Another way out

Jaden – Adam

Túl hirtelen tűnik el a mosolya ahhoz, hogy ne keltse fel az érdeklődésemet az oka. És a félrenézés... Felvonom az egyik szemöldököm, de szótlan maradok. Több nyomra van szükségem, ám az rögtön világos, hogy lappang valami a háttérben. Bármi is az, úgysem titkolhatja előlem sokáig.
És valóban. Nem telik el sok idő, máris észlelem a következő árulkodó jelet. Ugyanaz a félrenézés, ugyanaz a komorság. Ideáig érzem a szorongását. De vajon mi lehet a közös pont? A vámpíroktól fél? Minden bizonnyal fél. Bolond is lenne, ha nem félne. De egyrészt épp most mondtam ki, hogy megvédem. Másrészt... erről az előbb még szó nem volt.
A szárnyai szinte remegnek a tenyereim között, tetszik ez az érzés, órákig el tudnék bíbelődni vele, pedig elég türelmetlen természettel áldott meg a sors. És ahogy látom, neki sincs ellenére. Egyértelmű, hogy nem koncentrál, de ezúttal megbocsátom. Igazság szerint már rég megvizsgáltam, amit akartam, de erről neki nem kell tudnia.
- Nagyon negatív vagy ma – jegyzem meg látszólag szórakozottan, valójában minden rezdülésére feszülten figyelek, hogy megszerezzem a hiányzó puzzle-darabokat.
- Mielőtt túlságosan elkenődnél, tízszeres előnyben vannak veled szemben, ezt azért ne feledd – szándékosan nem vagyunkot mondok. – Már ha az évek számából indulunk ki – ez puszta tény, minek is tagadnám, emiatt igazán felesleges keseregni. – De ez nem jelenti azt, hogy mindenben előnyük van. Sőt. Elég ideje ismerlek, hogy efelől ne legyen semmi kétségem – hintem el titokzatosan. Hadd gondolkozzon.
- Semmi. Fogd fel úgy, mint egy játékot. Voltaképp nincs semmi tétje. – Tényleg nincs. Az én házamban vagyunk, adnak a szavamra, és bármikor bármiben közbeléphetek. Fogalmam sincs, hogy miért bizonygatom ezt ennyire magamnak.
A sebem már tényleg nem érzékeny, hála az akaratos és kitartó gyógyításának; mégis jól esik az érintés rajta. A szemébe pillantok, ahogy végül megpihen a keze a mellkasomon, és félig-meddig akaratlanul elkapom a gondolatát. Szóval még mindig magát okolja. De ismerem már annyira, hogy úgysem tudnám meggyőzni, és ha szóba hoznám csak még mélyebb zavarba jönne. Nem bántom most vele. Így is elég letargikus. Bezzeg a polírozásra felcsillannak a szemei.
A mosoly azonban hamar leolvad rólam, az illékony nyugalom felborul, ahogy megtalálja a lejegyzett terveim, és hirtelen a kellős közepében találjuk magunkat mindannak, amit hetek óta őrizgettem, kerülgettem.
- Hogy dönthetsz olyasmiről, amit nem ismersz? – A kérdés nem valódi, nem is kíséri kérdő hangsúly. Mert hát lehet, hogy van beleszólása, hogy mi tartozik rá. Ebben igaza van. De ha eleve csupán azokat közlöm vele, amiről én magam úgy gondolom, ez a feltétel eleve érvényét veszti.
Ugyanakkor. Az mondandóm azt is jelenti, hogy nem láthatja át a helyzetet. Nem értheti, nem érezheti a motivációmat. És azt sem, hogy miért titkolom előle. Tudom, hogy nem értené meg. Ha elmagyaráznám, akkor sem.
Ugyan mögöttem áll, mégis érzem és hallom is a reakcióit. A szívdobbanásai lendületes taktusát, szaporább légvételeit, olyan közel tart, hogy még csak meg sem kell erőltetnem magam, sokkal inkább azért, hogy ne váljak én magam is hasonlóan könnyen olvashatóvá. Mert én is változom.
A szárnyai különös hatással vannak rám. Ezt még soha nem csinálta. Fonta már körém egy-egy szárnyát, amikor beteg volt, vagy én regenerálódtam, ismerem már a mozdulatot, de így még soha nem tapasztaltam. Teljesen körülzár, az összes tollát egyszerre érzem a testemen, és hirtelen olyan közelinek a lényét, mintha magába akarna olvasztani. A védelme legmélyebb burkában vagyok, a legfinomabb anyagból szőtt takaróját teríti rám.
Sosem fázom, mégis jólesik a felém áramló meleg. Azon kapom magam, minél tovább hagyom, annál inkább elgyöngít. Bár könnyűszerrel kitörhetnék belőlük, mégsem tudnám megtenni. Beleránt valami olyasmibe, amihez a legkevésbé sem vagyok hozzászokva, a mély, suttogós hangja pedig, mintha csak varázsige lenne, még inkább rásegít.
- Én nem te vagyok – ejtem ki halkan válaszul, de valójában idézem. – Te magad jelölted ki a távolságot, én csupán betartom. – Sok minden rejlik ebben az egy mondatban. Eleinte sértett, de nem vitatkozom az igazával. Amikor meg próbáltuk beszélni a viselt dolgainkat, csak még nagyobb szakadékra bukkantunk. Úgy gondoltam, attól lesz kevésbé terebélyes, ha inkább hallgatunk.
- Tárgy? – hökkenek. – Sosem voltál... tárgy – furcsa is kimondani ezt így, aggaszt, hogy így érzi. Fogalmam sincs, mit ért a méltó lenni alatt. Nem tudom értelmezni. De végül is mindegy is, ha a szerkezet második fele hiányzik. A legfontosabb az, hogy létezzen. Ha ez nem teljesül, minden máson már felesleges vitázni. Miért nem érti ezt meg?
- Épp erre törekszem én is... – válaszolnám, hogy részt vehessen az életemben, de a következő mondata meg- és kiakaszt. Apró remegés fut végig rajtam. Egyértelműen düh, de most még ezt is máshogy érzékelem, furcsán fájdalmasan hat rám, mintha súlyok nehezítenék a mellkasom. Nem tud kirobbanni belőlem. Szólni sem tudok.
- Semmibe... veszlek? – a szemeim kerek a döbbenettől, ettől kevésbé még soha nem értettem. A sziklákká tömörülő dühöm is javarészt a tehetetlenségből fakad; szinte csak azon dolgozom, hogy ne essen bántódása. Hogy mondhatja, hogy semmibe veszem? Igazságtalan ez a vád.
- Miért mondod ezt? Nem értem. – Ez az a válasz, ami soha nem született volna meg más körülmények között. Nem szállok harcba, az ő véleménye érdekel.

Elégedetten tapasztalom, hogy napról napra erősebb, a mostaninál testközelibb bemutatót nem is kaphatnék erről. Nagyon helyes. Minden tökéletesen a terveim szerint halad.
- Azt látom – oson egy félmosoly az ajkaimra, ahogy megemlíti, hogy élvezi. – Inkább mi az, amit komolyan veszel? – nevetek fel röviden. – Nem véletlenül használtam a szuggesztiót. – Hoppá. Ezt mégsem akartam így kimondani. Fogalmam sincs, hogy mennyire volt tudatában.
Nem mutatom ki látványosan, de élvezem ezt a kis „kirándulást”. Mindig is irigy voltam rá a szárnyak miatt. Ugyan, ha nagyon akarom, a képességemmel én is meg tudom oldani a repülést, de azzal nem tudok ennyire magasra jönni, és túlságosan kimerítő is.
- Mindig többet látsz, ha becsukod a szemed – jegyzem meg bólintva, félkomolyan. És hogy ezt tudja, néhány pillanatra elgondolkodtat. Sokkal hamarabb rájött, mint én. Mondhatni, egészen a mai napig a látás rabja vagyok, csak épp tudom, mikor érdemes átkapcsolni, és inkább a többi érzékemre hagyatkozni.
- Nem gondolkodtál még azon, hogy vámpír legyél? – dobom fel mosolyogva, viccelődök csak, bár az ötlet nem nélkülöz minden logikát. – Nagy hatalmú vámpír lehetnél.
- Nem érdemes a jövőn rágódni. Úgysem olyan lesz, mint amilyennek elképzeled – bár csak egy egyszerű közlés, a hangomban bujkál némi szomorkás felhang, sokszor átéltem már a csalódást, hiába vettem rész sokáig tevékenyen is a világ alakításában, ritkán fordult csak elő, hogy tényleg azt értem el, amit akartam.
- Merre jártál? – kérdem nem minden gyanakvás nélkül. Tudom, hogy nem tartja be a birtokhatárt, de kíváncsi vagyok, mennyit vall be belőle. – Téged kerestelek.

Jaden – Adam

Ő és a realitás... de lehet, én vagyok vele túlságosan is szigorú. Sokat várok tőle, pedig az életkorához képest nagyon is elől jár. Ha magamra gondolok, én honnan indultam, milyen primitív ösztönlény voltam csupán, igazán nincs jogom morogni miatta.
- A realitás nem azt jelenti, hogy kiemelsz egy számodra kedvezőtlen tényezőt, és azon keseregsz – a hangom nem kioktató, próbálom behangolni azt a színt, ami a leginkább megnyugtató számára. – Számos előnyöd is van velük szemben. Elsősorban az, hogy nem állsz velük szemben. Habár a testőröm vagy, ez csak egy cím, a gyakorlatban nem lesz szükség beavatkozásra. Nem kell, hogy valóban az légy, csak játszd el, rendben? – keresem meg a tekintetét, de ezúttal nem parancsot adok, csak azt szeretném, ha megértené, és ehhez tartaná magát. Nyilván nem várom tőle, hogy vámpírokkal hadakozzon a kedvemért. De magam mellett akarom tartani, és ennek ez az egyetlen módja.
- Másrészt, nem egyedül vagy a társaságukban. Nem lesz gond, de ha bármi is kellemetlen irányt venne, én is ott vagyok. És az én házam vendégei. – Nem is értem, mit gondol, azt hiszi, engedném, hogy ártsanak neki?
- Harmadrészt pedig cseppet sem vagy olyan elveszett, mint amilyennek képzeled magad. De ha szeretnéd, éppenséggel beléd szuggerálhatom, hogy színészkedj – a mondat végére mosolyra hajlik az arcom. Sejtem, hogy ezt nem akarná, de sakklépésnek attól jó lesz.
- Az ne érdekeljen. Akármi hangzik is el a gyűlésen, ne szólj közbe, ez a legfontosabb szabály. – Persze, ez csak a megvitatandó témákra vonatkozik. Az minden bizonnyal elkerülhetetlen, hogy ne elegyedjen szóba a vendégsereggel.
Nem von kérdőre, de attól kihallatszik a hangjából a keserű. Nem akartam, hogy tudjon róla, tudtam, hogy így fogja értelmezni. Mit mondhatnék erre?
- Az indokom az, hogy a barátomnak tartalak. – Nem tagadok, és nem vitatkozok vele. Nem is mentegetőzök. A tekintetem nekem is éppoly határozott, mint amilyen az ő hangja, de nem éles, nincs benne harag, dölyf vagy makacsság, inkább hidat keres az ő világához.
Mindezek ellenére kételkedem benne, hogy sikerülne megértenünk egymást. Az eddigiek is ezt bizonyítják. Ezen jár az agyam, amikor megérzem magam körül a szárnyait, ez és a szavai megingatják bennem a száraz logika és a saját igazam kizárólagos bizonyosságát.
- Kimondtam már, de nem érted – a hangomban elvegyül egy árnyalatnyi szomorúság és egyben bizonyosság is csendül benne, mint aki nem épp örömmel, de tudomásul vette a tényt. Változtatni viszont nem fog a gondolkodásán. – Kimondtam, amikor arról beszéltem, úgy érzem, egyedül foglalkozom azzal, hogy életben maradj. Ha te nem teszed meg, ez a feladat rám hárul. És a módjára nem marad más, mint hogy megkerüljem és megelőzzem a döntéseid. Nem hagysz más lehetőséget. Az utóbbi időben számos alkalommal bizonyítottad, mit jelent számodra az életed. Az önértékelésed pedig hibás.
A kérdésére egyszerűen felelhetném: mert csak úgy tudom garantálni a biztonságát, ha mellettem van. De mielőtt kimondanám, a rákövetkező mondatai feldúlják a figyelmem.
- Akkor hogy szeretnél az életem része lenni? Holtan? – ez már felindultabb, de erről csak a választ hirtelensége tanúskodik, és a légzésem árnyalatnyi gyorsulása. Legszívesebben derékba törném ezt a fajta logikáját, annyira zavar.
Felbolygat a vád, hogy semmibe veszem, a szavai és a szorítása nehezen űzik ki belőlem a hallottakat. Az indoklása pedig csak újabb megerősítés ez előbbi megállapításomra: az önképe katasztrofális.
- Ki szeretnél lenni Adam? A világ szemében – azt hiszem, egyszerűbb, ha innen közelítem, és ez valóban nagyon érdekel. Érzékelem, hogy a hangja szomorúvá vált, és ez engem is lecsillapít. A szárnyait, amik körülvesznek, belülről érintem közben.

Csak mosolygok azon, hogy mennyire komolyan vette a kérdést, de a válasza nagyon is jól esik. Az elégedettség szinte süt rólam. A döbbenete és a szomorú szemei árnyékolják csak be a jókedvem, elszóltam magam. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy tényleg nem szoktam rajta szuggesztiót használni, elvből nem, mert a barátomnak tartom, de most szükségét éreztem, és érzem, bárhogy is reagál, nem fogom megbánni a döntésemet.
- Azért ez is elég szuggesztív – játszom a kimondott mondatával, de nem provokálom. Örülök annak, hogy nem akar belemerülni jobban, de jót mulatok rajta, hogy voltaképp megparancsolta, hogy ne parancsoljak neki.
- A vak is látja, hogy nem vagy elégedett a mostani megítéléseddel – kezdem csevegő hangon, ahogy a hatalom és a vámpír-téma előbukkan. – Könnyen és gyorsan tanulsz, jók a meglátásaid, a gondolkodásod fejlett, már kezdésképp is határozott elveid vannak, és nyitott vagy a világ dolgaira. Ennyi bőven elég. – A vámpírság viszont jócskán megdöbbenti, még ha csak viccből is mondtam. Minden viccben van némi komolyság.
Ahogy hallgatom, rájövök, hogy egészen máshogy szemlélődünk, és állunk a világ változásaihoz is. Én nem elkalandozni szoktam a jövőben, hanem tervezni, és egyben követni a vágyam, hogy alakítsak rajta. Nevezhetjük hobbinak, szenvedélynek, erőfitogtatásnak, és akár szükséges visszacsatolásnak is a saját megítélésemmel kapcsolatban. Mindegy mi, de egy biztos: hiányzik.
- A jelen csak egy másodperc. Már el is suhant – válaszolom valahol mélyen a gondolataimban ragadva. Az én agyam sokkal többet jár a múltban és a jövőben.
Elégedetten bólintok, ahogy hallom, a szárnyai teljesen helyrejöttek. És nem is kaphattam volna erről testközelibb bemutatót. Mikor leérünk, és a talpaim alatt megérzem a talajt, úgy érzem, egészen feltöltött ez a kis „kirándulás”. Az erő csak úgy ficánkol a bőröm alatt, és sugárzik belőlem.
- Kerestelek. Beszédem van veled – kezdem kissé vészjóslóan, de nem vagyok morcos. – És mutatni is akarok valamit – indulok el előtte, remélve, hogy követni fog.
- Miért nem jelentkeztél a munkára, amit megbeszéltünk? – érdeklődöm menet közben, gondolom, nem tudta, hogy tudok róla, bár olykor nehéz követnem az észjárását. Közben felnavigálom az emeletre, és megállok a megfelelő ajtó előtt, ami a számára kialakított műterem felé vezet.
- Itt kéretik befáradni – mutatok a kilincsre.

Jaden – Adam

- Mondd ki. – A hangom nem éles, de a pillantásomban bujkál némi akarnokság. Az értetlenséget ugyanis látom az arcán, nem csak az arcán, hanem az egész lényéből sugárzik, ahogy a szomorúság is. Mit tettem? Miért van az, hogy bármit mondok vagy csinálok, mindig ez a végeredmény? Valami nem oké, ha más nem, a tőmondataiból is kihallatszik. – Mondd ki, amit gondolsz. Meghallgatom.
A szavaim pedig őszinték. Még a szándék is meg van bennem, hogy megkeressem a jelenség gyökerét, és orvosoljam, ha tudom. Mégis mi lenne, amit én ne lennék képes megoldani? Ennyi idővel és tapasztalattal a hátam mögött, mért fogna ki rajtam egy nephilim bonyolult működése? Képtelenség.
A „mint ahogy mondtam” után, azonnal formálódik bennem a válasz, ami valahogy így hangozna: attól még jobb, ha tisztázom a szabályokat, nem? Ha nem akarod meghallgatni, egy szavadba kerül, és megvárjuk az eredményt: vagy káosz lesz vagy nem. De minderről csak egy szemvillanás árulkodik, mert a következő mondata épp ennek az ellenkezőjét tartalmazza. Mintha csak megérezte volna, hogy mi fortyog bennem.
- Akard akárhogy, azt nem fogod tudni elkerülni, hogy megszólalj – döntök inkább ez a folytatás mellett. Még csak dühös sem vagyok, már-már szelíden, de megmaradó határozottsággal szólok hozzá. – Ráadásul, túl jól ismerlek... – villan ismét a tekintetem, de ezúttal valami bizalmas, játékos fény csillan meg benne. Nem tenném én rá a nyakam, hogy csakugyan kibírná szó nélkül, ha úgy kanyarodik a téma, és érzékenyebb pontjára simítanak. A vendégseregemtől pedig nagyon is kitelik az ilyesmi. A vámpírok szeretnek provokálni. Abban lelik örömüket, ha játszadozhatnak, mondjuk az én testőrömmel. Semmi sem véletlen, amit a számon kiejtek. Ezt igazán megtanulhatná már.
Nem mond semmit a szuggerálásra, mivel pedig nem tiltakozik, még az is lehet, hogy olykor bevetem majd, ha rizikóssá válna a helyzet. Az egyetlen buktató, hogy a vendégeink, mivel szintúgy vámpírok, ki fogják szúrni, ha nem leszek elég óvatos.
- Nincs más.
Nem is tudom igazán eldönteni, hogy a válaszom felbolygatja, vagy inkább megnyugtatja. Nephilimek... már majdnem elmosolyodom erre a gondolatra, még ha jelenleg kissé feszült is a helyzet, és végképp semmi okom a mosolygásra. Ha életben lennék, most talán valami átsuhanna a szívemen.
- Remélem, ez egyben azt is jelenti, hogy nem haragszol érte – lehet enyhe pofátlanság a részemről, és nem is hiába kerestem azt az indokot, amiről tudtam, hogy kizökkenti a morcogásából. Más fronton ez hazárdjáték lenne, itt azonban a cél ellenére, őszinte.
Fogalmam sincs, ezúttal megérti-e, amit mondani akarok, a „szörnyen sajnálom”, mindenesetre nem olyan rossz jel. Bár előttem nem kell sajnálkoznia, így vagy úgy, de én megoldom, hogy életben maradjon, egyszerűen csak ne kérjen számon miatta. Ennyivel is beérem.
Ettől függetlenül nem tetszenek a szavai, amivel indokol. Megvan róla a véleményem, és nem is annyira szelíd vagy bizonytalan, de az iránta érzett tapintatból magamban tartom. Neki ez fontos dilemma. Ő ezen őrlődik, még ha számomra nem is annyira érthető, hogy miért. El kell fogadnom, hogy neki ezzel nem egyszerű megbékélni. Nagy levegőt veszek, és engedem kiszusszanni magamból a halovány bosszúságot.
- Ne sajnáld, viszont én sem fogom – ezzel egyértelművé is teszem számára, hogy ebből nem fogok engedni a továbbiakban sem. Vagy ő, vagy én, de ha ő nem, akkor én biztos.
Végül aztán mégis csak feldühít. Annyira verhetetlen ebben.
- Azért a kettő nem ugyanaz! Ezt te is tudod... – zárom le azonban csak ennyivel, másodszorra is elaltatva az indulatomat. Megint csak nem akarok kifakadni neki, hogy engem mennyivel nehezebb is lenne elpusztítani, mint őt. Tudja ő, hogy így van, és ha rosszul esik, ha nem, ez tény, mégpedig nem olyan tény, amit szégyellnie kellene, vagy bánkódnia miatta. Ez egyszerű törvényszerűség. Tudom, hogy ezért mondja, mert aggódik értem, de egyben sért is, hogy ennyire lebecsüli a képességeim.
Harmadszorra viszont nem sikerül. Szavai nyomán a düh szétfolyik az ereimben. Az ajkaim összepréselem, mielőtt megszólalnék. Valószínűleg nem azt kapja, amit várna. Vagy ki tudja, mennyire ismer...
- Ha elfogadod tőlük, hogy annyit érsz, amennyit ők mondanak, akkor talán úgy is van. Te magad adsz igazat nekik. – Felhúztam magam, a szavak árnyalatnyi keserűséggel koppannak a falakon. A csönd utána talán még beszédesebb. Nem tudom, hogy rázhatnám ki ebből, ha szépen nem megy, akkor talán máshogy is meg kell próbálnom.

- Nem biztos, hogy az a rosszabb, ha nem tudod – ezt ennyiben is hagyom, hanem a következő kérdése! Megint csak nem tetszik.
- Hiábavaló, ha hiábavalónak akarod látni. És aszerint is élsz. Úgy látom, megingathatatlan vagy benne. – Elkomorodok, és kezd kissé idegesíteni, hogy bármit mondok, mindig mindenből ezt szűri le, ide lyukadunk ki. Hogy ő gyakorlatilag értéktelen. Akkor mit gondol, mi a manónak tartom magam mellett és vigyázok rá ennyire, mint a hímes tojásra? Nem azért hoztam szóba a vámpírrá válás ötletét, mert nephilimként haszontalannak találnám az életét. Egyébként is csak vicceltem, de lassan kezdem megbánni.
- Ez nem biztatás volt, hanem kampánybeszéd – morgom oda, hogy kibrummogjam magamból a mérgem, de veszek egy mély levegőt, és máris jobban érzem magam. Pláne idefent. Szeretek repülni, a figyelmemet inkább erre koncentrálom.
- A halálommal csakugyan véget ért számomra a jelen – bólintok. – Az embereknek és a fiatalabb lényeknek – gondolok itt rá is, ha zokon veszi, ha nem, nem sértésnek szánom – még van okuk a jelenben élni, a perceket számolgatni, számunkra viszont összefolyik az idő, és nem nagyon marad más, mint fél szemmel a történelemmé sűrűsödött múltat bogarászni, a másikkal pedig a jövőt alakítgatni.
Ezzel talán megválaszoltam a kérdéseit is. Leértünk után rátérek végre arra is, amiért eredetileg kerestem. És csak a fejemet ingatom a sorakozó válaszaira.
- Megegyeztünk – szögezem le kiindulásképp. – Egy jól burkolt balesettel mindent, amit most felsoroltál, ki lehetett volna kerülni. Szerinted nem nyerném meg a pert? Vagy nem tudnám elérni, hogy egyáltalán ne is kerüljön rá sor? Jogász ugyan nem vagyok, de politikus lennék. És nagyon hatásos meggyőzőerőm van – meg vagyonom, meg kapcsolataim ésatöbbi. A hangom látszólag nyugodt, de ez érezhetően csak a felszín. Nem vagyok elégedett. Egy baleset miatt pedig még senkinek nem mert tönkre a jó híre. Ez viccnek is rossz. Kifogás kifogás kifogás. Nem tudom, mért hiszi azt még mindig, hogy meg tud vezetni.
Belenézek a fejébe, hogy valódi okok után kutassak, ám amit találok, sokkal inkább mellbe vág. Meg is torpanok, bár épp ekkor érünk a megfelelő ajtóhoz, így a döbbenetem nem annyira látványos. Tehát az emberek világára vágyik. Ennyire erpsen, ennyire pótolhatatlanul. Az itt léte csupán egy színes köntösbe bújtatott önfeláldozás... egy áldozat, hogy nekem ne essen bajom. Az állkapcsom megfeszül, amíg ő odabent köröz és a terem meglepetéseit vizsgálgatja, a kezeim pedig ökölbe szorulnak.
Alig figyelek a reakcióira, a szemeim révetegek, az öröméből is csak ennyit észlelek, amikor megölel.
- Örülök. Hogy tetszik – teszem hozzá egy kis megkésés után, ahogy gondolatban is visszakormányzom magam a folyosóra. A hangom és a tekintetem, mintha egy másik dimenzióból tért volna vissza.

Jaden – Adam

A hangja csengése ezúttal egészen más. Ez pedig nyomban felbátorít, érzem rajta, hogy nem teljesen hiábavalóak a törekvéseim. Még ha a mondandója egyelőre nem is az egészen, ami felé terelgetni szeretném. De már alakul.
- Nem értem, miért akarod leküzdeni. Miért vágyod a harcot? Miért nem becsülöd inkább az erősségeid? Neked másban áll az erőd. Miért akarnál pusztítani, ha gyógyíthatsz, vagy életet is menthetsz? Te így vigyázol arra, ami számodra fontos – nézek komolyan a tekintetébe. Nem esik jól erre gondolnom, de engem is többször kisegített már. A vére, mámorítóan gyógyítóan hatott rám, amikor olyan hosszas éhezés után engedte, hogy megízleljem. Többször is, alattomos sóvárgást gyújtva bennem, de megmentve a szörnyű átalakulástól, és újra erőm teljébe formálva a testem. Ahogy nemrég, az életenergiája rovására is felgyógyított az UV-lövedék okozta sérülésből.
Ahogy a mellkasomra teszi a kezét, az enyém is mozdul, ujjaim a csuklója köré fonódnak, elsőre talán azt hiheti, hogy eltávolítani akarom, a mozdulat ahhoz hasonlít, de végül nem húzom el, csak rajtahagyom az enyém. Úgy nézek rá, hogy a pillantásomban benne van mindaz a tisztelet, amit a lénye felé érzek.
Az előbukkanó derűje és apró, de jelentékeny szemléletváltása rám is hatással van. Egy alakuló mosollyal válaszolok.
Hogy miért haragudna? Mert éppen most döbbent rá, hogy mennyi mindent eltitkolok előle, példának okáért az épp készülő jágerek elleni akciómat is, aminek dokumentumaival az előbb találkozott. A szavai viszont eloszlatják efelőli aggodalmamat. Nem is próbálok vitatkozni vele, inkább csak tudomásul veszem.
- Ne sajnáld, inkább vigyázz magadra. Az nagyobb segítség – felelem mosolyogva. Úgysem fogok felhagyni a védelmével, de azt szeretném elérni, hogy többre tartsa a saját életét. Kapóra is jön az indoklása. – De nem csak akkor veszíted el a számodra fontos dolgokat, ha hagyod elpusztulni őket – nézek fel rá komolyan, a szavai elraktározódnak bennem, de nehéz lereagálnom. Viszont észrevétlenül nyugtatnak rajtam. – Hanem akkor is, ha a saját életeddel könnyelműen játszol.
Önfeláldozó típus. Erre már rájöttem. Hogy másét mentse, hajlamos beáldozni a sajátját, amilyen kerge. Nem képes meghúzni a határt, hogy meddig segíthet valakin, és honnantól már nem lenne az ő hatásköre. A tetejében pedig naiv és óvatlan is.
- De igen, ugyanaz – vágom rá múló dühömben. – Ha tényként kezeljük, mindegy mit gondolnak ők, és mit te, a tény ugyanaz marad. Miszerint nephilim vagy. Minden fajnak megvannak a maga erősségei és gyengeségei. Miért akarnál változtatni rajta? Tudtommal nem vágysz hatalomra. A nagyobb erővel pedig akaratlanul a nagyobb hatalom is megérkezik – miközben beszélek, a haragom is párolgóban van. – Ha pedig az eltérő, egyéni értékrendek szerinti igazságot vesszük alapul, úgy is ugyanaz. Mert ha elfogadod az ő értékrendjüket és ennyire aszerint gondolkozol, a tiéd ki sem tud alakulni.
Az vagy, aminek mások látnak. Ez egyik legerősebb törvényszerűség az emberek világában. És az egyik legnagyobb tévedés. Sajnos, Adam túlságosan sok időt töltött közöttük.
A szó, amit kimond, megakaszt. Szerencse, hogy megvárta, amíg végigmondom, különben nem biztos, hogy befejezném. Értem, hogy mire gondol, és tudom, hogy mondanom kellene rá valamit, de válaszolni erre sem megy. Egy apró nyomot kivéve.
- Nem bátorításnak szántam.

Sóhajtok, de ezúttal nem megyek bele vitába. Jelenleg nem látom értelmét. Majd amikor olyan pillanatra bukkanok, amikor meglátom az esélyt, hogy elbizonytalanítsam ezt a szörnyű megingathatatlanságot. Bezzeg, ha másban lenne ilyen határozott...
- Ezen a világon mindennek megvan az ára – vonok vállat a hipotézisére. – Eleinte tényleg nehéz hozzászokni a vérhez és az erős szomjúsághoz, de aztán mindez elcsitul benned, ahogy hozzászoksz fajod sajátosságaihoz. Ölni sem létfontosságú – teszem hozzá. Tudom, hogy ez nála sarkalatos pont. Sarkalatosabb, mint nálam.
Ha úgy is tűnik, hogy a saját gondolataimba mélyedtem, figyelek a válaszára. Elgondolkodom rajta, de végül csak halk hangon ennyit tudok felelni:
- Számomra semmit nem jelent a jelenben lenni.
Odalent, ahogy a folyosókon haladunk, kitartóan magyarázok neki. Felvetem végre a problémát, amit a lelkemet nyomta. Megegyeztünk valamiben, és ő nem tartotta be. Megbeszéltük, hogy jelentkezik a munkára, amit láttam, hogy mennyire akar, és végül mégsem lépte meg. Az indokai pedig túlságosan kicsinyesek.
Megáll, én szintén megállok vele. A pillantásomból nem tűnik el a határozottság. A kérdéseire felvonom a szemöldököm, de nem válaszolok, megingatom a fejem és tovább megyek. Ha nem érti meg, hát nem érti meg. Talán majd egyszer.
Mikor megfogja a csuklóm, már sejtem, hogy megérezte rajtam a kizökkenést. Érzem magamban felgyűlni a vágyat, hogy most azonnal véget vessek ennek az állapotnak. Nem fogom elviselni, sem elfogadni tőle az áldozatát. Ne alázzon meg azzal, hogy kényszerből tölti itt az idejét, miközben másra vágyakozik.
Most rögtön ki akarom adni a parancsot, hogy költöztessék vissza az emberek világába. A megoldás másodperceken belül összeáll a fejemben: veszek neki egy házat, küldök vele néhány szolgálómat, hogy ügyeljék a biztonságát – ha tiltakozik, a tudta nélkül is megfelel –, és vége lesz ennek a helyzetnek. Megoldódik, aminek meg kell.
Míg végiggondolom, és gyűjtöm rá az elszántságot, dédelgetem a saját sértettségemet, arra eszmélek, hogy hagytam magam leültetni a kanapéra. A tekintet, ami felé fordul egyszerre üres, és egyszerre szikrázóan sötét.
- "Csak most kezdem érezni, mennyire hiányzik az emberek társasága és hogy közöttük legyek. De nem fogom hagyni, hogy miattam essen megint baja Jadennek. Inkább teljesen visszavonulok onnan..." – a szavak úgy hagyják el ajkaim, szép sorjában, ahogy az ő gondolataiból olvastam ki.
- Hát menj. A parkban hibáztam. Nem fogok még egyszer.

Jaden – Adam

Amit mondok, az ezúttal elsősorban nem arra vonatkozik, hogyan védheti meg önmagát, hanem arra, hogyan óvhatja meg az, ami fontos neki. Tudom, hogy erősen munkál benne a vágy erre is.
Hogy önmagát hogyan védje, az már nehezebb kérdés. Értem a dilemmáját, nem is hiszi, mennyire. Nem véletlenül ajánlottam fel neki a társaságom, annak idején, amikor ráakadtam. Az én közelemben biztonságban van, mindaddig, amíg ez megfelel neki. Megtanultam már ebben a világban, hogy ami értékes, az általában törékeny is. De ezt vele inkább nem próbálom meg megértetni. Rosszul értelmezné, én pedig nem akarom körbemagyarázni.
De a tekintetemből, úgy látom, olvas, nem is olyan létfontosságúak a szavak. Az övé viszont végigkaristolják a fülem.
- Ebből is láthatod, hogy az egész rendszerük, gondolkodásuk merő önellentmondás. Ne erre alapozz – azt akarom elérni, hogy ő határozza meg saját magát. A helyét és értékét a világban. Ha ezt megteszi, és mellette képes elfogadni és együtt élni a hatalmasok által rákényszerített óvatossággal, az sokat változtatna az életén. Pozitív irányban. Én így látom.
Ez viszont úgy látom, nehezebb számára, mint gondoltam. Nehezen gondolkodom már száz esztendős fejjel, ami az én szememben megoldás, az az övében, lehet, hogy képtelenségnek vagy hiábavalónak tűnik.
De azt becsülöm benne, hogy töretlenül keresi velem a kompromisszumot. Elmondatja velem újra és újra, forgatja, értelmezi, és ő is szeretné megértetni velem, hogy mért nem értem az ő gondolkodását. Most is meghallgatom. Figyelemmel követem a szavait. Felismerem benne a logikát. Szép levezetés, akár igaza is lehetne, csakhogy.
- Vagy pedig épp úgy él túl, hogy elrejtőzik, és éli a saját életét. Nem épp erre vágysz te magad is? – tovább hallgatom, és elgondolkodok azon, amit mond, nem válaszolok rögtön. Végül a következőre jutok:
- Igen. Akkor is így gondolnám – keresem meg újra a tekintetét, és igyekszem a lehető legpontosabban kifejteni, hogy miért. – A közösség számotokra hátrány, a szétszóródás önmagában nem megoldás, de előny. Hiányolod a történelmet, az ismert múltat, de valójában ez is előny, ahogy az is, hogy nem tudtok egymásról, az utódokról.
Így ahhoz tartozol, akihez te akarsz, a választás a tiéd, nem pedig egy adott közösséghez vagy láncolva, akivel eleve elrendelt viszonyod van és kötelességek kötnek hozzá. Én gyűlölöm a vámpír közösséget, ezért is vagyok lehetőségeimhez mérten szabad tőlük. Elhatárolódtam és vissza is vonultam egy ideje – még akkor is, ha a vámpírok számára az egység előnyt jelentene.
- Mint mondtad, tudják, hogy rizikós a küzdelem, mégsem tántorítja el őket. Elpusztították a teremtettemet, és nem ő volt az első. Engem is megpróbálnak, minduntalan, és folyton azt remélik, hogy egyszer hibázom. Az üldözésük, a pusztítási vágyuk nem fog megszűnni, és nem csak rátok koncentrálódik – nem mindegy, hogy nehézségek árán, vagy fél lábbal pusztítanak el, ha a végeredmény ugyanaz?
Azt kérdi, mivel rendelkeznek a maguk védelmére. Ki is lyukadtunk újra a lényegi kérdéshez, de most úgy érzem, az eddigiek fényében talán össze tudom foglalni neki a válaszom.
- Rejtőzéssel. Az inkognitódra kell vigyáznod. Nem véletlenül tudsz láthatatlanná válni. Nem véletlenül éltek elszórva, láthatatlanul a nagyvilágban, egymásra is alig rábukkanva. Nem véletlenül nincs megtalálható közösség, feljegyzett, követhető múlt és történelem. Mert ti egyénenként léteztek és munkálkodtok. A szavuknak nem azért nem szabad hinned, hogy ne tudjanak megölni, hanem hogy életben tudj maradni – a kettő között pedig óriási a különbség. Mert hiába él, ha az önmagába vetett kétségek miatt nem tud vele mit kezdeni. Megbénítják, elpusztítják belülről, mire rátalálnának.
Csak reménykedek, hogy ezúttal több mindent sikerült átadnom neki a gondolataimból, kíváncsian figyelem, hogy reagál.

Talán irigylem érte, hogy ő át tudja élni, és tudja értékelni a jelent. De ha az előbbi beszélgetésünkre gondolok, úgy véli, nincs múltja és nincs jövője sem. Talán ez az, ami rákényszeríti.
A folyosón kicsit lemondok róla, hogy valaha is érteni fogja, hogy mi az, amiben számíthat rám. Pedig ő papol állandóan a barátságról. Ez már a kezdődő bosszankodásom fogalmaztatja így, de ami ezután történik túlságosan váratlanul ér. Megdermeszt és letaglóz. Majd sért és lángba borít. Üressé tesz a rádöbbenés, és szikrázó jégpáncélt növeszt maga köré. A szavaim távolról csengenek. És nem is reagál rá. Hallgat.
Hallgat, hiszen mit is mondhatna. Nem tudom, miért hittem, hogy valaha is képes lenne elszakadni az emberek világától, látszólag megtette, mégis folyamatosan visszavágyik. Ez pedig azt jelenti, hogy ami oda köti, sokkal erősebb valami, mint ami ide kapcsolná.
A csalódás érzése mélyen és keserűen szétfolyik bennem.
Tehát elmegy. Szó nélkül. A tekintetem követi az ablak felé, szilárdan, meg se rezzen. Nem is néz vissza. Ennyire erősen vágyott volna az emberi világra? Hogy lehettem ennyire vak, hogy nem vettem észre? Nem is értem. Ezt a követ, ha lehet, még nehezebb lenyelni.
Az ablakhoz lépdelek. A tekintetem fájdalmasan néz utána. Megint elveszítek valakit, akinek egy darabot odaadtam magamból. Ezúttal talán nagyobbat, mint szándékomban állt. Érzem, hogy többé nem látom.
De ahogy a röptét követem, és egyre csak távolodik, arra is ismét rádöbbenek, hogy ez így működik. El kell viselni, nincs más megoldás, mint ahogy az ezer vihar közt álló sziklának sincs más választása, mint hallgatni és állva maradni. El kell viselnem. És el is fogom. A tekintetem erőszakosan újra megkeményedik. Bármit elviselek.
Mégsem mozdulok el, s ahogy megszületik bennem ez a gondolat, akkor látom őt is lezuhanni. Látszólag minden ok nélkül, a pillantásom keresi a támadás forrását, de jobbnak látom inkább cselekedni. Még a birtokomon belül van.
Kiküldetek érte, sebesen, kurtán és égrengő szigorral adom ki a parancsot, a vonásaimon mégis üresség látszik. Meghagyom, hogy hozzák vissza, maradéktalanul lássák el a sérüléseit, tegyenek meg mindent, ami szükséges, hagyják pihenni, és késlekedés nélkül adjanak értesítést róla, hogy mi történt, és milyen az állapota.
Én magam pedig a dolgozószobámba vonulok.

Jaden – Adam

Az emberek világa. Sejtem, miért vágyakozik utána.
Habár alapvetően teljesen különbözőképpen tekintünk rá, van benne abból a fajta vonzalomból is, ami engem csábított oda az évszázadok hosszú folyamán, mert elismerjük vagy sem, mi az emberek fölött állunk, mindaz az erő és hatalom, amit itt hiányol, azt a másik világban akadály nélkül megkapja, mi több, akaratlanul körüllengi őt, még az is lehet, hogy nincs is teljesen tudatában.
- Főleg, ha valaki ennyire nyíltan felhívja magára a figyelmet. – Ha békességre és észrevétlenségre vágyik, már ott elrontotta, hogy elfogadta a barátságomat. Nem beszélve arról a vakmerő húzásról, hogy egyenesen a jágerek orra elől röptetette meg a főfogást. Engem.
Az egér, aki lendületből cibálja a macska bajszát, ne csodálkozzon, ha aztán presztizscélponttá válik, és a nyílt terep túlságosan égetővé izzik a talpa alatt. De ahelyett, hogy ezt a szemére vetném, hálásnak kellene lennem. És bizonyára lennék is, ha nem lenne nagyobb a bosszúságom, amiért hálásnak kell lennem, és amit tett magával ezzel.
- Ne vessz el ennyire a szimbolizmus-keresésben. – Ismeretségünk előtt ezzel a kijelentéssel együtt nyugodtan vállat vontam volna. A szomorúságát nem igazán tudom átérezni. Én sem azért teremtek vámpírt, mert utódot akarok létrehozni, ha egyszer valami ügyes véletlen folytán mégis sikerülne elpusztítaniuk, cseppet sem fog érdekelni, hogy hagyok-e utódot vagy sem. Egyáltalán nevezhető annak egy teremtett vámpír?
Most azonban nem teszem, mert tudom, hogy megbántanám vele.
Meglepődök, ahogy a vámpírokkal való kapcsolatomról kérdez. Még sohasem tette. A pillantásom tapogatózva végigsuhan rajta, majd az ajkaim is mozdulnak a válaszra.
- A kettő valahol összefügg – bújik meg egy észrevétlen kis gödör a szám sarkában, mosolyhoz kevés, ahhoz viszont elegendő, hogy közöljem, nem haragszom a kérdésért. – A hátrány mindig adott nézőpont kérdése. Nem kerültem még olyan helyzetbe, amit ne tudtam volna megoldani – és ez nem igaz. De már csak akkor jövök rá, amikor kimondtam. Épp ő az, aki tudja az egyetlen kivételt.
- Mindkettőtől elég messze állsz – célzok az érzéketlenre és az önzőre, majd egy árnyalatnyi mosoly fut az arcomra. – De adhatok belőle leckét, ha szeretnéd kipróbálni. Nekem mindkettő egészen jól megy. – Már feldolgoztam, ami történt, a bosszúvágyon és az olykor rám törő magányérzeten kívül nem engedélyezek magamnak másfajta érzelmet, utóbbi is csak csellel képes beosonni a kertkapun. A bocsánatkérő mozdulata a mellkasomon azonban Rosanre emlékeztet, meg is volt a csel, a kapu felnyílik.
Rossz nézni, ahogy így emészti magát, nem is fogom sokáig hagyni a témát.
- Legyél okos Adam. Ismerd a lehetőségeidet, a tetteid következményeit, és ahhoz mérten cselekedj. Az életnek ezek az örök szabályai. – Nem szándékszom újat mondani neki, inkább csak emlékeztetni a legegyszerűbb képletre, mielőtt elveszne komor gondolatai bonyolult rengetegében.

A dolgozószobám túl csendes. A csönd lappangva, nyomasztóan üli körbe a falakat. Ablakot nyitok, de pár perc múlva újra felállok, és be is csukom, túl sok zaj szűrődik be. Így nem tudok koncentrálni. Ujjbegyeim akkurátus mozdulattal simítanak végig a homlokomon. Látom a betűket, de nem tudom összerakni a jelentésüket, szétfolynak előttem, mint ahogy a gondolataim sem képesek a számukra megszabott keretek között maradni. A pillantásom újra meg újra az ajtó felé téved. Érzem a késztetést, hogy mozduljak, az izmaim már-már remegnek a kényszeres mozdulatlanságtól, amire ítéltem őket.
De nem. Nem állok fel. Végig fogom olvasni ezt a levelet.
A kopogásra felkapom a fejem, mint egy ugrásra kész ragadozó, akit moccanást hall a bokor felől. A hangom félelmetes tónusban adja ki az engedélyt, a belépő alak tudja is, miben mérje a távolságot. Ez azonban máris információval szolgál számomra. Haragra számít. Rossz híreket hozott.
A figyelmem meg sem rezzen, mohón várom a jelentését, de mikor meghallom, a szavak váratlan hevességgel letaglóznak. Kérdésre nyitom az ajkaim, de hang nem távozik belőlem. Mielőtt azonban a gyógyító elhagyná a szobámat, rászánom magam a kérdésre.
- Akkor miért? – a hangom fojtott, de akaratosan választ követel. – Jelentést kértem. Nem azt, hogy mi nem történt! Meg kell tanítanom, hogy néz ki egy tisztességes beszámoló? – fenyegetés csillan a tekintetemben, a szemeim szikráznak, a toll megremeg a kezemben, le is csapom az asztalra. Mégsem fakad ki belőlem teljesen a dühöm, ennyi jelzi csupán, hogy valami nagyon is fortyog odabenn, ami ha kiszabadulna, senkinek nem tenne jót.
Pár perc múlva Adam ajtaja előtt ácsorgok. Ráhajtom a tenyerem a kilincsre, bemenni azonban nem merek. Ahogy ez a gondolat ténylegesen elér a tudatomba, már-már mosolyogni támad kedvem. Én, Jaden Wells Ramsey, az ezer akárhány évet megélt, nagyhatalmú vámpír, félek bemenni egy nyomorult ajtón. A leggyűlöltebb kombináció, ha a düh a félelemmel keveredik, olyasmit hoz ki az emberből, ami nem ő maga.
Én még önmagam vagyok. Az vagyok?
Lenyomom a kilincset, és belépek a szobába. A hatalmas ágyon kívül nem sok más bútorzat kerül a szemem elé, vagy csak nem érdekel más, a tekintetem kutat, bár tart attól, hogy mit fog találni. Valóban nincs túl jó állapotban, a szeme csukva, így szabadon végigvizsgálhatom a pillantásommal, talán alszik is? Hogy él, azt azonnal hallom a szívdobbanásokból és az ereiben pulzáló vér mozgásából. A vére illata a bekötözött sebei okán ingerlően erősen belengi a szobát.
Közelebb lépek, bizonytalan mozdulattal de automatikusan a hatalmas, szétterülő, sérült szárnya felé nyújtom a kezem, ám az ujjaim megállnak, mielőtt érintenék, épp csak az ujjhegyeim súrolják, mikor meggondolom magam.
Szeretnék közelebb menni, de nem tudok. És felébreszteni sem látom jó ötletnek. Az ablakhoz sétálok, majd a sötétség mélyére pillantva, sóhajtva, kényszermozdulattal megsimítom az állam. Valójában önmagam előtt is titkolni próbálom a növekvő kétségbeesést, hogy életemben először fogalmam sincs, mit csináljak.

Jaden – Adam

Már megint ez a bármikor megtenném... de ezúttal nem leszek mérges, még csak meg sem környékez semmiféle indulat vagy bosszúság. Tiszta tekintettel felelek a komolyságára.
- De nem fogod – teszem rá az én verziómat nyugodt, természetes megállapítással, mintha csak egy újabb kártyalapot helyeznék az övére. A hangom nem szigorú, nem parancsoló, és némi derűs játékosság is rejtőzik benne, de közben úgy nézek rá, mintha a leckét akarnám kikérdezni. Kellett, hogy tanuljon az utóbbi időben történtekből.
A többire nem válaszol. Mindketten tudjuk, hogy miért, nem nehéz leolvasni róla, ám a probléma megint abból fakad, hogy az emberekhez akarja hasonlítani magát. Pedig nem az, ezt előbb vagy utóbb akkor is el kell fogadnia. Élhet közöttük akármennyi ideig, és kapcsolódhat hozzájuk ezeregy szálon.
Ránézek és látom, hogy megdöbben a szavaimon, számítok rá, hogy közbevág, hogy vitatkozik, de nem teszi. Miért nem? A pillantásom lesiklik róla, visszafordulok az ablakhoz. Tenyereimet megtámasztom a párkányon. – Egyet kivéve – toldom hozzá végül csendesen.
- Majd az leszel. – Elvégre most már itt van. Ideje ezt a világot is megismernie.

- Akkor azzal gyógyítsa, ami használ is – a tekintetem szigorú, a hangom merev és parancsoló. – Ha nem éli túl, maga sem éli meg a reggelt.Távozhat.
A lélek sebei, a lélek sebei... Mégis miféle sebekről beszél ez?, temetem ujjaim közé a homlokomat. Annyi történt, hogy lezuhant. Nagyot esett, innen is látható volt, hogy a szárnyai csúnyán törtek, de a beszámoló szerint nem szerzett gyógyíthatatlan sérüléseket, akkor meg mi ez a hülyeség? Nem éri meg a reggelt... Ezt nem fogom megengedni.
Meggyógyíttatom és visszaküldöm az emberek világába. Ezt már eldöntöttem. És meg is valósítom. A szobája felé menet, a fejemben a beszélgetésünk részletei peregnek, képek, foszlányok, pillanatok. És a saját szavaim, tekintve, hogy ő egyetlen szót sem mondott, mielőtt elindult volna, csak hátat fordított és elrepült. Vissza sem nézett, nem volt benne bizonytalanság. Mintha már régóta csak erre az egy szóra várt volna tőlem: menj, mint valami engedélyre, feloldozásra, hogy bűntudat nélkül megtehesse. Nem tartozik már nekem semmivel, az adósságát visszafizette. Megvédtem a jégerektől, és ő is kihozott a cellából. Jogalapom már nem lenne itt tartani, a saját biztonságán kívül, de végül is ez is megoldható... Ám az intézkedések előtt, meg akarok győződni róla, hogy a gyógyító tévedett. A kezdetben halványan pislákoló kétely, hogy mi van, ha mégis megtörténhet, amiről a férfi beszélt, minél jobban közeledek Adamhez, annál súlyosabb fenyegetéssé nő bennem.
A látványa megigéz, de nem tudom sokáig rajta tartani a szemem. Mintha kényszerítene valami, hogy forduljak el. Az ujjaim csak súrolják a szárnyait, amik most, ha lehet, még rosszabb állapotban vannak, mint legutóbb. Egyszer láttam csak ilyennek. Ahogy a felismerés utat tör bennem, inkább elhúzom tőle a kezem. Amikor a jágrek karmaiból halásztam ki. Szándékosan törték el a szárnyait, egyenként, több helyen, hogy esélye se legyen elmenekülni. A kegyetlenség sohasem állt távol tőlem, sőt, a híremet még manapság is erősen körüllengi, de akkor ott, gondolkodásra sem pazaroltam az időt.
Mi van, ha ezúttal tényleg nem éli túl?
Ahogy a sötét tájat vizsgálom, további emlékképek úsznak a fejembe, eleinte fel sem tűnik, hogy ezek nem az enyémek. Ám mikor megtörténik, annál jobban koncentrálok rájuk, a hozzájuk kapcsolódó érzésfoszlányok megérintenek, furcsa és jóleső, belülről fakadó bizsergés járja át a testem; megtehetném, hogy kizárom a képeket és minden hozzájuk kapcsolódó hordalékot, de ahelyett, hogy időben lépnék, csak ácsorgok és hagyom, hogy körüllengjenek, akadálytalanul átjárjanak. Lehunyom a szemeim. Így vagy úgy, de valószínűleg ezek az utolsó emlékeim tőle.
Egy lehelet-halk nyögés fut ki belőlem, amikor nyílik az ajtó, és a cellában raboskodó önmagammal nézek farkasszemet, a körmeim és az ujjbegyeim az ablakpárkányba fúródnak. Sosem láttam magam. Akármennyire követeltem, sosem engedték, hogy tükörbe nézzek, sőt, később az emlékeiket is gondosan elzárták előlem, hogy még véletlenül se pillantsak bele. A látvány most villámcsapásként fut végig rajtam, mozdítom a fejem, hogy tűnjön a kép, és a szemeim is újra kinyílnak, de akkor már tudom, hogy belém égett a jelenet. Az aggodalom, a feszültség és a fájdalom, amik az emlékeihez kötődnek, most már akadálytalanul áramlanak belém, összefonódva a saját sértettségemmel, félelmemmel, és a belém fészkelt ürességet fokozatosan felváltja ez az elviselhetetlenül kavargó örvény.
Érzem, hogy sok lesz. A hideg józanságom ilyen viharokra nincs felkészülve. Ki akarok lépni belőle, de nem megy. Ekkora hallom meg a hangját, ahogy a nevem elhagyja az ajkait, és belekapaszkodok. Hátrafordulok, a tekintetem az övét kutatja, de a szeme még csukva van. Azt viszont határozottan érzékelem, hogy a tudata ébredezik. Leülök mellé, ahol korábban talán a gyógyító ülhetett, és ezúttal ténylegesen megérintem a szárnyát. Óvatosan, hisz’ tudom, milyen komolyan sérült, de a tenyerem és az ujjaim megkeresik a tövét, előbb megnyugtatóan rásimulnak, majd nagyon-nagyon lassan végigsimítok a szárnya egész hosszán.
- Itt vagyok – hallom a saját hangom. – És te is – jelölöm ki önkényesen a fókuszpontját.
Ahogy a gondolata elér, a kezem megáll néhány pillanatra, míg feldolgozom, majd némi várakozás után tovább folytatja útját a tollain.
Érzem, hogy fontos számára, amit kimond. De nem értem.
Engem választott, akkor miért indult kapásból és szó nélkül az emberek világa felé? És miért áhítozik ennyire utánuk? Egyáltalán... mit jelent az, hogy engem választott? Ha azt hiszi, hogy valaha is el fogom fogadni az áldozatát, hogy a kedvemért ilyen erős vágyairól mondjon le, arról, aki ő valójában, akkor sohasem ismert eléggé. A büszkeségem ezt sosem emésztené meg. És nem is akarom, hogy megtegye. De erről most nem akarok beszélni vele. Míg az állapota ilyen kritikus, addig nem.
Tudom, hogy még korai, de nem tudom magamban tartani a kérdést, nem zavar, ha gondolatban válaszol.
- Miért zuhantál le? – a szolgáim megvizsgálták a birtokhatárokat, és nem találtak idegen behatolóra utaló jeleket. Sem a földön, sem a levegőben. Gyenge sem volt már, az utóbbi hét edzései és rendszeres táplálkozása már-már visszahozta az egészségét.

Jaden – Adam

Az arcomon halvány mosoly, ahogy lesüti a szemeit. Nem jut eszembe, hogy titkolni akarna ezzel bármit is. Az idők során, ha lassan és nehezen is, de megtanultam érteni és értékelni az óvatosságot, vele szemben azonban nem tartok fenn gyanakvást, sem védekezési manővereket. Már csak azért sem, mert tudom, roppant pocsékul manipulálja az igazságot.
A mosolyom árnyalatnyival nagyobbra nő, ahogy a szavait hallgatom, a fejemben pedig az jár, de jó is lenne érteni, miről beszél. Kérdezni viszont nem kérdezek vissza. Meghagyom abban a hitben, hogy lezártuk a témát.

Az ágy finoman süpped alattam, ahogy leülök mellé. Mivel a szárnyai hatalmas nagyok, van elég hely, bőven elférek mellettük, anélkül hogy megzavarnám. Mit mondjak, kellett eszközölni néhány átalakítást, hogy nephilim-biztossá tegyem a birtok nagy részét, de a vendégeimmel mindig túlságosan is nyájas vagyok, nem szeretem, ha nem érzik kényelemben magukat. Ha azt nézem, honnan indultam, ég és föld, de Swanhild és a vámpírtársadalom megtanított megadni a módját, ma már el sem tudom képzelni másképp. Aztán a vendégből fokozatosan valami más lett, furcsa, de manapság már cseppet sem éreztem idegennek a házamban. Egészen ma éjjelig.
A kezem a szárnytövére helyezem, vigyázva, és a gyógyítóimban csak hellyel-közzel bízva magam is felmérem a sérüléseit. Leginkább az életjeleit keresem, de a vére lassan csordogál, a szíve alig hallható, pihenő taktusban tartalékol, akár a légzése. A gondolatait is nehezen érem el, de mégis érzem, hogy jelen van.
Pozitív jelnek veszem, ahogy a szárnya mozdul, ha aprót is, a remegés megfelelő jel most a számomra, és nem is véletlenül ingerlem épp ezt a pontját.
Sosem mondtam neki, és arra is gondosan ügyeltem, nehogy észrevegye, de különös vonzalom él bennem a szárnyaival kapcsolatban. Éppen ezért, főleg csak akkor érintem, ha alszik vagy öntudatlan, vagy valami különös, jól megmagyarázható okom van rá, de akkor szinte folyamatosan ott jár a kezem. Az ujjaim most is óvatosan, kivételes gyengédséggel babrálnak a hamuszürke tollak között. A lenyűgözés mellett viszont halovány irigység is lapul bennem, hisz’ tudom, nekem is lehetne, a cellámban majdnem el is jutottam addig a pontig, hogy megjelenjenek. Ironikus, hogy pont az elmém pusztulása hozná el ezt a fajta szabadságérzetet: a repülés szabadságát.
A kérdésére zökkenek ki, vagy inkább vissza. Érzésre épp olyan távoli, zavaros és hektikus, mintha egy sodródó nyúlna valamiféle kapaszkodó után. Felpillantok az arcára, amíg válaszolok.
~Otthon.~
Eddig tudatosan beszéltem hozzá ténylegesen is kiejtve a szavakat, ezt viszont nem mondom ki hangosan. A válasz bennem is zavaros, azt hittem, valami otthonfélét adtam neki ezzel a hellyel, ha nem is hagyományos értelemben, de mint kiderült, soha nem tekintette annak. Most mégis úgy hiszem, erre van szüksége, hogy visszataláljon, hogy visszacsalogassam.
Tudom, hogy még nem időszerű a kérdés, de nem tudom magamban tartani, a kíváncsiság, a makacs tudni akarás űz, tudnom kell, miért zuhant le. Ami leginkább zavar, hogy halvány ötletem sincs rá, minden, ami volt, megcáfoltatott. Ő az egyetlen, aki tudna rá válaszolni, de nem teszi. Bizonytalanságban hagy, sokáig, kivárhatatlan sokáig hallgat. Aprót sóhajtok, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán hallotta a kérdést.
Újra bejön a gyógyító, én pedig nem akarom zavarni, így felállok mellőle, és már majdnem kilépek az ajtón, amikor a szavai utánam szólnak: javulást érez. Hogy mennyit, az még kétséges. Bár szívesen húzódnék vissza az egyedüllétbe, el ebből a szobából, ahol annyi zavaros érzelem kavarog, kihallom a szavakból a finom utalást, a kezem pedig ismét megáll a kilincsen, visszazárom az ajtót.
- Ez már jobban tetszik – dörmögöm alig hallhatóan, futólag, de jelentőségteljesen rápillantva, majd csendes és látványos önfeláldozással az éjjel további részében az ágy fejfája melletti karosszékbe telepedek, és úgy temetem vissza magam a munkába, de amint ismét kettőnkre zárul a szoba ajtaja, a pillantásom egyre gyakrabban vándorol át a kezemben tartott könyvről Adam mozdulatlan alakjára. Elmém időről időre a gondolatai után kutat, mígnem egyszer csak sikerül elcsípnie egy jelet. De le is döbbenek tőle, a könyvet tartó kezem a térdeimre hullik.
- Eldobni? – kérdezek vissza meglepetten. – Nem. Én nem dobtam el semmit. A te döntésed volt, hogy elmész – ujjaim észrevétlen végigcikornyáznak az ölemben tartott könyv vaskos borítóján, kanyargósan végigkövetve a dombornyomott mintát.
- A beleegyezésem hallottad csupán. De ahová most készülsz, oda nem foglak elengedni.

Jaden – Adam

Ahogy gondolatom visszhangja megérkezik felőle, a szobába léptem óta felfokozott, láthatatlan feszültség enged. Most már tudom: rendben lesz.
Ha rajtam múlik, rendben lesz, és épp most kaptam meg a jelzést, amire szükségem volt, amire alapozhatok. Reagál rám. Ez már elég, hogy stratégiát építsek rá. Hogy milyet, még nem tudom pontosan, de nem is igazán lényeges; mert tudom, innentől kezdve az események a befolyásom alatt mozognak, én pedig gyakorlott bábmester lévén, meg fogom találni a módot, hogy a nekem tetsző irányba tereljem a történéseket.
A szemei felnyílnak néhány pillanatra, még ha őt magát egyelőre nem is találom bennük, szintén biztató megerősítés. A szikra fellobban, mielőtt újra elaludna. Tehát ott van, csak elő kell csalogatnom.
Úgy döntök, nem hagyom el a szobát. Elfoglalom magam, hogy a gondolataim a háttérben szabadon keringhessenek, de közben folyamatosan szemmel tartom, és a jelenléte után kutatok. Amikor hosszú idő után újra megszólal, már az úgy-ahogy helyreállt magabiztosságom vezet. Nem kezdek aggódni a kezdődő távolodása miatt, mert tudom: képes vagyok visszahozni, és ez meg is történik.
„Azt mondtad... menj” – idézi elő emlékeimből a csakugyan kimondott szavakat. Hogy járhat még ilyenkor is ez a fejében? Nem értem. A suttogása újabb életjel, újabb közeledés. A tartalma viszont újabb bizonyíték, hogy mennyire mélyen dolgozik benne a téma.
Már majdnem mozdul az ajkam, hogy kapásból válaszoljak, a megszokott stílusban, a tőlem megszokott érzelemkifejezéssel: „Ilyen állapotban nehezen tudnálak kitenni.” Ami esetemben – lefordítva – talán valahogy így hangzana: hát persze, hogy maradhatsz, ez az, amire én is vágyom.
És amiben megsértettél.
Erőszakos vagyok, jól tudom magamról, és a legkevésbé sem bánom. A dominanciát nehezen viselem bárkitől. De akinél azt akarom, hogy maradjon, azt is elvárom, hogy a saját akaratából tegye. Anélkül, hogy a döntését parancs vagy kényszer mozgatná. Ő pedig megalázott az elvágyódásával. Mi mást feleltem volna erre, mint hogy menj; ha ezt akarod, ha ennyire hőn vágyakozod, mozdulj innen, látni sem akarom a jelenléted. Most is újra ezt felelném. Kérlelni nem fogom, hogy maradjon, ezt ne is várja tőlem.
- Mint mondtam: nem küldtelek. Engedélyt adtam. – Nem szószerinti értelemben, hiszen akkor jön és megy a birtokomon, amikor csak kedve tartja – jelenleg –, sokkal inkább a beleegyezésemet adtam, választ a kérdésre, amit nem mert feltenni. Fogalmam sincs, milyen régóta szeretne visszatérni az emberekhez, csak előlem rejtette el túlságosan is gondosan.
Nem kell elrejtenem a villanást a tekintetemben, ahogy ezt kimondom, hisz’ a szeme csukva, a változatlan sértettség jól látszik benne, a hangomra viszont már jobban figyelek. Ritkán veszem a fáradságot, hogy ne mutassam ki dölyfömet, de jelenleg visszahozni a célom, igyekszem ekképp is viselkedni.
Vonásaim rögtön átrendezem, ahogy rám nyitja a tekintetét. Ezúttal már többet felismerek belőle. Nagy a kísértés, hogy a kérdésre elfordítsam a tekintetem, de attól tartok, ha elengedem, nem biztos, hogy megtalálom többé.
- Amíg itt akarsz maradni, itt maradhatsz. Ebben nem foglak meggátolni – épp hogy nagy nehezen befejezem a mondatot, a teste mozdul, görcsösen, váratlanul, ám annál gyorsabban; a kezdeti meglepetés kiül az arcomra, majd ahogy talpra áll, az ölemben fekvő könyv a padlóra hull, de mielőtt ez megtörténne, már rég Adamnél vagyok, kezeimmel megtartva a testét. Egyetlen tizedmásodpercig sem kockáztatom, hogy eldőlhessen vagy túlerőltesse magát. Ez megőrült, jobban mondva: sosem volt normális, mozdulnia sem lenne szabad. Ám mikor körém fonja a karjait, a fürge, lármázó gondolatok elcsitulnak bennem, és csöndes, nehézkesen mozgó masszává válnak. Megtartom egy kis ideig, majd óvatosan, a szárnyaira is ügyelve – ez egyáltalán nem egyszerű művelet – visszafektetem az ágyra. Eszméletlen, de tisztában vagyok vele: most már nem lesz nagy baj.

Ahogy telt az idő, és fokozatosan jobban lett, kiadtam a parancsot, hogy rendezkedjenek be neki a nemrég átadott műteremben. Ott minden rendelkezésére áll a gyógyuláshoz, és az ehhez kívánatos idő elütéséhez is. Amúgy sem volt még elég ideje összeismerkedni a hellyel. Hát most lesz.
Amikor magához tért, akkor ott megbocsátottam neki, át tudtam siklani a sérelmezett kérdéseken, de mint ahogy sejtettem, a borongós gondolatok a jobban létével újra visszatértek. Ahogy figyelem – akár álmában, akár ébren, a tudatában vagy anélkül – egyre inkább azon töprengek, vajon mit tenne, ha nem kötné meg a sérülése. A gyógyuláshoz maradnia kell, és ő maga is a maradás mellett döntött, de vajon meddig tart ki benne ez az elhatározás? Számításaim szerint hamar eljön a pillanat, mikor újra mozdulni vágyik. Az emberek után. Talán már most is ez jár a fejében, a legutóbbi eset óta azonban féken tartom magam. Nem néztem bele a gondolataiba, egy kósza pillantásra sem. De ahogy telnek a napok egyre nehezebb megállni. A kételyeim hatalmas kísértéssel járnak.
Felfigyelek jöttére, de nem adom jelét, csak amikor megszólít. Dolgozószobám ajtaja tárva nyitva hever, az imént fontos vendégek távoztak, nemrég ért csak véget a tárgyalás. Végighallgatom, de szokásom szerint nem reagálok azonnal.
- De filozofikus hangulatodban vagy. Megártott a művészi enteriőr? – szavaim ellenére a tekintetem felismeri, és megértéssel fogadja a benne dúló kétségeket, mivel bennem is épp ugyanez zajlik. És azt is tudom, hogy ha erre a lépésre rászánta magát, nem fogja hagyni terelni a témát. Ám akkor sem óhajtom megkönnyíteni a dolgát.
- Íme, a feladvány. Pompásan összefoglaltad – költözik arcomra egy halvány kis mosoly. – Remélem, nem gondoltad, hogy nyitott könyvként olvashatsz belőlem, erre senki sem képes – játszok és hízelgek magamnak. Ennyi nyíltan kimondott „szeretet” után szükségem is van a feltöltődésre.
- Talán igen – felelem egyfajta kompromisszumként, és félig-meddig tudatosan forgatni kezdem az ujjaim között tartott tollat, a tekintetem hosszasan időzik rajta.
- Nekem is van feladványom – jelentem ki végül, a hangom csevegő. – Aki elvágyódik, menni akar, amennyiben mégsem teszi, az a döntés akarata ellenére születik. – Mondatom befejeztével sem fordítom el róla a tekintetem, hosszasan ízlelgetem a hatásait. Bennem is túl sok a kérdés, olvasni akarok róla.
- De rejtvényfejtés előtt talán inkább foglalj helyet – invitálom az egyik tágas fotel felé. – Hozathatok neked valamit?

Jaden – Adam

Mielőtt válaszolhatnék, a teste ernyedni kezd, a mozgáshoz felhasználta az eddig gyűjtögetett tartalék energiáit, amint újra vízszintesbe helyezem, pillanatok alatt elnyomja az álom. Nem mondom, hogy nem számítottam erre.
Ahogy azt sem bánom, hogy nem kellett válaszolnom. Nem azért, mert nem ismerném a választ, de tudni valamit egészen más, mint kimondani.

Ezúttal nem voltam nála olyan sűrűn, mint legutóbb.
Nappal még úgy sem, mint éjjel. Jelentést azonban rendszeresen kértem róla, lehet, utál érte, de egy kisebb orvos és ápoló hadat akasztottam a nyakába, ha már személyesen nem ellenőrizhetem. Az a nagy helyzet, hogy nem bízom igazán senkiben.
Hogy miért kerülöm, arra nem túlságosan bonyolult a válasz. Vágyom. Kívánom. Sóvárgok utána. Az utóbbi időben egy kortyot sem ittam belőle, leszámítva azt a véletlen, kóbor vércseppet a parkban, és azt hittem, a megvonással a kísértés majd szűnni fog. Egészen bírható is volt, de a zuhanása óta újra a vére illatával van tele a ház. Bárhol vagyok, tompán az orromban motoszkál az illata, de korántsem olyan erős, mint amikor a szobájába lépek.
Odabent nem bírom sokáig. Mintha ezzel bosszulná meg magát, hogy az átváltozás után olyan nagy mennyiségű vért adott nekem. Nem is egyszer majdnem végleg kiszívtam belőle az életet. És ez az, ami miatt nem akarom újra. El kell múlnia ennek a sóvárgásnak, már nem tarthat soká. Addig pedig...
Nem is tudom, hogy a fülem vagy az orrom érzi meg előbb, hogy közeledik. Megáll a nyitott ajtóban, de nem nézek fel rá. Megvárom, amíg ő maga ad jelet ittlétéről. Csak a gondolataim cikáznak. Mért jöttél le, Adam? Miért nehezíted a dolgom?
- Ezt örömmel hallom – bólintok, mielőtt a fejem is felemelném hozzá. Ügyes válasz, majdhogynem mosolyt is csal az arcomra. De a kifakadása elveszi a kedvem a mosolygástól, komolyra váltok.
- Mit akarsz pontosan megérteni? – Ha egyenes választ akar, akkor egyenes kérdést kérek.
Látom rajta, hogy majdnem kapásból válaszol, de helyette, engedve az invitálásomnak, mégis inkább kényelembe helyezi magát előbb. Csak azután keresi a tekintetem.
- Nos, én itt vagyok – felelem nyugodt hangszínnel, állva a pillantását. És továbbra is várakozom, tudom, hogy hamarosan folytatni fogja.
- Ne hízelegj – bár jól esik, és tapasztalat részről kétségtelenül igaz, nem hiszek benne, hogy ne tudna követni, ha akarna. – És ne is akarj kioktatni a szükségletekről és a többféle közeg fontosságáról. Ha őszinte lennél velem, nem lenne rá szükség, hogy a gondolataidból olvassak.
Az utolsó néhány szóra feljebb emelem a fejem. – Kétségeim? Nocsak, ez új. Miféle kétségeim vannak szerinted? – nem lehet nem észrevenni a mondat végi hangsúlyt.
- Szóval szerinted bezárlak – valahol a kérdés és a kijelentés között lavírozok, egyedül a bal szemöldököm emelkedése árulkodik arról, hogy zokon vettem a hallottakat. Mindegy, hogy egy szerencsétlen fogalmazás, vagy valós szemrehányás volt is részéről. A mondandója végeztével nagyon kísért egy válasz, ami tudom, hogy korbácsütés lesz rajta, de mégsem tudom bent tartani. A száraz logika és a felszín alatt munkálkodó sértettség kimondatja velem.
- Kötött az adósságod – két szó, mégis érzem a súlyát, miközben kisiklanak ajkaim közül. A tekintetemben halovány dac bújik meg.
- Nem hiszem, hanem tudom, hogy így van. – Elég bizonyíték volt a gondolata, azt nem tudja letagadni, másrészt pedig... fogalma sincs, milyen önfegyelemre van szükségem most is, hogy ne lépjek oda, és ne mélyesszem bele a fogaimat. Azért nagyjából próbálok fiygelni arra is, amit mond.
- Mint mondtam, el végleg nem mehettél. Azt pedig a mai napig nem tudom, miért jöttél utánam a jágerekhez. Az összes jelenlegi problémádnak ez az oka – villan rá a tekintetem egy másodpercre, majd újra visszaalszik benne a láng. – De ha nagyon megerőltetem magam, és megpróbálok a te fejeddel gondolkodni, abban az esetben is mindössze addig jutok, hogy a nem akarom, hogy elpusztítsanak nem feltétlenül egyenlő a szeretek nálad lennivel.
Nem szeretem, amikor ennyire nyíltan és tényszerűen beszél arról, hogy megmentette az „életemet”. De ami megtörtént, az megtörtént. Nem tagadhatom le, még ha nem is esik jól beismerni, hogy akkor és ott milyen sebezhetővé tettek. Engem! Még most is ökölbe szorul a kezem, ahogy rá gondolok, és szökőárként tör fel bennem a düh és a bosszúvágy.
Igyekszem azonban lefojtani magamban, és visszatalálni a jelenlegi témához. A kérdése pont kapóra jön.
- Jelentősen jobban, mint a mostani. – Elég, ha ennyit tud. És ezzel máris sokat mondtam.

Jaden – Adam

Ahogy megjelenik az ajtóban, látok rajta valami különös elhatározás-félét, azon túl, hogy már az is szokatlan, hogy ilyen nagy távra vállalkozik. Mankó nélkül. De nem csak a mankók hiányoznak, hanem a szárnyai is, amik normál esetben azért rendesen kitöltik a látóterem. Nélkülük szinte meztelennek tűnik. Bár tudom az okát elrejtésüknek.
Nem vagyok büszke rá, hogy erre gondolok, de jelenleg ez számomra hátrányt is jelent, hiszen a szárnya mindig is olyan pont volt, amin keresztül könnyen eljuthatok hozzá. Nem azt mondom, hogy manipulálom, mert tényleg nem, épp csak szeretek eljátszadozni vele, és élvezem a hatást, amit gyakorol rá.
A gondolatfoszlányt azonban hamar elengedem, ahogy a pillantásom követi a nyakához igyekvő kezét. Meg kell erőltetnem magam, hogy levegyem róla a tekintetem, jó néhány másodperc után, és inkább a szavaira igyekszem koncentrálni. Bár egyelőre nem nagyon van mire figyelni.
- Vagy úgy – hagyom rá, miközben derűs nyugalommal konstatálom: ezzel nem jutok sokkal előrébb. De tudom, fogja ő még folytatni, ó, bizony, hogy fogja. Én kivárom.
Van még egy dolog, ami nem kerülni el a figyelmem: szóval feltűnt neki, hogy kerülöm; erre ismét felnézek rá. Titokzatosan, próbálok olvasni belőle, vajon mire és meddig jött rá. Nem szívesen vallanám be előtte, hogy nagyobb hatással van rám, mint amennyi kívülről látszik, hogy túlságosan kívánom. A vérét.
- Nem kerüllek – jelentem ki mintegy próbaképp. Kíváncsi vagyok, mennyire harap rá, abból talán leszűrhetem, mit tud, és mit nem. Ha pedig nem kommentálja, az is árulkodik valamiről.

Egyre jobban belelovallja magát, bevallom, ritkán látom ilyennek. És ha látom is, azt is én hozom ki belőle. Tudom. Minek tagadjam. Ez viszont még nem jelenti azt, hogy csak úgy elmehetnénk mellette. Vannak dolgok, amiket bármennyre nem egyszerű, igenis szükséges megvitatni. És ha már itt tartunk... amúgy is ő mászott bele.
Hol rá, hol az íróasztalomra pillantok, miközben hallgatom, titokzatos-töprengős, de mindenekelőtt a sodromban maradós ábrázattal, csupán a bal szemöldököm araszol nagyon lassan és diszkréten egyre csak felfelé. Mikor úgy látom, hogy végzett, legalábbis kicsit hosszabb időre szünetet tart, nem reagálok egyenként, úgyis csak a mérge mondatta vele a többséget, de azért előkeresem a leglényegesebb fonalat.
- Sosem mondtad, hogy ennyire vágyakozol az emberek után. És itt ne akarj nekem semmiféle közegváltást bebeszélni – pillantok rá kissé laposan. – Bár igazad van. Gyaníthattam volna a múltkori szökésedből is. Talán most azt fogod mondani, hogy azzal akartad jelezni? Hát nem fogtam a jelet – beszélek szenvtelenül, bár érzem, hogy az én nyugalmam is egyre inkább csak látszat.
Főleg, miután hisztivel felel.
- Tehát szerinted az a legjobb taktika, ha nem mondasz semmit, és válaszoljam meg én a saját kérdéseimet. Ez esetben miért beszélgetünk? Miért jöttél le? – a szavaim keményebbek, de még így is visszafogom magam. Ha nem vele beszélnék, mindebből nagy eséllyel csak az utolsó mondat hangzott volna el.
Nem vitatkozom vele tovább a műteremben lezajlott párbeszéden.
- Ha elzavarlak, azt észre fogod venni. Nem mondom el még egyszer – nézek rá, egyenest a szemébe, hosszan, lezáróan, a tekintetemben kisebb villámok gyúlnak, majd elalusznak, de még nem veszélyesek.
Csendben, érdeklődve követem végig a kicsiny asztal végrepülését, majd darabokra hullását.
- Lord Helmond ajándéka volt – jegyzem meg már-már nosztalgikus hangon. – 1851. március 17 – felelem tüntető higgadtsággal az újabb kifakadásra. Mégis mit tagadnék? Nem nézek rá, de hallom, pontosabban sokkal inkább érzem, ahogy feláll, és közelebb jön. Ha tudná, mennyire rosszul teszi.
Érzékelem, hogy ezúttal nagyon is sikerült feldühítenem. A gond csak az, hogy így a vére...
Terelem a gondolatom. Amúgy is egyre nehezebb koncentrálnom a szavaira, és a mögöttük megbúvó üzenetekre. Feltűnik, hogy vannak foltok, amik elhalványulnak, és amik hangsúlyosabban megmaradnak: „ezzel magyarázzuk magunknak, hogy jó egymással”.
- Ez lassan úgy hangzik, mintha egy viharos románcról beszélnél – dobom felé bele az első gondolatot, ami eszembe jut, azon kívül, hogy a vérére szomjazom, ő pedig egyre csak közelít felém. A vére feldúltan, zajosan zubog az ereiben. Hallom. És érzem. Szinte a nyelvemen.
A taktika ezúttal az, hogy hátha megsértem egy kicsit, és akkor visszavonul. Nem vérre menően, csupán egy apró, halvány karcot akarok ejteni a büszkeségén, tudom is én mijén, de le kell állítanom.
Ő viszont nagyon mást akar. Ritkán látom ilyen elszántnak, hogy ennyire kiengedi a dühét, nem annyira jó az időzítés. Mostanra csaknem előttem áll, tudom, hogy meg fog érinteni, így megelőzöm. A második kiáltása után felállok, bal tenyerem a bal válla és nyaka találkozásához illesztem, és a testét hirtelen a mellettünk lévő falhoz nyomom. Kevésbé finoman, sokkal inkább kijózanítóan, de nem túl erősen; néma kéréssel, hogy hagyja abba, és hogy legalább egy fél kartávolságra biztosan távol tartsam magamtól. Olyan sebesen mozdulok, hogy valószínűleg már csak a végén képes reagálni rá.
- Túlélni... – ismétlem meg ismét csak az utolsó szavát. – A túlélést ne velem azonosítsd. Veszélyes vagyok rád – a végét már csak mormolom, a szemem karmazsinvörös, ahogy erei az ujjaim alatt lüktetnek, szemfogaim növekedésnek indultak. A tekintetem a nyakán időzik.
Hallom ugyan a további szavait, és fel is fogom őket, de a hangja távolabbról érkezik, akár el is szégyellhetném magam az előbbi mondatom után, és akár zavarba is tudna hozni ezekkel a vallomásokkal, ha nem ingerelné az elmém a kísértés, és nem szorítana minden mást a tudatom szélére.
Végül is, miért ne ihatnék belőle? Csak egy kicsit. Túlélné. Ő is ezt mondta: a túlélést jelentem számára. Csak egy kis vérveszteség. Nem kockáztatok vele semmit.
Túlságosan rég éreztem az ízét... Akarom. Akarom...
- Van, amit megadhatsz – a hangomat már a vágy színezi, bár még nem adtam át magam neki teljesen. Közelítek felé, a nyakához, de még nem érintem meg. Minden másodperc ezerszeresére nyúlik.

Jaden – Adam

Hirtelen váltás.
De kérdésére nem kapom felé a fejem, bár tudom, hogy ezt várná tőlem, vagy ezt illene, így nézne ki a tudat alatti által alattomban formált normálisnak tartott reakció. Bár számolok vele, már régóta nem befolyásolják a tetteimet.
Mit jelent nekem? Vajon miért feszegeti ezt most? Pillantásom az előttem levő irományt fürkészi, míg végiggondolom a választ.
- Egy rakás kérdőjelet. – Sóvárgást. De ha folyamatosan erre irányítja a figyelmem, sehogy slesz ennek jó vége. Sóhajtok egy aprót, majd mielőtt rákérdezhetne, ez mégis mit jelent – mert tudom, hogy rá fog –, magam folytatom tovább. – Miben vagy bizonytalan?
Kezdetben úgy tűnik, megnyugtatja a válasz: sok dolgom volt. Aztán mintha valami mégis nyugtalanítaná, mi több, egyre bosszúsabbá, feszültebbé válik. Érdeklődve figyelem.
- Talán így volt. Talán úgy, hogy vészhelyzetben bármiféle jelzés nélkül elszeleltél a házamból. Majd te eldöntöd, melyik – a szemeimbe egy kis dölyf költözik, minden egyes szó hangsúlyos és jelentőségteljes ebben a rövid monológban.
- Kívülállónak? – ízlelgetem a szót. Nem annyira értem a kontextusát, éppen mire gondol vele. – Mihez képest?
Arra, hogy vágynék a társaságára, szándékosan nem reagálok. Még ha így is lenne, sosem ismerném be, de egyébként is... azt csinál, amit akar.
- Mitől tartok szerinted? Másodszorra teszed fel ezt a kérdést, és továbbra sem tudom, mire gondolsz vele – a kérdés nyomatékos, majd tartok egy kis szünetet. Azért egy pillanatra elgondolkodom, mielőtt újra megszólalnék. – Nem tartok semmitől. Mostanra olyan korra és erőre tettem szert, hogy semmitől se kelljen tartanom. Nincs olyan, amivel ne tudnék megbirkózni – magyarázom hangosan, amit erről a témáról tartok, de beszéd közben egy apró gondolat befúrja magát a fejembe. Talán csak... a körülöttem létezők múlandósága, ami zavar. Hogy mások képesek lerombolni azt, amit felépítek, és amit a magam mintájára állandóvá igyekszem formálni.
- Jó, hogy lejöttél – szögezem le az elején, nehogy ezen akadjon fel, és ragadjunk le ennél a pontnál. – De ha már itt vagy, légy oly’ szíves, és reagálj a kommunikációmra. Tehát miféle kétségeim vannak szerinted? – teszem fel újra a kérdést, ezúttal kevésbé kitérő válaszra várva. Tényleg érdekel, hogy milyen kétségeket lát bennem, még ha kapásból nem is értek egyet a feltételezéssel. Nem gondolok rá ebben a pillanatban, de valójában ez azt jelenti, hogy nem zárom ki teljesen, hogy esetleg igaza lehet.

Pislogok kettőt a kérdésére és az azt követő reakciójára.
Hogy mi van?
Éppenséggel én tényleg azt hittem, hogy ezzel minden rendben és meg van beszélve, de ezt most láthatóan nem a legjobb alkalom az orrára kötni. Eddig az volt a taktikám, hogy ezt azáltal jelzem, hogy tüntetően nem veszem olyan komolyan a tombolását, kiadja magából, és majd lenyugszik alapon, ezért is hagytam lényegi figyelem nélkül a bútorrombolást, de ez sem tűnik annyira eredményes stratégiának. Mindeközben a haragja növekedésével az én önuralmamat is egyenes arányban csökkenti. Ami még nagyobb baj, hogy saccom szerint észrevétlenül.
A vére egyre gyorsuló ütemet ver a fülemben, és az illata minden perccel édesebben suttog hozzám. Az elmém tudja a választ: vagy záros határidőn belül kiteszem, vagy megtörténik a baj. Előbbivel csupán az a probléma, hogy ugyanúgy könyvelné el, mint a műteremben történteket, pláne ilyen frissen utána, utóbbival pedig...
- Mégis. Szerinted miért? – levegőm már a fülénél zajong, hangom sokkal mélyebbről, messzebbről és meztelenebbről beszél hozzá, miközben a bal kezem rezzenetlenül tartja a vállát, ha akarna, sem tudna elmozdulni a faltól, előlem. Felületesen érzékelem csak a körülményeket, úgymint a fallal való találkozása intenzitását, esetleges fájdalmát, pillantását, döbbenetét, csalódottságát, belső monológjait, a koncentrációm most már szinte teljesen összpontosul. Mikor megérzem a hátamon a kezét, mintegy beleegyezésnek véve a jelet, elengedem az utolsó mentális gátakat is, és engedek a vágyamnak.
Fogaim áthatolnak a bőrén, és átadom magam a sokáig nélkülözött élvezetnek. Minden korttyal jobban összefolyik bennem az íze, illata, a felőle áradó gondolatfoszlányokkal és érzésekkel, összekeveredve a sajátjaimmal. Megjelenik az emlék, amikor először vettem a véréből, majd az azt követő alkalommal, és így tovább, amikor a parkban betuszkoltam az autóba, és véletlenül az ajkamra került a kezemen lecsorgó vérből. Sérülései okán a szüntelen jelenlévő kísértés, amikor nappal vagy éjszaka beléptem hozzá. A dühbe és sértettségbe burkolózó, némi idegen eredetű fájdalmat hagyó szúrás a műteremben, majd a komolyan vett lemondás okozta kiüresedés, az azt követő téblábolás és a benyitás előtt domináló kétségek. A szökése és keresése alatti és a gyógyító szavait követő, motoszkáló, elnyomott félelem-szerűségek.
A legmélyebbre szorított gondolatok és érzelem-félék, koncentrációm hirtelen és intenzív feloldódását kihasználva, mind kiszabadulnak, halványan érzékelem, de nem szakítom meg miatta a kapcsolatot. Jobb kezem is érintkezést, már-már fogódzót keres, tudom, közeleg a pillanat, amikor meg kell állnom. A csípőcsontjában támaszkodom meg, megmarkolva, az elengedés nehézségét jelző halvány vörös-lilás körömvájatok biztosan megmaradnak majd a bőrén, vérezni nem fog.
Amikor ez megtörténik, még egy kortyot iszom belőle, majd elmozdítom a fejem, tudva és számítva rá, hogy a többit már könnyebb lesz megtenni. Ezzel megelégedve, nem is húzódom el rögtön teljesen, hagyom, hogy minden újra fokozatosan a helyére kerüljön: a háttérbe kívánt gondolatok és érzelmek a mélyre, a tudat által meghatározottak és megszokottak a felszínre. A folyamat azonban lassabb és nehézkesebb, mint hittem. Abban reménykedem csak, hogy csöndben marad, nem kérdez, és nem provokál semmilyen válaszreakciót belőlem az idő alatt. A szorításokon mindenhol engedtem abban a pillanatban, amikor visszahúzódtam, mindössze kell néhány perc a kijózanodáshoz.

Jaden – Adam