemet. Vérének mostanra túlságosan jól ismert és vágyott illata megtölti érzékeim, én pedig engedek a kísértésnek.
Minden nap felkínálja nekem, mintha az lennék, akit annyira keres, nem fogja fel, hogy nekem már semmi közöm ahhoz az alakhoz. A vérét viszont miért ne fogadnám el? Általában ő a desszert, az ínyenc fogás, mikor már az éhségem csillapodott, így nem kell nagy mennyiségű vértől megválnia. Most viszont... nem tudom, mi az oka, de nem tartja be az eddigi rendszert.
Ma az ő vére az első, ami táplálékomul szolgál, nekem pedig nehezemre esik megállni. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy különösebben törekszem rá. Le vagyok láncolva, úgysem az én akaratom a domináns.
Ahogy apránként visszatér az erőm, már nem csak az uralkodó érzéseit észlelem, hanem egyre jobban belelátok a gondolataiba is. Most is hallom, tisztábban és élesebben, mint valaha, és eszméletlenül dühít.
Minden. Hogy nem fél tőlem. Hogy nem fél a haláltól, nem fél attól, hogy bármelyik percben megölhetem. Hogy ennyire makacsmód meg akarja menteni azt az alakot. És hogy ilyen idegesítően naiv, mégis csapdába csal vele.
Hiszen nem veszi le rólam a bilincseket, mégis hatalmat ad a kezembe, azonban olyat, amivel nem tudok élni. Én dönthetek az életéről, de hogy képzeli, hogy fontosabb számomra, mint hogy a vérszomjamat oltsam? Hogy képzeli, hogy fel tudok lázadni az ösztöneim ellen? Az ilyesmi nem döntés kérdése.
Ha nem hajol el tőlem, vagy ha nem lép be az ajtón senki, aki közbelépne, nem fogok megállni. Azonban mielőtt bármelyik is megtörténne, hirtelen felvillan előttem egy kép, talán egy emlék lehet, az övé, vagy az enyém, fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy ő is ugyanúgy látja a gondolataimban, mint én.

// bocsi, most csak ennyire futotta -.- de ettől már csak jobb lehet legközelebb//

Jaden – Adam

Érdekesen izgalmas dolog egy nephilimet feldühíteni. Ha nem lennék én magam is telve indulatokkal, még élvezném is a művem. Így viszont minden tudatosság nélkül történik, de elraktározni attól megpróbálom a látottakat. Bár ami a jelenlegi mentális képességeimet illeti, semmi garancia nincs rá, hogy sikerülni is fog.
Nem válaszolok, és nem is figyelek a további szavaira, annyira lefoglal, hogy kiszabadítsam magam. Egyetlen egy szó jut el hozzám csupán, amit szinte belehipnotizál vérvörös szemeimbe, és amire abbahagyom a feszegetéseket.
A barátom.
- Nekem nincsenek barátaim – tükrözöm vissza a tekintetét fáradtan, de szemernyi bizonytalanság nélkül.

Ahogy a vére az ajkaimhoz ér, a zaklatott, ide-oda cikázó gondolatai is átáramlanak a fejembe, mintha egyenesen hozzám beszélne. Eleinte nem figyelek fel rájuk különösebben, éhségem és a táplálkozás élvezete jobban leköti a figyelmem, ám ahogy a kezdeti sürgetés csillapodik, egyre inkább utat törnek felém.
De valami mást is érzek. Valami szokatlan, kellemesen zsiborgató meleg járja át a testem, mintha tetőtől talpig angyalszárnyak takarnák be a bőröm, de nem, nem is csak a bőröm, mintha minden egyes sejtemet megérintené, és vibráló, eleven energiával töltené fel.
Nincsenek emlékeim a múltamról, de ebben a néhány pillanatban biztos vagyok benne, hogy sosem éreztem ehhez foghatót. A rámtelepedő, testem-lelkem elborító zűrzavar lassan oldódni kezd, mint mikor a tavasz első sugarai előbb keresztüldöfik, majd gyengéden szétoszlatják a tájat fojtogató, sűrű ködtakarót.
Kába vagyok, és mégis mintha valami moccanna, mintha minden perccel tisztulna a tudatom, a gondolataim a semmiben lebegnek, mígnem egyszer csak váratlanul felvillan előttem egy kép, egyszerre homályos és élesebb minden eddiginél.

”- Miért hagynék bárkit is szenvedni? Mi a jó benne? – a hang túlságosan ismerős, megnyugtató baritonja hűsen csobog a fülembe. Felnézek a kezemben tartott rajzból, és a tekintetem megtalálja a szavak gazdáját. Egy asztal fölé hajol, elmélyült szórakozottsággal dolgozik. – Mit tennél akkor, ha olyas valakit látnál szenvedni, tudnád, hogy szenved, aki számodra az egyik legfontosabb valaki a világon?
- Megölném – hagyja el ajkaimat nemes egyszerűséggel a válasz. – És ezzel véget vetnék minden szenvedésének. – Bár nem egészen tudom, hová akar kilyukadni. – Te mit tennél?- kérdezek vissza.
- Nekiadnám az életemet, ha van rá mód, hogy ezzel megmenthetem – a hangja nyugodt és rezzenetlen, mintha csak azt mondta volna, hogy a kontúrokhoz túl tompa a ceruzája. Elmosolyodom.
- Látod, ez a feloldhatatlan különbség egy vámpír és egy nephilim észjárása között.
Ekkor felém fordul, és íriszeim végre megpillantják az arcát...”

Az emlék amilyen gyorsan jön, úgy is suhan tova, de a szemei még mindig olyan vakító kékséggel fénylenek előttem, hogy akaratlanul is összerándulok. Kifeszített kezeim megcsörrentik a láncokat. Hirtelen belém költözik a kétely, hogy valami megbocsáthatatlan dolgot művelek. Kinyitom a szemem, és ha nehezen is, de visszavonom agyaraim a testéből.
Látni, ugyan nem láthatom az arcát, mégis biztos vagyok benne, hogy...
- Adam... – lehelem félig döbbenten, félig a hirtelen távozás okán a nyakán vékony csíkban végigfutó vér után vágyakozva. A megmentésem óta egyszer sem voltam hajlandó a nevén szólítani.
- Mit művelsz?! – nyögöm ki előbb suttogva, majd érezve, hogy alig pislákol benne némi erő, hangosabban is megismétlem, majd olyan hévvel esek a láncaimnak, hogy másodpercek sem telnek el, berontanak az ajtón.
Mit művelsz, te idióta?! – süvítik felé a gondolataim, a hangomnál is mélyebbre ásva a tudatában.

Jaden – Adam

Ahogy kinyitom a szemem, a gondolataim között sündörgő emlék semmivé foszlik, és a tekintetem sebesen megmártózik a valóságban.
Szoba. Bilincsek. Nyak. Vér és hús.
Kell pár másodperc, mire felfogom, hogy ez most egy merőben más jelenet, de ahhoz sem kell sokkal több, hogy megérezzem: annyira mégsem. Kellemetlenül megkörnyékez a gondolat, hogy valami nincs rendben.
Pedig a pillanatnyi tények másról árulkodnak: a testem erősebb, a gondolataim tisztábbak, sokkal élénkebben érzékelem a külvilágot. Mintha valami idegen, de nem teljesen ismeretlen energia szaladozna a bőröm alatt. Nem tudom, mit művelt, azt sem, hogy mi történik, csak abban vagyok halálosan biztos, hogy az ő műve.
A felismerés, hogy belőle táplálkozom, hevesen söpör végig rajtam, és arra késztet, hogy azonnal szakadjak el az ereitől. Az utolsó, félig megkezdett korty a szinte menekülő visszavonulás következtében vékony csíkban csorog végig a nyakán és az ajkaimon, hogy aztán kanyargós ösvényt rajzoljon az állam felé igyekezve.
Kimondom a nevét, de nem reagál. Ez az a pont, amikorra nagyjából sikerül összeraknom, hogy miről is lehet szó, és a gondolat frissen szerzett rémületet lop a szívembe. Megrándulok, kiáltok, majd a láncoknak esek – újfent. Ezúttal a józanságtól fűtve, de bárhogy próbálkozom kitörni, az eredmény most is ugyanaz marad.
- Vegyétek le rólam! – parancsolom a szolgáimnak feldúltan, amikor az ajtót kivágódik, és többen is berontanak a szobába. Mire ők a láncok helyett Adamhez nyúlnak, hogy leemelve az ágyról a szoba túlsó végénél álldogálló kanapéhoz vigyék.
- A láncokat! – rázom meg a kezeimet fogva tartó billogokat. A düh és a riadtság újabb hullámai lepik el a mellkasomat.
- Ha egyszer kijutok, esküszöm, élve elégetek mindenkit, aki ezt az átkozott bilincset rám aggatta! – kiáltom, ahogy teljesítetlenül hagyják a parancsom. Nyilván fogalmuk sincs róla, hogy ezeket immáron nem az ösztönöm, hanem a tudatom mondatja velem. Az élet utálatos, görbe fintora. Annyira biztosan hisszük, hogy olyan éles a határ őrület és józanság között, mégis oly sok esetben képtelenek vagyunk megkülönböztetni a kettőt.
A szemeim szikrákat szórnak a tehetetlenségtől és a haragtól, hogy itt kell feküdnöm, és végig kell néznem, ahogy az élet lassan kisétál belőle. Idióta! Nem kértem, hogy áldozza fel magát értem! Nem kértem, hogy csinálja ezt! Akkor kellett volna megfojtanom, amikor kimondta azt az átkozott mondatot abban az átkozott emlékben.
Nem láthatom, mit művelnek vele, de érzem, hogy így van, hiszen egyre távolabbról hallom a gondolatait.
Az őrület meredek szakadéka ismét túlságosan közelinek tűnik, már-már csábítóan egyszerű lenne belecsúszni...

Miután magamhoz térek, rögtön elözönlik az agyam a közelmúlt történései. Adam hülyesége, hogy kis híján belehalt a gyógyításba, a színtelen arca, a szárnya reccsenésének libabőrt kavaró hangja, hogy továbbra sem vették le a bilincseimet, zárva a sort azzal a részlettel, ahogy végül elkábítanak.
Nem tudom, meddig lehettem eszméletlen, de a kérdéseimre szűkszavúan válaszolgatnak, ami hamar dühíteni kezd. Meddig voltam elkábítva: nem sokáig. Adammel mi van: nem tudni pontosan. De életben van: igen.
Parancsomra, hogy azonnal engedjenek szabadon, ismét csak nemleges választ kapok. Mégpedig azzal az indoklással, hogy még nem lehetek önmagam. Mintha ők tudnák jobban eldönteni?! A düh elsötétíti az arcom, megfeszítem a karjaim; kedvem lenne megölni mindegyiket. Talán meg is fogom tenni, ha egyszer kiszabadulok innen.
A pusztítási vágyam azonban enyhül, amikor egy karcsú, illatos bőrű női nyak kínálja fel a nektárját, a vére édes, ízletes, ha rajtam múlna, az utolsó cseppig elfogyasztanám, de nem adja meg nekem ezt az élvezetet.
Hamarosan ismét magunkra hagynak: az egyik ágyon én, továbbra is bilincsbe verve, a másikon pedig Adam, eszméletlenül, ki tudja, felébred-e valaha. Ezen és hasonlókon rágódom, hogy teljen a magány, a fogságom óta nehezemre esik megbirkózni vele. Részben ezért is élénkülök fel, amikor meghallom a nevem. Részben pedig megkönnyebbülök, mert csak egyfelől jöhetett.
- Felébredtél, Csipkerózsika? – fordítom az ágya felé a fejem, de olyan szögben van, hogy csak nyomokban látok oda.
- Ugye tudod, hogy rengeteggel tartozol, amiért ezt meg merted tenni? – üdvözlöm még mindig kissé füstölögve. Jól tudva, hogy a valódi adós most én vagyok, ám így mégis jobban esik most prezentálni a dolgokat.

Jaden – Adam

- Vissza. De te alig – mutatok rá a lényegre, amivel valahogy elfelejtett számolni. Vagy egyszerűen csak...
Tekintetem a plafonra kúszik, a hangomból merengő szkepticizmus árad, meg sem próbálok úgy tenni, mint akinek a lelke mázsasúlyú hálától roskadozna. Miért legyek hálás? Mert itt akart tartani, hogy utána egy nagy kanál bűntudattal éljem az életemet? Hát köszönöm, Adam. Igazán nagylelkű vagy.
A morcosság pontosan jó kártya lesz most. Elvégre hogyan is viselhetném elegánsabban, hogy ezzel az önfeláldozósdival az adósává tett? Mert hát, még ha nem is vagyok hajlandó kimondani, ezzel fordított a felálláson. Én pedig gyűlölök tartozni valakinek. Már csak ezért muszáj vagyok haragudni rá.
Hallom a megbúvó döbbenetet a hangjában, ahogy megszólal, nem érti még. Majd fogja. A makacs plafonszuggerálásomat azonban megzavarja az ágya felől érkező fájdalmas nyögés. Mit csinál már megint? Nehogy most patkoljon el nekem, hogy végre felébredt. És végre én is megnyugodhatok, hogy túlélte. Merte volna nem megtenni...
A pillantásom útnak indul felé, hogy meggyőződjek róla, minden rendben van, de félúton megállok, ahogy újra beszélni kezd. Mikor meghallom, mit mond, megmerevítem a tekintetem, és csak azért is visszafordulok a plafon felé.
- Persze. Minden nap tedd meg, kérlek. Úgyis unatkozom itt kikötözve, a gyors halálod nem lenne elég szórakoztató – morgom vissza, tisztán hallom a dacot a hangjában, és most valahogy sokkal jobban bosszant vele, mint szokott. Általában csak egy félig-meddig cinkos vigyorral, nagyvonalú grimasszal és néhány szarkasztikus megjegyzéssel kezelem a túlzásba eséseit, próbálva rámutatni a véleménykülönbségünk forrására, de ezúttal nehezen megy megakadályozni, hogy az indulat is elfusson közben. Érzem, hogy egyre inkább itt zsiborog a tagjaimban.
- Én jól vagyok – hangsúlyozom ki jól érezhetően az első szócskát. Átfut az agyamon, hogy megkérdezzem, ő hogy van, de valahogy képtelen vagyok szavakká formálni a gondolatot. Hiszen tudom, hogy szarul van. Mégis mitől lenne jól? És azt is tudom, hogy miért.
Másrészt azt sem akarom, hogy véletlenül még azt higgye, aggódtam érte. Nem, mivel én most éppen haragszom. Nem is csak egyszerűen haragszom, hanem állati zabos vagyok. Ha nem értetem meg vele, hogy ilyet nem csinálhat, még a végén képes, és tényleg megteszi újra.
Felrémlik előttem az emlék, ahogy a vérét kortyoltam, az íze, a melegsége, a vele átszűrődő érzések és gondolatok... ajkaim észrevétlenül végigcsúsznak egymáson. Második napja, hogy eszméletlenül fekszik. És a vérének csak az illata kering a levegőben.
Szép kis helyzet, mondhatom. Itt fekszünk egymás mellett, legyengülve és megbilincselve, mindketten egy csomó hülyeséggel a hátunk mögött, amibe kis híján oda is vesztünk. De a tudat, hogy az ő halála majdnem az én kezemhez fűződik, kellemetlenül fúrja a mellkasomat. Kellemetlenebbül, mint amit jól esik bevallani. Akár magamnak is.

A kérdése zökkent ki a kis időre ránk telepedő csöndből.
- Miért kellett volna szólnom? Tán segítettél volna jágereket ölni? – Nehezen képzelem el. Pontosan tudom, hogy hogyan vélekedik a témában, nem egy vitát lefolytattunk már ezzel kapcsolatban korábban. Nem öl. Mindig is biztos voltam benne, hogy egyszer ez fogja a sírba vinni, erre... az életnek mindig is megvolt a magához való humorérzéke.
Nem vagyok éppenséggel kedves. Én is érzem, minden egyes megnyilvánulásomból. De végül is nem is ez a cél. Azonban ahogy ismét beáll a csend, és a másodpercek csigalassan vánszorognak tova, már most utálom magam érte, de mégiscsak kisajtolok magamból egy árnyalatnyival emberségesebb választ is.
- Bármennyire is furcsa, nem terveztem odaveszni – váltok kissé komolyabbra. Hallom a mondatát, és azt is, ami mögötte ácsorog, de erről nem árulkodik semmi.
- Mégis melyik részletre gondolsz? Ne csapoljam le a véred? Ne teperjelek le egy cellában? Vagy talán megölni se próbálkozzak legközelebb? – provokálom tovább a hangulatot cinikusságommal. Azt akarom, hogy értse, hogy felfogja, mit műveltem vele voltaképp. Ha gyűlölne érte, talán egyszerűbb lenne túllendülnöm rajta.

Jaden – Adam

Nem számít..!
- Neked talán nem. Mióta lettél ennyire önző nephilim? – dorgálom, mert hát ezen a világon minden nézőpont kérdése. Engem pedig bosszant, hogy ilyen könnyen keresztülhúzná a saját életét. Nem akarok belegondolni, hogy most hogyan érezném magam, ha belehalt volna. Bőven elég volt két napig ezen őrlődni. Erősebb, összeszedettebb perceimben egyfolytában a gondolatai után kutatni, hívni, beszélni hozzá, ha már látni innen nem láthatom. Azzal tisztában voltam, hogy a saját szervezetén és akaraterején múlik a felébredése. Tenni különösen sokat nem tudtak érte.
A félelem végig ott gubbasztott a szívem alatt, gondosan kizárva a kapuk elé, de mindketten tudtuk, mennyire kevés hiányzik ahhoz, hogy berontson, és feldúljon mindent, ami fáradságos munkával éppen stabilizálódni próbál.
De erről semmi szükség, hogy tudjon. Találok én ettől sokkal hangzatosabb és ésszerűbb érvet.
-  A világnak nagyobb szüksége van rátok, mint a hozzám hasonlókra.
És ezzel még elég árnyaltan fejeztem ki magam. Egy vámpír csak pusztítani tud. Pusztítással tartja fenn magát, de általában csak kedvtelésből teszi. Jó ideje élek már ezen a földön, ismerem a fajtám, sajnos túlságosan is.
De azzal, hogy újra megtenné... már jobban felbosszant. Hát kalapáccsal verjem bele a fejébe?
- Én pedig nem kértem, hogy tedd meg – sziszegem, hogy a haragom fojtott maradjon. Kemények a szavaim, talán túlságosan is rideg vagyok vele. Nem teszem szívesen, de muszáj. Muszáj, hogy megértse. Most szerencséje volt, de nem tehet ilyet többet.
- Szerintük még nem vagyok eléggé önmagam – a hangomon egyértelműen hallatszik a gúnyolódás, és a fogcsikorgatós, féken tartott düh is. – De meg fogják bánni, ha egyszer kiszabadulok. Gondom lesz rá, hogy még csak gondolni se merjenek ilyesmire többé.
Kész, vége.
Amikor kimondja, hogy újra meg fogja tenni, és az ajkait elhagyja a mondat, hogy úgyse tehetek ellene semmit, nem bírom tovább visszafogni magam. Az indulat ugrásszerűen felkapaszkodik bennem, és kibuggyan, akár egy égető-mérgező lávafolyam.
Belekapaszkodom a láncokba, és minden erőmből megrántom őket. A levegő sziszegve szökik a fogaim között, be majd ki.
- Előbb téplek darabokra a saját kezemmel, mint hogy még egyszer hagyjam! – fakadok ki fenyegető hangon, mennydörgő akaratossággal. Amit a tehetetlenség és a büszkeség mellett a kétségbeesés táplál. Néhány pillanatra teljesen kisodródom önmagamból, ismét csak egy dühe irányított vadállattá válok. Annak is érzem magam, de nem tudok és nem is akarok mit tenni ellene.
Úgy érzem, megfojt, ha nem hagyom felszínre törni.

Hosszú percekbe kerül, mire sikerül újra megnyugodnom. Hangos lélegzetvételeim pontról pontra lekövetik a folyamatot.
Szavainak mélységes baritonja, tartalma is segít benne – egyszer tényleg meg fogom ölni, mondatja velem immár egy sokkalta nyugodtabb és józanabb gondolat. Ha másért nem, mert halálra idegesít.
Hát nem érti, hogy nálam is erről van szó? A nephilimek annyira nehéz fejűek... sóhajtok fel, de felvilágosítani semmi kedvem róla.  Elég volt mára a vitából. Legalább egy időre.
- Megmaradtunk – irányítom át erre az egyszerű tényre a lényeget. – De ez nem jelenti azt, hogy ha visszanyerem az erőm, nem megyek vissza befejezni, amit félbehagytam – közlöm már-már csevegő, elmerengő hangon. Ebben biztos vagyok, és nem fog tudni megakadályozni benne.
- Igazán? – pillantok fel a kijelentése nyomán. – És elárulod, hogyan? – kérdem érdeklődve. Egyáltalán nem véletlenül nem szóltam neki, hogy mire készülök. Segíteni az elvei miatt úgysem segítene. És nem is várnám tőle. Jágerektől mentettem meg annak idején, nem azért hogy újra a kezük közé adjam.
- Nem én – szökik most először egy gyenge mosoly az arcomra. – Egészséges vámpír nem szokott számolni ilyenekkel.
Ismét teljesen visszanyerem az irányítást, és tudatosan formálom a szavaimat, annak érdekében, hogy helyesen lássa az utóbbi néhány nap eseményeit. Hallom és érzem, hogy feldúlom vele, és azt is pontosan tudom, hogy ez egy olyan pillanat, amikor nem mindegy, hogy mi hangzik el. Lehunyom a szemem. Nem válaszolok azonnal.
Megfogott.
Ha azt mondom: nem, olyasmiben teszek kárt, ami értékes számomra, de ha azt mondom: igen, egyetlen szóval keresztülhúzok mindent, amit eddig mondtam, és én magam legitimálom a tettét, amiért annyira mérges vagyok.
Nem tudom, mit felelhetnék, de szerencsére elfoszlik magától a kényszer.
- Ahogy te is az enyém, és a barátságba tudtommal nem fér bele, hogy megesszük egymást – szánom ironizálásnak, de nem sikerül valami jól.
- Ma este – felelem kétségbevonhatatlan határozottsággal.  – Ha nem teszik meg, egyiket sem hagyom életben. Egyébként csak egyiküknek kell meghalnia. Sosem tűrtem el az engedetlenséget.

Jaden – Adam

Az önző hat. Ezt idáig érzem. Mégsem vagyok biztos benne, hogy minden rétegét megérti annak, hogy miért is mondtam. Talán az előcsalogatott sértettsége az, ami nem engedi, hogy végiggondolja, én pedig bevallom, pont erre számítottam.
A válasza, bármennyire mérges vagyok rá, halvány mosolygörbét rajzol az arcomra.
- De nem ám. És ezért hálát adhatunk az Úrnak. Legalábbis te, mert én biztos, hogy nem beszélek vele. Így is szentfazék fejed vad, nem hiányzik róla a glória.
Gyűlölöm az angyalokat. Ha az lenne, biztos eszembe nem jutott volna lehámozni róla a jágereket. Szemrebbenés nélkül hagytam volna elpusztulni. Még élveztem is volna a műsort.
A hangjában és a rövid, erőszakos nevetésében érezni a színtiszta keserűséget, mielőtt a tüdeje közbekalimpálna, hogy ezt még azért ne erőltesse.
- Kit érdekel a fogantatásod? Mégis mi közöd van hozzá? A bűn az, ha ezt nem látja be valaki. Az tiéd pedig, hogy elhiszed nekik. Ne vágyj kegyelemre, semmi szükséged rá. – A hangom durvább és morgósabb, mint kellene. Pedig tudom, hogy ez nála érzékeny téma. Nem így kellene, hisz’ nem az a cél, hogy bántsam, csak... képtelen vagyok elvonatkoztatni attól, hogy mennyire dühít maga a téma.
Most is érzem, ahogy fortyog bennem az indulat. Pedig az utóbbi időben már sikerült elaltatni magamban a pusztításra éhező vágyakat. Mégpedig századok fáradságos munkája által. Most mégis itt gyülekezik újra a mellkasomban.
De bizonyára, csak mert még nem nyertem vissza az erőm...
Viszont azon sem tudok csak úgy átsiklani, ami tőle hangzott el az előbb: „még annyi kegyelmet sem érdemlünk, mint egy vámpír...” – amint kimondja, az állam és a tekintetem megmerevedik, még most is itt visszhangzik a fejemben. Bármennyire meg van a saját véleményem a fajomról, az önérzetem nem tűri az ilyen degradáló kijelentéseket. Nem tűröm, hogy a fajok legaljához soroljanak, még Adamtől sem.
- Ahogy a vámpíroknak sincs – keményedik meg a hangom. – Sem az angyalok, sem a nephilimek, sem senki rangsorára. El tudjuk dönteni, hogy mit érdemlünk.
Ahogy rólam beszél, némileg enyhül a sértettségem, mert simogatja az egómat, amit mond. De azért nem oszlik el teljesen.
- Sosem tudhatod, hogy mi vagyok valójában – szánok neki csupán csak ennyit, és ezt mélységesen komolyan is gondolom. Egy nephilim sosem fog megérteni egy vámpírt.
- Azt én döntöm el, mit tesznek az én érdekemben – tudom, hogy meg kellett állítaniuk, Adam is több ízben nekik köszönheti az életét. És igen, talán én is. De ugyanakkor jól emlékszem a láncok miatti kínra. És az sem megbocsátható, hogy miután visszatértem is semmibe vették a parancsomat.
- Az én szolgáim. Tudják már, hogy minek milyen ára van.
Ahogy elhatalmasodik rajtam a düh, néhány pillanatra minden más kiszorul belőlem. Csak annyit érzékelek, hogy beszél hozzám, de hogy mit mond, már nem jut el a tudatomig. Se a gondolataira nem tudok összpontosítani, hiába érzékelem, hogy felerősödik a mentális koncentrációja.
Miután megnyugszom, már tudatosabban kerülöm a konfliktust, így nem is reagálok arra a kijelentésére, hogy velem akar tartani. Úgysem fog megtörténni. Ezt viszont fölösleges most közölnöm vele.
- A józan eszemet nem hordhatom mindig magamnál. Igazán nagy veszteség lenne, ha végleg elveszíteném, nem gondolod? – játszadozok a szavaival halvány mosollyal, egybe fonva a látható és a láthatatlan valóságot.
Kedvem lenne cukkolásból visszakérdezni, hogy mégis mit jó hallani? Azt, hogy a barátomnak tartom, vagy azt, hogy nem akarom megenni, de valahogy legyőzöm magamban a kényszert. Ezzel most még inkább nem akarok viccelődni.

Hagyom pihenni, és türelmetlenül várom, hogy felbukkanjon az esti véredényem. Adamnak még nem forradtak be a sebei, vagy a kötésébe itta be magát néhány cseppnyi előbuggyanó vér, de az illata annyira borzongatóan intenzív. Hiába összpontosítok másra, bizonyos idő elteltével újra és újra belopja magát a gondolataim közé.
Mikor a vacsorám betoppan az ajtón, nem is tudom elutasítani, fogaim sietve és élvezettel mélyesztem a nyakába. Pedig ezúttal máshogy terveztem. Ezúttal meg akartam parancsolni, hogy előbb vegyék le rólam a bilincseket, és végrehajtani az eltervezett büntetést. Mégpedig addig, amíg még Adam nincs magánál. Nem szükséges, hogy lássa ezt.
Mire azonban a sürgetés enyhül, és ereszteni tudom a nő torkát, ő is felébred. A kérdésére nem felelek, csak kiadom a parancsot, hogy eresszenek el. Most már jól láthatják, hogy észnél vagyok, a vérivást is abba tudom hagyni, és a láncaimat sem feszegetem, a nőn mégis látom, hogy habozik.
- Eressz el, különben te leszel az első, akivel végzek – formálják ajkaim hidegen és parancsolóan. A szemeimben határozott gyilkos szándék ül. Tudom, hogy tudja: komolyan gondolom, és nem az őrület súgja a szavakat. Neki is lát a műveletnek.