Jocelyn & Owen

Egy újabb nap az őrsön, nem meglepő módon. Tegnap éjszaka-, vagy talán már ma hajnalban, befutott egy újabb, kegyetlen gyilkossági ügy, én pedig, annak ellenére, hogy a kapitány hazaküldött, maradtam. Szinte azonnal a helyszínre rohantam, két társammal egyetemben, akikkel már jó pár éve-, egészen pontosan a rendőrséghez bekerülésem óta együtt dolgozunk az ügyeken. Mindannyian az egyetemről frissen kikerült újoncok voltunk, és együtt éltük túl az első éveket, majd rázódtunk bele a nyomozó lét mibenlétébe. Együtt láttuk az első hullánkat, és együtt beszéltünk először a korboncnokkal. Együtt követtük a tettesre utaló nyomokat, beszéltünk az áldozat hozzátartozóival, barátaival, munkatársaival. Együtt hallgattuk ki a lehetséges gyanúsítottakat, és végül együtt kaptuk el a valódi gyilkost, és juttattuk a rácsok mögé, a hűvösre.
Tökéletesen összecsiszolódtunk a fiúkkal. Pedig eleinte nem szívleltem őket, hiszen lenéztek. Csak a dögös, jelvényes bigét látták bennem, mígnem megmutattam nekik, hogy minden külsőség ellenére okos vagyok, jól lövök, és nem úgy ütök, mint egy havibajos kislány. Jól ismerjük egymást, mi hárman, minden hibánkkal és erényünkkel együtt. Tudjuk, hogy milyen kávét iszik a másik kettő, és ismerjük egymás családi hátterét. Így azt is tudják, hogy az exem a híres focista, Owen Woods, és, hogy van egy csodálatos lányom, Bex – akiket szintén, személyesen ismernek -, és, hogy nem állok éppen a családi életem magaslatán.
Megosztottam velük azt is, hogy a szomszéd család meghalt, egyetlen tagját kivéve, egy huszonéves fiút (férfit?), akit befogadtam. Ők figyelmeztettek, hogy ennek nem biztos, hogy jó vége lesz, arra célozgatva, hogy van egy kamasz lányom, aki bizony éppen abban a korban van, hogy fiúznia kell. Én pedig kijavítottam őket, hogy a lányom nem olyan. Az én egyetlen, kicsi kincsem nem olyan lány, mint a többiek, neki nem a pasizás az első, hanem a tanulás, és a jövője – épp úgy, mint nekem volt.
Aztán röhögcsélve hozzátették, hogy nézzem meg, hol vagyok most, ami miatt jól vállon boxoltam mindkettőt, és a tudomásukra adtam, hogy örüljenek, hogy csak ennyit kaptak. És persze néminemű női sértődöttséget, hiszen annak ellenére, hogy nem feltétlenül vagyok tipikus picsa, a női nemre jellemző viperanyelvvel engem is megáldott a sors. Szóval még vagy egy hétig szívtam a vérüket, és a lehető legközönyösebben viseltettem irányukba. Még kávét is ’elfelejtettem’ venni nekik. Hopsz.
De mostanra minden visszaállt a régi kerékvágásba, mivel biztosítottam őket a felől, hogy nem történt meg az, amire gondoltak, amire figyelmeztettek.
És nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Arról a bizonyos esetről, amit még én magam sem merek nevén nevezni, a társaim nem tudnak, mivel valószínűleg körberöhögnének, és jól az orrom alá dörgölnék, hogy ők bizony megmondták. Én pedig kénytelen lennék bemosni nekik kettőt-kettőt, egy székkel. Kétszer – tehát összességében négyszer húznék be nekik, koponyánként. Nem mellesleg, azt leszámítva, hogy Bex kijelentette, megtartja a gyereket, rám nézve ez eléggé kínos. Nem az eset, maga, hanem a hanyagságom. Mikor megtudtam, hogy mi történt közte, és Tim között, magamat okoltam. Nem haragudtam Beccára, és Timre, sokkal inkább magamra. Na, jó, Timre igenis haragudtam, hiszen vigyáznia kellett volna a kislányomra! Ellenben azt is elismerem, hogy nekem nem kevésbé kellett volna vigyáznom Becky-re. Oh, istenem, akkora egy idióta barom vagyok, amilyet még föld nem hordott a hátán előttem... szégyellem is magamat e miatt eléggé. Owen még nem is tud róla, ahogy Timről sem szóltam neki. Azt gondoltam, a helyzet átmeneti lesz csak, vagy legalábbis rövidebb ideig lakik majd nálunk.
De nem... Tim most már a lányom gyerekének – még gondolatban is képtelen vagyok kimondani, hogy az 'unokámnak' – az apja. Most már erősebb kötelék és kapocs van közöttük, mint egy ostoba házassági szerződés. Nem tudom, hogy most mitévő legyek...? Azt tudom csak, hogy azt kell tennem, ami a legjobb a lányomnak, ami az abortusz lenne, de pont én lóbáljam fölötte-, és a magzat fölött Damoklész kardját? Pont én ítélkezzek fölöttük, annak ellenére is, hogy én vagyok az anyja, én, aki szintén fiatal anya voltam egykoron?
Nem. Én segíteni akarok a lányomnak, és úgy hiszem, azzal okoznám neki a legkevesebb maradandó lelki sérülést, vagy traumát, ha nem veszem el tőle a gyerekét, ha meg akarja tartani... de, mégis, olyan helytelennek tűnik ez az egész.
Senki sem tud róla, csak Bex, Tim és én. Illene Owent is beavatni a dolgok állásába, de ő még azt sem tudja, hogy a fiú (férfi?!) nálunk lakik. Nem tudom, hol kezdjem, és mit mondjak neki, és mikor kellene mindenbe beavatnom. Talán jobb lenne, ha első körben kivennék egy szabadnapot, főzőcskéznék, és meghívnám vacsorára az exemet – életem szerelmét! -, ahol is találkozhatna Timmel, és a tudatára hoznánk, hogy nálunk lakik egy ideig.
Aztán, pár hét múlva újabb agyvérzést kaphatna, amikor azt is elmondanánk neki, hogy Becca terhes, Tim az apa, és a baba marad – vagy jön, mindegy is, a lényeg ugyanaz. A gondolatra újfent, immár ezredik alkalommal szorul öklömnyire a gyomrom. Muszáj a munkára koncentrálnom, szóval visszatérek a jegyzeteimhez, és újraindítom a laptopon a gyilkosság helyszínéhez közel álló antikvitás, utcafrontra néző kameráját, amin látszik valami az esetből – nem sok, de kevés.
Bamm.
A falnak csapódva nyílik a gyilkossági szintjének kétszárnyú ajtaja, mire hirtelen kapom oda fejemet, és kit látnak szemeim? Hát persze, hogy a csupán gondolatban emlegetett szamarat!
És dühös. Oh, nagyon is dühös. Az ajtón való berobbanása erről árulkodik, és most, hogy nézem, amint felém tart, elnyújtott léptekkel, feszes testtartással, megbizonyosodok róla. Arcát kémlelem, tekintetét keresem.
A társaim előbb összenéznek, majd felváltva pillognak Owenre, és rám, mint halak a szatyorban, vagy, mint két szende szűz, azt sem tudják zavarukban, hogy hányadikán van elseje, mozdulni sem mernek, nem, hogy közbeszólni, vagy elsunnyogni a légterünkből.
- Először is, nyugodj meg – nézek körbe a tágas, fényes helyiségben, és jövök rá, hogy nem csak a szomszédos asztaloknál ülő társaim figyelnek minket, hanem egészen konkrétan mindenki. Néhányan még a privát irodáik ajtaját is kinyitották, hogy kilessenek-, kihallgatózzanak rajta. – Örülnék, ha nem járatnál le a munkahelyemen – sziszegem, és azonnal felállok a kényelmesnek is nevezhető székemből, és megkerülve az asztalt, Owenbe karolok, és viszem (vonszolom, rángatom, húzom, cibálom?) egyenesen a kávézó felé.
Belépve a kevésbé tágas helyiségbe becsukom magunk mögött az ajtót, és leeresztem a reluxát az ablakán, hogy senki ne lehessen még csak szemtanúja sem a néma veszekedésünknek. Nem kell az ingyen cirkusz a népnek, én azt mondom – és most kávé sem, ha jót akarnak.
Az ablaktalan helyiségben így most félhomály van, szóval fel kell kapcsolnom az önkiszolgáló pult felett a lámpák sorát.
- Ülj le – intek fejemmel a dohányzóasztal felé, ami körül-mellett fotelek és egy kanapé van. – Főzök kávét, és mindent megbeszélünk egy bögre feketeleves mellett, amint lehiggadtál, mert nem vagyok hajlandó veszekedni és kiabálni veled – pedig lesz itt még ordibálás, úgy érzem, ha kiderül, hogy a lányunk terhes. Jaj.
És ezzel a pulthoz lépek, nyugalmat erőltetve magamra, és leveszek az egyik szekrényből két fehér bögrét, amik a New Yorki rendőrség emblémájával vannak ellátva. A fiókból egy doboz cigaretta kerül elő, és azt magamhoz véve, egy hamutál társaságában, immár a füstelszívót is bekapcsolva, fordulok Woods felé. Pontosan tudom, hogy szereti a kávét, tehát úgy csinálom meg, és míg fő a koffeinbomba, mellé telepszem – mivel remélem, egyszer az életben hallgatott rám, és a kanapén ül már.
- Tudnod kell, hogy Tim szülei, és a húga meghaltak – kezdem a rideg valósággal, és kínálom meg egy szál cigarettával, majd én is veszek egy szálat. – Nem hagyhattam, hogy szerencsétlen kölyök az utcára kerüljön, Owen – nézek a férfi lélektükreibe, és próbálom meggyőzni arról, hogy ennek így kellett lennie, ez a helyes. – Nem fogom kidobni a lakásból – tényként közlöm. – Ha ott akarsz aludni, majd kiköltözök a kanapéra – vonok vállat, a halálrúdba szívva. Nem, mintha ellene lennék, hogy együtt aludjunk (aludjunk!), de ezt nyilván nem kötöm az orrára. Különben is, most nem rólunk van szó.
- És honnan a francból veszed, hogy szex mániás? Mert focista? Ne magadból indulj ki – nevetek halkan és keserédesen, oldalba bökve könyökömmel a férfit. – Sajnálom, hogy nem szóltam róla, de hirtelen döntés volt – pöckölöm a tálba a cigaretta hamvadó végét.
Nem ígérem, hogy nem lesz semmi baj, mert a krach máris beütött... már csak azt kellene kitalálnom, de kurva gyorsan, hogy ezt mégis hogyan adagoljam be Owennek, hogy ne akarja azonnal letépni a fejét szerencsétlen srácnak.