Another way out

Re: Another way out Szer. Okt. 21, 2015 11:43 am

Régen merültem el ennyire valamiben, stratéga énem ujjongott, hogy leporolhatja magáról az évszázados port, ami az utóbbi időben rárakódott. Lassan egy komplett haditerv terült el előttem, széles sugárban beterítve a kerek tárgyalóasztalt. Ezúttal nem voltak körülöttem tisztek, politikusok, de nem is volt szükségem rájuk. Ezt most egyedül csináltam.
Hosszú életem során, valahányszor úgy éreztem, hogy eltévelyedtem, vagy csak nem tudtam, merre kellene tovább haladnom, mindig is a háború volt az, ami megmutatta a helyes utat. Ami értelmet adva a létezésemnek, visszarántott az ürességből, és felszívott belőlem minden felesleges, zavaró, oda nem illő érzelmet.
A háború mindig mindenből talpra állított. Most is szükségem van rá, hogy megtaláljam a helyem, és újra a régi legyek.
De más haszna is volt az elvonulásnak, segített elvonni a figyelmem Adamről, a véréről, és az időnként felbukkanó, alattomosan motoszkáló gondolatról, hogy végül is miért ne ihatnék belőle egy kicsit... Már meggyógyultam, meg tudok állni, ha akarok. Amikor akarok. Ő pedig minden nappal egyre erősebb, egészségesebb, meg sem érezné. Ráadásul tudom, hogy ő is...
De nem. Magam elé veszek egy térképet, és megpróbálok elmerülni a kacskaringós vonalak világában. Hiába kísért a gondolat, és a benne rejlő ördögi, látszólagos logikusság. Nem véletlenül használom a szobájától legtávolabb eső termet. Az illata legalább nem kúszik folyton az orromba.

Rossz érzés környékez, ahogy a megadott cím felé tartok. És egyre csak növekszik. Ugyanaz a lappangó feszültség kerít hatalmába, mint amit Oroszországból visszatérve éreztem, és ami végül Rosan halálához vezetett haza.
A türelmem nem bírja sokáig ezt az idegőrlő lépésben haladást. Számomra a modern világ legnagyobb átka a bedugult közlekedés. Az őrületbe kerget, képtelen vagyok megszokni. Soha nem is vettem a fáradságot, hogy megtanuljak vezetni.
Már rég megbántam azt is, hogy taxiba ültem. Hogy ne kapjak menten agyvérzést, inkább a zsebembe nyúlok, és előhúzom az első papirost, ami a kezembe kerül, az pedig nem más, mint a csinos kis jágerlistám. Azt kezdem el bűvölni, komolyan, mint valami ócska, agykontroll technika, közben pedig fél füllel a sofőr sztorizását hallgatom. A legkevésbé sem érdekel, de momentán elviselem, mert ez is tereli a figyelmem a tényről, hogy fél óra alatt alig haladtunk valamicskét. Mint kiderült, korábban abban a háztömbben lakott, ami felé én is igyekeznék, majd beköltözési szándékot szimatolva (egyhangú hümmögésem nem ingatta meg ebben a hitében), eltökélte, hogy fél óra alatt perfektre farag szomszédból. Akkor dermedek szoborrá, mikor az általa felemlített néven megakad a tekintetem.
Visszakérdezek. A rosszsejtelem pillanatokon belül sziklaméretűre hízik a gyomromban.
A felismerés villámcsapásként ér. A papírt a zsebembe gyűröm, azonnal megállítom az autót. Nem érdekel, hogy az út közepén gurulászunk, szabályszerűen kimenekülök az ülésről. Már kiolvastam az útvonalat a férfi gondolataiból, semmi akadálya, hogy magam vegyem célba a helyet. Ha kimerítő is egy ekkora táv, ez lesz a leggyorsabb.
A véletlen igazságtalansága fölött érzett harag és a vibráló aggodalom körbenyaldossa a testem. Erre is csak Adam lehet képes... ínyenc falatként beköltözik egy jáger lakásába! Hogy lehet ennyire életképtelen?! Ám a félelem nagyobb, mint a dühöm.
Nem akarom holtan találni. Bár a jágerek módszereit ismerve, ha elkések, már semmilyen formában nem fogok rátalálni...
A nyitott ablak jobban vonz, mint a főbejárat, ám ahogy megpillantom a feldúlt bútorokat összeszorul a szívem. Nem lehet. Az orrom és a szemem azonnal vérfoltot keres, de nem találok, ha megtámadták is, feltámad bennem a remény, hogy hátha sikerült elmenekülnie.
Adam okos, kapaszkodok az utolsó cérnaszálba is. Ha bajba is került, megkereste az egérutat. De merre?
Visszaereszkedek az utcára, próbálom követni az észjárását, de nephilimből sosem voltam csillagos ötös. A tekintetem megakad a szomszédos parkon, talán... kiélesítem az érzékeim, figyelek minden apró zajra, hangra, szagra, színfoltra, véletlenszerűen olvasok a gondolatokban, ahogy kémlelve és forgolódva az emberek között haladok.
Hirtelen torpanok meg, ahogy vér szagát érzem. A világ kettőt fordul körülöttem. Ez az illat... egy ragadozó eltökéltségével váltok irányt, a reflexeim ezúttal gyorsabban reagálnak, mint az agyam, hadi tapasztalat ide vagy oda, egy negyed másodpercig sem gondolok arra, hogy esetleg óvatosnak kellene lennem, ha már elkapták, lehet akár csapda is. Elvégre a jáger a listámon volt, így vagy úgy, de tudják, hogy jövök.
Csak az motivál, hogy időben érjek oda.

Adam & Jaden

₪

Re: Another way out Szer. Okt. 21, 2015 7:42 pm

Jaden – Adam

A félelmem miatt, hogy elkaphatnak, nem tudok arra gondolni, mennyire is véletlen mindez. Ezekben nem hittem, csupán az esély megadásában és a szeretet megértő mivoltában. Azt azonban megtanultam, a jágerek kezei között, hogy nem mindenki látja és kezeli úgy a világot, mint én. Mégsem tudtam, s nem is tudom gyűlölni őket. Úgy tekintek rájuk, mint a felnőttek a gyerekekre: még nem tudnak semmit a világ olyan dolgaiból, amelyre még nem értek meg. Éppen ezért nem tudok még azok után sem gyűlölettel gondolni rájuk, mégis szeretném, ha végre találkozhatnék úgy eggyel, hogy valóban tudjunk beszélgetni, hogy megérthessem őket, s én is megérthessem őket. Hogy kinek van igaza, oly’ lényegtelen.
A tapasztalatom és a veszélyérzetem azonban óvatosságra intett, s nem hagyta, hogy a szobában várjam be őket. A parkot minél előbb érdemes lenne elhagynom, a közeli metróállomás a legjobb lehetőség menekülő útvonalnak, bár még fogalmam sincs, merre menjek. A kétségeim közben előtörnek, amit csak egy másodpercre is körbe tudok nézni.
Kezdek nem hinni abban, hogy a fajtám szégyenfolt. Hiszen a szeretet, a szerelem, az egyik legtisztább érzés, és abból valami csodálatos születik. Ez utóbbit is elvette tőlem a végzet, de talán jobb is, hiszen a családom halálából is oly’ nehezen keltem fel, s ezt újra átélni... nem menne. De az istenek, angyalok, egyes népek vallásaiban, alászálltak az emberek világába, s gyümölcsükből lettek a világot megmentő félistenek, angyalszármazásúak. Más népeknél az angyal származásúakat pedig éppen annyira tisztelték, mint teremtőiket, hiszen segítő szándékúak. Legalábbis magamról tudom, hogy nem bántanék senkit, talán eleve ilyen is a fajtánk, legalábbis, akikkel találkoztam, ilyenek. Talán.... mi vezeklünk az angyalok bűneiért? Ami nem a szerelembe esés, a megkívánás, hanem az ölés? Azért lettünk ennyire gyengének teremtve abba a világba, amiről az emberek nem is tudnak, hogy mi jelképezzük az áldozati bárányokat? De miért? Mi rosszat tettem én, hogy ilyen sorsom legyen? A Teremtő nem lehet ennyire vak, ennyire nem megértő, és ha mindent lát, akkor mindenről tud, és tehetne valamit, nem igaz?
Mégis hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyennek születtem. Nem tudok ártani. És ha annyi időm lett volna, mint egy embernek, sosem találkozhattam volna Jadennel. Nem hiszem, hogy rám találna, mert ha éppen keres, akkor nagy bajban lenne. Összeszorul a torkom erre a gondolatra, megtorpanok, hogy visszaforduljak. Elfeledkezem arról, hogy mennyire szervezetten is tudnak dolgozni, és vagy túlerővel, vagy gondos szervezéssel, de előbb-utóbb nem csak megtalálnak bennünket, nephilimiket.
Éles fájdalom hasít az egyik szárnyamba, érzem, ahogy valami belefúródik. Hitetlenül meredek a kezemre, ahogy kirántom bal szárnyamból azonnal a tőrt és a feltételezett dobás irányába fordulok. Vakmerőség, vagy ennyire kellenék, nem tudok dönteni, elég nyílt ... vagyis éppen, hogy nem. Az elbújás lesz a vesztem, hiszen itt nem látnak az emberek és nem is tudok menekülni, ha valahol sarokba szorítanak. Eldobom a tőrt, és a metró megállóját veszem célba. Nem fogok tudni láthatatlanná válni, állati alakba pedig egyáltalán nem megy.
Igazából nincs hová menekülnöm, Jadenhez nem fogom őket vezetni. De akkor merre menjek? Elrepülni amúgy sem menne, most pedig már egyáltalán nem megy.
Nem maradhatok szem előtt, el kell tűnnöm. Ahogy megfordulok, ismerős mozdulatokat szúr ki a tekintetem. Jaden! És még valami mást is. Nem érdekel, hogy feltűnést fog kelteni, valaki hirtelen eltűnik a látómezőből, beszámítja annak, hogy csak képzelte. Egy bokor és fa közé állok, várva, hogy arra jöjjön Jaden, kiszámoltam, merre tarthat. Akárhogy is, ha kell, utána futok, ha nem látom, erre jönne, s csak akkor válok láthatóvá, ha egymás mellé érünk.
- El kell tűnnünk innen, a nyomomban vannak! – ragadom meg a csuklóját és el akarom innen vinni.
A szívem azonban nem azért kopog vad ritmusban, mert félnék. Utánam jött!

Re: Another way out Csüt. Okt. 22, 2015 8:16 pm

Ahogy megérzem a vére illatát a levegőben, minden más másodlagossá válik, ezúttal nem a vérre szomjazó ösztöneim miatt, hanem mert tudom, minden másodperc számít.
Azonnal a megfelelő irányba fordítom a fejem, és megszaporázom a lépteim. Az illanással most már tartalékolok. Az mostanra egyértelművé vált, hogy nem lesz elég megtalálnom és hazavinnem, de a jágerekkel is fel kell vennem a harcot, ha ki akarom menteni innen. Nem tudom, hányan lehetnek a nyomában. Ketten biztos, a férfi, akihez költözött és a felesége, de egy nap alatt bőven volt idejük bárkit értesíteni a kalitkába repült kismadárról.
A jágerek legfőbb ereje a szervezettségükben rejlik. Engem is csak így kaphattak el, de ezúttal nem fogok belesétálni a csapdába. Vagy máris azt teszem?
A jobb kezem észrevétlenül ökölbe szorul. Most én akartam lenni a vadász, és ezt a szerepet nem is fogom olyan könnyedén átengedni. Egyetlen egy dolgom van előtte csupán: biztonságba helyezni Adamet. Nem fizethet ő az én játszadozásaimért.
Kutatás közben, amíg bolyongva őt kerestem, nagyrészt sikerült feltérképeznem a terepet. A park nem éppen kicsi, forgalmasabb és sötétebb, néptelenebb részekkel; ez akár előnyünkre is válhatna, de sajnos a jágerek vannak otthon benne. Itt semmiképp sem időzhetünk.
Mostanra bizonyára körbevették a célpontot, és a vérszagból ítélve már be is vitték az első találatot. Terelgetni akarják, hogy felszítsák benne a félelmet, és űzött vadként olyan helyre csalják, ahol feltűnés nélkül végezhetnek vele. Csak reménykedhetek benne, hogy nem történt meg máris, de talán nem akarják azonnal megölni.

Egyre tisztábban érzem a vére jelenlétét, őt magát mégsem találom sehol. Bizonyára láthatatlanná változott, és ez a gondolat hoz is magával egy árnyalatnyi megnyugvást. Így azonban én sem fogok rábukkanni.
A váratlan fogás a csuklómon reflexek sorozatát indítja el bennem. Jágerekre számítok. Így még mielőtt oda fordulnék, lefogott kezem máris támadásba lendül, hogy lerázza magáról a bilincset. Gyorsaságom és erőm durván a közeli fának szegezi az elkövetőt, ujjaim immár az ő csuklóját szorítják, másik kezem pedig a torka felé igyekszik, mikor végül szembe kerülök Adammel. A szemeim enyhén elkerekednek, és azonnal lazítok a szorításon, de alig merem elengedni, mintha tudat alatt attól félnék, hogy ha megteszem, összecsuklik.
- Változz vissza – tekintek a szemeibe szigorúan, és ez is az üdvözlésem. Örülök, hogy életben látom, ám jelenleg nem tudok erre koncentrálni, idő sincs a beszélgetésre. Körbenézek, hogy látott-e minket valaki, de az egész inkább gyorsabb volt mintsem látványos. Az agyam a lehetséges menekülési útvonalakon sakkozik. – Most!
Kissé késve, de elér hozzám a mondata.
- Örülök, hogy feltűnt – a szemem még mindig a környéket figyeli, jágerek után kutatva. A hangom pedig nem nélkülöz minden szemrehányást. Végül is jobb későn, mintha már alulról szagolná az ibolyát. – Mi a terved? – érdeklődöm, ha már így felhívta rá a figyelmem, hogy el kell tűnnünk. Gondolom, csak igyekszik valahová.
A tekintetem, miután nem azonosít semmi gyanúsat, visszatalál rá. Még mindig sötét és nem sok kedvesség sugárzik belőle.
- Hányan vannak a nyomodban? – bombázom ehhez hasonló, rövid, informatív kérdésekkel. Nem azért mert annyira haragudnék rá, arra majd ráérek később is, ha már biztonságos helyre navigáltam. Egyszerűen ez az a formám, amit a veszélyhelyzet, a megoldandó feladat hoz elő.
Mert a feladat adott. Én akartam háborúzni, vagy nem?
Csak nem ilyen téttel.
- Ne maradjunk sokáig egy helyben – közlöm vele az első instrukciót, és el is indulok a szabályos távolságokban ültetett, útszegélyző fák mentén, a kezem laza fogásban még mindig körbefonja a csuklóját.
Már ha képes követni, pillanatnyilag nem gondolok rá, hogy nagy ütést kapott az előbb – általam –, és az is teljesen elúszott a fejemből, hogy megsérült. Hiszen épp a vére illata vezetett el hozzá, az utóbbi időben azonban annyira hozzászoktam a tompa, de állandósult jelenlétéhez, hogy jelenleg ez sem hívja fel rá a figyelmem, hogy valami elég fontosról feledkeztem meg.
Nem kérdeztem, hogy megsérült-e, mert első ránézésre nem vettem észre rajta komolyabb sebet. Foghatom a sötétre, a helyzetre, arra hogy sok minden kavarog a fejemben, de talán ez az első hibám: a szárnyaira nem futott át a pillantásom.

Adam & Jaden

₪

Re: Another way out Pént. Okt. 23, 2015 1:34 pm

Jaden – Adam

Nem ismerem a jágereket annyira, a taktikáikat sem és ha próbálkoznék is megérteni, éppen úgy belebuknék, mint ahogy Jaden taktikáját akartam felhasználni, hogy megmentsek két életet. Ezért csak egyet tehettem: menekülök, amíg lehet. A dobás azonban félelemmel is eltöltött, mert ha itt vannak, akkor máshol is lehetnek. De még hol?
A félelemhez aggodalom is társul, ahogy megpillantom Jadent. Mi van, ha ő az, akit akarnak igazából? Nem engedem, nem hagyom! És nem fogom hagyni azt sem, hogy itt legyen, mert bajba fog kerülni. És megint miattam.
A hirtelen fának szegezésre megnyikkanni sincs időm, és erőm pláne nem, így a hátam erősen érkezik a fának, a szárnyam szerencsére feljebb van, és ösztönei erősebbek már, szétnyílnak, így bár a sebet tovább roncsolom, a nagyobb sérülést elkerülöm. Ellenben a szegycsontomnak nyomott kezemen és a csuklómon lila foltok lesznek, ha egyáltalán fogok még kapni levegőt, mert jelen pillanatban bennreked még a levegő is, a hátamról nem is beszélve.
Csak a szemeibe tudok tekinteni, hátha veszi, hogy én vagyok az, miközben levegőt próbálok szorítani be a tüdőmbe, elég fájdalmasan.
Szinte azonnal engedelmeskedem a parancsszavainak, és mikor elveszi a tekintetét rólam, akkor kezd el marni a bűntudat, hogy megint bajt hoztam a fejére. Menni kéne, menekülni, csak előbb kapjak levegőt. És Jaden is pipa. De én is. És egyben csendesen örülök, hogy utánam jött. Mégsem vagyok érdektelen a számára, talán akkor dühös sem lenne.
- Fel. De utánad is jöttek. – dörzsölgetem a mellkasom a szabad kezemmel. Fáj, legszívesebben összegörnyednék, de nem fogok puhánynak mutatkozni. És ki nem vonnám Jaden ujjai közül a csuklómat.
- Nem... tudom. – kapkodok azért még a levegő után, a hátam sem örült a találkozásnak a fával.
– Mindenhol ott vannak. Talán a metróállomáson is. – elég várható útvonal. És taxit sem mernék ezek után leinteni.
Érzem a tekintetét, fel is pillantok rá, de el is kapom a tekintetem. Én kevertem ilyen bajba.
- Öten minimum. Ketten voltak a házban, ketten előtte és egy a parkban. – ennyien nem kellenek hozzám, hacsak... – Azt hiszem, nem csak engem akarnak... – pillantok vissza rá aggodalommal, ráébredve a valóságra. – Mit tettem!
Elfelejtettem azt, hogy Jadent mennyire is keresik, milyen nagy befolyással bír a világban a dolgokra és hogy ezért minden ujjára és hajszálára jut legalább egy tucat jáger, aki feni rá a fogát. Én marha meg simán... de, ha ... Nem tudom hirtelen, mit is gondoljak.
Körbepillantok én is, keresve legalább azt a két arcot, akit láttam az épület előtt.
- Menjünk. – szinte maga után ránt, de kellett a lendület is, hogy végre neki induljak, mert különben még mindig legörnyednék. A félelem, hogy körbefoghatnak, szinte megrémít.
Hirtelen egy fekete kocsi áll meg a járda mentén és már megtorpannék, hogy más irányt vegyünk, de akik kiszállnak a kocsiból, Jaden emberei.
- Csak akkor szállok be, ha te is jössz velem. – sejtem, hogy mit tervezne, de nem fogom hagyni.
Megint én leszek, aki megfogja a kezét, csuklóját, ahogy tudja, és a kocsi felé vonom. Nem bírnám a futást és őt biztonságban akarom tudni. Nem érdekelnek a jágerek, nem érdekel a bosszú, csak az érdekel, hogy Jadennek ne legyen baja. Az aggodalom és a féltés felülírja azt az érzésem, hogy talán éppen ezzel fosztom meg attól, hogy saját maga legyen.
Nagyon tartok attól, hogy nem fog beszállni a kocsiba. Az idő múlását azonban egy dolog jelzi. Az egyik lépésnél érzem, hogy a lábam összecsuklik alattam, ahogy elindulnék a jármű felé. Ha nem lenne a kocsi, magammal akarnám rántani Jadent, hogy takarjam, de így nagyobb esélye lesz a kocsiig eljutni.
- Menj! – kezem a fegyver után tapogatózik a lábamnál, hogy kirántsam onnan, félig a földön térdelve és támaszkodva.

Re: Another way out Vas. Okt. 25, 2015 3:31 pm

Már-már csak néhány másodperc választ el attól, hogy elmondhassam: az első jáger likvidálva. A torkához készülő ujjaim azonban megfagynak a levegőben, ahogy Adam áthatóan zöld szemeivel nézek szembe. Az a pár másodperc alatt, amíg a tekintetében időzök, végigpörög előttem, hogy most nem sok hiányzott hozzá, hogy megöljem, és az is félelmetes, hogy mennyire egyszerű dolgom lett volna vele. Az viszont rögtön dühíteni kezd, hogy bizonyára a jágerek fejében is ugyanez járhat.
Akkor sem fogom hagyni, ne is reméljék!
Azt viszont észre sem veszem, hogy magam is mennyi kárt okozok benne, szaporább, akadozó légvételeit az eddigi menekülésnek, zaklatottságnak tudom be, és a félelemnek, ami bizonyára átjárja a tagjait. Nem vetem meg érte, ebben a játszmában ő minden oldalról csak veszíthet. És nem is keveset.
Ő nem egy háborúra született lény, ezért tiszteltem annyira benne, hogy ennek ellenére nem futamodott meg az emberek világában tomboló viharoktól. Mi több, belegyalogolt a kellős közepébe, és tette, amiről úgy ítélte, hogy a dolga.
Visszanézek rá, és látom, hogy a szárnyai ugyan láthatatlanok lettek, de ő maga még mindig a fának dőlve piheg, nagyon is láthatóan.
- Változz át teljesen! – korrigálok sietve, mindenekelőtt, mert tényleg ez a legfontosabb. Láthatatlan célpontot jáger legyen a talpán, aki egykönnyen eltalálna.
- Hadd jöjjenek. Ha rajtam múlik, ma este nem jutnak ki élve erről a helyről – mondatja velem a bennem hömpölygő bosszúszomj és az ajtókon kopogtató vadászösztön. Alig várják, hogy teret engedjek nekik, csak előbb... el kell vinnem Adamet. Benne nem akarom, hogy bárki is kárt tegyen, sem ők, sem én, véletlenül. Úgy nehezebb harcolnom ellenük, ha közben rá is figyelnem kell.
A tervét figyelmesen hallgatnám, ha lenne. De valahogy gondoltam, hogy csak vaktában menekül. Talán már rá is ijesztettek annyira, hogy ne legyen képes logikusan gondolkodni. Amúgy sem ez a legerősebb oldala.
- Nem, metróval nem megyünk – tiltakozok azonnal, még csak esélyt sem hagyva neki, hogy befejezze a mondatot. Nem megyek le vele a föld alá, ha ott csapdába esünk, onnan nincs kiút. És ott a képességemet sem tudom használni, ami jelen esetben túlságosan nagy hátrány lenne.
De tudja jól, hogy egyébként sem teszem a lábam olyan helyre, ahol nincs meg a lehetőség, hogy használjam. Az erőm jelentős része az időjárás manipulálásában rejlik. Mióta beléptem a parkba, egészen gyorsan hűl a levegő, ezzel ugyan el is árultam magam, de a kicsapódó pára fokozatosan rontja a látásviszonyokat. A köd lassan és puhán telepedik rá a világra.
Ahogy az eddig látott jágerekről ad információt, összevetem azzal, amit én tapasztaltam eddig, a helyzet egyre inkább úgy tűnik, hogy nagyon is készültek erre az akcióra. Hogyne készültek volna... elvégre megkapták tőlem a fenyegetést. Most mégis én vagyok az, aki menekülni kényszerül előlük, ez pedig jócskán forralja a vérem. Adam voltaképp teljesen hülyét csinált belőlem előttük. Ezért még egyszer elszámolok vele, arról mérget vehet, de ehhez az kell, hogy túlélje a ma éjszakát.
- Én is ebben reménykedek – morgom kémlelődve, ahogy az ő fejében is derengeni kezd a dolog. Nincs az a jáger, aki egy nephilimre fenné a fogát, amikor egy hozzám hasonló, súlyozottabb célpont is feltűnik a láthatáron. Ettől csupán egyetlen dolog lehet szimpatikusabb számukra... Így a dolgom csupán annyi, hogy lehetetlenné tegyem, hogy két legyet üssenek egy csapásra.
Az ígért autó pedig meg is érkezik, éppen jó időzítéssel. Innentől kezdve nincs min dilemmáznom. Ugyan még semmi nem dőlt el, de máris megérzem a győzelem előszelét.
- Szállj be – siklik a kezem Adam felé, hogy a hátára terelve a tenyerem siettessem egy kicsit, de a mozdulat félúton elakad. Ujjai a csuklómra fonódnak, én pedig ezúttal nem szakítom el magam erőszakkal. Ám a kérése olyan, amit nem teljesíthetek.
- Megyek – bólintok megnyugtatóan, és megvárom, amíg elindul. – De előtte van még egy kis dolgom. – Be akarom tenni a kocsiba, ha kell erőszakkal, bár még jobb lenne, ha magától megértené. Ha én is beszállnék, az összes jáger a nyomunkba eredne.

Adam összecsuklik mellettem, engem pedig villámcsapásként ér: nem tudom, hol találták el. Csak egy másodperc, mégis sodró asszociációk hullámait indítja el bennem. A háborúkban rengetegen hullottak el mellőlem.
A szó, ami elhagyja a száját, tudtomra adja, hogy még él, és egyben dühöt lobbant fel bennem.
- Mégis mit gondolsz? Hogy átlépek rajtad, és elhajtok? Az istenért! Érted jöttem - mozdulok már beszéd közben. Gyorsítok a folyamaton. Ezúttal már nem kérdezem semmiről, nem próbálom meggyőzni, nincs rá idő. Felragadom a földről, és másodpercek képlete alatt bekanalazom a hátsó ülésre. Tudom, hogy fájdalmas, majd kiheveri.
- Ne legyél hülye – mondom, még mielőtt rácsapnám az ajtót. Veheti morgásnak, de akár kérésnek is, elvégre még koránt sincs kint innen. A kocsi pedig elindul vele, ha az eddigieket sikerült kiviteleznem.
A jágerek viszont szintén mozgásba lendültek, csak halványan észlelem a jelenlétüket, de az aggasztó gondolat, hogy ők is átszervezik soraikat, sürgetni kezd, hogy rendezzem le hamar ezt az ügyet. A vihar már kavarodik az égen, egyre sötétebbre és fenyegetőbbre varázsolva a parkot. A szél feltámad, kezdi kisöpörni a ködöt, de percről percre erősebb, a civileknek, ha volt eszük, már elhagyták ezt a területet.
Azt akarom, hogy kiguruljon a kocsi, mielőtt elkezdem, de kérdés, elég gyorsak lesznek-e az embereim, vagy a jágerek előzik meg őket.
Egy villámot lecsapok, középre, jelezve, hogy ott vagyok, aki el akar kapni, felém igyekezzen, az autó csak terelő lépés.

Adam & Jaden

₪

Re: Another way out Hétf. Okt. 26, 2015 11:21 am

Jaden – Adam

Az ütés még nem fáj, időbe fog kerülni, hogy elérjen a fájdalomérzet teljességében, a levegő azonban már az első pillanatban elakad, s még tovább fog romlani. Rémülten nézek a közeledő kezére, ezek után a nyakamat is el tudná törni. Nem ér el hozzám mégsem a másik keze, addigra már a levegőért küzdök.
Egy másodpercre értetlenül vonom össze a szemöldököm, majd megteszem, eltűnve ezzel szem elől, de még mindig a fának támaszkodom. Szinte megfagy az ereimben a vér, ahogy meghallom, mit tervez. Döbbent szomorúsággal nézek a földre, és most örülök, hogy nem lát. A hangom viszont árulkodó, még a szaggatott légvétel ellenére is.
- Biztos, hogy ezt akarod? – hogyne lenne biztos benne, te tulok! Beharapom a szám szélét, elhallgatok. Ha ez Jaden, ha ezt az utat választja, ugyan ki vagyok én, hogy közé és a tervei közé álljak.
- Nem is. – határozottnak tűnik a hangom. Sejtem, hogy miért mondja ezt, és én is, hogy miért mondom magamra értve. Biztos vagyok abban, hogy ott is lesznek, ha a parkban is rám találtak. Az erőm még kitart, de nem sokáig, a láthatatlanságot viszont fenn akarom tartani, ameddig lehet. A leereszkedő ködöt nem nagyon érzékelem, a puha és egyben üres csendességet már igen. Igyekszem a szaggatott légzést is visszafojtani, és nem is olyan nehéz. Egyre kevésbé érzem, hogy elég levegőt kapok.
- Én nem. – felelek keményen, hogy miben is reménykedem, annak ellenére, hogy megint előjön az az érzetem, hogy a sakktáblán a nephilimek valóban csak a gyalog szerepét töltik be. Vagy még kevesebbet. Nem akarom, hogy féljenek tőlem, sosem akartam. De a lenézésük és lekezelésük sem kell, a gyűlöletükkel együtt.
- Ne menj. – kérlelem. – Gyere velem. Kérlek. – ha gyorsan el tudunk tűnni, nem fognak utánunk jönni. Valóban nem fognak?
Nem tudok nem aggódni érte, de egyre inkább kezd mozogni körülöttem a világ és nem tudok figyelni. Ezért is előbb bukok el, mint a fájdalom érzete elérjen hozzám. Még mindig láthatatlan vagyok, de tudom, hogy sokáig nem leszek képes fenntartani. Tudom, hogy nem lát, ezért a kezét szorítom meg a válaszára. Nem hagyna itt, és értem jött. Nem érdekel, hogy mi az indoka, az számít nekem, hogy eljött értem.
Az öröm csak addig tart, amíg fel nem nyalábol, a fájdalomtól kiesik a félig kihúzott tőr a kezemből, hangosan a járdán koppanva és csak a felnyögésem jelzi a fájdalmat. Minden szikrázó fehérségűvé villan, hogy utána hosszabb sötétség kövesse. Még hallom, hogy mi ne legyek, de kezem máris nyúl a kocsi kilincse után. Nem akarom hagyni, hogy megtegye, hogy egyedül menjen. De az ajtó nem nyílik a központi zár már zárt is és elindul a jármű.
- Ne.... – de sok szempontból elfullad a hangom, miközben kétségbeesetten nézek Jadenre és elfeledkezem, hogy a láthatatlanságot még mindig fenntartom, kétségbeesett és kérő tekintetemet nem látja. Egy ideig hagyom, hogy vigyen a kocsi, de nem bírom, kérlelőn szólok a vezetőnek, hogy álljon meg. Az ülésbe süppedek, levegőért küzdve és szédülve meredek magam elé.
Nem csak, hogy gyenge pont vagyok, de még akadályozom is. Az első egyben tölt el örömmel és rémiszt meg. Vagyok Jadennek annyira fontos, hogy utánam jöjjön, hogy megvédjen. És vagyok annyira fontos, hogy ezt mások is fel tudják használni ellene. Gyenge vagyok, esélyem sincs, hogy meg tudjam védeni magam. Ezzel még tovább emelem a sebezhetőséget Jaden számára. Most is miattam került ebbe a helyzetbe és én nem hogy nem tudok neki segíteni, de hátráltatom és akadály vagyok. Nem tudok mást tenni, mint amit tettem a háborúk idején. Várok és menekítek. A harcot a katonákra bízom, nekem más a feladatom. Mégis, nagyon szorít a mellkasom, s nem a sérülés miatt. Lélekben szorongok. Ha elkaptak volna, hiába tartanám magam, tudják, hogy sok olyan titkot tudok Jadenről, amit ellene tudnak fordítani, hogy elkapják. Újra. Azt pedig nem engedhetem. Meg kell erősödnöm, hogy úgy lehessek Jaden mellett, hogy közben nem vagyok a számára hátrány.
Többszöri kérésre sem teszik azt, amit kérek, és a próbálkozásom sem jár sikerrel, hogy legalább ki tudjak szállni a járműből. A sérülés győz, a láthatatlanságom lefoszlik rólam, ahogy elájulok, azzal a bűntudattal, hogy ártottam Jadennek, akaratomon kívül, és ez a vesztét is okozhatja.

Re: Another way out Szomb. Okt. 31, 2015 4:35 am

Rég láttam ezt a rémült tekintet, valahányszor megtalál, mindig megdermedek tőle. Pedig én aztán nem vagyok manipulálható ilyesmivel, nőket, apró gyerekeket gyilkoltam meg hidegvérrel, ahányszor csak az utamban álltak. Vagy a bosszúm kívánta őket.
Ám hamar eltűnik a szemem elől, szinte azonnal megteszi, amire kérem, még ha egy az egyben parancsszó is volt. Szigorú, száraz és funkcionális. Tompán és szaporán hörrenő légvételei jelzik csak a jelenlétét, illetve az ujjaim alatt lüktető csuklója. A sérülései rejtve maradnak előttem, így a félelemnek tudom be, és ez csak még jobban ösztönöz arra, hogy minél hamarabb ki tudjam juttatni innen.
Szemeim elmélyülten kémlelik a terepet, amikor meghallom a hangját, váratlan borongós tónusára a pillantásom azonnal az arcára kúszik, vagyis kúszna, ha látnék belőle valamit, így viszont csak fókusz nélkül méregetem a fatörzset. Nincs rá szó, mennyire utálom, amikor nem látom. El sem hiszem, hogy ezúttal pont én kértem rá.
Tudom, hogy mi nem tetszik neki, nem akarja, hogy vér folyjon, de nem fogok kegyelmezni annak, aki az életemre tör. Vagy azokéra, akik szerepet játszanak benne. Ha most elengedném őket, Adam akarata szerint, és csupán elmenekülnék vele, nem adnák fel. Próbálkoznának újra és újra, addig, amíg egyszer csak sikerrel járnak. Mert bármennyire is szeretném azt hinni magamról, nem vagyok mindig készenlétben. Rosannél nagyot hibáztam.
- Azt akarom, hogy megtanulják, maradjanak távol az életemtől. – Többet nem is vagyok hajlandó magyarázni ezen. Ráadásul legalább öten vannak, jól képzettek. Még az sem biztos, hogy sikerül mindet likvidálnom. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy sokat válogassak az eszközökben.
- Akkor remélem helyetted is – morranom én is keményebben, nem engedve teret az ellenkezésének, és önkéntelenül szorítok egyet a csuklóján. Hisz’ ez a legreálisabb lehetőség, hogy egészben kijusson innen. Ha mind az öten rárepülnek... vajon meg tudnám védeni?
Máris túl sok időt vesztettünk, a kocsi ugyan megérkezik, de még mielőtt beletuszkolhatnám Adamet, nem látom, de érzem, hogy összeesik. A keze ugyanis még mindig markolja a csuklómat. Felnyalábolom a földről, méregtől és aggodalomtól feldúltan, a lehulló tőr vércseppekkel színezi be az aszfaltot, hallom a fájdalmát. A baj az, hogy fogalmam sincs, hol találhatták el.
- Adam? – keresi a hangom, de mielőtt meg akarnám tudakolni, eszembe jut egy sokkal egyszerűbb módszer. Belemászok a gondolatai közé, miközben a sajátomból igyekszem kiszorítani a frissen kicsordult vére illatát. Mire megnyugszom, hogy nem létfontosságú szervébe fúródott a penge, be is ültettem a kocsiba.
- Otthon találkozunk – búcsúzom halkan, de határozottan, vagyis jelzem, hogy nem tehetek eleget a kérésének. – Mire befutsz, már én is ott leszek. Beszédem van veled, úgyhogy ne próbálj meg nem hazaérni.
Rácsukom az ajtót, és nem igazán rágódok el azon, hogy mit is mondtam. De az igaz, hogy én sem óhajtok túlságosan sokáig időzni ebben a fennforgásban.
Másrészt. Alig várom, hogy végre szabadon kitölthessem a bosszúm. Túl régóta gyülekezik már bennem, és most tombolni akar.

Nem sikerül megtartani az ígéretem. Sőt, akkor sem vagyok ott, amikor felébred.
Nem egészen úgy sült el a háborúm, ahogyan elterveztem. Illetve nagyrészt igen, így vagy úgy de négy jágerrel végeztem, az ötödik... nos, nem szépítem, az ötödik kicsúszott a kezeim közül. Ám hagyott egy búcsúajándékot; a bal tenyerem önkéntelenül is a mellkasomra téved, ahogy a folyosón haladok, Adam szobája felé. A szolgáim jelezték, hogy gond van, így, habár az ingem alatt még javában dolgozik a regeneráció, nem várok tovább a meglátogatásával.
A fájdalom szúr és éget, de már sokkal kevésbé érzem magam a pokolban, mint mialatt hazaküzdöttem magam, és átvészeltem az elmúlt éjszakát. A lövés nem talált célba, nem érte el a szívem, de megállított. Eldöntöttem, hogy nem fogom megvallani Adamnek, nem kell, hogy tudjon róla. Ismerem már annyira, hogy magát okolná miatta, és amilyen kerge, újra kitalálna valami okot, hogy eltűnjön a színről.
Kérdés, hogy mennyire vagyok jó előadó. Kívülről alig látszik valami, a hanyag felületi sérülések már beforrtak. Viszont a járásom sokkal kevésbé határozott, az erőm nagy része a gyógyulásra és a mozgásra koncentrál, a levegőm pedig lomhább és nehézkesebb, de jön és megy, lassítva ugyan a beszédemen, de nem akadályozva meg.
A szobája elé érve, elhúzom a kezem az ingemről. Bekopogok, majd bármilyen válasz is érkezik, belépek.
- Mielőtt a szememre vetnéd, hogy elkéstem, előtte jobb, ha azon kezdesz gondolkodni, hogyan is magyarázod a történteket – üdvözlöm, ó de mennyire kedvesen. Lepődjön csak meg, zökkenjen ki, gondolkodjon el, de akár érezze is magát egy kicsit rosszul, ez még belefér. Minden belefér, csak ne koncentráljon rám, és azokra az apró tünetekre, amit rejteni próbálok a figyelme és zölden csillanó szemei elől.

Adam & Jaden

₪

Re: Another way out Szomb. Okt. 31, 2015 7:33 pm

Jaden – Adam

A további szavakat inkább lenyelem, ahogy rám néz. Először azt hiszem, hogy nem tűntem el teljesen. A tekintete viszont elveszi a kedvem attól, hogy tovább fűzzem ebben a szavakat. És kivételesen örülök, hogy nem lát. Nem akarom, hogy lássa az érzelmeimet az arcomon. Annak a korszaknak már vége, amikor félelmemben folyton láthatatlanná váltam. Időbe került, míg lenyugodtam annyira, hogy Jaden megjelenésére már nem tettem meg.
Az akarom még inkább meggátol abban, hogy válaszoljak. Akarja. Én csak akadály vagyok a céljaiban. Zavartan szorítom össze a szám, de újra kinyitom, ezúttal levegőért.
Megakad a levegővétel, ahogy megszorítja a csuklóm, rántok rajta egyet válaszul, de nem engedem el, mert nem lát, nem fogja tudni, hol vagyok. Majdnem felszisszenek válaszul a saját tettemre, de inkább visszafogom magam.
Alig kapok levegőt, hogy ne kiáltsak fel, még a számat is összeszorítom. Jadent érzem kutatni a gondolataimban, ettől lenyugszom némileg, hagyom, hogy a fejembe lásson, a beszéd úgysem menne. Túl közel kerülök az arcához, most azonban sokkal inkább a közelsége kell és hogy velem jöjjön. Rossz előérzetem van, mióta csak az ajtót kinyitottam.
Nem akarom, hogy maradjon, a féltésem erős, és egyben, ahogy a szemeibe tekintek, megpillantom azt a Jadent, akit akkor láttam, mikor kimentett, sok évtizeddel ezelőtt. Ez is ő, és nem tilthatom neki, ha lénye része. A döbbent felismerés elnémít, a lelkiismeret furdalással együtt.

Ébrenlét és tudattalanság váltja egymást nálam, a sérülések közül a mellkasra kapott ugyan súlyos, de nem olyan, hogy ne tudnék magamról. És talán éppen ez az állapot a lehető legrosszabb, hiszen kétségek között őrlődöm, rémképek támadnak meg, hogy nem fog visszajönni Jaden. Kezdem feladni a küzdelmet, hogy élni akarjak, elvesztve az időérzékemet is, csupán azt érzem, hogy Jaden nincs itt.
A csuklóm nem tört el, erősen összezúzódott, a mellkasommal-gyomrommal és a hátammal együtt. A szárnyamba érkezett tőr helyét bekötötték.
Jaden ereje és támadása nem a fajtámnak volt címezve, meg is sínylette, mindez csak annyiban idegesít, hogy amikor a szolgálók mozgolódni kezdenek, nem tudok felkelni, hogy Jadenhez mehessek. Újból remény költözik belém, ha hozzá sietnek, akkor túlélte. És egyben veszítettem is, hiszen mindeddig ez ellen érveltem. Bűntudatom van mindazért, amit tettem.
Rajzoláshoz még gyenge vagyok, hiába tudok a másik kezemmel is rajzolni, mégis szeretném a gondolataimat lefoglalni, így a félig ülő helyzetben, felhúzott lábaimnak döntött állványon rajzolok. Valójában egy vonást sem tettem az addig elkészítetthez, minden idegszálam kifelé figyel, hogy mit tudok meg róla. Végül megelégelem és a tiltás ellenére felülök az ágy szélén, elhatározva, hogy akkor is átmegyek. Még akkor is, ha nem tudok lábra állni a szétvágott vádlim miatt – sem. Többször is megpróbálnak visszanyomni, de – még – erélyesen hadakozom ellene. Látni akarom, és segíteni Jadent.
Az ágy szélén ülök, mikor a kopogást hallom, az ágy másik oldalára dobtam a munkát. Némileg megnyugodtam, hogy azt a hírt kapom, Jaden jön. Ennél tovább nem jutottam, és tartani is alig tartom magam. Az aggódás, a dac tart még egyenesen az ágyon ülve. És a kötések.
Várakozva fordítom a tekintetem az ajtó irányába, a szemem issza a látványát, ahogy belép, a szavai alig jutnak el hozzám. Keresek, minden, a lehetséges sérülésekre utaló jeleket, és egyben hatalmas szikla gördül le rólam, hogy látom.
Szakavatottan jár a tekintetem végig rajta, nem csak az orvosi, de több évtizedes ismeretségünk is segít abban, hogy tudjam, van-e baja, esett-e baja.
- Gyere közelebb. – meg akarom érinteni, a tekintetem önként siklik az ajkai felé, a kívánalom már nem annyira erős, de még jelen van, ezt a tekintetem is tükrözi. – Hogy érzed magad?
Ami jobban megdöbbent, az az, ami belőle áramlik. Ugyanazt látom benne, mint amit azon az éjjelen, amikor kiragadott a jágerek karmai közül. Én tévedtem, és nagyot. Viszont nem ugyanaz, mint akit a cellából szabadítottam ki. A büszkeség és méltóság, a hatalom és az erő sugárzik belőle.
Nem bírom tartani magam, mégsem akarom ezt a gyengeséget mutatni.
- Szeretnék erősebb lenni, hogy melletted maradhassak. – határozott a hangom, még ha gyenge is. Nehezen veszek levegőt, mintha abroncs szorítaná körben a mellkasom.– Az akartam lenni, amikor elmentem. Megbuktam. Nem akarlak többet ilyen helyzetbe hozni. Megtanítanál.... – keresem a megfelelő szót. – hogyan tudok erősebb lenni? – kijelentek, lévén elhatároztam, hogy megteszem.
Ha közelebb jön, a kezét keresem. Meg szeretném tudni, hogyan van pontosan, és meggyógyítani.
A lelkiismeret furdalásom elég erős, a végére el is fordítom a tekintetem róla, nem bírom állni a pillantását.

Re: Another way out Kedd Nov. 03, 2015 3:32 pm

Beszélek hozzá, de a szemeim nem találják, és nem is szól vissza. Hallgatásba burkolózik, én pedig nem tudom, hogy fizikailag pihenteti inkább a beszédet, vagy a mondandóm az, ami erre készteti. Nem ért egyet vele, vajon? Nagy a kísértés, hogy belenézzek a gondolataiba, de emlékeztetem magam, hogy erre most nincs idő. El kell hagynia ezt a helyet, mégpedig sürgősen.
Próbálom kissé felrázni, szóban és tettben egyaránt, de ellenkezik; némán, de érzem, hogy szabadulni akar. Tőlem, a szavaimtól, a helyzettől, vagy a tényektől... fogalmam sincs. Talán mind egyszerre. Azt hiszem, ez olyasmi, amit meg kell beszélnem vele, ha ennek vége lesz.
Eltalálják, ám mintha a láthatatlansággal a hangját is elveszítette volna, szinte csak a frissen kibuggyanó vér illata és látványa figyelmeztet róla, na meg a rándulás, ami a csuklómat éri. A hirtelen feltoluló félelem, hogy súlyos a sérülése, arra késztet, hogy erőszakkal betörjek a gondolatai közé, és amit ott találok, egyszerre megnyugtató és aggasztó. Kapok egy árnyalatnyi ízelítőt ugyanis a fejében lezajló konfliktusból.
A sérülése rendbe hozható, ha nem veszít túlságosan sok vért – már megint, igyekszem kiszorítani a fejemből, hogy micsoda őrült pazarlás minden egyes megszökő cseppje ennek a vérnek. Míg beteszem a kocsiba, a kezem megkeresi a sebét a lábán, nehéz lenne megmondani, hogy mennyire akarattal és mennyi belőle a véletlen, mennyi az ellenőrizni akarás, és mennyi valami egészen más.
Az autó elindul, én pedig visszalépek a fák takarásába. Vörösben játszó tenyerem az arcom elé emelem, közel, de vigyázva, hogy ne érintse meg a bőröm. Mély, hosszan tartó lélegzetet veszek, az illatát leszívom egészen a hasam aljába. Nem kellene, hiszen leszokóban vagyok, de erős a vágy, hogy magamhoz vegyem a vérét, ez már úgysem számít, nem is sok, kár lenne... az egyik ujjam véletlenül az ajkamhoz ér, lassan húzom végig rajta a szám széleit, de nem nyitom kijjebb, vacilálok, míg végül a nyelvem megszerzi az egyik kövér, rubinvörös cseppet. Azonnal kellemesen szétolvad a számban, a kezemet pedig azonnal, erőszakos indulattal szorítom össze, összepréselve, megsemmisítve, letörölve a többit, ami után annyira sóvárog a testem.

Belépek, a tekintetem az ágyon ülve talál rá. Messziről is látszik, hogy gyenge, bár az izmaiban ott remeg a fáradó igyekezet, alig tartja magát, de mégsem pihen. Az alapján, amit a szolgálóktól tudok, nagy eséllyel hozzám igyekezett.
Belépek, és máris közelebb hív. Amely kérést örömmel teljesítenék is, ha nem ismerném túlságosan is ezt a fajta nézést. A pillantása röntgenszerűen méreget, tudja, miket kell ellenőriznie, nem csak mert orvos, hanem mert ismer. Ahogy mostanra már a fajtám jellegzetességeit is. Én mégis eltökéltem, hogy nem adom a tudtára a sérülésem, és emellett akkor is kitartok. Becsukom az ajtót, és a kezem a kilincsen nyugtatva, egy kicsit megpihenek az ajtóban. Ha nem lenne ilyen izgága, még vártam volna egy napot, mielőtt meglátogatom.
Ez a „gyere közelebb”, mégis annyira elemi és határozott, annyira erős kontrasztban van jelenlegi állapotával, mégis annyira ő maga, lénye legmélyebb valójából, hogy lebírja az akaratomat, és ösztönösen felé indulok. A járásom lassabb, de nagyon figyelek rá, hogy inkább megfontoltnak tűnjön, mintsem bizonytalannak.
- Húzódj beljebb – kérem tőle, mikor odaérek az ágyhoz, le akarok ülni, elég volt ennyi a mozgásból. Ilyenkor döbbenek rá, hogy milyen nagy is ez a ház. Ha megteszi, egyenes háttal, lassú, vigyázó mozdulattal mellé telepszem.
- Köszönöm a figyelmességed. De a kérdés sokkal inkább az, te hogy vagy – a hangom nyugodt, finoman hárítom a kérdést, reményeim szerint kellő biztosíték számára, hogy saját szemével láthatja, nincs semmi bajom.
Észlelem, hogy a tekintete a szemeim helyett az ajkaimon időzik el, el is fordítom kissé a fejem, és inkább én is végigmérem az állapotát. A láthatatlanság miatt alig vagyok tisztában, hogy mi történt vele. A szemöldökeim össze is futnak a meglepettségtől. Ez a sok kötés...
- Mi történt? – mondom ki hangosan is a megszülető gondolatot. – Honnan szereztél ennyi sérülést? – A szolgálóim arról számoltak be, hogy nem volt gond a hazaúttal, bár máskor is előfordult már, hogy kihagytak néhány számukra lényegtelennek tűnő részletet.
A tekintetem visszatalál az övébe, és ezúttal szigorúbb, mint az előbb. Nem szeretem az ilyesféle meglepetéseket. Miért csak most tudok én erről?!
A kezem mozdul, hogy megvizsgáljam a kötéseket, de félúton meg is áll, egyrészt fájdalmat sem akarok okozni a babrálásával, másrészt... ha hozzáérnék, talán megérezné rajtam, hogy pár fokkal melegebb a testem.
A szavai teljesen meglepnek.
- Nem buktál meg, csak rossz irányba mentél – és ezzel teljes mértékben egyetértek. Fordulhatott volna hozzám is, ha ez volt a nyűgje, nem csak utólag, hanem elsőként is. Még mindig haragszom rá, amiért csak így se szó, se beszéd megszökött. Mert ez az volt.
- Eddig is mellettem voltál. Nincs szükség rá, hogy bármi is változzon. – Nem értem, mit akar pontosan, és azt sem, hogy mi vezérli. Nem látom szükségét a kérésnek. Szűkszavú vagyok, de a légzésemhez kell igazítanom a mondandómat, ezt pedig nem olyan egyszerű feltűnésmentesen eszközölni.

Adam & Jaden

₪

Re: Another way out Csüt. Nov. 05, 2015 12:49 am

Jaden – Adam

Még bódult vagyok a hirtelen felkapás okozta fájdalomtól és késve jut el hozzám az érzet, hogy a lábam fáj, ahogy a kezével hozzáér a sebhez, de mire akár csak nyöghetnék, addigra már az ajtózár is kattan.
Először tartok attól, hogy a szokásos makacsságával, nem fog hozzám jönni. Fel fogok kelni abban az esetben tudom, még ha nem is fog egyből sikerülni. De szeretném már a közelemben érezni, magam mellett tudni, s megbizonyosodni arról, hogy ha már megnyugodtam, hazajött, akkor arról is, hogy jól van. Márpedig a tartás és a járás jellegzetes, komor és aggódó fények csillannak meg a szemeimben.
Végül megindul, amelyre megenyhülök, s csak utána jön a próba. Nehéz megtámaszkodnom egy kézzel és arrébb húzódni, nagy, visszafojtott nyögéssel meg is teszem, de idő, míg újra jobban tudok lélegezni.
- Ne térj ki a válasz elől. – komor a hangom. – Kérlek. – vált át aggódásba.
Tekintetem minden porcikáját issza, továbbra is. Hálát adok a sorsnak, hogy mellettem lehet, még ha azt is jelenti, hogy mi is történt az elmúlt időben. El kell fogadnom Jaden ezen oldalát is, ez is ő. Mint ahogy az is, hogy most itt van mellettem.
- Hogy? –értetlenül tekintek rá, elfeledve, hogy voltaképpen láthatatlanul csapott a fának, és nem tudhatta, tudhatja, előtte szereztem-e sérülést.
Ép kezemmel megfogom a csuklóját, ráfogom az én jobb kezemre, majd a mellkasomhoz illesztem, válaszul, majd ránézek. Nem vagyok mártír, mint ahogy egyikünk sem angyal. A fának préselt, én pedig nem abba a fajba tartozom, aki vissza tudna úgy támadni, hogy sikerülne is.
- Nem tudhattad, hogy én vagyok. Láthatatlan voltam és későn szóltam.
Meglepve nézek rá. Rossz irány. Elgondolkodva nézek a kezeire. Számomra minden irány rossz irány, ha azt nézem. Nem szeretnék mástól függeni és éppen Jadentől nem, mert fontos a számomra, és nem akarom terhelni.
- Nem akartalak terhelni. Van elég gondod nélkülem is. És mert vannak... – sóhajtanék egyet, de megakad a tett a fájdalomtól, hiába kaptam fájdalomcsillapítókat. – voltak kötelezettségeim az emberek világában. Azt hittem, újra fel tudom építeni... nem sikerült. Tévedtem.
Nem tudom, mennyit tudott meg a dolgaimról, amivel egy nap alatt kellett szembesülnöm, a támadás már csak hab volt a tortán, hogy a megtépázott önbizalmam felett kitegye a pontot az i-re.
Már nem vagyok biztonságban odakint, egyedül. Ez már nem zavarna, de Jadent nem sodorhatom bajba, de nem is bújhatok mögé.
- Hát nem érted? Így bajba sodorlak! – elfog a köhögés, sokkal rosszabb, de kellett nekem kifakadni. Ez észhez térít, visszafojtom a köhögést, majd pár lélegzetvétel után folytatom.
- Bármit tettem eddig, mind rosszul sült el. Kivéve, hogy kihoztalak onnan és ami utána történt. Megtenném újra. De azon kívül... – egy felnőtt, érett hang csendül ki a hangomból, kiábrándult józansággal együtt. Nincs benne önsajnálat. – semmi. Azért szeretnék erős lenni, hogy megvédjelek, hogy ne eshessen bajod. Nem akarlak elveszíteni. – határozott a hangom a végére, egyáltalán nem halkul el.
- Én úgy látom, hogy szükség van rá. Győzz meg arról, hogy miért nincs rá szükség.
Tekintek a szemeibe, de még mindig aggódom a sérülései miatt, kezem a vállára igyekszem tenni, hogy legalább némi energiát tudjak átadni neki.

Re: Another way out Vas. Nov. 08, 2015 7:12 pm

A saját mozdulataim hibátlan koordinálása annyira lefoglalja a figyelmem, hogy elsőre nem tűnik fel, mennyire nehezen is moccan, csúszik arrébb a kedvemért. Méltóságba ágyazott óvatossággal ülök le mellé, a kezem előbb érinti az ágyat a testemnél. Rég voltam ennyire szánalmasan gyenge... Vagy talán mégsem. A fogságom és az átváltozást követő lassú felgyógyulás már csak emlékként motoszkál a fejemben. Sosem fogom elfelejteni, de a tegnap éjszakám kínjaiban képes volt felülírni a hosszú távú memóriám.
- Mint látod, emiatt nem kell aggódnod – mosolyodom el árnyalatnyira a szavaira, de nem is a tartalma miatt, hanem a tényen, hogy mennyire ismer már. Tudja, hogy úgysem vallanám be, ezért is nehéz őt átvernem. – Nagyrészt minden úgy alakult, ahogy elterveztem. Nem hiszem, hogy szeretnéd, ha részletezném. Vagy tévedek? – révedek el néhány pillanatra.
A kezem vadászvértől volt vörös, a szemeim az adrenalin borzolásától, amit a harc hevessége és a bennem lüktető vérszomj csalogatott elő. Minden bizonnyal élveztem volna a küzdelmet, ha gondolataim zegzugában nem lapított volna a félelem, hogy Adam épségben jusson haza a birtokra. Erősen vérzett, amikor betuszkoltam a kocsiba, de rossz érzésem még inkább az táplálta, mi van, ha néhány jáger utána is elindult, és az utazásuk nem nélkülöz majd minden meglepetést.
A vadul táncoló vihar, melyet fakasztottam, segített kiegyensúlyozni a létszámfölényt, habár a park az ő területük volt, hamar a saját előnyömre fordítottam a terep adottságait. Már csak egy volt hátra, de az elhúzódó macska-egér játszmánk legalább annyi időt vett el, mint a másik négy együttvéve. Bujkált előlem, amit részben a sérülése indokolt, de biztos voltam benne, hogy ez is a taktikája része. Tapasztalt volt, megérezte rajtam a sietséget. Tudta, hogy a türelmemmel kell zsonglőrködnie, ha hibát akar kicsikarni belőlem.
Ez pedig meg is történt, a sorozatból csupán egy talált célba, de a fájdalom, ami másodperces késéssel a sejtjeimbe hatolt, azonnal megbénított. Nyögve-hörrenve dőltem és kapaszkodtam a kezem ügyébe kerülő fába. Az UV-lövedék a felső bordáim közé fúródott, belülről marva-égetve szét mindent, amihez csak hozzáfért.
Szigorúan nézek a szemeibe, ahogy a kérdésemre adott válaszra várakozok. Sürgetném, nem értem, miért bosszant ezzel a tétovázással, egyértelmű kérdést tettem fel. Mégis, hagyom, hogy a kezemmel játszadozzon, amikor a tenyerem a mellkasát fedő kötésekhez érkezik, hallom a tompán doboló, zaklatott szívdobbanásokat, a pillantásom automatikusan odavándorol; megdermed az arcom, amikor kezd leesni, hogy mit akar ezzel mondani. A tekintetem visszaugrik az arcára.
- Én voltam. – Várom, hogy tagadja, cáfolja meg, de akkor már túlságosan biztosan tudom: én voltam. Akár meg is ölhettem volna. Csak egy pillanatra nézek rá, sokféle érzelem suhan át az arcomon: meglepettség, ijedség, düh, bűntudat, zavar. A rosszul vett levegő meg is szúr a bordáimban. Sietve kifúrom a kezem az övéből, és rászorítom a felkaromra, hogy a könyököm ráfedhessen a mellkasomra.
- Sajnálom – préselem ki, amint tudom. Újra végigpörög előttem a jelenet. Hát persze, hogyan is képzeltem, hogy sértetlenül megúszta. Őrülten vak és figyelmetlen voltam. Mióta csak rátaláltam, lényegében mindenre figyeltem, csak rá nem. Milyen jellemző. A pusztítás mindig is jól ment, de ha valamire vigyázni kellene, arra már képtelen vagyok.

- Gondom? – csapok le a kelleténél kicsit élesebben erre a szóra. – Szóval úgy véled, plusz egy gond vagy a számomra?
Nem akart terhelni... hát marhára jobban alakult így minden. Lassan diplomázhatna abból, hogy idegesítsen fel maximálisan húsz másodperc alatt, de most nem akarok kifakadni. Úgy sem ússza meg, de előbb talán legyen jobban valamicskét.
- Igen, tévedtél. Méghozzá nagyot. Ahogy sok másban is tévedsz. Ha beavatsz a terveidbe, ezt megmondtam volna előre is – biggyesztem le az ajkaim egy apró morcos grimaszban. – De nem azért, mert nem lenne ott helyed. Majd újra felépíted, ha eljött az ideje. De nem most. Nem egyedül. Ez most nem volt más, mint egy öngyilkos merénylő akció – a hangomból azért átszűrődik a fojtott harag. Nem igaz, nem látja. Nem látja, hogy mivel okoz terhet.
A köhögése és az arcán derengő fájdalom lejjebb lohasztja bennem a rá irányuló dühöt. Felé fordulok, és a tenyerem ráillesztem a mellkasára, pontosan oda, ahonnan az előbb kaptam el. Újra érzem a tamtamot, ezúttal még szaporábban. Nem akarom tovább hergelni, vagy növelni benne a kétségbeesést. Nyugalmat viszont nehezen adhatok hazugság nélkül. Az agyam szaporán dolgozik, mit mondhatnék, ami megnyugtatja.
- Nem én vagyok, aki nem érti, Adam – szólalok meg végül, immár érezhető indulat nélkül. – Tettél értem valamit, ami miatt gyökeresen megváltozott az életed. Akár akarod, akár nem. Tényleg azt gondolod, hogy ezek után magadra hagylak? – a pillantásom komoly és mélyre ható, legalább annyira, mint az ő szavai.
- Túlzás lenne azt állítani, hogy eddig biztonságban voltál – persze tény, hogy sokkal kevesebb figyelmet vonzott magára. Be tudott olvadni, elvegyülni, izegni-mozogni a saját kis világában. De ennek most már vége. – De nem korrektúrázok rajta: jelenleg nem létezhetsz nélkülem odakint. Ezt el kell fogadnod. – Az ajkaim leheletnyi mosolyra húzódnak.
- Nem tudsz nagyobb bajba sodorni, mint amibe általában saját magam is belesétálok. És megvédeni sem tudsz máshogy, csak azzal az erővel, ami benned rejlik – az ujjaim megmozdulnak a mellkasán, hogy aztán lágyan újra szétterüljenek rajta. – Erős vagy, Adam. Nagyon is. Hiszen még mindig itt vagyok – és talán tényleg ez rá a legnagyobb bizonyíték. Azt nem mondhatom, hogy élek, de abban köszönettel tartozom neki, hogy vagyok.
- Mit szeretnél még?

Adam & Jaden

₪

Re: Another way out Hétf. Nov. 09, 2015 2:15 pm

Jaden – Adam

- Nem volt elég meggyőző. – valóban gyanakszom, szakavatott szemem van az ilyenben. – Nagyrészt? – rávágnám a kérdésre, hogy nem téved, de felsiklik a tekintetem a szemeire és bennrekednek a válaszok. A tábori kórházak megtanítottak arra, mik is zajlanak ilyenkor bennük. Halál és ölés. Mégis maradtam, mégis gyógyítottam. Mert mindenkinek jár az élet, az esély. Ha más nem, akkor a jóvátételre, feldolgozásra. Bár a hozzá közelebb lévő szárnyam sérült, mégis kitárom és átölelem vele, nem törődve a bordáim jelzéseivel. Szinte teljesen olyanok a szárnyaim, mint egy második kéz, mégis, egészen más mozdulatra valók, finomságban nem maradnak el a kezeimtől és karjaimtól.
- Ha szeretnéd... meghallgatlak. – lágyak, mégis határozottak a szavaim. – Nem kell, hogy egyedül birkózz meg velük.
Olyan jó megérinteni. Valóban itt van, mellettem. A szigorú nézése ugyan meglep, mégsem szavakkal válaszolok, így... egyértelműbb. A hűvös kezének érintése annyira nem is hűvös. Vagyis jól láttam, hogy sérült. A kérdésére bólintok, mivel azonban már az előbb felmentettem, mert valóban nem tudhatta, nincs a tekintetemben szemrehányás, vád.
Döbbenten tekintek rá, ahogy elkapja a kezét, és szinte becsukódik előttem. Az egy pillanatra a levegőben megálló kezem, ahogy az előbb még tartotta a kezét, csak másodpercnyi habozás után indul meg az inge felé, hogy kibontsa, ha nem engedi, akkor kitapogassa. Végül is mindegy, elsápadok attól a mozdulattól, mert az a fájdalomé. És tudni akarom, hol sérült meg. Nehezen veszem a levegőt és felszínesen, nem foglalkozom vele. Végül a tenyerem rásimul a mellkasára. Érzem. Energiát nyitok felé, hogy gyógyítsam, gyógyuljon. Komoran és aggódva ingatom meg a fejem a sajnálomra. Nem számít, csak gyógyuljon meg.
- Pihenned kéne és gyógyulnod. – nem tudom, engedi-e látni a sebet, ha hozzáférek, megsimítom. Miattam történt...
A hangszínre, mintsem a válaszra akad bennem a folytatás. Elveszem a kezem, szinte elkapom, ha még hagyta, hogy ott tartsam.
- Most mindenképpen. – nyugodtan felelek. Ha félek, az nem miattam van. Hanem érte.
Jogosak a szavai, mint ahogy jogos volt az én naivitásom is, hogy képes leszek újra szervezni az életemet.
Hagyom, hogy hozzám érjen, megnyugtat az érintése, még ha a roham lassanként is múlik, inkább visszafojtom. Nem akarom, hogy gyengének lásson.
- Türelmetlen voltam. Nem akartam, hogy e miatt neked essen bajod. – végre levegőt kapok, addigra már a kezem a kezén van, rásimul. Jó érzés.
- De. Megértettem. – szólalok meg soká, előtte némán meredek magam elé, emésztek. – Abban a pillanatban, hogy kinyitottam a bejárati ajtót.
Elgondolkodva tekintek rá, ráébredve arra, hogy ő mit érez és érzett akkor. – Nem, egyáltalán nem gondoltam. – nézek rá döbbenten. – Meg sem fordult a fejemben. Teret szerettem volna neked adni. Hogy minden olyan legyen, mint előtte, hogy ne akadályozzalak.
Beletúrok a hajamba, teljesen felesleges mozdulat, mégis érzem, meg kell tennem.
- Ezt már én is tudom. Sajnálom, hogy ilyen áron kellett rájönnöm, én tehetek róla. – tekintek a mellkasára. Iszonyatosan restellem magam, és fogalmam sincs, mivel tehetem jóvá. – El akarom fogadni, mert meg szeretnélek védeni és nem szeretnék neked bajt okozni. Bár már késő, azt hiszem. – és rossz érzés, hogy rá kell támaszkodnom. – Szerettem volna a támaszod lenni, ehelyett. – nem sajnáltatom magam. Hülye voltam és kapkodtam. Csoda, hogy ennyivel megúsztuk. – Azt hiszem, most mind a ketten megtanultuk azt, hogyan járunk, ha nem szólunk a másiknak a terveinkről. – mosolyogva nézek rá. Átérzem, mit érezhetett, mert én is éppen azt éreztem, amikor kutattam utána, majd a nyomába eredtem.
- Ha erős lennék, nem kellett volna utánam jönnöd. – szomorú a hangom. – Sosem leszek fizikailag erősebb, vagy képességekben. – ezt megtapasztaltam. – Máshogy szeretnék az erőddé válni. És jó, hogy itt vagy... – nyújtom ki az ujjaim az ujjai közé.
- Hogy ha legközelebb ilyet tervezünk, elmondjuk a másiknak. És azt, hogy most azonnal lefekszel. Pihenned kell.

Re: Another way out Szomb. Nov. 14, 2015 1:35 am

Nem tudok nem elmosolyodni arra, ahogyan gyanakszik. Szinte már élvezem ezt a játékot, hogy melyikünk fog nyerni, én tartom-e titokban előtte a sérülésem, vagy ő puzzle-özi ki az észrevételeiből. Nagyon is ötven-ötven százalék mindkettő. Alapvetően jól színészkedem, még előtte is, de a látogatásom korai. Még nem kontrollálok mindent tökéletesen.
Várom, hogy rávágja a választ: nem tévedek, és ezzel sikerülne is kimondatnom vele, hogy zárjuk a témát. Viszont meglepetésemre nem teszi meg. Sőt, valami sokkal másabb érkezik helyette. A szárnya felemelkedik és kitárul előttem, azonnal el is űzi a fejemből az emlékeket, amikbe néhány másodpercre belesüppedtem, akárhányszor csinálja ezt, sokadik alkalomra is képtelen vagyok levenni róla a tekintetem, épp úgy, mint legelőször. Már csak akkor térek magamhoz, mikor körbe fonja a testem, mint egy gyengéd baráti ölelés.
Először nem értem, miért csinálja, az agyam annyira logikus érv után kutat: talán máris sejti, hogy valami nem kerek? Meg is ijedek, hogy rátapint a sérülésre, így megpróbálva megelőzni rácsúsztatom a tenyerem a szárnyára, megtartva az illúzióját, hogy én irányítok.
Aztán érkeznek a szavai, amiből rájövök, hogy megint túlbonyolítottam. Le kellene szoknom róla, hogy mindig a játszma, a stratégiák felől közelítem őt is. Megsimítom a szárnyát, mielőtt válaszolnék neki.
- De kell. Az én művem. És te lennél a legutolsó, akinek elmesélném – futnak az ujjaim egy újabb simításra, felfedezve, de elkerülve a gyógyulásban lévő sérülést. Habozok. – Tudom, hogy megveted és gyűlölöd azt a részem. – Bár nem láttam, akkor is éreztem a hangján, amikor rátaláltam a parkban.
Ennyi viharos évszázad után nekem már részemmé vált az ölés és a pusztítás, de őt nem akartam bántani. Ahogy rájövök, mit tettem vele, az a néhány pillanat is elég, hogy hirtelen megszökjön a kezeim közül a kontroll. A fájdalom éget, még mindig, élesen fut végig idegpályáimon, arra késztetve, hogy rántsam el a karom, és szorítsam le a helyét.
És kész. Ezzel el is árultam magam. Nem engedem, hogy kibontsa az ingem, látványban még rosszabb a helyzet, mint súlyosságában. Az UV-lövedéket egy célból fejlesztették ki: vámpírt ölni. És ha nem figyelünk oda, be is váltják a hozzájuk fűzött reményeket. Engem azonban csak egy talált el, az sem a szívemen, tehát megmaradok, csak a gyógyulás ilyen lassú kínszenvedés.
A gyógyító ereje enyhít raja, a görcsös testtartásom lazul, és rögtön el is veszem a kezét.
- Ahogy neked is. Nem azért jöttem át, hogy rám pazarold az energiád. Hanem mert azt mondták, gond van. Mi a baj? – nézek rá fürkészően, mintha az előbbi jelenet meg sem történt volna, hálás vagyok, hogy nem hozza szóba.

- Akkor vagy gond, amikor önfejűen viselkedsz, és a legkevésbé sem hallgatsz rám – folytatnám is, sorra és sorra a tudtára adnám, mikben is hibázott ezzel az egésszel kapcsolatban, mégpedig azért mert ha most nem is látszik, legbelül még mindig nagyon dühös vagyok rá. De a rohama észhez térít. Nem zúdíthatok rá most mindent. Aggódva ráillesztem tenyerem a mellkasára, és amíg meg nem nyugszik a légzése, ott is tartom. Csak hallgatom, sokáig nem szólok közbe. Egy pontnál érzek csak késztetést, hogy belekérdezzek.
- Hogy ne akadályozz? Miben? – kérdem érdeklődve, hiszen épp ez az, Rosan halálával értelmetlenné vált minden. Miatta vonultam vissza az emberek világától, a sodró háborúktól, a politikai játszadozásoktól, a hatalmi szálak szövögetésétől, ami korábban annyira elszórakoztatott és lekötött. Most pedig itt állok a két világ peremén, és nem tudom, ezúttal mi felé kellene fordulnom.
- Mitől szeretnél megvédeni? – kezdjük a tisztázást az elején. Másodszorra mondja, mégpedig úgy, hogy nekem eddig erről fogalmam sem volt.
A mosolynak örülök, ha már viccelődik, akkor a nehezén túl van. Remélem. Viszonzom is, de közben mégiscsak leveszem róla a pillantásom, és a kötéseit szemlélem végig. Ha tudná, hogy éppen most is van egy projekt, amiről egyáltalán nem szóltam neki...
- Nana! Vigyázz, mit mondasz – kúszik vissza a mosoly hamar az arcomra, de azért igyekszem közben kissé fenyegetően is nézni. – Neked is utánam kellett jönnöd, és ha ezzel esetleg arra akarnál utalni, hogy nem lennék erős, a helyedben gyorsan átgondolnám.
A szomorúság, ami a hangjában csendül, nem igazán tetszik.
- Hogyan szeretnél az erőmmé válni? – figyelek rá nagyon, mert ez pillanatnyilag több, mint amit képes vagyok követni vagy kitalálni. Viszont annál jobban tudni akarom.
- Még koránt sem végeztem veled mára, úgyhogy csak ne merészelj elküldeni pihenni – így nem bújunk ki semmiféle megbeszélés alól. Az mondjuk nagyon is lehetséges, hogy velem ellentétben, neki tényleg nem ártana az alvás. De megoldás mindenre van. Elvégre csak annyit mondott, hogy most azonnal lefekszem. Meg is teszem; a fejem lassan lehajtom a párnára, és a lábaimat is felhúzom. Arra kell csak figyelnem, hogy a sérülésem miatt a hátamon maradjak.
- Így megfelel? – fordítom felé a fejem. – Nem maradok sokáig, ne aggódj, de van még egy dolog, amiről beszélnünk kell – tartok egy kis szünetet, és közben lehunyom a szemeim. – Mihez akarsz most kezdeni? Addig nem megyek el, amíg nem mondasz valamit – tudom, hogy most kapott egy nagy pofont, de épp ezért fontos, hogy feltegyem ezt a kérdést. Nem akarom, hogy belemerüljön a bizonytalanságba, kételkedésbe és önsajnálatba, utána sokkal nehezebb lesz kikapargatni belőle. Vissza fog térni az emberek világába, de addig is kell valami, ami lefoglalja az energiáit.

Adam & Jaden

₪

Re: Another way out Szomb. Nov. 14, 2015 3:50 pm

Jaden – Adam

A mosolyra puffogni tudnék, nem tudom eldönteni, hogy mire is utalhat. Mégis ott marad a tekintetem rajta, hosszabb időre, mint tervezem. Megsimítom a hüvelykujjammal a csuklóm belső részét. Jó érzés körbefonni a szárnyammal. A védelem és a biztonságban van hamis illúzióját kelti bennem, ugyanakkor nem hiszek abban, hogy lehet valaki annyira a logika megszállottja, hogy az érzelmei teljesen kiiktatódnak. Mindenki érez véleményem szerint, én pedig alapvetően így létezem, így fejezem ki a törődést. A logikába teljes bizonyossággal belebuktam, ezt megmutatta az elmúlt pár hét. A simításra mosoly költözik az arcomra, ahogy a szárnyaimhoz ér, mindig megnyugszom tőle. Csendben maradok, élvezem egy kicsit a törődést és azt a külön figyelmet, ahogy a sérült résszel bánik. Az utolsó mondatra azonban döbbenten fúródik a tekintetem a szemeibe, némán meredek rá, szárnyaim megint csüngeni kezdenek, mint amikor leejti valaki a karjait.
- Miért tenném? Az is te vagy, lényed része. És nem gyűlöllek, nem vetlek meg. Éppen ellenkezőleg. Akkor ne mondd el... – hagyom rá. Valóban nem szeretem tudni, látni, mégis meg szeretném hallgatni, hogy kibeszélje magából. Ha nem akarja, nem fogom erőltetni.
Újabb döbbenet fog el, ahogy elkapja a kezét tőlem, mintha tűzzel égetném. A mozdulat egyben felismerésre gyújt, jól láttam, amit láttam. Ahogy nem engedi, türelmetlenül és egyben határozottan csapok a kézfejére az ép kezemmel, nem is észrevéve, mit teszek és szétnyitom az ingét. Látni akarom, tudni. A látvány megdöbbent, némán meredek rá, majd a tenyerem finoman helyezem a seb fölé és máris gyógyítani kezdem. Szinte hamuszürkére sápadok, mert tudom, milyen seb.
- Sajnálom, miattam történt.... – halk a hangom és színtelen. Ha el akarja venni a kezem, szavaira ciccentek egyet komoran és rászorítom a tenyerem, tovább folytatva, míg hideg izzadtságcseppek nem jelennek meg a homlokomon. Borzasztó kínokat élhet át, és a legminimálisabbra akarom csökkenteni a gyógyulási időt. – Naponta szeretnélek látni. – határozott a hangom, de az utolsó kísérletére már hagyom, hogy elvegye a kezem a mellkasáról.
A szárnyaimon támaszkodom meg most már inkább a még nagyobb gyengeségtől, tartani már alig bírom magam, a kérdését már nem tudom megjegyezni, hogy felelni is kéne rá, csak pihenek.

A keze megnyugtat, válaszolni viszont már csak akkor tudok, amikor lenyugodtam.
- Vissza akartam térni az emberek közé. Hogy elsimítsam az elmúlt hetek káoszát és kérdőjeleit, amit a hiányom okozott. – még ki akarok mondani valamit, ki kell mondanom. Becsukom a szemem, nem hagyom, hogy elvegye a melkasomról a kezét. Jó helyen van ott. A válaszom végére a szárnyam ismét átöleli Jadent. – Függővé váltam ... – mégsem tudom befejezni. Előttem van a tekintete, mielőtt elájultam volna. Az a tekintet nem csak egy szimpla baráti tekintet volt, éreztem. Nem akartam neki gondot okozni.
Néma felismeréssel hallgatok el a kérdésére és tekintetem róla a padló felé terelem, a fejem is elfordítva felőle. Hamis képzeteket tápláltam magammal kapcsolatban, felé. Vagy fordítva. Hogy is lehetnék én akadály bárkinek is? Az ölembe ejtem a kezem, levéve az övéről az enyémet.
- Ebben is tévedtem. – felelek a kérdésekre. Nem tudom, hogy ettől a felismeréstől boldog vagyok-e, hiszen a feltételezett képzetem nem valósult igaznak, másrészt a felismerés, hogy valóban semmi vagyok a világ értelmében, újból elfog.
Összeráncolom a homlokom, számomra egyértelmű, hogy mitől szeretném, hiszen eddig is megtettem és elmondtam.
- Mi az, hogy mitől szeretnélek megvédeni? – kicsit keményebb a hangom. – Miben vagyunk pár hete, ha nem abban, amitől megvédeni szerettelek volna? Mit nem lehet ezen nem érteni? – a kifakadás ugyan nem olyan erős, mint az előbbi, de mélyeket kell lélegeznem, hogy egyáltalán levegőhöz jussak, a térdeimre teszem a kezeim.
Ránézek, látom a fenyegetést a tekintetében és a mosolyával együtt teljesen belefeledkezek. El sem tudja képzelni, mennyire átsugárzik rajta a lelke, a teljes énje.
- Magamra értettem és nem rád, amit mondtam. - határozottan jelentem ki, miközben teljesen elveszek a tekintetében. – Te erős vagy, én nem.
A függönyt bámulom a kérdésre, majd visszanézek rá.
- Ez nem csak tőlem függ. És még nem tudom. Aminek gondoltam, hogy lehetek, az elbukott. – őszinte vagyok, mindig is az voltam. – Az időre bízom és kettőnkre.
A határozott hangszínére csendben meredek rá. Mindig is megfogott a határozottsága. Ahogy mozdul, elvonom a szárnyam tőle, hogy le tudjon feküdni, s mosoly költözik az arcomra. Éppen ezt akartam. Nem a szobámból kiküldeni szeretném.
A helyezkedése után én is lefekszem, először a szárnyaimra támaszkodva, úgy könnyebb, de még így is sokáig szaggatottan veszem a levegőt. Csak félig feküdhetek, félig ülő helyzetben vagyok, hogy könnyítsem a bordákra nehezedő nyomást. És borzalmas háton feküdni, de még ez a legjobb rossz helyzet, így inkább lenyelem, hogy a hátam szét akar szakadni a zúzódásoktól. Arrébb tolom a munkámat.
- Sokáig maradj. – vágom közbe. Elvégre látni akartam, tudni, hogyan van, ezért is indultam neki. A mosoly elhalványul, majd eltűnik arra, hogy meg kell beszélnünk valamit. Ultimátumnak érzem. Ha nem jól felelek, akkor megbuktam, kész, ennyi volt?
- Ha nem mehetek ki... az mennyi idő? Egy hét, egy hónap, egy év? Tíz? – másképp számoljuk az időt, de számomra az emberek világa mindig is a természetes közegem volt, hogy dolgozom, hogy velük is vagyok.
- Nem tudom. Ez a világ ismeretlen a számomra, még ha benne is élek. Akár nem is törődhetnék vele, de nem tudom figyelmen kívül hagyni, hiszen... – összepréselem a számat, mert erre is keserű dolog volt ráébredni. – én is ide tartozom. Mihez kezdhetek, amivel nem ártok neked? Mennyi ideig fog ez tartani? És a terhedre sem akarok lenni.
Aggódom érte. És az, hogy érdekli, tudni szeretné, mihez akarok most így kezdeni, a törődése, megfog. A hangomon is érezni, mint ahogy az őrlődést is.

Re: Another way out Kedd Nov. 17, 2015 2:20 pm

Nem adok jelet róla, de nem esik nehezemre leolvasni a pillantásáról, apró mozdulatairól, hogy mire is gondol. És még csak nem is a gondolatolvasó képességemet használom.
Az én eszemben is ez jár.
Hiba volt megkóstolnom az ujjaimról lecsorgó vérét, miután betuszkoltam abba az autóba. Nem is tudom, hogy gondoltam... Csábított az illata, különleges ízének emléke, a gondolat, hogy ezzel nem kell bántanom. De csak újra felerősítette bennem a vágyat. Teljesen esztelen cselekedet volt.
Belemerülök a csöndbe, ami néhány percig körbelengi a szobát, ujjaim közben már automatikus simításokra váltva, fáradhatatlanul a szárnyán zongoráznak. A fejemben viszont annál több minden megfordul. Addig-addig hagyom motozni ezeket a gondolatokat, hogy végül hangosan is kimondom. Látom, hogy meglepi az őszinteségem, vagyis, jobban mondva a helyette őszinteségem. Gyűlöli azt, ami alapjaiban vagyok. És erre tegnap éjjel jöttem rá végérvényesen, megláttam rajta, éppen akkor, amikor a szemeim számára láthatatlanná változott.
- Hagyd, ez... így csak rosszabb – szólok közbe valahol a második nemmel tagadása után megingatva a fejem, nem hagyom, hogy végigmondja. Az ábrázatomra nem hagyok kiülni semmit, diplomatikus arckifejezésben politikai pályám miatt roppant jó vagyok.
Eltolom a kezét, amikor az ingem után tapogatózik, de nagyon kitartó. Nem tudom leállítani anélkül, hogy durva lennék, vagy felállnék, előbbit nem akarom, utóbbit nem tudom, így marad a megadás. Nem örülök neki, de csendben tűröm a rám bizonyítást, egészen addig, amíg energiázni nem kezd.
- Hagyd abba – közlöm azonnal, fojtott hangon, amennyire a nyilallások engednek beszélni. Ha ez nem hat, ráteszem a kézfejére kissé görcsösen markoló tenyeremet, hogy lefejtsem magamról, de túlságosan makacs. Így a kezem csak ott marad, egészen addig, míg a gyógyítása hatására nem múlik a fájdalom, és végül képes vagyok ténylegesen elvonni a kezét. Az ágyra eresztve, hagyom, hogy megpihenjen az enyémben.
- Ha így viselkedsz, nem fogsz – pillantok fel a szemébe titokzatosan, se nem egyértelmű haraggal, se nem egyértelmű hálával, és a hangomon ugyanez hallatszik. A tekintetem a szemei után feljebb siklik gyöngyöző homlokára. Épp ezért nem mondtam el neki. – Ebbe inkább ne menjünk bele – már, hogy kivel mi történt a másik miatt, szögezem le komoran, cseppet sem jó szájízzel. Én konkrétan majdnem megöltem, ha már itt tartunk. De azért mégiscsak folytatom. – Egy harcos akkor sérül meg, ha hibázik. Én megtettem, ennek ennyi a története.
A lezáró hangsúlyom mutatja, hogy nem óhajtok ehhez több hozzászólást. Persze, hogy nem, hiszen csak rosszul jöhetnék ki, bármerre is kanyarodunk.

A nephilimek meg az izgatottságuk... a frászt hozza rám ezzel a fulladozós akcióval. Csak akkor enyhülök meg némelyest, amikor már nyugodtabban emelkedik-süllyed rajta a tenyerem. Szkeptikus tekintettel hallgatom a magyarázatát, hogy miért szökött meg csak így se szó se beszéd. Az állkapcsom diszkréten megfeszül, ahogy inkább magamban tartom a véleményem.
Ahogy megemlíti a függést, a körmeim véletlenül a csuklójára tévednek, alig érintve-simítva borzolom a bőre alatt húzódó vércsatornákat, de tehetném mindezt akár csakugyan teljesen véletlenül is, arcom-vonásaim nem árulkodnak arról, hogy sejteném, mit akart mondani. Talán nem tudja, de nem csak az emberi világban okoz hiányt a távolléte.
Nem nézek a szemébe, a pillantásom szorosan a csuklóján tartom, részben azért sem, mert a szárnyát újra magamon érzem. Ellágyul tőle a tekintetem, veszít szigorából, harcban álló szervezetem ki van éhezve mindenre, ami nem a fájdalom, de a hangomban még meg tudom őrizni a tárgyilagos határozottságot.
- Fel akarod oldani a hiányod – sokkal inkább megállapítás ez, mint kérdés. És túlságosan sokrétű. Az emberi világ hívására és a bennem formálódó hiányra egyaránt vonatkozik, ahogy fordítva is, a benne munkálkodó függőség érzetre. Hármat egy csapásra akart elintézni azzal, hogy elment (és még azt állítja, hogy nem taktikus). Elvégre a hiányt kétféleképpen lehet feloldani: eltávolodással vagy kielégítéssel. Az emberi világot kielégítette, ő maga választott, melyik hiányt lakatja jól magában, tőlem pedig eltávolodást várt el. – Mit gondolsz, sikerült bármelyik is?
- Miben tévedtél? – Nem értem rögtön a reakcióját. – Aki tévedett az inkább én vagyok. Nem kellett volna visszavonulnom. Akkor most tudnám, hogy merre forduljak.
A kifakadása arra késztet, hogy ráemeljem a tekintetem. Tapogatózom. Láthatóan dühíti, hogy nem értek valamit, amit szerinte kellene. Pedig akkor se értem.
- Tehát nem csak az erőmben kételkedsz, de nem is hiszel nekem – bólintok, tovább folytatva a játékot a szavaival.
- Mi az, ami elbukott? – a hangom óvatos, de a kíváncsiság szinte tapintható benne. Igen, ezt sem értem. A változatosság kedvéért. Lassan kezdem magam valami elmeroggyantnak érezni, érteni akarom, de nekem nem ez az erősségem.
- Nem tudom – felelek neki őszintén, ahogy elnyúlok mellette. Végig csukva tartom a szemeimet, de a hangjából szinte mindent kihallok. – Félsz tőle? – és tudni akarom a választ még valamire. – Ha nem fizikailag, és nem képességekben, akkor miben akarsz erőssebbé válni?
- Ahhoz kezdesz, amihez kedvet érzel. Amíg itt vagy, különleges vendége leszel a háznak. A szavad az enyémmel egyenértékű lesz – holnap ki is hirdetem a szolgáknak.
Hirtelen gyullad fel bennem az ötlet pislákoló lángja. Sem ő, sem én nem tudjuk, hogyan tovább, talán épp annak jött el az ideje, hogy felé forduljak. – Nem azt mondtam, hogy nem mehetsz ki, hanem azt, hogy nélkülem nem. Segítek benne, hogy erősebbé válj, ha tényleg ezt akarod. Egy feltétellel – tartok egy kis szünetet, mielőtt folytatnám. – Ha elkezdjük, azt teszed, amit mondok. Ezt meg kell ígérned.

Adam & Jaden

₪

Re: Another way out Kedd Nov. 17, 2015 9:08 pm

Jaden – Adam

A döbbenet helyére előbb a kétségbeesés érkezik, hogy nem értette meg, aztán a düh, hogy rosszul fejezhettem ki magam.
- Mikor tanulod már meg, hogy attól, megvetek dol.. – abban a pillanatban megértem, mit akart ezzel mondani és elharapom a számat is, a mondattal együtt. Még jobban lejjebb ereszkednek a szárnyaim. – Fontos vagy nekem. Ezért vagyok itt. Miattad. Érted. – felelem egy rövid csönd után. Szeretném ha tudná, nagyon fontos nekem. És érzem, ahogy elzárkózik előlem, elvonom a szárnyaim tőle, mintha attól tartanék, hogy az érintésemet is undorítónak, fájdalmasnak tartaná. Pedig éppen az előbb simította...
- Nem. – szigorú a hangom, holott aggódok. A szívem a torkomban lüktet a féltéstől és az önvádtól. Hogy nem veszi el a kezét utána, megsimítom az ujját a tenyeremben, szükségem van arra, hogy érezzem. Hogy érezzem: jól van, jobban van. Hogy itt van mellettem.
- Ez esetben én megyek hozzád. – nem fogom hagyni magam lerázni. Miattam történt vele mindez, ha nem miattam történt volna, akkor is ugyanezt tenném.
Meglepetten pillantok rá, aztán döbbenten. Nem érti, nem fogja érteni, mert a sérülését egy másik szemszögből közelítette és közelíti meg. Nem tudom, hogy ezt csak miattam, hogy ne érezzem magam hibásnak, vagy alapvetően így gondolja. Akkor is hibásnak érzem magam, ezen a megakadt vitánk nem változtat. Némán szedem a levegőt, hogy összeszedjem magam, a véleményem azonban az arcomra van írva.

Mélyet lélegzek a roham megnyugvásának végén, de nem engedem el a kezét. A folytatása a vallomásnak elakad, ahogy a körme a csuklómat simítja, nyelek egyet, és a légzésem ritmusa is megváltozik. Két érzés lobban fel bennem, erősen. Egyrészt felpattannék és menekülnék, el innen, másrészt átölelném Jadent, hogy tegye már meg. Az érintése megérteti velem, hogy ebben ugyanabban a hálóban vergődünk, mint ahogy sejtettem. Egyiket sem teszem. A szárnyam indul felé ismét, hogy átöleljem vele, nem sajnálatból, együttérzésből, hanem mert mellette akarok lenni ebben, még ha nem is tudom, hogyan lenne jobb.
Komolyan tekintek a szemeibe. Valóban így van.
- Azt hittem, sikerül megoldanom, hogy mindenhol jó legyen. – merengek el. – Az emberek világában gyorsan történnek a dolgok, és éppen ezért gyorsan pótolható is. – némileg keserűen mozdulnak ajkaim. Furcsák az emberek. – Ha későbbre teszem, akkor még nagyobb gond lett volna. És azért is tettem, hogy utána már teljességében tudjak azzal foglalkozni, ami kettőnkkel van. – nézek ismét a szemeibe, közben a szárnyammal megérintem a hátát, mintha a vállára szeretném tenni a kezem. A kezdeti mosoly eltűnik, megrázom a fejem, enyhén. – Rosszabb lett. Főleg az, ami közöttünk van. – ezt bizonyítja a felfordított asztal a szobában, ahonnan elég sietősen távoztam a parkba. – Sajnálom, nem ezt az eredményt akartam.
A visszakérdezésre ránézek. Nem is tudok egyből felelni, főleg, hogy a folytatás megerősít abban, hogy nem fogom tudni elmondani. És mert nem értek azzal egyet, amit állít. Valamint azt is, hogy most olyat mondott el, amit mindenki más előtt sosem mondana el. Hosszabb időre elnémulok, láthatóan dolgozom fel ezeket az észleléseket, érzékeléseket.
- Nem ismerem ugyan azt a világot, ahonnan visszavonultál, mégsem hiszem, hogy tévedtél. Hogy én miben tévedtem? Már én sem tudom, hogy miben nem tévedtem. Egyben biztosan nem. Hogy utánad mentem és elhoztalak onnan.
A következőre azonban ismét változik a hangulatom.
- Ne csűrd-csavard, amit kimondok! Én nem vagyok te! – csattanok fel, de máris visszaköszön a köhögés, ezúttal kíméletlenebbül, de akkor is vissza akarom fojtani. Közben rádöbbenek, hogy voltaképpen a gondolkodásmenetét tagadtam meg most ezzel. – Magyarázd el, nem értem. – két köhögés között nyögöm ki, végül megtámaszkodom a térdemen.
A következő kérdésre korábban talán ismét csattanva felelnék, de amíg megnyugszom, van időm átgondolni, mit akarok mondani.
- Szerettem volna olyan támaszod lenni, aki nem feltart és visszafog, hanem akire támaszkodhatsz, akire ... akiben bízhatsz.
A mennyezetet nézem, elég magas, hogy legyen bőven mit nézegetnem és főleg, messzire.
- Nem tudom, hogy félek-e attól, hogy az emberek közé egy ideig nem mehetek. A bezártságtól félek. – nem a szabadságomat, az más fogalom és helyzet, fel sem merül bennem, még akkor sem, amikor megjegyzést tett Jaden a bokámra és a helyzetemre, pár héttel ezelőtt.
- Nem tudom. Még túl zavaros minden, időre van szükségem, és.... – habozok. – nem biztos, hogy az neked megfelelő lesz. – az elmúlt hetekben csak ezt tapasztaltam és már bizonytalan vagyok abban, megfelelő lesz-e a támogatásom a számára.
A vendég szíven üt és fejbever. Megrándul a szám széle. Nem keserűséget érzek, fájdalmat.~ Azt hittem, több vagyok ennél. ~ Néma döbbenettel meredek a plafonra a saját gondolatomtól. Mégis, mit gondolok én?
A nélkülemre már halvány mosollyal hunyom le a szemem. Hát persze, megint félreértettem, amit mondott.
- Szeretném. – a feltételére ismét ultimátumot érzek, mint aki a szakadék szélén áll, hogy visszalép, vagy a mélybe veti magát. – Egy feltétellel. Ha meggyógyíthatlak. Megígérem. – lépek egyet a szakadék fölé. És kiterjesztem a szárnyaim.

Re: Another way out Szomb. Nov. 21, 2015 5:37 pm

Felpillantok rá, amikor elharapja a mondatot. Nem mondok semmit, csupán ráemelem a tekintetem néhány rövid, jelentőségteljes másodpercre, majd visszapillantok a kötései felé. Meghallgatom, amit mond, ezúttal nem szólok közbe, csak odabent érzem, hogy tiltakozik valami. Nem értem, hogy lehet egyszerre fontos és gyűlölt valami. Számomra ez logikailag nem fér össze. Hogyan is érthetném meg?
- Azért vagy itt, mert idehoztalak – pontosítom a szavait tényszerű magabiztossággal a saját meglátásom szerint. – Miután rád támadtak azok, akik továbbra is engem akarnak, és miután én magam is súlyos sérüléseket okoztam neked – végigmondva már-már komikus. Mosolyogni mégsem tudnék rajta, dühít, hogy azért kell szenvednie, mert hozzám közel álló személy. És a létező összes szemszögből nézve érvényes ez a kijelentés. Egyre inkább elkomorodok, ahogy belelovallom magam, de ez nem a hangomon érződik, az nyugodt marad, inkább a mimikámon.
- Talán megszökni is azért szöktél, mert fontos... – nem tudom kimondani, hogy vagyok, túlságosan szilárd a gát, ami leblokkolja – volt, ami itt körülvett? – és elhangzott az, ami a leginkább táplálja a kétségeimet. Nem is nézek rá, hogy kiolvashassa belőlem.
A szárnyait közben elvonja tőlem, de nem mozdulok felé-utána, csak a tekintetemmel kísérem lassan, mint ahogy a még rejtőzködő, azonban ugrásra kész ragadozó tartja szemmel a prédáját. Bántom talán a szavaimmal, tudom, hogy nem esik jól hallania, és talán el is riasztom magamtól – mint ahogy a visszahúzódása is mutatja –, de ez megint csak az én igazamat bizonyítja. A vonzás és a taszítás nem fér össze egymással. Előbb-utóbb el kell döntenie, hogy ez a hely melyiket is jelenti számára.
Az viszont egyértelmű, hogy rossz időpontot választottam ezek megvitatására, a rosszullétem le is állít, és éles vonallal félbe is vágja ezt a diskurzust, ahogy később az ő rohama is türelemre int.
Enyhíti a fájdalmam a gyógyítása, épp csak elfogadni nem tudom tőle, mert ahol a mérleg egyik nyelve emelkedik, ott a másik még tovább süllyed. Jelenleg a bűntudat irányába. De nem harcolok a végletekig az akarata ellen, nem is nagyon tudnék.
Szó nélkül figyelem, ahogy dolgozik, még ha nincs is ereje teljében, ilyenkor látom leginkább a fényét, őt magát, ott legbelül, ami mindig is lenyűgözött, valahányszor felsejlett előttem. Minden mást hagyok elsikkadni inkább egyelőre. Nem vitatkozom vele.

Érintésem nyomán tisztán hallom, ahogy a légzésével együtt a pulzusa is megváltozik. Sejtem, hogy újfent az előbb említett kettősség dolgozik benne. Magam sem tudom, hogy ezzel a mozdulattal sunnyogósan őt provokálom, siettetve, szándékosan közelebb tuszkolva a szakadékhoz, hogy döntse már el, mit akar, vagy nem más ez, mint a saját vágyódásom lefojtott, halványan felbukkanó jele.
A szárnya érkezése billent ki ebből a merengő állapotból, vissza is húzom a kezem.
Mindig igyekszem észben tartani, hogy ő félig ember, de olykor minden igyekezetem ellenére sikerül megfeledkeznem róla.
- A jót túlságosan sok oldalról lehet közelíteni – szánok csak ennyit megfontolásra, nem mélyedek bele jobban, meghallgattam a magyarázatot, rámondhatjuk, hogy kezdem érteni a gondolkodását, de ezeket neki kell tudnia, látnia, éreznie. Én nem szólhatok bele. A szárnya érintésére, mélyebbre szívom a levegőt, a szavaira szintúgy nehéz reagálnom.
- Dehogynem ismered. Egy és ugyanazon világról beszélünk – az emberek világa, a magamfajták sakktáblája, az úgynevezett káros szenvedélyem. Ami lefoglal, inspirál és élvezetet okoz, de közben épp azokat erősíti bennem, amiket ő megvetendőnek tart. És arra ad visszaigazolást, hogy ez a valódi énem. Ehhez értek. – Még nem tudhatod biztosan, hogy valóban tévedtél-e. Lehet, sok minden csak most tűnik úgy, később máshogy látod majd.
Bár valóban van játékos felhang a szavaimban, meglep a kifakadása, és amit ráhúz, pillanatok alatt vág mellbe: „Én nem vagyok te!” Felszökik a szemöldököm, ettől élesebben még sohasem jelölte ki a határt. De ez momentán teljesen a háttérbe illan, amikor érkezik az újabb köhögése, ezúttal még erőszakosabban követelve, hogy hagyjuk ezt abba.
Megteszem.
A tenyerem csitítva-nyugtatva siet vissza a mellkasára, körkörösen simítva, leheletfinoman dörzsölgetve, a tekintetem pedig igyekszik mélyre rejteni a fellobbanó aggodalmat, és inkább megnyugvást sugallni az övébe.
- Ha jól látom a helyzetet, egy darabig biztos nem fog lábad kelni. Se szárnyad – pillantok át a pihenő hatalmasokra, és habár a mondat elején még erőltettem a nyugodt, könnyed hangnemet, most már egy halvány mosoly is az arcomra kúszik közben. – Így ráérünk mindent megbeszélni a maga idejében. Ami nem most van – pillantok rá vissza, úgy, hogy kétsége se maradjon afelől, ebből nem fogok engedni.
Nehéz megállnom, de konzekvensen nem is reagálok semmire innentől – szavakkal. Szusszanva mellé dőlök, lehunyom a szemem, és miután ő is megtalálta a helyét, a könyökömön megtámasztva felemelem a kezem és lustán a tollai közé fúrom mind az öt ujjam, és finom simogatásba kezdek. Ha meg akarná emelni, hogy felém mozdítsa, egyértelmű jelét adnám, hogy tartsa a helyén. Pihenjen.
- Nem leszel bezárva, semmilyen értelemben – felelem, és veheti úgy, mint egy ígéretet. A házon és birtokon belül úgy mozog, ahogy kedve tartja, ha pedig szűknek érzi, velem máshová is kimozdulhat. Ezt el is magyarázzák a követő szavaim.
- Tudni fogom, mi lesz megfelelő és mi nem, és aszerint is fogok cselekedni – vagyis emiatt igazán ne aggódjon. Megnyugtatni igyekszem minden törekvésemmel, de nephilimül nem igazán értek. Csak remélem, hogy célba találok. Az érzékelőim ebben az állapotban nem olyan élesek, hogy kiszűrjem, valami fennakadt nála a láncolatban.
Elmosolyodom, ahogy sunyin visszaadja a labdát, de a szemem még mindig csukva. És még nem politikus.
- Meggyógyíthatsz. De a mai gyógyító adag már megvolt – dorombolják a szavaim, és abban a hitben alszom el lassanként, hogy átmenetileg mindent sikerült megoldanom.

Adam & Jaden

₪

Re: Another way out Vas. Nov. 22, 2015 1:29 pm

Jaden – Adam

Már majdnem visszavágnék, mellyel jelezném, ez azért nem egészen így van, hiszen ... dehogy hiszen, hiszen még az ágy szélén is alig tudok megülni, mikor az önvádja elér, most már a teljes valóságban. És valahol ismét az, mennyire csak játékszer vagyok a nagy sakkjátszmában.
- Azért, mert láthatatlanná tettem magam és nem jeleztem, hogy én vagyok, mielőtt hozzád értem volna. Nem javaslom a magad okolását, ami történt, mert én hibáztam. – a hangom komoly és egyben szigorú, hogy végre felfogja, egyáltalán nem hibás az egészben.
- Megszökni?! – döbbenten meredek rá. – Dehogy szöktem! – méltatlankodóvá válik a hangom. – Miért? Fogoly voltam? – vált át döbbenetre ismét a hangom. Megingatom a fejem. – Mint mondtam, hirtelen ötlettől vezérelve vágtam bele.
A szemeibe tekintek, hosszú időre.
- Mi más lenne? Azt hiszed, akkor itt lennék? – a kifakadás után nem merek fújtatni, inkább elhallgatok, és rövid szünet után folytatom, komolyan. – Nekem te vagy a fontos. Minden más, másodlagos. Mit tegyek még, hogy felfogd végre? – komolyan kérdezem, és komolyan is gondolom a kérdést.

Ahogy elhúzza a kezét tőlem, a tekintetem követi, s rajta pihen továbbra is.
- És tenni? – vágok vissza a jóra, kissé durcásan. Kioktatásnak érzem a szavait, nem pedig megértésnek. Érzem, hogy elcsúszunk, elcsúsztunk valahol, de nem tudom hol és merre lehetne menni.
Némán meredek rá, mire leesik, mit mondtam félre.
- Vagyis úgy értettem, hogy jágerek, angyalok, démonok, vérfarkasok, vámpírok világa. – korrigálok gyorsan, zavarban vagyok.
A válaszára megrázom a fejem, röviden, de sokkal inkább a nem értés következtében.
- Akkor miért haragszol rám? Mit tettem, amiért folyton azt érzem, kérdőre vonod a döntéseimet?
Megint rá kell ébrednem, hogy a tízszer olyan hosszú élet egészen más gondolkodást eredményez, és a különbséget magam is érzékelem az emberek világa és közöttem is.
A köhögés most lassabban csitul, jobban kifakadtam, vagy kimerültebb vagyok, ebből a szempontból lényegtelen. A tenyere érintése később ér el hozzám, de fájdalmasan, csak a megakadó levegő jelzi, hogy érzékeny, fájdalmas érzet ért el, de ez egyben segít is. Ráteszem ismét a tenyerem a kézfejére, majd összekulcsolom az ujjaim rajta, kapaszkodva belé.
Önkéntelenül elmosolyodom a lábon kélésre, a bal vádlimat fedő kötés és az erős fásli, hogy ne mozgassam az izmokat, csekély lehetőséget ad még a járásra is, a törzsemen lévő sérülésről nem is beszélve, valamint a szárnyaimon lévőkről.
- Neked is pihenned kell. – egyezek bele, őt is kimerítethettem és ismerem, hogy sosem vallaná be.
Jó mellettem tudni, a mozgása, a hangja. Mozdulatára közelebb viszem a felé közelebb lévő szárnyam, jólesően hunyom le a szemem, ahogy hozzáér és simítani kezdi, ha meg is akaszt a mozdulatban a szárnyaival, hagyom aláigazodni a szárnyam. Ellazulok a simításoktól, belemerülök, nehéz megszólalni.
- Jól hangzik. – nem tudom, hogy meddig lesz mozgásterem, valójában tartok attól, hogy kint élő céltábla vagyok, és egyben nagyon is kívánkozom kifelé, a kapunk kívülre, a levegőbe, az utcákra, a természetbe. Mégis, egyszerre ad biztonságérzetet, hiszen nem kell menekülnöm, s egyben szégyenérzetet, hogy a védelme nélkül már régen csak hamu lennék.
Nem értette az aggodalmam, inkább a plafonra nyitom vissza szemem.
- Úgy legyen. – ha erősebb lennék vagy bármi más, nem lennék ennyire kérdőjeles belül.
- Ha nem engedted volna, akkor is megtenném. – mosolyodom el.
Nem érkezik további válasz, csak az ujjain érzem a lassulást, ahogy a szárnyammal foglalkozik, a tollak egyre ritkábban érintkeznek ujjaival, végül egy helyben érzem azokat rajta.
Nem tudok elaludni, gondolkodom. Töprengek és aggódom.

A következő időkben azonban keveset aludtam. Akárhányszor lehunytam a szemeim, rémálmok kergettek, s csak Jaden közelsége űzte el. Féltettem, az aggodalmam álmokban köszönt vissza, hogy elveszítem, eltűnik előlem, hogy baja esik.
Mindezek ellenére gyorsan gyógyultam, és bár továbbra is sovány voltam, a gyógyulás vette át a helyét a sérüléseknek. Nem akartam mutatni, hogy gyenge vagyok, az árnyékok a szemem alatt gyűltek, majd halványodni kezdtek, mint ahogy a zúzódások is.
Már csak a lábamon van kötés, a mozgás jóval könnyebb. Ezzel egy időben fokozódni kezdett a vágyam, hogy a kapun kívülre is mennék, megszoktam a mozgás szabadságát. Többször is felpillantok a munkából, messzebbre tekintve. A birtok elég nagy, hogy ne tudjanak észrevétlenül közel férkőzni, vagy távolról ártani, és éppen ezért még inkább elszigeteltnek érzem magam. Ismerős érzés, majd’ egy évszázada is volt ebben részem, most azonban kettős félelem tart vissza, hogy csak úgy kisétáljak. Nem akarok Jadennek ártani azzal, hogy kimerészkedek, inkább nyugton vagyok. Hol keresem a társaságát, nyugtalanul, hol inkább elvonulok, beletemetve magam a munkába, hogy elvonjam a figyelmem. Nem tudom, mi lenne a megfelelő, azt tudom, szeretném, ha mellettem lenne, hogy lássam, jól van.
Minden nap, kérés nélkül felkerestem és ha elhajtott, akkor szigorú hangnemben követeltem a megállapodásunkat a gyógyítását illetően, nem tágítottam. A lelkiismeret-furdalás elég erős bennem és az aggódás végképp. Egészségesnek akarom látni.
Az álmatlanságot és a felépülgetésből fakadó mozgásképtelenséget a munkába öltem, aminek az eredménye sokféleképpen megvan, az egyik a kimerültség, a másik az utolsó korrigált lap elkészülte. Ezzel letudtam a szerződést, és egyben rengeteg felszabadult időt tudhatok magamnak.
Az őszi napban ülve, belealudtam a melegbe, halványan érzékelem, hogy valaki rám terít egy takarót, és aztán visszasüllyedek az álomba, némileg pihentetően.
A hűvös ébreszt fel, ahogy a Nap lejjebb ereszkedik, álmosan vonulok be, érzem, hogy használt az alvás. Az eszközök elpakolása után a fürdőbe vonulok, és bár tudatosul bennem, hogy a munkám befejeztem, rengeteg időm lett, mégsem tudom mivel betölteni azt az űrt. Sok mindenben kapcsolódtam az emberek világához, ami pedig azzal járt, hogy közöttük voltam.

A bögre kávét előtte iszom meg, hogy elindulnék megkeresni Jadent. Van mit megbeszélnünk és nem halogathatom én sem. Szeretek mezítláb járkálni, még ha fázik is néha a lábam, kellemes érzés a földet érezni a talpammal. És most szükséges is, a bal lábamra nem létezik akkora méretű zokni vagy cipő, amit fel tudnék húzni.
- Szeretnék veled beszélni. – aztán lehuppanok az egyik ülőhelyre, járni még nehéz. A huppanás nem kellemes, két légzést ki is hagyok. Pedig jól érzem magam. Tekintetem önkéntelenül siklik az ajakaira, a szemei után. Még mindig függök. Annyiszor tettük meg, hogy az mélyen belém rögzült és nem ereszt. Általában kerülöm Jadent, ha nagyon erősen elfog a függés érzése, ezt néha sértett viselkedéssel tettem meg, ha más nem volt hatásos, lévén nem tudtam csak úgy felpattanni és elmenni.
Most azonban legelőször végigsiklik rajta a tekintetem, mielőtt megakadna a tekintetem az ajkain. Tudni szeretném, hogy érzi magát, hogy van.
- Dolgozni akarok, hogy ki tudjam fizetni a rám eső részt. – a kezem a csuklómra siklik, az egyik a sérülés miatt, a másik a függés miatt, az utóbbi minden alkalommal kihagyja a tudatomat.
- És van egy kérdésem. Szeretnék napközben bemenni a városba. – nyitva hagyom a kérdést, egyértelmű a folytatása, mint ahogy a hangszínem is komoly. Érzem, hogy nehezen fog menni a birtokon maradás, huzamosabb ideig.

Re: Another way out Kedd Nov. 24, 2015 7:51 pm

- Én pedig nem javaslom, hogy tovább firtassuk ezt – mondom rá egy kicsit hirtelen, és árnyalatnyira idegesen, de kiakaszt ezzel a nem javaslom szöveggel. Ettől függetlenül, értem, hogy mire gondol. Ott, a helyszínen nem én hibáztam, az övé volt az átgondolatlan taktikai lépés, de amivel nem számol, hogy attól a felelősség az enyém. Mind hadvezérként, mind barátként érzem.
- Nevezd, aminek akarod – vonok vállat a kifakadására. Most még nem tud felhúzni vele. Még akkor sem, ha tudom, hogy nem mond igazat. – Hirtelen ötlettől vezérelve is lehet üzenni. Menet közben, utólag. Akárhogy. Főleg, ha ilyen öngyilkos merényletre készülsz.
Tévedtem. Mégis felhúzott.
- Ne gyere nekem a fogollyal! Vagy szerinted az a normális, ha csak felugrasz, és se szó, se beszéd eltűnsz a házamból? Mégis mire gondoljak? Majd megtudod, milyen, amikor hir... – valahol itt kapok észbe, és elnémulok, mintha elvágták volna a szavaimat.
Túl sokat mondtam. Nem kellett volna hagynom magam ennyire belesodorni. Belélegzek és kifújok, semmi más nem hallatszik a hirtelen beállt csöndben. Halkan, feldúltan, be és ki.
A következő mondatai érkeztével megint sajogni kezd a mellkasom. Túlságosan erős érzelmek találkoznak össze. Dühös vagyok rá. Nagyon. De amit mond... nagyon váratlanul ér, nem tudom kezelni. A lelkem legmélyét érintik meg a szavai.
Mereven nézem a párnát a teste mellett. Képtelen vagyok válaszolni.

Nem értjük egymást. A soron következő témákban sorozatosan ebbe futunk, elbeszélünk egymás mellett, és a köztünk létező szakadék nemhogy csökkenne, inkább nő. Távol érzem magamtól. Most szinte elérhetetlen távolban.
Akkor is, ha itt ül mellettem, akkor is, ha tisztán hallottam, amit az előbb mondott. Mintha lenne valami, amit sosem fogunk tudni átlépni.
A kérdése hallatán, megint érzem, hogy környékez a düh.
- Kérdőre vonom? Én? – túlságosan jól emlékszem még a legutóbbi esetre, amikor a szolgálóm előtt bírálta felül és semmisítette meg a parancsomat. – Mégis mit? Mi az, amiben úgy érzed, nem támogattalak? – a hangomban eleinte felmorajló indulatot azonban hamar felváltja egyfajta mélyülő csalódásérzet. Az előbbi gondolat megkoronázásaképp, lassanként kezdem megérteni: mindegy, mit teszek, mindegy, mivel próbálkozom, sehogy sem lesz jó neki. És talán nem is tehet róla, egyszerűen csak... így van.
Nem javasolja, önmagam okolását, nem érti a nézőpontomat. Nem érti, miért éreztem szökésnek a menekülését, és most azt sem, miért haragszom miatta. Ha úgy gondolja, kérdőre vonom a döntéseit, a szemében rosszul tettem, hogy utána mentem, rosszul, hogy erővel hazahoztam a helyszínről, és azt is, hogy végeztem a jágerekkel. Mégis mire számít tőlem? Én nem tudom, nem értem, mit akarhat.
Nézzem végig, ahogy összenyomják?
Igazat mondtam neki, erősnek tartom, nagyon erősnek, de nem abban, amiben a hatalmasok gondolkodnak. Nem abban, ami életben tartaná. Sőt, mintha egész lényével ez ellen hadakozna.
Nem tudok ránézni, csak amikor a rohama újra jelentkezik. Ez viszont elég erőteljesen kirángat ezekből a gondolatokból. Először megijedek, hogy fájdalmat okoztam neki – és ez csak újabb megerősítés az eddigiekre nézve –, de az ujjai hamar rákulcsolódnak az enyémre, mielőtt még elvonhatnám tőle. Érzem a fogásán, hogy szinte remeg. Nagyon kimerült lehet.
Kicsit magamon is érzem, hogy fáradok, de még nem akarom itt hagyni. Helyre akarom hozni a feldúltságot, amit okoztam, a tollai pedig puhán simulnak az ujjaimhoz. Nekem is segít megnyugodnom, ahogy játszom velük.

Adam napról napra szépen gyógyul, nem töltök vele kevés időt, bár fogalmam sincs, hogy ő ezt mennyinek érzékeli. Továbbra is kínosan ügyelek rá, hogy kerüljünk minden olyan témát, amitől túlságosan felzaklatná magát. Ha mégis előkerülne valami, rögtön elterelem, esélyt sem adva, hogy kibontakozhasson.
Ez az egyik oka. A másik pedig, hogy kissé talán tartok tőle, hova is vezetne, ha végigzongoráznánk.
Azt hiszem, ez is közrejátszik abban, hogy éjszakánként gyakran meglátogatom. Nekem nincs már szükségem alvásra, a sérülésem – hála neki is – szintén szép ütemben gyógyul. Így olykor csak beülök a szobájába, és nem csinálok semmit, csak figyelem és hagyom, hogy oda-vissza járjanak a fejemben a gondolatok, olykor én is mellételepedek, vagy éppen a készülő munkáit lapozgatom. Furcsán hangzik, de ekkor érzem a legközelebb magamhoz.
Gyakran zaklatott az álma, ez pedig aggaszt, mert nem tudom, mi nyugtalanítja. Bosszant, hogy nem tudom elérni, hogy jól érezze magát az otthonomban. Velem. De erről neki sosem beszélnék. Inkább a szárnyait simogatom nyugalomra, óvatosan, hogy ne ébresszem fel.

Továbbra sem adtam fel azon jágerek felkutatását, akik részt vettek Rosan elpusztításában. Néhányukkal már végeztem abban a parkban, de az ötből csak kettő volt ezen ügyben is érintett. Addig pedig nem leszek nyugodt, amíg tudom, hogy akár egy is megúszta a büntetést.
Ezeket az előkészületeket végzem akkor is, amikor Adam váratlanul betoppan a dolgozószobámba. Ahonnan egyébként mindig is igyekeztem távol tartani. Nem a bizalmatlanságom jeleként, még csak nem is azért, mert ne lenne köze ahhoz, amivel itt foglalkozom. Egyszerűen úgy gondolom, hogy jobb, ha nem tud róla.
Bár ímmel-ámmal kihúzta belőlem az ígéretet, véletlenül sem tervezem értesíteni róla, ha esetleg újabb jágervadászatra indulnék. Amiről nem tud, az nem fáj alapon. És így azzal sem kell megküzdenem, hogy mindenáron velem akarna jönni. Nem értené meg. Egész biztosan nem értené meg, hogy bár tudna segíteni, nem tudnék úgy koncentrálni, ha ott van.
Meg egyébként is. Önszántamból sosem kockáztatnám az éltét. Még a saját kérésére sem.
- Hallgatlak – pillantok fel rá, kissé zavartan, ahogy meglepett. Feltűnésmentesen, de próbálom félrecsúsztatni a papirosokat, amik előttem hevernek, mielőtt még megpillanthatná a jágerek személyes anyagait és a térképeket, de megkönnyebbülésemre rögtön lehuppan a bejárat mellett ácsorgó kanapéra.
- Hogy milyen részt? – pislogok rá még alig koncentrálva a szavaira. És kissé összeráncolom a homlokom. – Csak hogy tisztázzuk: a vendégem vagy. Nem esik rád semmilyen rész. Nem tartozol abszolúte semmivel – szögezem le határozottan, a szemeibe tekintve. Próbálok olvasni benne. Azt viszont megértem, ha szeretné lekötni magát.
- Másrészt pedig: mihez lenne kedved? – enyhül meg a hangom és a pillantásom is. Megengedek magamnak egy halvány mosolyt is. Ha az elején úgy is látszott, nem akarom neki megtiltani.
Az utolsó mondata viszont ismét kissé komollyá tesz. Számítottam rá, hogy előbb-utóbb eljön ez a pillanat. Ismerem már. És azt is tudom, hogy ha menni akar, nehezen fogom tudni itt tartani. Mégsem ilyen egyszerűen mennek a dolgok.
- És... hová szeretnél ellátogatni? – teszem fel óvatosan a kérdést. Egyelőre csak csevegés szintjén tartva a témát. Szándékosan nem észlelve a szemeiben rejlő komolyságot.
- De ha már a kérdéseknél tartunk, nekem is lenne egy. – Nem esik jól tálalnom neki ezt az ügyet, de nem nagyon van más választásom. Cseppet sem tartom jó időzítésnek, azonban úgymond eldöntetett. Nem igazán volt beleszólásom.
- Néhány napon belül vendégeink lesznek. Egy pár egészen speciális rangú, korú, habitusú és befolyású, és ezeknél csak még speciálisabb célokkal ideérkező – egészen körbeírom neki, mielőtt hangsúlyozva kibökném a lényeget: – vámpír. Visszatérésem zálogaként egyesek ragaszkodnak hozzá – ejtem ki nem tetszésem jelével az utóbbi két szót –, hogy nálam gyűljön össze eme zártkörű tanács.
A szemébe nézek, nem tudom, érzékeli-e a problémát, vagy fel kell világosítanom róla.

Adam & Jaden

₪

Re: Another way out Szer. Nov. 25, 2015 10:30 am

Jaden – Adam

Meghökkenve nézek rá. Nem értem, miért magát akarja okolni és hárítani, hogy hibás. Nem hibás. De inkább nem mondok semmit, csupán sóhajtok két reszketeget, mert rájövök, nem kéne.
Megértem, vagyis leesik a morcosság oka. Nem szóltam neki. Még este sem. Tele volt mindennel a fejem, főleg a függéssel, amit le akarok vetkőzni.
- Igazad van, szólhattam volna. – majd felkapom a fejem, amikor félbeszakad a mondata, összeráncolom a homlokom. – Folytasd. Azt akartad mondani, hogy hirtelen eltűntem? Te szóltál, amikor eltűntél és úgy nyomoztam utánad? Pontosan tudom, hogy mit éreztél, mert én is átmentem rajta, csak nekem időben több hét volt, mire újra láthattalak. Te se szóltál, én sem. Kvittek vagyunk. – próbálok rendesen levegőt venni, hogy ne szúrjon sehol. – Jól esik, hogy aggódtál értem. Én is aggódtam érted. – enyhül meg a hangom.
Némán meredek rá, ahogy nem válaszol a kérdésemre. Mikor fogja fel végre, hogy nagyon fontos az életemben és nem azért vitatkozom vele, mert utálom, hanem éppen ellenkezőleg? Nem faggatom és noszogatom, érzem rajta a megütközést. Csak remélni tudom, hogy egyszer majd elmondja.

Már a levegőt veszem a válaszra, amikor kihallom a csalódottságát.
- Segíts megértenem. Nekem nincs annyi tapasztalatom, mint neked. – csupán ennyit felelek halkan. Túl nagy különbség van időben közöttünk talán, s ezért nem tudok felérni sosem a gondolkodásához, meglátásához. Nem értem a döntései hátterét, mert még nem tapasztaltam meg. Valójában abban sem reménykedtem, hogy ekkora kort megérek majd, hogy elérem az ezredfordulót és még utána is, itt vagyok.

Az első terelések után csak beharaptam ajkaim és hagytam terelni a témát, belül némán maradtam tele kérdésekkel, kimondatlan mondatokkal. Nem akar róla beszélni. Mélyen megbánthattam, és tanácstalan vagyok, hogyan tehetném jóvá. Nem ragaszkodtam dacosan a folytatásához, ezt az után az éjszaka után megfogadtam, lévén, amit csak lehetett, elrontottam vele. Egy idő után már fel sem hoztam a témát. Várok.
A legboldogabb tudatos együttlétek Jadennel munka közben értek. Szeretem, ha ott van, amikor dolgozom, még ha nem is szól hozzám. Bár én sem szólok hozzá, ha egy-egy részletbe belemerülök, egy részem felé figyelt akkor is, viszonozva a társaságát és figyelmét. Néha a kész lapokat felé csúsztattam, és ha a rajzról kérdezett, sosem hagytam válasz nélkül, élvezettel fordultam felé és magyaráztam.
Mindig megéreztem, hogy ha belépett hozzám, míg aludtam. A rémálmaim csendesedtek, érintésére fokozatosan tűntek, ahogy mellettem volt. Néha önkéntelenül felé fordultam, s átöleltem szárnyaimmal, ahogy tudtam, s ahogy néha az álmom alakította.

A huppanás után igazgatom a szárnyaim, hogy elférjek rendesen, szerencsére elég nagyok a fotelek és a kanapék a házban, mintha rám lennének tervezve. Aztán megállok a mozdulatban.
- Ha zavarok, akkor visszajövök később. – észreveszem rajta az igyekezetet. A munkáihoz sosem értettem, ezért csak akkor szálltam bele, ha megnyílt a témában. De meghallgat, tehát mégsem zavarom. Hátradőlök a kanapén, úgy jobban kapok levegőt.
A vendégre ugyan megrándul a szám széle enyhén, de tovább figyelek, s viszonzom a szemeibe tekintést, legyen akármilyen hatással rám. És van is.
- Re.. rendben. – és el is hiszem.
A kérdésre pislogok párat, ellentétes érzés, hiszen .... Hallgatok is egy sort, hogy összerendezzem magamban.
- Nem akarom elvenni a kertészeid kenyerét, a növényekkel el tudom magam foglalni és kint is vagyok egy keveset. És... – nyúlok bele a sokzsebes nadrágom egyik zsebébe és kiveszem a mobilom, a pályázati oldal van rajta, és hozzá sétálok, a közeli ablakpárkányra ülök, kinyújtva a sérült lábamat, miután a mobilt az asztalára tettem.
- Pályázatot hirdettek és lenne esélyem megnyerni. Viszont utazással jár. – grafikai pályázat, a mangák egy időre befuccsoltak, ez mégis ez a téma, de mégsem a hetente megjelenő mangák szintjén. – Kiállítással is járna.
Együttműködést kért, megadom, mert szeretném, ha bízna bennem. De legfőképpen nem szeretném azt megismételni, ami a parkban volt. Azt soha többet. Akkor inkább beköltözöm egy szobába és ki nem mozdulok többé. Még ha bele is hülyülök. Csak neki ne legyen baja.
- Tommyék új rendeléseket hoztak és addig nem akarom megrendelni, amíg nem láttam a holmikat. Rajzeszközök. – nincs annyi pénzem, hogy betárazzak a pályázatra csak úgy vaktában. – És el kéne hozni az előző albérletből a holmijaimat is az alagsorból, lejár az egy hónap türelmi idő. – ami viszont egyértelmű veszélyforrás, azok után, ami a másik helyen történt, azt is biztos figyelik.
A kérdésre, hogy van neki is, kicsit megakad bennem a levegő. Nem jót érzek. És túl kell esni rajta.
- Hallgatlak. – csendesebbé válik a hangom és komolyabbá az arcom.
A vendégekre már rossz érzés fog el, de némán hallgatom tovább, hogy aztán egyre jobban elszürküljön az arcom, ahogy körbeírja, végül kibökje. Már az, amit most elmondott, felér olyan titokkal, amiért bármelyik jáger simán szeretne a markában tartani. A többi riválisokról nem is beszélve.
És arról sem, hogy bár eddig is bennem volt, hogy Jaden milyen befolyással bír, nem is kicsivel, és nem csak az emberek világában, most azonban egészen kézzel fogható bizonyíték elé kerülök. El is veszi a hangom egy időre. Kattog az agyam. Útban leszek. Az ablakhoz közelebb lévő szárnyammal a térdemre támaszkodom, elgondolkodva.
- Én mit tudok tenni? - hallgatok egy sort. – Nem hinném, hogy szem előtt kéne lennem. Utazzak el... – ráébredek, hogy a rossz megoldás felé indulok. Már rég kigondolta a szerepem és ebben a helyzetben a legjobb, ha rá hallgatok. – vagyis akarom kérdezni: hogyan legyen? Vagyis... azt mondtad, kérdésed lenne. – teljesen megzavarodok a hírre.
De hogy nem lehetek a közelében, amíg itt vannak, már most összeszorul a mellkasom. Legszívesebben mindentől óvnám.

Re: Another way out Kedd Dec. 01, 2015 10:36 pm

Az ajkaim kissé összébb préselődnek, az arcvonásaim merevvé válnak. Élénk tekintetemben ott lobog minden ellenkezési szándékom, a heves vágy, hogy vitatkozzak, korrigáljak, és minden bizonnyal az is leolvasható, hogy nehezemre esik bent tartani a szavakat.
Én nem az otthonodból tűntem el, szeretném nyomatékosítani, bár kötve hiszem, hogy megértené a különbséget. Még ha csekély is, de van. Van és van.
Talán tényleg nincs, pillantok félre.
De kettőnk közül én mégis csak egy ezeréves vámpír vagyok. Lényegesebben nehezebben tehetnek kárt bennem, mint őbenne. Viszont azt is jól tudom, hogy ezzel most még véletlenül sem érvelhetek. Nem, mert hagytam magam becserkészi, majdnem másodszorra is, és nem, mert jelenleg nem arra van szüksége, hogy a nephilim léte gyengepontjaira hívjam fel a figyelmét.
Így hát, ha küzdelmesen is, de marad minden a nyelvem és a tekintetem mögött. Megrándul a szám a kvittek vagyunkra.
- Ha úgy gondolod, azok vagyunk – egyeztek bele, képzeletben fogcsikorgatva; hogy lehet ennyire bonyolult kimondani? De minden nyilvánvaló ellenérzés ellenére, a szavam megadja a visszacsatolást. És ez azt jelenti, hogy elfogadom.

Talán egyszer megpróbálom megértetni vele a döntéseim, de az nem most lesz. Minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy jelenleg folytassuk ezt a témát, ezt a beszélgetést. Meg kell emésztenem, amire magam is csak most jöttem rá. A rohama után pedig még szigorúbb az elhatározás.
Később, a lábadozása további indokot ad a hallgatásra.

- Nem, nem szükséges. Én is beszélni akartam veled – állapodik meg rajta a tekintetem. Leteszem a kezemből a tollat, és hátradőlök a székben. Diszkréten kinyújtóztatom a tagjaimat, nem is tudom, mennyi ideje is vagyok bezárkózva ide.
Bujkáló mosollyal figyelem, ahogy igazgatja a szárnyait. A mosoly pedig csak még jobban előbújik, ahogy látom, sikerült összezavarnom, és főleg, miután számomra kedvező választ kapok. Szeretek rendbeneket hallani tőle, és közben abba a hitbe ringatom magam, hogy pontosan tudom, hogyan egyensúlyozzak a szabadsága meghagyása és az akaratom érvényesítése között.
- A kertészeim miatt ne aggódj. Gyakorlott vadász mind, tudok számukra más feladatot adni – és fogok is. Magam is terveztem egy kis átcsoportosítást. Elvégre, ha vendégeket hív az ember, úgy illő, ha az ételről is gondoskodik. A listán pedig szerepel egy-két speciális igényű alany.
- Mármint... milyen gyakori utazással? – meredek a telefonra, ahogy elém biggyeszti, és olvasni kezdem a kiírást; ez elején még ügyeltem arra, hogy közelebb jött, és még véletlenül se vegyen észre semmit az asztalon heverő dokumentumok közül, de ahogy a gondolataim a remélt állása körül kezdenek forogni, erről megfeledkezem.
A kiállításra hamiskásan felvonom a szemöldököm, és felnézek rá. Azt latolgatom, mennyire vágyna rá. Mert az a gyanúm, hogy nagyon. Csakhogy... mindig az a fránya csakhogy. Az a megnyitó veszélyesebb lenne rá nézve, mint gondolná. Még ha a védelmem alatt állna, akkor is. Ezzel nem tudom, mennyire van tisztában.
Viszont annak is örülhetek, hogy ezúttal méltóztatott szólni, és nem csak a maradékát kell összecsipegetnem útközben.
- Kérd házhoz a rendelést – mondok végül csak ennyit, láthatóan olyan tévképzetben, hogy ezzel meg is oldottam a fennálló dilemmát. – Illetve a cuccaidat is elhozathatom.
De mielőtt megint olyan téma felé terelődhetnénk, amit az utóbbi időben lendületből kerülök, időzítettnek látom előhozakodni a saját újságommal. Látom is raja, hogy kissé befeszül a meglepettségtől, pedig még csak nem is sejti, hogy miről van szó. Nagyon nem jó az időzítés, ezt én is látom, de nem tudok vele mit csinálni.
Prezentálom a nagyját, csakis a leglényegesebb információkra szorítkozva, de az arca máris jól láthatóan szürkül. Míg a szavaimat emésztgeti, felállok az asztaltól, és átszelem azt a néhány lépésnyi távolságot. Megállok az ablak előtt, mellette, majd miután végighallgatom, és közben aprólékosan végigmustrálom, az ablak felé fordulok, a pillantásom elkalandozik a birtokon.
- Ennyire ne pánikolj – hallatszik a hangomon a kezdődő mosoly, ami a komoly tekintetem mellé társul. – Mindent elterveztem. – Amit el lehet. Bár ezt inkább nem teszem hozzá. Az egyik legfőbb feladatom az ő védelme lesz, és nem is veszem félvállról. Viszont a legkevésbé sem fogom hagyni elutazni. Tanultam Rosan esetéből.
Ezúttal sokkal jobb ötletem van.
- A kérdésem pedig az, hogy lennél-e a testőröm ez idő alatt – pillantok felé, ki nem hagynám a reakcióját.

Adam & Jaden

₪

Re: Another way out Szer. Dec. 02, 2015 10:38 am

Jaden – Adam

Látom égni a feleletet a szemeiben, nagyon várom, izgatottan és némileg félve is, hogy mit mond válaszul. A félrenézésre elkomorodok, a válaszra pedig összeomlok. Lehajtom a fejem, hogy ne lássa bennem a csalódottságot. Nem úgy gondolja. Mikor fogom tudni megérteni? S ő engem? Talán... nem is lényeges, mert... Inkább csak megsimítom a kezét a hüvelykujjammal, mert jó érzés, hogy itt van velem. Más nem számít.

- Rendben. – tovább rendezkedem, ha már beszélgetünk, az több idő lesz és elgémberednek a szárnyaim és a lábam is, ha nem úgy ülök le.
És valahogy sosem sikerül tudatosítani magamban, mikor hatnak a szemei, hogy a saját véleményem ellenére is azt mondjam ki, vagy tegyem, amit ő akar. Elveszek szemeinek tükrében.
- Annyi kertészt... vadászt nem tudok helyettesíteni. Főként, hogy a virágokhoz, növényekhez valószínűleg ők jobban értenek, mint én. – nevetek fel, miközben aggódom, hogy valóban kitúrok valakit a helyéről, amit örömmel végez. Még mindig szúr a mellkasom, ezért inkább ráteszem a tenyerem, abbahagyom a nevetést, és csak figyelek tovább.
A pillantásom végigsiklik az asztalán, láttam az igyekezetet, hogy ne lássam, amikor beléptem. Furcsa, mert nem szokta, főként, hogy nem foglalkozom a dolgaival, rá bízom. Éppen ezért hosszabban időzik el a tekintetem az asztal papírhalmain és jegyzek, ám nem szólok semmit. Nem akarok vitát. Inkább belülről őrlődöm, a folyamatos hárítások elhallgatatták a szavaim végül és kétségeket kezdtek ébreszteni dolgokban. Mennyire fogjuk megérteni egymást? Nem akarom, hogy baja essen, majdnem miattam nem jött vissza sosem a parkból, és ezt nem engedhetem meg, hogy megtörténjen. De nem akarom azt az érzést sem, ami azon a napon volt.
- Egy kiállítás-megnyitó, egy ComicCon és egy interjú, fotózással egybekötve. Mindegyik a városban lenne. De ... nem muszáj pályáznom. – habozok a végére. – Majd keresek másik munkát. – most már szomorúság is bujkál a hangomban, akármennyire is akarom titkolni.
Kár volt felhoznom. Mennyire fűzök hozzá reményeket? Semennyire. Nem akarom túlterhelni, számára talán még veszélyesebb, ha velem akar jönni. Már látszik az arcomon, hogy megbántam a kérést. Mert ez veszélyes. És akármennyire akarom, ez most nem jó. Ha eltűnök a világból, akkor azt teljesen kéne. De Jadenre sem akarok teljességében rácsimpaszkodni.
Csendben maradok egy ideig a válaszra. Éppen, hogy nincs pénzem arra, mindent megrendeljek, ezért kellett volna válogatnom. Alaposan át kell néznem a holmikat, még az előző albérletemből is vannak rajzeszközök.
- Jó. – beletúrok a hajamba. – A címet majd megadom. – a holmijaimért más is elmehet, a főbérlő bízik ennyire abban, akit küldök a nevemben. – Köszönöm. – már most kezdem azt érezni, hogy így teher leszek, annak fogom tartani magam. Viszont jól is esik mindez, mert úgy érzem, így törődik velem, figyel rám. Simán kitehetne és magamra hagyhatna, nem tette, utánam jött és még most is figyelembe veszi, ne legyen bajom.
Ahogy mellém lép, önkéntelenül is mély levegőt veszek és megnyugszom. Mindig ilyen hatással van rám. Arrébb húzom a szárnyam, mintegy önkéntelenül jelezve, hogy még közelebb is szívesebben látom.
- Hogyne pánikolnék! Mivel magyarázom, hogy itt vagyok? – és rájövök, hogy nem akarok elmenni, még így sem. Mellőle nem. Elmosolyodom.
- Sejtettem. – tekintek rá mosolyogva, némileg megnyugodva és némileg feszülten. Mi van, ha nem tudom teljesíteni a tervét? Mi van, ha én mást akarok? Szeretnék.
Időbe kerül, mire leesik, mit kérdez. Értetlenül tekintek rá közben, összezavartan. Egy nephilim sosem fog felérni egy vámpírral sem igazából, hát még többel, és nem engedhetem meg, hogy Jadennek az én hibámból baja essen. Nagyon szeretnék mellette lenni, és éppen azzal, ha testőre lennék, nem tudnám megvédeni. Mennyit bírnék ki? Egy golyót? Egy harapást? Ha pajzsnak akar, megteszem. Mindig is feláldozhatónak tartottam magam és ezt senki másért nem tenném meg, még ha a családom nem is tudtam megvédeni, Jadennek tudok adni esélyt a menekülésre. Megmenthetem így.
- Leszek. – aztán elgondolkodva nézek rá. – És miből gondolod, hogy ezt a vendégeid el is hiszik? Mit tervezel? – kíváncsi vagyok a terveire. Legszívesebben átkarolnám, megérinteném a hátát és a mellkasára helyezném a fejem. Ettől zavarba jövök és lehuppanok az ablakról, a rossz lábamra. Elfintorodom, de az asztalhoz lépek, pedig nagyon szeretném megérinteni Jadent, belekapaszkodni. De megígértem, hogy meg fogok erősödni. Is.
- Ez a terv lenne? – nézek az asztalra és aztán rá, majd újból vissza. Szétterítem a lapokat és megértem, hogy korántsem a mostani terveket rakta össze. Ez valami más. Megáll a kezem az egyik papír felett, felemelem, majd félig elolvasva, visszateszem.
- Mikor akartad elmondani? – halk a hangom. Leülök oda, ahol az előbb ő ült. – Elmondod a terveid? Megegyeztünk. – komolyan tekintek rá. Tudom, hogy jelen helyzetben még inkább hátramozdító volnék, de nem fogom egyedül hagyni.

Re: Another way out Pént. Dec. 11, 2015 12:25 pm

Vámpírként túlságosan hozzászoktam már a szemeim bűverejéhez. Ezer év alatt annyira a részemmé vált, hogy ha nem szándékosan akarok behatolni valaki elméjébe, nem is mindig tudatosul a hatása. Mióta Adamet a barátomnak tekintem, nem használom rajta, viszont ez nem jelenti, hogy ne esne bele olykor a csapdájába.
Jókedvűvé tesz a nevetése.
- Ó én bízom a képességeidben – válaszolom somolygósan. És ez igaz a terveimmel kapcsolatban is. Sokat agyaltam azon, miképp oldjam meg a közelgő bonyodalmat, miszerint egy nephilim éldegél a házamban a vámpírlordságok itt tartózkodása alatt.
Nem adhatom ki nekik az információt, hogy túlságosan is számít a hogyléte, ismerem őket, ezzel ütőkártyát adnék a kezükbe. És nem is zárhatom el, érezni fogják a jelenlétét, a rejtegetés pedig csak a kíváncsiságukat hergelné. Ezen kívül tőlem is távol lenne, és nem lenne esélyem a védelmére kelni, ha odáig fajulna a helyzet. Nem nagyon maradt hát más választásom, minthogy...
A válasza elpattintja a gondolatom. A vak is látja, hogy elkenődött. Kalitkában tarthatom, de legyen akármilyen tág is, mégiscsak ketrec marad neki.
- Maradjunk egyelőre a kiállítás megnyitónál – mondom kis habozás után, nagy a kísértés, hogy a szemébe nézzek, de ezúttal észben tartom, hogy ne befolyásoljam. – Az interjút itt is meg lehet ejteni. A ComicCon teljesen kizárt.
Talán, jó sok odafigyeléssel, így még minden belefér.
- Rendelj ide mindent, majd itt kiválogatod, hogy mi kell és mi nem – bólintok, végre valami, amivel nincs semmi gubanc és teljes az egyetértés. Azért mostanában ez is ritkaság. És egyben el is raktározom a fejemben, hogy intézkedjek a holmijával kapcsolatban.

Láttam az előbb, hogy a pillantása elidőzött az asztalomon, de azt is, hogy végül elvettette a kérdést. Helyes. Nem akarok most a jágerekről beszélgetni, van más, ami momentán sokkal lényegesebb. Felállok, és odasétálok hozzá, számítottam rá, hogy megijeszti majd a hír, és halványan el is mosolyodom rajta.
- Miért kellene bárkinek bármit is megmagyaráznod? – fordulok felé továbbra is az ablakban ácsorogva, a tekintem nyugodt és magabiztos. Bár belül én sem tudom függetleníteni magam minden aggodalomtól. Ám bízok magamban, és abban, hogy minden helyzetet megfelelően uralni fogok. Ezért is tartom magam mellett. A lehető legszorosabban.
Jól szórakozom a zavart, meglepett, értetlen ábrázatán, és ezt nem is titkolom egészen. Megvárom, amíg szépen feldolgozza a hallottakat, de sosem voltam teljesen fair játékos. Ahelyett, hogy megkönnyíteném a dolgát, inkább csak mozdítom az ujjaimat, és lustán végigsimítok a térdén támaszkodó szárnyán.
A szám szegletén bujkáló mosollyal hallgatom, ahogy beleegyezik, és a sorozatban érkező kérdéseit. Még magam is latolgatom, mennyire avassam be a részletekbe, ugyanis a tervem lényege, épp a látszat fordítottja. Rangban ő lesz a testőröm, azonban én fogok vigyázni rá.
- Ne aggódj, el fogják hinni. Nekem ne hinne bárki is? – téved rá a tekintetem, és csillan benne egy kis játékos fény a határtalan önbizalom mellett. – Te pedig azon fogsz dolgozni, hogy elhiggyék. Lássuk csak... – Azzal teljesen felé fordulok, szemeim aprólékos figyelemmel szörfölnek minden porcikáján.
- A szárnyadon úgy tűnik, begyógyult a seb – nyúlok immár két kézzel az említett testrésze felé, majd tenyereim közé fogva, belülről és kívülről egyszerre érintem, előbb csak mozdulatlanul, azt ellenőrizve, hogyan reagál a puszta érintésre, majd a kezeim egyszerre mozdulnak rajta, egész tenyérrel, puhán simítva, végül leheletnyi nyomással ingerelve az adott területet.
- Mit érzel? Fáj még? – kérdem nagy komolyan, minden szakértő orvosi képességemet latba vetve. Ami voltaképp nincs, de mindig is meggyőzően adtam elő. Éljen a józan vámpír logika.
- A tollaid szépek, egészségesek, de azért kapsz még rájuk egy kis polírozást – jegyzem meg ismét egy sunyi somolygás mellett. Ezernyi szolgám van, de az már most tutibiztos, hogy én csinálom majd. – Még véletlenül se rejtsd el a szárnyaid, egy vámpír számára ezek a hatalmas, erőteljes szárnyak ösztönösen a rájuk vadászó mennyei gyilkológárdát jelentik – hangsúlyozom ironikusan ezt az elnevezést. Valóban nem egy leányálom ez az alakulat. – Már ezzel is sakkban tarthatod őket. Eleinte biztosan.
Ezzel a végszóval szabadjára engedem a szárnyait, és vizsgáló tekintetem tovább siklik a testén.
- Ezen kívül nem ismerik behatóan a nephilimeket. Számukra ez a faj nem is nagyon létezik. Kiesnek a látómezejükből. És mielőtt magadra vennéd, a helyedben erőteljesen elgondolkodnék rajta, nem-e inkább örülnöm kellene ennek. Ez jelenleg óriási előny – ám tudom, hogy milyen, ismerem már ezt az oldalát, a fene nagy önérzetét. Sosem fog megbékélni vele, hogy nem tisztelik eléggé a faját. De most nem akarom, hogy belesüppedjen ebbe.
- Ez viszont nem jelenti, hogy nem kell rájátszanod. A sérüléseid miatt lefogytál – nagyvonalúan az én gyógyításomat inkább nem említem meg – az izmaidra is ráfér egy kis karbantartás. Ha valaki rád pillant, a leghalványabb kétsége sem támadhat afelől, hogy nem porlasztod hamuvá abban a pillanatban, mihelyt engedély nélkül hozzád vagy hozzám érne – nézek a szemébe szuggesztíven. – Tehát megvan a feladatod: felhízlalod magad, arra a formádra, mint amilyen a sérüléseid előtt voltál. Van rá egy heted.
A bokája csak akkor jut eszembe, amikor leszökken az ablakból, és észlelem, hogy kissé még sántít rá. Épp nyitnám a szám, hogy felemlegessem, amikor megtalál a kérdése. Hogy mit rejt az asztalom, az teljesen kiment a fejemből. Mire kapcsolok, már késő, széthajtotta a papírokat. Lemondóan sóhajtok egyet, és hogyne lássa, mennyire nem örülök, hogy megtalálta, inkább újra kinézek az ablakon. Akkor azonnal tudná, hogy egyáltalán nem akartam beavatni. Már kérdéses, hogy így nem gondolja-e.
- Két tervvázolás nem lenne sok egy napra? – teszek egy utolsó próbálkozást, hogy kikerüljem.

Adam & Jaden

₪

Re: Another way out Vas. Dec. 13, 2015 2:55 pm

Jaden – Adam

Jókedvű pillantással nézek vissza rá. Nem tudok ártani senkinek és nem is szeretnék, növényeknek pedig végképp nem. A képességem még mindig ott van, hogy ha elrontom, akkor meg tudom gyógyítani, fájdalmat okozni azonban nem szeretek.
A bizalomra még szélesebbé válik a mosolyom, némi elégedettséggel is vegyülve. Nem vagyok erős, kevés képességem van, a gyógyítás az erősségem mégis.
Felcsillan a szemem a válaszra. Nem reménykedtem abban, hogy megadja a lehetőséget, azonban a csillanásba szomorúság is vegyül. A rendezvényre szinte minden évben elmegyek már egy ideje, és a mostani helyzet nagyon kényessé teszi a dolgokat. Elgondolkodva simítom meg az államat.
- A szerződésben a ComicCon is kötelező... és baleset mindenkit érhet. A pályázatot sem árt ehhez megnyerni. – mosolyomban köszönet van, nem nagyon reméltem, hogy bele fog menni. És egyben szokatlan, hogy valakivel meg kell vitatnom, hogy mit tehetek, hova mehetek. Korlátozásnak érzem, még ha szükségszerű is. Óvatosnak kell lennem, és nem csak én forgok kockán.
A nosztalgia, hogy elzarándokolok az üzletbe és ott kedvemre nézelődhetek, hosszú időre felfüggesztésre kerül, sejtettem. Mosolytalanul ugyan, mégis bólintok. Nem tudok hazudni, inkább azt tervezem, hogy megrendelem a minimális holmikat, miután az alagsorból elhozták a holmijaimat és átnéztem, mi hiányzik. Kimozdulni akartam, pedig tapasztaltam, milyen következményei vannak.
Döbbent csodálkozással nézek rá.
- Talán mert én leszek az egyetlen nephilim a jelenlévők közül? – teljes természetességgel teszem fel neki a kérdést. Nem tudom, mit tervez Jaden, bízom benne, ezért is várom kíváncsian a megoldást, mert ismerem már annyira, hogy ha már felvet valamit, kész is van a forgatókönyv a fejében. Általában ilyenkor érzem magam túl fiatalnak és túl tapasztalatlannak a világot illetően, még akkor is, ha többször voltam olyan élethelyzetben, ami nem csak embert próbáló.
A szemeim követik a kezét, ahogy a szárnyam felé vándorol és megsimítja. Hirtelen dobban nagyot és sokat a szívem, hogy aztán még jobban lenyugodjon. Megnyugtat az érintése a szárnyamon, el tudok veszni benne.
- Gondolod, hogy el fogják? – nézek rá. – És hogy tudok rajta a dolgozni, hogy elhiggyék?
Érdeklődve figyelem, ahogy végigmér. Nincs bennem szégyenérzet, sőt, egyenesen kíváncsi vagyok, mit fog kifundálni.
Ahogy a szárnyam felé indul ismét a keze, mind a kettő, felé nyújtom, úgy nézek rá utána.
Ahogy azonban hozzáér, kihagy a lélegzetem. Az ismerős hűvösség a kezében, megremeg tőle a szárnyam, nem fordítom el a fejem, csak figyelek. Az arcát figyelem, majd a kezét, hogy aztán újra az arcába vesszen a tekintetem. Megrebbennek a pilláim, ahogy késve jut el hozzám a kérdése.
- Érzékeny. – felelek visszatérve a jelenbe, visszafojtva egy szisszenést. Önkéntelenül a mellkasára siklik a jobb kezem tenyere.
- Fáj még? – nézek a mellkasomon lévő kezemre, majd fel, a szemeibe. – Polírozást? – pislogok, majd nem bírva visszatartani, felnevetek. – Csak te érhetsz hozzá. – az ő érintése a szárnyaimon megnyugtat. Éreztem akkor is, amikor választás előtt voltam, mely irányba lépek tovább. Derűs mosollyal tekintek a kezére, majd vissza rá, a szárnyaimra adott dicsérő szavakat jól esnek. Már nem tépázottak, jellegtelenek, a sérült tollak eltűntek, és bár még távol van a teljes pompájától, már nem olyan, mint hetekkel ezelőtt.
A mondata végére azonban elkomolyodom. A gárda.
- Remélem. - sóhajtok egyet, hogy később felkapjam rá a tekintetem, kutatóan nézek a szemeibe, végül megértem, hogy valóban előny ez most. Még ha nem is örülök ennek.
- Rájátszani? – kérdezek döbbenten, hirtelen csúszva ki a kérdés. Nem tudom megjátszani magam. Várom a válaszát és megrendít a figyelmessége. Valóban lefogytam és nehezen szedem össze magam, nem a lelkiállapotom miatt, hanem a többszöri visszaesés okán.
Tágra nyílnak az íriszeim a szuggesszióra, szinte a lelkembe zuhan a parancs. Sürgősségét és fontosságát érzem, hogy megtegyem, lényegtelen, hogy milyen okból, erős késztetést érzek rá.
- Egy hét. – válaszolom vissza, bólintva. Meg akarok felelni az elvárásnak.
Az asztal tele papírokkal, a fejem pedig edzéstervvel, étkezési menükkel. Zsong. Már most az edzőterem felé venném az irányt, ez azonban annyira megakaszt, hogy nem tudok tőle szabadulni. Nélkülem ment volna el, így nem fogok tudni mellette lenni és megvédeni.
- Elmondanád, hogy a rám is hatással lévő döntéseidet miért nem mondod el? Csak akkor tudjam meg, amikor már késő? – legszívesebben felrúgnám az asztalt, helyette inkább törökülésbe helyezkedem. Sokáig hallgatok, ha kapok választ, ha nem.
- A barátomnak tartalak. Megérteni szeretnélek és segíteni. De úgy nem tudok, ha kizársz az életedből. - a bennem lévő szavak végül kibuknak. – Nem érdekel, hogy ki miért és hogyan volt bármiért is hibás. Köszönöm, hogy megmentettél, ápoltál és hogy maradhatok. – tekintek rá, majd becsukom a szemem. Túl nagy közöttünk az idő és nem tudom felérni a tapasztalatait sosem, mint ahogy a gondolatvilágát sem. Mindig is elfogadtam olyannak, amilyen, ehhez a megértés nem feltétlenül szükséges, mert elfogadtam, hogy ő ilyen. Nagyot sóhajtok. Kicsi vagyok én az ő világához, hogy valaha is megértsem. Joga van kizárni a dolgaiból, még ha az életébe is kerülne. Az ő élete, még ha nem is akarom elveszíteni. Ha nem mondja el, úgyis utána fogok menni, ha elindul vagy elindulnak. Rettegek attól, hogy megismétlődik a múlt.
Folyton sürget a késztetés, hogy menjek le az edzőterembe, mindeközben és kezdek feszült lenni ettől a kettősségtől.
Kikászálódom az ülőhelyből és átölelem, a szárnyaimmal is, hátulról.
- Nem akarlak elveszíteni. Fontos vagy nekem. Ha nem mondtad el, akkor nem tartasz rá érdemesnek, megértem. Nem akarlak hátráltatni semmiben. Csak szeretném, hogy tudd, melletted vagyok.
A szomorúságot visszafojtom, hátrébb lépek tőle.
- Az edzőteremben megtalálsz. – ha nem tart vissza, akkor inkább távozom. Nem akarta elmondani, ez után sem fogja. Ez még nem fog visszatartani, hogy utána menjek.

Az edzés rengeteg időt és felesleges mondatokat, belső rágódást vett le belőlem, energiával együtt. Hamarosan meg is látszódott az eredménye az utasításnak, már nem voltam olyan sovány.
Nem kérdezgettem már utána, mivel készül. Sok mindent tudomásul vettem. Ezzel egy időben a pályázatra sem jelentkeztem, még ha neki is ültem az alkotásnak. Már kialakult bennem, mit szerettem volna oda beküldeni és nem hagyom, hogy csak e miatt eltűnjön, ne jöjjön létre. Könyvillusztrációra tértem át, és a növényekére, amelyre a melegház rengeteg lehetőséget adott, az összes szabadidőmet az edzés mellett ott töltöttem és rajzoltam. A holmik közül csak a rajzállványt és a ruháimat hagytam meg, így lett elég anyagi fedezetem pár hónapra és Tommy boltjából is meg tudtam rendelni, amire szükségem volt. Ritkán rajzoltam színes mangákat, így a színek újra felfedezése teljesen lefoglalt. Nem akartam visszamenni orvosnak, bármennyire is vágytam emberek közé. Hiányzott a velük való beszélgetésem, kapcsolataim. A szabadság, hogy oda és akkor megyek, amikor akarok. Szükségszerű kényszer ez a bezárkózás, ezért egy idő után nem csak megértettem, de el is fogadtam, s elkezdtem úgy alakítani az életem, hogy ez ne legyen gond. Jadent sem ugráltathatom állandóan, ugyanakkor mindig is nyugodtabb, és boldogabb voltam, ha velem, mellettem volt. A feszültséget repüléssel vezettem le, a szabadság iránti vágyamat. A szárnyam már volt olyan állapotban, hogy repülhessek. Nappal láthatatlanul a birtok felett, éjjel pedig nem kellett ezzel foglalkoznom.

Ma is úgy döntöttem, hogy teszek jó pár kört, élvezem, ahogy egyre erősödnek a szárnyaim. A ház felé fordulva, ha kint találom Jadent, akkor lerepülve hozzá, kivételesen nem láthatatlanul, kitárom a karom felé nevetve.
- Egy kis sárkányrepülés? – ha benne van, akkor felkapom a karjaim közé, ahogy felé siklok és felkapva, újból felfelé veszem az irányt. Boldog vagyok, hogy most nem úgy van a karjaim között, hogy sérült.
- Kapaszkodj! – nevetek fel ismét, nem őt kinevetve, a boldogság és az öröm érződik a hangomban.

Re: Another way out Vas. Dec. 20, 2015 7:03 pm

- Ne aggódj, számos ötletem van, hogy miféle baleset érhet – titokzatos a hangom, de egyben sejtető is vagyok. Még mindig vágyom a vérére, a vonzás ugyan napról napra csökken, de nem tudom, hogy valaha el fog-e múlni teljesen. Érdekes, de a korom ellenére erről még sohasem volt alkalmam megbizonyosodni. Az eddigi többalkalmas csemegéim, nos... vagy a ghouljaim lettek – a szolgálóim többsége ide tartozik –, vagy belehaltak a függésbe, olykor az étvágyamba, nagyon ritkán pedig az átváltoztatás mellett döntöttem. Egyetlen kivétel van: a teremtőmhöz fűző kapcsolat, bár már jó ideje nem érintkezünk, a vágyam nem nő, de nem is halványul. Ez azonban megint más dolog.
- A pályázattól nem féltelek. Megnyered, ha akarod – zárom le a témát egy tárgyalásokhoz szokott, magabiztos, de személyhez címzett mosollyal.
Vegyes reakciókat látok rajta, de összességében örülök, hogy megértette a kockázatot, és hogy miért szükséges egyeztetnie velem az ehhez hasonló terveiről. Legalábbis, úgy látszik, hogy elfogadta. Bizonyára rájött, hogy nem fog ez sokáig tartani, az elején talán macerás egy kicsit, de észre sem veszi majd, és újra helyre áll a rend. Pár évtized és a jágerek szem elől tévesztik majd, ebben egészen biztos vagyok.
- A védelmem alatt állsz – válaszolom neki kontraként, rezzenéstelen arccal. Nephilim vagy nem, voltaképp mindegy. Angyal is lehetne, vagy valami ennél is rosszabb... én vagyok a házigazda, ha valakinek magyarázattal kell szolgálnia bármiről is az én vagyok. Más kérdés, hogy nem épp erről vagyok híres. – Én pedig a tiéd alatt – enyhül meg az arcom a kimondott látszólagos ellentét alatt - hiszen a testőröm lesz.
A szárnyaihoz lépek, és aprólékos figyelemmel érintem, simítom, dörzsölgetem, nem végzek félmunkát. Tudni akarom, milyen állapotban vannak, közben folyamatosan magyarázok.
- Amire nem tudsz, vagy nem akarsz válaszolni, hárítsd rám. Vigyázz, mit mondasz nekik. Mindennel visszaélnek, és mindent felhasználnak ellened – ráérősen hangsúlyozom a két mindent. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire naiv, és ami némiképp aggaszt, hogy a vendégeimet ismerve, ezt hamar ki is deríthetik róla. – Előszeretettel provokálnak. Ha hagyod, csapdába csalnak. Szóban és tettlegesen egyaránt. Míg itt vannak, ne kóborolj el egyedül. Figyelsz te rám? – nézek fel az arcára homlokráncolva, a szárnyaival való ügyködésem közben, de egy pillanatra sem szakítom meg a vizsgálatát. Valahogy nem látom rajta a feszült koncentrációt.
- Már nem – felelem nyugodtan, ahogy elér az érintése. Csúnya seb volt, életem során nem sok UV-lövedék talált el, de mindannyiszor megszenvedtem az árát a figyelmetlenségemnek. Borzongató belegondolni, mi történt volna, ha egy arasznyival arrébb talál célba. Vagy ha nem egy, hanem jó néhány belém fúródik. Vajon túléltem volna? Egészen furcsa érzés a saját halandóságommal szembesüli. Olyan ritkán érzem a valós veszélyét, hogy hajlamos vagyok teljesen elringatni magam a vámpír egóra olyannyira jellemző halhatatlanság-tudatban.
Még szerencse, hogy van egy nephilim, aki állandóan az orrom alá dörgöli, mosolyodok el a saját gondolatomat követve. Legszívesebben kitekerném a nyakát érte, olykor annyira felbosszant vele.
A mosolyom kiszélesedik, ahogy felcsendül a nevetése. – Tetszeni fog – jegyzek meg csak ennyit titokzatosan. – Félelmetesen profi vagyok benne.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezúttal nem szándékos a szuggesztióm. Ez az egyetlen biztos módja ugyanis, hogy teljesüljön a kérésem. Nem venné elég komolyan, ebben szinte biztos vagyok. Így viszont... élvezet lesz nézni a lelkesedését. Talán gonosz vagyok, de előre tudom, hogy remekül fogok szórakozni ezen a héten, ám még inkább megnyugtat a tudat, hogy rendesen felkészül a vámpírhatalmasok fogadására, és ez az én vállaimról is levesz néhány kiló terhet. A terveim készen állnak, de ez nem jelenti azt, hogy úgy is fognak alakulni a dolgok.
Nem akadályozom meg a mozdulatát, amivel az asztal irányában a kijárat felé siet, abban vagyok, hogy máris a parancsom teljesíti. Mikor rájövök, hogy mit talált meg, már késő.
- Ami rád is hatással van, azt el szoktam mondani – és ezzel egyértelművé is válik, hogy ezt az ügyet nem tartom annak. Megpróbálhatnám menteni, de elég nehéz lenne most már. – Ebben egyeztünk meg.
A szavaira nem válaszolok rögtön. Nem esik jól a tudat, hogy talán igaza van. Kérlelhetetlenül elhatároltam magunkat minden olyan témától, ami konfliktushoz vezethetne, hogy a gyógyulását sürgessem vele, de nem csak ez volt az egyedüli ok. Valójában nem is akartam igazán belemenni. Hárítás volt, ami ahelyett, hogy megállítaná a szakadék növekedését, talán csak még mélyebbre fúrja. Az érintése zökkent ki a gondolataim közül. Ahogy az ölelése után a szárnyai is körém fonódnak, úgy érzem, csapdába kerültem, és ez kipiszkálja belőlem a szavakat.
- Szintén a barátomnak tartalak, Adam, és barátodként mondom, hogy nem értelek. Ezerháromszáz év eszével és tapasztalásával sem. Mit szeretnél, mit tegyek? – Most vagy soha hangulat uralkodik el rajtam. Nem kertelek. Talán a hosszas kerülés és halogatás növeszti ennyire türelmetlenné bennem a vágyat, hogy végre tisztázzuk, ha már belementünk.
- Ugyanezekért én is köszönettel tartozom. És nekem is fontos, hogy életben maradj. Néha úgy érzem, ha én nem figyelek rá, senki sem teszi... – gondolok itt elsősorban őrá, remélem, megérti. Ha nem, tudok én egyértelműbb is lenni.

Mikor megtudtam, hogy átvert, és végül mégsem kérte házhoz a kollekciót, hogy itt válogasson, inkább csak látatlanul rendelt meg ezt-azt, nem tagadom, felhúztam magam rajta. Nem ebben maradtunk. De mikor az is eljutott hozzám, hogy a pályázatra sem jelentkezett, annyira felbosszantott, hogy mérgemben nem csupán megrendeltem neki az egész boltot, de néhány nap alatt műteremmé alakíttattam át neki az egyik tágas vendégszobámat. Tudta, hogy építkezés zajlik, de nem voltam hajlandó elárulni neki, miféle. Fúrja csak a kíváncsiság. Először arra gondoltam, hogy a tetőteraszt alakítom át, de mivel napok óta oda-vissza cikázgat a birtokom fölött – tudok róla, még ha ő azt hiszi, hogy nem, akkor is –, nem adtam meg rá az esélyt, hogy kiszúrja.
Mivel én nem sokat konyítok a művészethez, felfogadtam néhány festőt, rájuk bízva a megrendelt bútorok és eszközök belső elrendezését. Mikor minden elkészült, az eredmény határozottan tetszett. Már csak az volt hátra, hogy Őfafejűségének is prezentáljam.
A keresésére indulok, de mondhatjuk úgy is, hogy ő talál rám előbb. Ugyan kérdez, de mielőtt felfognám a szándékait, már fel is kapott, én pedig reflexből karolom át a vállait emelkedés közben.
- Látom, az edzést legalább komolyan veszed – jegyzem meg alapvetően vidáman, a hangomban nem zsörtölődés, inkább játékosság lapul, bár ezt a vegyületet mindig is nehéz volt igazán szétválasztani. Örülök a jókedvének, és a szárnyai erősödésének, ez az én arcomra is mosolyt csal.
- Úti célunk is van? – érdeklődök, ahogy egyre magasabbra érünk. Szeretem a magasságot, és szeretem az égből szemlélni a világot, még akkor is, ha ez megint csak az angyalokat juttatja eszembe. Nem vagyok hajlandó kizárólagosan nekik adni az eget.
A válasza előtt nem említem meg, hogy voltaképp őt kerestem, és hogy azt akarom, jöjjön velem. Nem akarom, hogy befolyásolja, de amint megfelelőnek találom az alkalmat, előadom neki.

Adam & Jaden