Another way out

Re: Another way out Szomb. Okt. 03, 2015 8:51 pm

Jaden – Adam

- Velem ők nem beszélnek. – csak kinyírnak. Szégyenfolt kimosva, eltörölve és mehet minden tovább, mintha mi sem történt volna. A szentfazék fejre csak becsukom megint a szemem. Mégsem bírja a látványomat. Egyre inkább érlelődik bennem, hogy akármennyire is akarom, legyen helye mellettem az életemben, úgy tűnik, ő mégsem akarja. Meg fogom neki tenni, mert fontos nekem.
- Talán az, hogy belőle lettem én? – szavai jól esnek, és a morgása is, mert mégis fontos vagyok a számára. – Még a halálommal sem fogom teljesen megkapni. Én is úgy gondolom, ahogy te gondolod.
Nem egy habos-babos világban élünk, és megtanultam azt, hogy csakis magamra számíthatok. Éppen ezért lepett meg Jaden akciója, amikor megmentett és az, hogy utána kitartott mellettem. Tény, hogy az adósa lettem ezzel, amit kíméletlen részletességgel kifejtett, mégsem tudtam és tudom utálni érte. Mert megismertem és sokkal több ő annál, mint amit kimutat a világ felé és azt a részét kedveltem meg igazán.
- Attól az ő szemükben én vagyok a létra legalján. Nem azt mondtam, hogy én mit gondolok és vélek, hanem ahogy ők kezelik a világot és a benne élő fajokat. – felelem komolyan, de gyenge hangon. Nem vagyok biztos abban, hogy ez így van, de emlékszem a jágerekre, amikor Jaden közbeavatkozott. Mintha a sütijüket vette volna el tőlük, akibe minden sértettségüket beleverhetik, kiélhetik. És a szavaik... vajon mondanak ilyeneket másokra is? Szavaik máig égnek bennem, marva és bizonytalanná téve.
- De igen, tudom. A barátom. – nem kell nekem lélekgyógyásznak lennem, hogy ismerjem a legmélyéig és nem is vágyom rá. Mindenki mélyén ott van saját maga, amihez még az illető is nehezen tud hozzáférni. Nekem ő a barátom és számomra ennyi elég.
- És melyik énre gondolsz? Akit a cellából kihoztam és ideláncoltak, vagy az a Jaden, aki azelőtt volt, hogy szó nélkül elrohant hőst játszani? – fakadok ki és nagyon remélem, felfogja, hogy miért kardoskodok a szolgái mellett. Még ez a szó is. Mindenkivel kedves vagyok közülük és kedvelem is őket, még ha éppen derogál némelyiknek, hogy hozzájuk szólok, vagy megszólítsanak, hozzám érjenek.
- Éppen azért tették, amit tettek. A te érdekedben. – kikelek magamból, zihálva a feldúltságtól. –Azt tették, amit egy szolgálónak tennie kell a gazdája érdekében és te a helyett, hogy megjutalmaznád őket, inkább megölöd?!
Érteni és megérteni szeretném a gondolkodás módját. Amit viszont a leginkább, hogy senkit se öljön meg.
- Neked elmentek otthonról! – most már tényleg dacosan válaszolok. Hihetetlen, hogy nem érti meg!

Nem ébredek fel az ajtó nyílására, talán éppen akkor, amikor már javában táplálkozik Jaden. Már jobban vagyok, felülni viszont nem megy, éppen csak annyira tudok, így is oldalt fekve a szárnyaim miatt, amennyire a párnák emelnek meg. Átkozott lánc és rögzített szárnyak! Így nem tudok még kicsit se felülni! Végül inkább abbahagyom a ficánkolást, próbálkozást és magasabbra pakolom a párnákat.
A parancsra és Jaden felől áradó keménységre azonban még arra sincs erőm, hogy visszaszóljak. Csak akkor szedem össze magam, amikor már Jaden szabad.
- Így már az én bokaláncomat is lehet lehet venni. – nyugodt a hangom és remélem, rólam is lekerül. Elvégre a szolgálókat én legfeljebb kérhetem, de nem parancsolhatok. Nem is akarok, a lélek se vinne rá és Jaden tekintélyét meg akarom őrizni, mindig erre gondolok.
- Szeretnék veled beszélni, Jaden. – komoly a hangom. Meg kell értetnem vele, hogy ezt nem teheti.

Re: Another way out Hétf. Okt. 05, 2015 12:33 am

- Nem vesztettél sokat – vágom rá azonnal, dacosan, az utálat és a mély meggyőződés szinte sugárzik a hangomból. Ám csak utána gondolkodom el, hogy ő vajon hogyan is érezhet ezzel kapcsolatban. Attól, hogy az a logikus, hogy ő is utálja őket, még nem biztos, hogy így van.
- Szeretnéd, ha máshogy lenne? – vonom ki ezúttal minden ellenérzésemet a kérdésből, hagyom, hadd formáljon szabad véleményt. A hangom halkulása is mutatja, hogy igazi választ várok.
De bármit is hangzik el, ezt a meggyőződésemet szilárdan tartani fogom:
- Belőle lettél, de nem ez határozza meg, hogy ki vagy.
Hogy ki vagy, azon te dolgozol, egészen halálod napjáig. És olykor még tovább is... ködlik fel előttem a saját, zavaros életem. Érdekes, hogy az idők folyamán minél többet faragtam önmagamon, annál nagyobbá nőtt a félelem is, hogy egyszer visszaesem arra a szinte, ahonnan indultam. Talán az elkorcsosulásban is épp ez olyan rémisztő egy vámpír számára, hogy elveszíti mindazt, amire századok hosszú sora alatt szert tett. Egy hónap alatt kisemmiznek egy ezredévnyi életet.
Soha nem gondoltam volna, hogy megtörténhet, de majdnem az én sorsom is ez lett. Ha nem jön utánam ez a kissé kerge nephilim, és ha nem adja nekem a vérét... Sosem fogom megérteni a faját, vagy hogy mit miért tesz.
- Hadd kezeljék. Mondtam már, se nekem, se neked nincs szükséged a kegyelmükre – tényleg szilárdan hiszek ebben. Még ha kissé erőszakos is. Nem várom el tőle, hogy ő is így gondolja, közben pedig mégis. Így „kellene” gondolnia. – Ha a halálod utáni világtól félsz, maradj életben – halkulok el a végére, a hangom csöndesen zeng a szobában. Ezek már nem kemény szavak. Ez egy megoldás, amit kínálok.
Emlékszem, mit műveltek vele, amikor közbeavatkoztam. Vámpír vagyok, koránt sincs harmatos lelkem, és az érzékenységtől is nagyon távol állok, de az... Valahogy ösztönös volt, nem is gondolkodtam. Nem volt min.
Akkor az adósommá tettem, a feltételem pedig az volt, hogy addig nem mozdulhat a közelemből, amíg vissza nem fizeti a szívességet. Persze a magam módján adtam elő, és úgyis tudtam, hogy erre soha nem fog sor kerülni, de ugyanakkor azt is, hogy amíg velem van, nem fogják újra megtámadni.
- Hőst játszani? – villantom felé a tekintetem, még ha nem is láthatok teljesen oda. Provokál. És tudja, hogy erre ugrok. – Ezt ne halljam még egyszer.
Mintha nem tudná, hogy mért mentem...
Érzem rajta, hogy egyre dühösebb lesz, egyre csak felbosszantja magát azon, hogy ki akarom végezni az egyik szolgám, de ezen végül is nincs miért meglepődnöm. Akár számíthattam is volna rá. Ám ezúttal nem megyek bele a játékba, és nem hagyom magam felhergelni.
- Maradj ki ebből – közlöm nyugodt, ám parancsolónak is beillő hangon, miután türelmesen végighallgatom a kifakadását. Ha megsértődik rajta, ha nem, nem veszem fel vele a vitát. Érződik rajtam, hogy lezártnak tekintem a témát.

A vér és a szabadság íze mámorítóan hat rám. Ahogy sorban lekerülnek rólam a láncok, némi fájdalommal, de sokkal több élvezettel mozgatom meg a tagjaimat. szinte érzem, hogy frissen hatalmat nyert karjaim sóvárognak a gyilkolás után. Ismét teljesnek érzem magam.
Felülök, és érdeklődve vizsgálgatni kezdem magam. A karmaim még nem húzódtak vissza teljesen, bár rövidültek valamelyest, állapítom meg, ahogy lustán végigzongorázok velük a levegőben. A félig beindult transzformáció nyomait továbbra is őrzi a karom, és a bőröm szürkéssé fakult árnyalata. Ennyi, amit egyelőre látok, és észlelni tudok, amikor megszólal Adam.
A hangjára felé kapom a fejem, és ezúttal végre meg is találja a tekintetem. Felegyenesedek, és végigtekintek rajta. A hatalmas, fogságba kényszerített szárnyain, a láncán, és a nyakát fedő kötésen. A tekintetét kihagyom, pedig a tudatom visszatérte óta még egy ízben sem találkozott a pillantásunk. Szándékosan nem akarok belenézni.
Csupán a lábaihoz sétálok, és megérintem a láncot, azzal a szándékkal, hogy megszabadítsam tőle, ám egyszer csak megállok.
- Pedig, egészen jól mutat rajtad – a hangsúly eldönthetetlen, komolyan gondolom-e vagy csak viccelek vele, bizonyosságot csak az adhat, hogy hagyom végül mégis a helyén.
- Beszélni fogunk, de előbb, van még némi elintéznivalóm – azzal el is fordulok tőle, és a szolgálóm felé veszem az irányt. Karmaim a torkának szorulnak, mozdulatlanná téve nekiszegezem a falnak. Tenyereit ijedten a karomra tapasztja, de nincs esélye ellenem.
Ezt tudom. Ahogy azt is, hogy a halála odaadóan szolgálja majd a tekintélyem.

Adam & Jaden

₪

Re: Another way out Hétf. Okt. 05, 2015 10:38 am

Jaden – Adam

- Ha úgy veszem, ők a rokonaim. – és egyben nem. De szeretem a békét, és ha őket az apám faja teremtette, és amit nagyon szerettem volna, szeretnék, lehet családjuk. Vajon milyen lenne, ha beszélhetnénk egymással, a helyett, hogy nekünk esnének? Még sosem mondtam ki ezt így, mélyen magamban tartom.
- Nem. – érzem, hogy valóban kíváncsi a válaszra. – Anyám szerette apámat, és ezt az ajándékot nem akarom tőle megvonni. – sosem magamra gondoltam. – Mások határozzák meg helyettem, mint ahogy döntenek is az életem felett. – keserű a hangom. Jaden sem tehet arról, hogy valaki vámpírrá tette, és őt is üldözik, csak mert az, aki.
– Attól, hogy így vélekednenk rólunk, még segíthetem az embereket és másokat. Te szeretted volna, ha máshogy lenne? – mert ez is érdekel. Minden, ami vele kapcsolatos, a barátom és a hosszú évtizedek alatt ez csak erősödött bennem. A tenyerem a nyakamra simul, önkéntelenül munkálkodva azon, hogy a kötést levegye. A hozzáfűzött mondatra megállnak az ujjaim a munkálkodásban, észre sem veszem ezt sem.
- Egyik sem jobb. De ha már lehet választani, akkor itt maradok. Veled. – találkoztam más nephilimekkel, idősebbekkel is. Szeretném azt a lelki békét és erősséget megtalálni, amit ők. Nekem még nem sikerült. Mióta Jadennel vagyok, úgy érzem, el tudtam arrafelé indulni. Ha akkor nem ment meg, többszörösen is meghalok, kiábrándultságom és csalódottságom a világban elég mélyre süllyedt. Erőt adott az, ahogy hinni akart, és fejlődni. – Te... félsz tőle? – tapogatózó a kérdésem, nem szeretnék rákényszeríteni semmit.
- Pedig azt tetted! Fejjel a falnak, segítség nélkül. – sóhajtok egyet, megsimítom a párnát. – Én sem tettem volna másként. De akkor is szólj legközelebb! – fakadok ki ismét. Hogy képzeli, hogy csak úgy nekiindul? Nélkülem?
– Nem maradok. A véleményem akkor is elmondom, ha tetszik, ha nem. Hogy szót értsek azzal a kőkemény fejeddel.
Mind a ketten makacsak vagyunk, ez vitt minket előre. Még ha az életemben voltak, vannak is homályos részek, amikor a világ érzelmei egyszerűen bekebeleztek és összeroppantottak.

Nem vagyok tisztában azzal, hogy miért is akarnék annyira felkelni, a kezeim viszont megint a nyakamra vándorolnak. Ahogy Jaden táplálkozik a felkínálkozóból, az érzések, amik keringeni kezdenek bennem... nem akarom elfogadni, hogy függő lettem a harapásától, márpedig pontosan így van. Vissza kell fognom magam, ellen kell állnom ennek a késztetésnek.
Ezt pedig tovább fokozza, hogy meglátom, ahogy feláll. Megérte, hogy hagytam neki, ennyire kiszívjon. Már megint ezen jár az eszem. Nagyon lefogytam tőle, még ha nem is vagyok annyira asszott, mint egy nappal ezelőtt. És bár a kék szín eltűnt a számról, a szemeim alatt ott vannak a karikák, és az arcom is beesett.
Jó látni, hogy jól van, a tekintetem azonban azonnal az ajkaira esik, és mélyet lélegzek. Az kell nekem, ami mögötte van. Ha becsukom a szemem, rájön, ezért muszáj vagyok erőt venni magamon. Valóban függeni kezdtem a harapásától.
- Hogy? – nem tudom eldönteni, viccel-e. – Ne szórakozz, vedd már le. Jaden! – nem vagyok olyan erős, mint ő, és most még gyengébb is vagyok. Megrántom a láncot. – Vedd. Le. Ne tedd! – akár ellentmondásos is lehetne, ha valaki csak a szavakat hallja, de én látom, amit a szolgálóval tesz.
Egyrészt, már tudom, miért nem vette le rólam a láncot. Habozás nélkül, akár tudok, akár nem, odaugrottam volna. Sokféle taktika suhan végig rajtam, még ha nem is megy teljesen a gondolkodás.
- Leróttam az adósságom, nem tartozom már neked. – sosem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz kimondani. – Szabadon távozhatok. – nagy levegőt veszek.
- Átveszem az övékét. Az életükért cserébe. – tudom, hogy mindig is stratéga volt Jaden és eszerint próbálok közeledni felé. És valóban jogom lehetne most már szabadon távoznom, többszörösen leróttam most az adósságom. És felveszem a szolgálóékét a nélkül, hogy csorba esne Jaden méltóságán, mert azt sosem tenném meg.

Re: Another way out Hétf. Okt. 05, 2015 3:19 pm

- Nincs jelentősége, hogy döntöttek az életed felett, vagy sem. Szerinted az enyém felett nem? Mégis azt teszem, amit én akarok. – Szabadság. Ez az, ami nélkül nem tudnék létezni. Nem tudnám elviselni sem a szolgaságot, sem a bezártságot, azt hiszem, ez ki is derült az utóbbi időben. Pedig volt, amikor nem jelentett gondot. Mára azonban borzasztóan elszoktam tőlük, a képességem miatt nem az a vámpír vagyok, aki nappalra beveszi magát a komor-sötét falak közé, és lustán körbebástyázza magát.
Kell az, hogy szabadon mozogjak, és szabadon döntsek, akár a friss vér.
- Attól, hogy ők halálra ítéltek, még nagyon is életben vagy. – És ha rajtam múlik, ez így is marad. Nincs szándékomban elengedni magam mellől. Azon kevés létezők közé tarozik, akiket valóban a barátomnak tekintek. – És jelenleg te rendelkezel az életed felett.
Azt már nem teszem hozzá, hogy mindez azért is van így, mert én így akarom. Nem szolgaként tartom magam mellett, időközben a barátommá lett, így akkor távozik, amikor ő akar. Azt tesz, amit ő akar.
Az igaz, hogy erre sohasem figyelmeztettem külön, de ellent sem mondtam többnyire az akaratának.
- Egy vámpírtól sosem fogod hallani, hogy más szeretne lenni, mint ami – felelem habozás nélkül, akár egy előre bekészített válasz. Már csak büszkeségből sem mondaná egyikünk sem, hogy máshogy érez. Én sem tudok felelni neki, még ha a kedvéért akarnék se, mert nem ismerem a vágyaimat. Az ember elhalványult már bennem, amit tudok, az az, hogy vámpírként mik a céljaim.
A válasza tetszik, egy halvány, kissé talán önelégült félmosolyt is csal az arcomra. Mert hát volt ez már máshogy is, nem is csak egyszer. A háborúk, amiket én magam szántszándékkal kerestem, őt többször is a földhöz vágták. Keményen.
Kicsit megváltozik a tekintetem, amikor azt kérdi, félek-e attól, ami a pusztulás után várhat. Nem tudom, mi történhet, többféle vélekedés kering erről. Egyesek szerint egy vámpír a Pokolra kerül, mások szerint csak egyszerűen semmivé foszlik, eltűnik, mintha soha nem is létezett volna. Egyik sem annyira bizalomgerjesztő.
- Ha félnék, számolnék vele – mondok végül csak ennyit, utalva a legutóbbi utamra, amiért épp az előbb vetette a szememre óvatlanságomat. Hogy igaz-e...? Hát, persze, hogy igaz.
- Jó. Rendben. Szólok – préselem ki magamból gyors egymásutánban a szavakat egy sóhajjal, affelé legyen neked karácsony hangulatban, csak hagyjuk már ezt, az idegeim nekem sincsenek gumiból. Annyira tudja, hogy kell feszegetni a határait. Ismerem mennyire idegesítően makacs. Nem fog leszakadni a témáról, amíg nem mondok rá valamit.
De azt reméltem, hogy ennyi elég lesz, és tovább nem akar beleavatkozni az ügyeimbe.
- Rendben. Meghallgattam. Most már elég lesz. – Komolyan nem tudom, mit izgatja magát ennyire, inkább figyelne a gyógyulására...

- Te se vetted le az enyémet – a válasz tömör és velős. Sosem mondtam, hogy nem szeretek cicázni vele.
- Hogy mondod? – teszek úgy, mintha nem érteném, mit is akar valójában, és be kell vallanom, őrült nehezen állom meg, hogy ne mosolyodjak el. A végén még elveszi a hangulatom a gyilkolástól.
Pedig a prédám már itt is vonaglik a kezeim között. Gyors vagyok, de még koránt sem annyira, mint régen. A karmaim viszont élesedtek az átváltozással, épp csak súrolom a nő bőrét, máris kibuggyan belőle néhány csepp vér. Élvetegen megnyalom az ajkam. Már nem kívánom annyira, mint az előbb, de talán kár lenne pocsékba hagyni...
Ahogy szavai elérik a fülem, szinte azonnal felé kapom a pillantásom, mint akit váratlanul zavartak meg valamiben. Eddig kerültem a tekintetét, de most önkéntelenül is az íriszeiben landolok. A tudatos reakcióm lekési az ösztönöset, már késő, amikor megkeményítem a tekintetem.
Látta. Láthatta a pár tizedmásodperces őszinte döbbenetet az arcomon. Hogy ízig-vérig készületlenül ért, amit mondott. És valóban, meg sem fordult a fejemben, hogy menni akarna. Hogy nem érzi magát szabadnak, vagy csak... ezek szerint eddig csak az adósság miatt volt velem?
De magamhoz mérten gyorsan korrigálok. Visszafordulok, csak az ujjaim szorulnak szorosabban a karcsú nyak köré.
- Eddig is megtehetted – szűkülnek össze a szemeim. Gondolkodom, de nem gondolkodom tisztán, elönt a sértettség és a harag. Milyen egyszerű is lenne a dolgom, ha csak ennyi lenne: Feldühített, azért is megölöm a szolgám, ő pedig utána azt csinál, amit akar.
Azonban van még valami, ami a kijelentése óta belém költözött. Valami kesernyés ízű, beazonosíthatatlan szorítás, majdhogynem fájdalom.
Marhaság.
- És ebben nekem mégis mi éri meg? – ha a stratégával akart beszélni, hát tessék, alkudozzon azzal.

Adam & Jaden

₪

Re: Another way out Hétf. Okt. 05, 2015 9:18 pm

Jaden – Adam

Dühít abban, hogy igaza van, és egyben erőt is ad. Ezek azok a tulajdonságai, amivel mindig felrántott a padlóról, ha túlzottan elmerültem a világ fájdalmában, ami nem is volt a sajátom.
- Szeretném azt hinni, hogy a jó érzelmek döntenek felettünk és nem az előítéletek. Szeretném hinni, hogy én rendelkezek az életem felett. – néha csak egyszerűen létezem.
Mindig eszemben van, hogy Jaden jóval többet számol években, mint én, jóval többet is tapasztalt. A nyelvem hegyén van a kérdés, hogy és gondolni, hogy milyen szeretne lenni? De megakad a nyelvem. Láttam, tapasztaltam, hogy milyen szeretne lenni, sokat dolgozik érte, ezzel erőt adva nekem is.
Tehát ő nem tart attól, hogy esetleg soha többet nem láthatjuk azután egymást. Elnémulok egy időre. Bolond vagyok, tényleg.
- Helyes. – ha nem szól és utána megyek, nem teszi zsebre, amit kap tőlem utána. Ellenkezni vagy visszavágni már tudok arra, hogy fejezzem be, a szervezetem eldöntötte helyettem: ideje pihenni is.

Fel tudnék robbanni, ha nem tenné azt, amit, addigra már védem a szolgálót és összezavar a válasza.
- Mit? – kérdezek vissza reflexből, mert nem tudom eldönteni, hogy megint viccel, vagy megint viccel. Jó lenne már, ha fel tudnék ülni, így. Megint égni kezd a nyakam, a karomon okozott sebek és nagyon gyorsan meg kell előznöm, hogy beleharapjon a nőbe.
Arra azonban nem számítok, amit válaszul kapok. A tekintete, az arca egy pillanatra, mintha a szívéig láttam volna. Megbabonáz, az egész érzelmi skála, ami felőle érkezik abban ez tizedmásodpercben. Ez az a Jaden, akit ritkán látok és aki megfogott az első pillanatban, ahogy megláttam a tekintetében. Őt magát. Nem a vámpírt, nem az embert, nem a megmentőt. Hanem a lelkét. Ahogy visszafordul, ha tudnék, akkor most inkább a plafon felé fordulnék.
- Ezt fejtsd ki, nem igazán értem. – valóban nem értem. Arra gondol, hogy mielőtt rátaláltam volna, elmehettem volna, vagy miután elhoztam ide? Néha tud úgy ugratni, hogy nem tudom, mikor ugrat, nagyon ért hozzá. És a felfogóképességem néha még belassul a gyengeségtől.
Nyelek egyet. Éppen ezt nem akartam kimondani, és kértem négyszemközti beszélgetést. Végül a méreg és dacos sértettség dönt bennem, mindig ért hozzá, mivel horgassza fel bennem.
- Tehát nem érek neked annyit. – mindig őrlődöm a között, hogy mennyire vagyok fontos számára az életében. Az enyémben fontos, ezért nem fogom hagyni, hogy csak úgy kisétáljon belőle. Ha kell, akkor a saját módszerével teszem ezt meg. Nem angyalnak születtem. Amit akarok, azt elérem. Még ha közben többször fel is bukok.
- Rendben. Akkor nézzük a másik oldalról. – veszek egy nagy levegőt, megint. - Mert úgy már csak eggyel jönnél nekem.
Nem szeretem és nem is szokásom számon tartani, ki, mennyivel jön nekem. Jaden azonban minden lehetőségben keresi a számára előnyös és hátrányos pozíciókat és az alapján mérlegel. Az évtizedek alatt ennyit sikerült megismernem belőle és ha vele így tudok egyezkedni, szót érteni, akkor megteszem. Nem vagyok és sosem voltam olyan helyzetben vele szemben, hogy ettől eltérjek. Talán, mert nem is akarok. Vele akarok lenni, hogy része legyen a nya... életemnek.
Az elmúlt napokban nem csak a tartozásom róttam le neki, a mérleg billent, még úgy is, ha levonom a tartozásom kiegyenlítését.
– Leróttam azzal az adósságomat, hogy kimentettelek. Közben alaposan lecsapoltad a vérkészletemet. És végül három: pár nappal ezelőtt szinte teljesen kiszívtál, és a képességemnek is köszönhetően, végre elindult a változás benned. – ami pedig azt jelenti, hogy még egy rendeznivaló hátra van.
A mérgemet és aggodalmamat igyekszem nyugalom mögé tenni, de nehezen megy. Folyton az arca és a tekintete van előttem, amikor megfordult. A hangomon tudom, hogy átjött a sértettség és fájdalom, a dac, a komolyság most nem tud az asztalom lenni részemről.

Re: Another way out Kedd Okt. 06, 2015 2:09 pm

Őt hallgatva egy apró mosoly bújik a szám szélére. Mindig ezt csinálja, vagy hét méterrel a világ alá temeti magát, olyan keserű felhanggal, hogy még egy vámpírt is képes megrengetni érzéketlenségbe vetett hitében, vagy irreális naívákat varázsol maga köré, amibe vattacukorszerűen beleburkolózik – de elnézem neki, és nem is vitatkoznék soha, mert tudom, hogy ha itt tart, akkor már jó úton jár, hogy visszataláljon önmagához. Ő így Adam, szüksége van arra, hogy lelkesítsék ilyesféle gondolatok, apróságok, amik feltöltik, és amiből erőt meríthet, hogy aztán rápazarolja az energiáit a világra.
Ami mellesleg mindezt messzemenően nem érdemli meg. Nem hogy visszaadna belőle bármit is. Mégis, valahogy az az érzésem, rosszabb hely lenne a világ, ha nem izegmozognának benne hozzá hasonlóak.
A halál után már más kérdés. De amondó vagyok, ezen ráérünk majd később problémázni. Egyelőre nem tervezem itt hagyni ezt a világot, és ezt tőle is feltétel nélkül elvárom.

- A láncaimat – válaszolok készségesen, mert hát nehogy elsikkadjon ez az aprócska, ám annál jelentősebb részlet. Egy hónapig bilincsben senyvedtem, de ott legalább mozoghattam, erre megjött a felmentőseregem, és még szorosabb ketrecbe kényszerített. Aztán ne őrüljön bele az egyszeri vámpír.
Nem is próbálom tagadni, hogy e fölött nem fogok csak úgy elsiklani.
Az ez után következő szavai viszont váratlanul érnek. Néhány pillanatra teljesen kizökkent vele, arról is megfeledkezem, hogy mire készülök. Összezavar. Mintha hirtelen lepottyantam volna egy szikláról, amit eddig szilád és megbízható talajnak véltem, de az ilyen alábukásokat már megtanultam kellő gyorsasággal kezelni. Még ha formálódóban is van néhány zúzódás.
Visszafordulok, és megkeményítem a tekintetem, a kezemben szorongatott nőre nézek, de látni nem látom az arcát. A szemeim előtt jelenetek, függvények és variációk sorozata pörög.
- Eddig is szabadon távozhattál, amikor úgy akartad – pontosítom az előbbi megjegyzésem. És nem tudok nem arra gondolni, hogy ismét taktikázik, nem hiszem, hogy elsőre nem értette. Beszéltetni akar. Megzavarni. Elterelni a tervemtől, ami a kezeim közt ficánkol.
Ám a manővere valóban jól sikerül, az agyamat most már sokkal inkább a vele kapcsolatos gondolatok, kérdések és indulatok töltik ki. A műveletem jégbe fagyott, de a karom kinyújtott merevsége, és markom szorítása mit sem változik.
- Ne mondd, hogy nem vetted észre – szúrom oda sértetten, bár a hangomban próbálom minimalizálni az erre utaló jeleket. Tényleg nem kötöttem soha magamhoz, amikor a jágrek ellen vonultam, akkor is épp csatangolt valamerre.
A mondata, hogy nem ér nekem annyit, újabb indulathullámokat indít útnak bennem. Fogalma sincs, hogy mennyit ér nekem, csak gyermetegen dobálózik ezekkel a kifejezésekkel, és ez dühít. Mégis mit gondol, hány nephilimet szedek fel az út mellől, és kötöm magamhoz?
Megérezném a hiányát, pontosan tudom, hogy mennyire, de ha el akar menni, nem fogok az útjába állni. Főleg, ha eddig is fogolynak érezte magát.
A vámpírlét pontosan abból áll, hogy te magad ugyan állandó vagy, ám folyamatosan elveszíted, ami fontos számodra. Edződtem már eleget. Rosan is épp most hagyott magamra...
Azt viszont nem tűröm, hogy sarokba szorítsanak. Zsarolni engem márpedig nem fog. Nem olyan vagyok, aki hagyja magát. Ezt talán ő is megérzi, mert rögtön fordít a kockán.
Én pedig újfent ledöbbenek a szavain. Ezúttal nem olyan látványosan, de nem kevésbé dúl fel vele.
- Szóval én tartozok! – És a nyamvadt szolgálóm élete többet ér neki minden másnál. Hát akkor megkapja.
A düh eddigre olyan erősen lüktet bennem, hogy ismét úgy érzem, mintha kicsusszanna a kezeim közül az irányítás. A késztetés annyira erős, nem tudok ellent mondani neki. Amint a kinyújtott karom megremeg az indulattól, megragadom a nőt, és egyetlen kézzel, erőm teljéből Adam ágya felé vágom.
- Oldozd el a foglyot – beszélek immár a szolgálóhoz, noha szikrázó tekintetemet Adamen tartom. Elvégre a bokáját lánc rögzíti, ha akarnám, gond nélkül lehetne a foglyom évekig, évtizedekig itt tarthatnám. Amíg csak kedvem tartja. Ám minden bizonnyal ez volt élete legrövidebb raboskodása, mert amint azzá nyilvánítottam, már meg is kapta a szabadságot, én pedig ezzel letudtam egy adósságot.
- És végül három: megkapod az életed, és lemondok a szolgálatodról. A továbbiakban a nephilim rendelkezik fölötted – beszélek még mindig a nőhöz, majd csak ezután intézem Adamhez a szavakat. – Most már nem tartozunk egymásnak.
A levegőt kissé reszelősen veszem, de az utolsó néhány csepp, megfeszített koncentrációmat is arra fordítom, hogy a belső tombolás ne színezze át túlságosan a hangom. Miután elmondtam, amit akartam, már csak egyetlenegy dolgom van, mielőtt rájuk csaphatnám az ajtót: a szolgáló emlékeinek módosítása. Nyomban bele is kezdek, de a művelet túl nehéznek bizonyul, még koránt sem vagyok felgyógyulva, ahhoz képest pedig már eddig is túlságosan sok fizikai és mentális erőfeszítést tettem. A koncentráció hiánya is teljesen lehetetlenné teszi, de a düh ad annyi makacsságot, hogy inkább ráerőltessek, mint ezt belássam.
Ekkor viszont kéretlen fájdalom hasít a fejembe, majd ezzel egy időben kimozdul előttem a szoba, megpróbálom elérni a falat, de a szemeim elé költözött kavargó homály fokozatos gyorsaságban sötétséggé változik.

Adam & Jaden

₪

Re: Another way out Kedd Okt. 06, 2015 7:35 pm

Jaden – Adam

- És megmondanád, hogy vettem volna le? A magamét sem tudtam és le se tudtam vetetni! – ezt már puffogva mondom. Ha kell, még sokszor el fogom ismételni, mert megtettem, akartam volna, és megértettem az okát, miért nem veszik le rólunk. Akármennyire is fájdalmas volt, megértettem, hogy miért volt ez szükséges Jadennél. A végére sikerül egy dühös fújtatás is. És egyben összeszorul a szívem. Láttam, kezeltem foglyokat, akiknek még az érintés is, a felé közeledés is olyan traumákat hozott elő, amit el sem tudnék, és nem is akarok képzelni.
- Sajnálom. Nem akartam, hogy rossz legyen neked. – szomorúság csendül a hangomban.
Nem fogom neki elmondani, mennyire fájt, úgy látnom. Az semmi lehetett ahhoz képest, amin ő átment. Úgyhogy jobb lenne, Adam, ha puffogás helyett, megértést tanusítanál!
A nyugalom még nem megy annyira. Mégis, csendben várakozok, heves szívkalapálással a torkomban, mert nem akarom, hogy elveszítsem Jadent. Ha most megöli, végez a nővel, magával is, ezzel tisztában vagyok. Két lélek veszik oda, és ... mégis bűntudatom van, ahogy a szemeimbe tekint, mert éppen ezt nem akartam. De ha ezzel tudom megállítani, akkor ezt akarom tenni.
- És... nem jöttél volna utánam? – nagyon is tudom, hogy a szívem az igent várja, mert akkor ez azt jelenti, hogy jelentek neki valamit az életében, nem csak egy adósságtörlesztést. Lélegzetvisszafojtva várom a válaszát.
Teljesen elnémulok belül a válaszától. Összeomlik bennem az az érzés, hogy érek a számára valamit is. Tudomásul kell vennem, de az érzékeim csak némán hallgatnak. A mozdulat ránt vissza, most érzelegni nincs idő, legalábbis az önsajnálatra. Hirtelen a váltás és a remény, hogy saját módszerével el tudom érni a célomat, megértetni, kiontja belőlem az egyenlegvonást, belül azonban az üresség viharos gyorsasággal terjed, a magány érzete elönt.
Akkor is megmentem, mindkettőt! Egy lélek megmentésével kettőt mentek meg. Utána gyűlölhet Jaden, lehet velem nemtörődöm, de megmenekült attól, amitől tartottam, míg kerestem. Hogy ő már nincs. Hogy lélekben veszett el, még ha a testét meg is találom.
Reflexből nyújtom ki a karom a nő felé, hogy elkapjam, hiába. A lábaimra érkezik, igyekszem elkapni, nem kímélve a szárnyaimat. Remegő kezeket érzek a bokámnál, miközben Jaden szavai záporoznak, ekkor esik le, mit mondott az előbb.
Mindig is kiváló stratéga volt Jaden, most sem másítja meg ez a véleményem. A nőre pillantok, majd Jadenre.
- Ez már valóban te vagy. Vissza akartalak hozni, hogy újra az legyél, aki voltál. Sikerült.
És ahogy mondani szokás, a műtét sikerült, a páciens meghalt. A páciens itt jelen esetben a kapcsolatunk volt. Majd összesöpröm a romjait, ha elhagytam az épületet.
A belefeledkező pillanat miatt késve veszem észre, mit akar Jaden tenni.
- Ne csináld, Jaden, még gyenge vagy, pihenned kell. Jaden! – ugrok hozzá, már szabadon, s kapom el, hagyva, hogy rám essen és én a szárnyaimra. Némán szorítom össze a számat, a gyenge karjaimmal szorosan igyekszem tartani, hogy ne guruljon le rólam. Megrohan a függés, nagyon vissza kell tartanom magam, hogy a csuklómat ne simítsam az ajkaihoz.
- A szobádba megyünk. – egyedül nem fog menni, még ettől a mozgástól is szédülök. Amikor ki akarják venni a karjaimból, nem engedelmeskednek a parancsaimnak a kezeim, úgy fejtik le rólam Jadent, és viszik a szobájába, el erről a helyről, ami felforgatott mindent az életünkben. A nőt, aki félig elájult Jaden tevékenységétől, csak az egyik szolgálóra tekintek, hogy segítsenek neki.
Az ajtófélfának dőlve várakozom, hogy az ágyába fektessék, ha még nem tért magához, az egyre lüktető fájdalmat a szárnyaimban túlütik azok az érzések, amik azok keltettek, hogy a karjaim között volt Jaden, és az ajkai annyira közel. A csuklómhoz. A nyakamhoz. Babrálni kezdem a kötést tudatlanul, ismét.
Valami még nem stimmel Jadennel, éreztem a napok alatt és most is érzem. De még nem tudok rájönni, pontosan mi is. A változások már szinte teljesen emberivé tették, de a lelkéért aggódtam leginkább.
Nem akar, és sosem tartott annak, akinek szerettem volna. Megtanultam elfogadni mások döntését, engem illetően, és a véleményüket. Reményvesztett ürességet adtak Jaden szavai, ám ezek semmit sem változtatnak azon, hogy az életemben fontos személy helyét foglalta el. Ez pedig az én döntésem.
Becsukom az ajtót és Jaden ágyához megyek, ami időben, mintha órák telnének. Leülök mellé, az ágyra és akár magánál van, akár nem, a szemeit keresem.
- Reméltem, hogy helyem van az életedben, valahol.... mint ahogy neked mindig van helyed az enyémben.
Keresem a vonásai közül az ismerőseket, majd pedig, ha még mindig eszméletlen, a hozzá közelebb eső csuklómat a szája fölé nyújtom, előtte felsértem, hogy a vörös nedű érjen előbb az ajkaihoz a bőröm előtt.
Nem tudom, mi történt vele, mitől ájult el, és nagyon rossz jelnek tartom.

Re: Another way out Szer. Okt. 07, 2015 2:15 pm

- Lássuk csak. Elvileg én vagyok ennek a helynek az ura, igaz? – itt még nyugodt vagyok, mi több szórakozott, élvezem a frissen visszaszerzett szabadságot és erőt, ami a tagjaimat fűti. Meg sem közelítem még a normál fizikumom és állóképességem, de már ez is ugrásszerű változás az eddigihez képest. Egy hónapnyi raboskodás után pedig szinte részegítően hat rám.
Nem is várok választ, rögtön folytatom. – De mondd csak – futnak végig az ujjaim a láncon, majd elérik a lábait, a bőre találkozik hűvös ujjaimmal – miben áll a hatalmam, ha a szolgáim nem teljesítik a parancsaim? – a hangom csevegő, az arcom elmerengő, mintha csak a bokáját vizsgálgatnám, de a mondandóm komoly.
- És a barátaim sem a kérésem – a hallásommal nincs baj, eljutottak hozzám az indokai. De ez nem más, mint – Kifogás, kifogás hátán. Ennyi, amit hallok. És most azt kéred, ne büntessem meg őket.
Megingatom a fejem.
- Ne vedd zokon, de szörnyű politikus lennél – ül meg egy kezdődő mosolyránc a szájam sarkán, majd a tenyerem ráhelyezem a lábára, hogy aztán el is emeljem, ahogy tovább indulok. – Ezt nem is feltételeztem. És én is megígértem: amíg itt vagy, nem esik bántódásod.
Már ha ettől tartana. Nem szándékszom bántani. Nem ez az oka, hogy nem veszem le a bilincset. De erre talán hamarosan ő is rájön.

A csalódás íze mindig keserű. Különösen, ha olyan irányból jön, ahonnan nem várnád. A szavai a szívemig érnek, majd be is fészkelik magukat a kőhideg kamrákba.
Miért fontosabb neki a szolgám élete, mint az akaratom? Miért kérdőjelezi meg a döntésemet? Miért fordul ilyen erővel ellenem, egy ilyen semmiség miatt?
És miért fáj és dühít ez ennyire szikrázóan? A kétféle érzés nem hogy kioltaná egymást, inkább csak tovább erősíti a másikat.
- Felnőttél már, Adam. El tudod dönteni, hogy mit akarsz. És azt is tudod, hogy mindennek megvan a következménye – dönthet úgy, hogy elmehet. Szabadon. Nem fogom megállítani, vagy erőszakkal itt tartani. Elvégre nem a foglyom. Nem is a szolgálóm. A barátomnak hittem, egészen addig a pontig, amíg meg nem hallom a szájából az alkuajánlatát.
Nem hiszek a fülemnek.
Hogy utána mennék-e? Vagy mentem volna-e valaha? Jelenleg túl dühös vagyok ahhoz, hogy erre józan választ adjak.
- Ne gyere nekem ezzel! – mást erre képtelen vagyok mondani. Az tudatom ismét nyers és homályos, már csak azt várom, hogy kiléphessek végre ebből a szobából, de a szolgálót nem hagyhatom így. Ennek nem lett volna szabad előtte zajlani. Addig még nem oldottam meg az ügyet, amíg át nem rendezem az emlékeit, bár mostanra szinte remegek a dühtől és az energiakészletem hirtelen megcsappanásától. Ennek ellenére belekezdek, de mintha ütésszerűen adná tudtomra a testem, hogy határponthoz érkezett. Semmi átmenet, csak lekapcsolás. Fájdalom. Majd fényből a sötétbe.

Rövid ideig vagyok eszméletlen, amikor a hátam lágyan az ágyamba süpped már félúton járok vissza, úgy-ahogy érzékelem a külvilágot. A szemeimet is megpróbálom kinyitni, de a fény nyomán éles, nyilalló fájdalom hasít a fejembe, felnyögök, és azonnal visszazárom.
A testem ismét gyenge, mintha az előbbi erőm csak délibáb lett volna, már megint olyan távolra került tőlem. Egy kis időre már megint áttört a gát, éreztem magamban a vadat, ahogy zabálni kezd belülről, és nem tudtam megállítani. Csak kitolni az időt, hogy teljesen eluralkodjon rajtam. Ez pedig ide vezetett.
Meleg nedvességet érzek az ajkaimra hullni, és ezzel egy időben megérint a vér erős, édeskés illata. Automatikusan lenyalom azt a néhány cseppet, az íze szétterjed a számban, és rögtön rájövök, ez az, amit már régóta hiányolok. Ahogy a puha, dús erektől lüktető bőr az ajkaimat súrolja, az idegvégződések lázas bizsergésbe fognak, a tenyerem azonnal az alkarjára fonódik. A fogásom gyenge, de határozott.
Nem akarom, hogy elmozduljon onnan. Pont erre van most szükségem, néhány korty és talán jobban is érzem majd magam. A fogaim már-már belemélyednek a testébe, amikor meghallom az ismerős hangot, és ebben a pillanatban a vér ízét is beazonosítom.
Reflexből tolom lejjebb a csuklóját, bár elengedni még nem tudom. Az igazság az, hogy őrülten kívánom a vérét, de nem ihatok, belőle nem. És erre rengeteg indokom van: hiszen így is alig van benne erő, többször kifosztottam már, és ki tudja, hogy meg tudnék-e állni. A büszkeségem pedig azt suttogja, hogy nem akarok újra tartozni neki.
Kinyitom a szemem, de a fájdalom ismét visszakényszerít a sötétségbe.
- Ne csináld – suttogom halkan, de a karját továbbra sem engedem el. Olyan ragaszkodóan markolom, mintha egyszerre félnék attól, hogy visszakúszik az ajkaimhoz, vagy hogy kicsúszik a kezeim közül.

Adam & Jaden

₪

Re: Another way out Szer. Okt. 07, 2015 6:28 pm

Jaden – Adam

Nyitnám a számat, hogy igent mondjak, időm sincs rá, így csak hallgatom a folytatást, ám az arcomra van írva, hogy igen, ő a ház ura, ebben kétségem sincs, még ha talán nem is látja. Hallom és érzem is a lánc csörrenését, mégsem az némít el, hanem az ujjai érintése a bőrömön. Nem csak megszoktam, hogy szinte hideg a bőre, másnak nem is tudnám megszokni, elképzelni, az ismerőssége és hogy Jaden van mögötte, akit ismerek, attól remeg enyhén meg a bőröm az ujjai alatt. Nem tudok megszólalni a feltoluló érzésekről, és bár becsukom a szemem, az arcomnak nem tudok parancsolni, ezek az érzelmek kiülnek viaszfehér vonásaimra. És azért is, mert a kérdése éppen olyan jogos volt, mint a saját véleményem, ami között nem tudok hirtelenjében dönteni.
Kipattannak a szemeim, amikor megértem mit ért a barát alatt. Nem merem keresni a tekintetét, a kifogásokra viszont dac gyúl megint a szemeimben, akkor már keresem őt a tekintetemmel, hogy éppen végszóra érjen oda, s forrjon össze az övével.
- Nem is tervezem, annak lenni. – a keze azonban elnémítja a folytatást, ahogy a lábamra helyezi, s csak később engedjek utat a szavaknak.
Nem fog bántani, és hiszek a szavainak. A valódi értelmének függvényében pedig elönt a szégyen. Eddig csak nem hogy ellenkeztem vele, hanem sikerrel belemásztam olyanba, ami rá tartozik és a a szolgáira. Mindig is kiválóan szervezte az életét, irányította a körülötte lévőket és zsonglőrködött az eseményekkel. Hogy jövök én ahhoz, megmondjam neki, mit ne tegyen?
De az, hogy amit tesz, azzal elveszítheti önmagát, újra, cselekvésre és szavakra sarkall. Még ha meg is fog utálni ezért, érte teszem. Mint ahogy eddig mindig azért nyitottam ki a számat, mert szeretném megmutatni a lelkében rejlő szépséget.

- Vannak olyan dolgok az életben, ha döntésről van szó, amihez két személy döntése szükséges. – jegyzem meg csendesen. Mert a barátságot ennek tartom. És sosem tartott a barátjának. Nehéz ezzel szembesülni, azon az érzésen, amit felé érzek, még ez sem tud változtatni. Mert ezek viszont az én érzéseim.
- Előfordulhat, hogy a döntéshez nem az ész, hanem a szív szükséges.
Nem tudom elrejteni a halvány mosolyt, amikor kitérő választ ad a kérdésemre. Nem mondott nemet! Az örömöm azonban hamar tovaillan, ahogy látom eldőlni, s előbb ugrok, mint gondolkodom. Mint mindig. Az ő fájdalma az enyém is.

Az új hely már mentes azoktól az emlékektől, amiken keresztül ment, keresztül mentünk. Kimerültségemet felülírja az aggodalom. Ahogy összeesett. Mardos a bűntudat is, minden válasza megcáfolta a nézetemet. De ha ez kell, hogy önmaga maradjon, hogy ne vesszen el, akkor vessen meg, utáljon, de akkor tudom, hogy ő teszi ezt, nem pedig az, akit láttam a cellában. Azokat az emlékeket, a látványt, mindet elzártam mélyen magamban, mert nem akarom, hogy lássa így magát a szemeimen keresztül. Ő számomra Jaden, az a Jaden, aki most már visszatért.
Aggódom azon is, hogy nem tér magához és minduntalan azt érzem, amit a cella mélyén, amikor beléptem hozzá.
Nem szólalok addig meg, amíg a kezem után nem nyúl. Belesimulok a fogásába, várom a harapást és rájövök, kár volt megszólalnom. Mégis, ahogy egyből elrántja magától a csuklóm, kettős érzelmet ébreszt fel bennem, elsőként azt, hogy félt. Mégis számítok neki, vagyok alaki a számára. A másik új keletű, de annál erősebb és egyre jobban kezd eluralni. A sóvárgást a harapása után, egyre nehezebb leküzdenem, hogy ne akarjam erővel megtenni, hogy igyon belőlem.
- Itt vagyok. - kezem ösztönösen fonódik az övére, érzem, hogy meg kell fognom a kezét, meg kell tennem. Közben a szemeibe tekintek, igyekszem azt megfogni.
- Ne vedd zokon, de szörnyű módon adod el a barátod akarok lenni javaslataidat. A barátok azért vannak, hogy szívből segítsenek a barátaiknak. Viszonzás elvárása nélkül. És ha most nem táplálkozol, egy nagyon haragos barát fog melletted ülni az ágyadon, míg meg nem teszed. Meg kell erősödnöd. Szeretném.
Nem érdekel, hogy nézek ki, hogy érzem magam. A ragaszkodásom hozzá és a mosolyom felé töretlen. És még valamit nem tettem meg, amit meg akarok tenni. Akár elengedi a csuklóm, akár nem, átölelem.
- Nem akartam érzéketlennek mutatkozni a veszteségedben. Sajnálom, hogy elvesztetted. – tudom, milyen érzés. A harag, a düh, az okolás, a tagadás fázisait, a némán kiáltott átkokat, az önvádat. De azt az űr semmilyen bosszú, semmilyen düh, semmilyen átok nem képes pótolni. Nincs, eltűnt, soha vissza nem hozható. Az az űr és hiány a mai napig velem tart, Theresa mindig is ott lesz a szívemben és a hiánya is. És tudom, hogy
- Szeretnék segíteni. De csakis akkor, ha előtte megerősödsz. – egyenesedek fel, hacsak nem lökött le magától. Erősen dolgozik bennem a kívánás, hogy megint újra megharapjon, de ha nem érezném, akkor is, a következő mozdulatom, hogy a felsebzett csuklóm ismét felkínálom neki, vészesen közel a fogaihoz. Az akarat, hogy felépüljön, ennél jóval erősebb bennem, a hangomat ez fűti, még ha a tetteimet már nem egészen.

Re: Another way out Csüt. Okt. 08, 2015 12:53 pm

A bőre megremeg az érintésem alatt. Amitől az ujjbegyeim néhány milliméternyit feljebb ugranak a levegőben, hogy aztán egy kis időt kivárva mégis visszahulljanak rá. Ritkán érek hozzá, de erre sosem készülök. Pedig ezer év alatt igazán megszokhattam volna már, hogy az élőlények számára kellemetlen az érintésem. A bőröm alatt rejtőző halott hidegség csak megdermeszti őket, a testük ösztönösen menekülne előle.
Ő azonban csupán a szemeit tudja lehunyni, hiszen a lánc makacsul fogva tartja – épp csak a szemem sarkából látom, nem vizsgálódok az arca felé hosszasan. De nem is kínzom vele sokáig, hamar felemelkedek, és a válaszát kísérő dacos-haragos pillantásával találkozva, egy halvány, szórakozott félmosollyal elfordulok tőle.
Ám az nagyon is feltűnt, hogy az igazi kérdésemre nem kaptam választ.

Néhány perc alatt lejátszódik az a szituáció és párbeszéd, amiről nem gondoltam volna, hogy valaha is meg fog történni. Újabb visszacsatolás, hogy az utóbbi időben nagyon is lanyhult az éberségem. Talán tényleg túlságosan elpuhultam, ahogy arra kedves fajtársaim szeretik felhívni a figyelmemet, mióta fiókba zártam a sakktáblát, és lényegében kivontam magam az emberi világ ügyeinek alakításából.
Döntésekről beszél, meg szívekről, amikor majd’ felrobbanok a dühtől!
- Akkor rossz alannyal alkudozol. Az enyém már réges rég halott – dörren szárazon a hangom, még mielőtt elsötétülne előttem minden.

Adam az. A hangja segít a beazonosításban, ahogy egy szúrással keresztüldöfi kezdődő delíriumomat. Annyira vágyom a vérére, hogy nehezemre esik küzdeni ellene, és megpróbálni ésszel cselekedni, de mégis meg kell próbálnom.
Olyan szorosan markolom a karját, amennyire csak telik tőlem, még ha ez a jelenlegi energiaszintemen nem is jelent túlságosan sokat. Nekem igen. Távol kell tartanom magamtól, de ugyanakkor elengedni sem vagyok képes. A karomon megfeszülnek az inak, gyorsan fáradok.
A szemeim néhány meddő felnyitási próbálkozás után csukva maradnak. Emlékszem, akkor éreztem először efféle hasogatást a fejemben, amikor átváltoztattak, és apránként megtanultam használni a képességeimet. Akkor sem elégedtem meg a mesterem által diktált tempóval, nem voltam hajlandó elfogadni, hogy van, amire még várni kell, és nem vagyok rá képes azonnal. A túlerőltetésnek pedig mindig megvan az ára.
Látni, tehát nem látom, de az érintését érzem, és a szavai is utat találnak hozzám a nagy kavalkádban. El is képedek rajtuk. Nyomban felismerem, hogy ugyanazt a labdát dobja vissza, mint amivel én ütöttem ki nem is olyan rég. És amiket mond... végképp összezavar. Egyre inkább szétolvad bennem az a furcsa érzés, hogy nem értek semmit. Mégis hogy mondhatja ezeket az előbbiek után?
Az előbb adta a tudtomra aprólékos részletezéssel, hogy mennyivel is tartozom neki. Épp most kényszerítette ki belőlem, hogy lerójam felé az adósságom. Erre azt állítja, hogy nem vár viszonzást.
- Úgy látszik, mégis te őrültél meg hamarabb – felelem csendesen, és igen, találok még valamit, amit a mondandója kapcsán közölni akarok. – Akkor úgy fest, nem vagyunk barátok.
A hangom halk és tárgyilagos, ám düh ezúttal egyáltalán nincs benne. Ahhoz most fáradt vagyok, és egyre inkább észlelem, hogy nincs erőm a megszokott módon ellenőrzést gyakorolni a többi, bennem kószáló érzés felett sem. Ficánkolnak, egyre nagyobb hullámokat vetnek a szabadulás érdekében.
Váratlanul ér, ahogy a teste melege beborítja a bőröm. Megrezzenek, hogy kikerüljem, de nincs rá lehetőség. A hangja eléri a fülem, és amit mond, éppen elég ahhoz, hogy elérje a határt, amikor hirtelen átbuggyan rajtam, amit eddig elfojtottam. Egy átlátszó, tiszta könnycsepp formájában csúszik ki belőlem, a szemem sarkából, és lustán, ráérősen araszolni kezd a párnám felé. A légzésem szaporábbá változik, és szabálytalanul mozog a mellkasom.
Rosant már úgyahogy meggyászoltam, de a friss gondolat, hogy vele egyszerre Adamet is elveszítettem, néhány pillanatra teljesen elsodor. A beszéd nem megy, sőt, a mozgás sem annyira.
Nem tudom, hogy mit ért segítség alatt, megkérdezni pedig nem fogom, csak akkor válik világossá, amikor felegyenesedik, és ismét az arcomhoz emeli a csuklóját. Újult erővel ostromol meg a sóvárgás, zaklatott lélegzeteimet érzi a bőrén, ahogy elnyílnak az ajkam.
Ujjaim ismét a karjára simulnak, de ezúttal nem bírom eltolni a kezét.
- Nem iszom belőled – préselem ki magamból maradék makacsságomat, mintegy magamat is győzködve róla. – Más vérét akarom. Hozz be valakit. – Ez tudom, hogy hatni fog. Megsértődik. Meg kell, hogy sértődjön, mert ha nem teszi...

Adam & Jaden

₪

Re: Another way out Csüt. Okt. 08, 2015 5:00 pm

Jaden – Adam

A karjaimban tartom már, mikor suttogom a választ.
- Egy szív nem attól halott, hogy nem dobog. Akkor halott, ha nem érez.
Jadené dobog. Hiszen akkor nem dobálózna, nem hagyna életben és nem tenné meg mindezt. Nem ismerem a világát, még ha sokat is vagyunk együtt, van, amibe nincs belelátásom és nem is faggatom, csak amit látok, azt látom.
Reménykedve tekintek a szemeibe, de azok csukva vannak, továbbra is. Szorosan tartja a karom, mely még így erősebb fogás, mint amiből jelen helyzetben ki tudnék szabadulni. Nem is szándékszom, sőt ráfogok, hogy érezze, itt vagyok vele. A karmai belevájnak az alkaromba, nem zavar.
Fájdalmai vannak. Még mindig. Nem vártam, hogy mostanra már elmúlnak, mégis rossz látni így, még mindig. A visszaváltozása elég látható, ez megnyugtatással tölt el. A többi azonban aggasztó és kétségekkel tölt el.
Előszőrö folytottan nevetek fel, majd pár nevetés erejéig hangosan nevetek, de majdnem köhögésbe fullad.
- Mindig is annak tartottál, ez nem változtat semmin.
De közöttük volt még a naív, gyereklelkű, hiszékeny is. Ilyen vagyok, remélek, bízok, hogy aztán ismét a földre zuhanjak a tapasztalt árulásoktól, rosszindulatoktól érzékenységemben. A jókedvet egy mozdulattal vágja ketté a folytatása, amit hallok tőle. Még a levegő is megakad bennem, mint akibe tőrt döftek. Ha nem tart a barátjának, akkor ki vagyok az életében?
- Akkor mik vagyunk? – suttogom döbbenten.
Most, hogy kimondta, megerősítve lenti szavait, a világ fordul meg körülöttem. Megremeg a kezem is, most én kapaszkodom az övébe, mintha félnék, ha most elengedi, akkor örökre kicsúszik a kezemből minden.
Még azonban mielőtt bármi történhetne tovább, megteszem, amit szívből érzek, hogy meg szeretném tenni. A mozdulat belenyilall a szárnyaimba, nem foglalkozom vele, minden fájdalom mulandó. A léleké nem mindig gyógyul be.
Karjaim között tartom, a bőre közelsége, a mozdulatai, hirtelen jött légzése mélyen megindít. Tudtam, hogy vannak érzései, és hogy képes, tud nagyon mélyen érezni. De mindig elrejtette, mintha tartana attól, hogy héjaként csapnak le ezekre és ízekre tépik. Néha tréfából jégszobornak neveztem, cukkolva ezzel kissé és egyben mérgesen is, mert kincs van a lelkében, mindig is tudtam.
Felkönyökölve támaszkodok fel, észreveszem a könny útját az arcán. A kezemet a fejéhez igazítva, hozzáérintem a homlokom a halántékához. Érzem a fájdalmát és ha a gyászon nem is, a fájdalmán szeretnék enyhíteni. Nem veszem le a homlokom, ott pihen, ahová érintettem, és bár kimerült vagyok, használom a képességem, még ha ki is merít.
- Idővel könnyebb lesz. A gyász a tiéd, gyászolj. – simítva veszem le a kezem, hogy kiegyenesedjek és a szárnyaim is elférjenek.
Újból belém nyilall a fájdalom, pedig már kezdtem remélni, hogy ezúttal valóban meg is teszi. Megmerevedek a mozdulatban, szinte kitépem a kezem a kezei közül és felállok. Addigra már a duzzanatok a szárnyaimban zavaróak, de a csalódottságom, dühöm és fájdalmam erősebb és hajt kifelé, egészen a kilincsig. Kinyitom az ajtót, megállok, majd pár perc után bevágom. Nekitámasztom a homlokom az ajtónak.
- Azt szerettem volna, hogy ne tedd meg, amire készülsz, és reméltem, hogy ismerlek már annyira, hogy a logikádat fel tudom használni, hogy megértessem veled. De én nem vagyok te, nem vagyok képes a logikával érvelni, és elbuktam a próbálkozást. Nem állt szándékomban megkérdőjelezni, hogy ki parancsol itt.... mint barátod akartam segíteni. Sikertelenül.
Visszafordulok és keményebb léptekkel lépek az ágyához, majd leülök, nem törődve a sajgó szárnyaimmal.
- Lehet, hogy te nem tartasz a barátodnak. – határozottak a szavaim, még ha belül zokogok is. – Én a barátomnak tartalak. És ha kell, a torkodon nyomom le a kezem, hogy legyél végre hajlandó elfogadni, amitől meggyógyulsz. – dacosan tartom az ajkai elé a csuklóm, még nem hegedt be a seb. Dacos szájvonásom, a határozott mozdulatom két dolgot rejt maga mögé. Az aggodalmam felé, a kapcsolatunk felé és az érzés, hogy újra érezzem, ahogy táplálkozik belőlem. A háttérben pedig ott van a fájdalom, hogy talán most látom őt utoljára, mert ha nem akar maga mellett, akkor távozom, de ezt még a dacos fájdalom mondatja velem, viaskodva azzal a lappangó érzéssel, hogy addig maradjak, amíg meg nem bizonyosodom arról, valóban jól van.

Re: Another way out Vas. Okt. 11, 2015 3:34 pm

Másodpercek rövid fordulata alatt csusszan ki a kezeim közül az irányítás, és omlok össze akár egy golyót kapott katona, lassan, fokozatosan tűnik előlem a világ, de ekkor már tudom, a testem cserbenhagyott.
Először nem is értem, mibe ütközhettem, habár a szemeim még nyitva vannak, látni már nem sokat látok, a hangja azonban, mint már oly’ sokszor, most is a segítségemre van. Közvetlenül a fülem mellől hallom, halk, mégis keresztülvágja a köztünk tátongó dimenziókat.
Válaszolnék, de már nem tudok. A szavai viszont sokáig visszhangzanak a fejemben.

Mikor megkísért, észvesztő, mennyire kívánom megint, a leheletnyi távolságban lüktető erek nem is hozzám, sokkal inkább a tudatalattimhoz suttogják csalogató dallamukat. Annyira koncentrálok a távol tartására, hogy észre sem veszem, hogy közben a körmeim megsértik a karját.
A körmeim, amik már visszafelé húzódnak, de még nagyon is az átalakult formámra emlékeztetnek. A testem visszaváltozóban van, ez már látványos, és tapintható is, bár tükörbe még nem volt módom tekinteni. Az arcomat nem láttam még, fogalmam sincs, hogyan festhetek.
Megnyugtat vele, ahogy ráfog a karját szorító kezemre, ez azt jelenti számomra, hogy elfogadja az akaratomat, és nem erőlteti tovább, hogy igyak belőle. Legalábbis ekkor még ebbe ringatom magam. A felcsendülő nevetése is tovább feledteti velem a vérszomjat. Szinte fáj, hogy el kell vágnom a jókedvét, azonban nem tehetek mást.
- De változtat, Adam. Változtat – a hangom halk és fáradt, de még így is rejlik benne némi hűvös határozottság. Továbbra sem tudom helyre rakni az előbbi viselkedése és a mostani szavai között feszülő dichotómiát. Nem látom, nem értem, ennek nyomán pedig minden megkérdőjeleződött bennem vele kapcsolatban.
- Nem tudom – ismerem el a bennem mocorgó bizonytalanságot. Igazi ritkaság az én számból hallani ezt a két szócskát, mindig mindenre van válaszom. Azonban abban a pillanatban, amikor mérgemben felé repítettem a szolgálómat, és kimondtam azokat a szavakat, meghoztam egy döntést. Igaz, hogy dühből, de mégis úgy rémlik, hogy akkor tisztábban láttam a helyzetet, mint most. Erre kell hát támaszkodnom.
Az ölelése, és a váratlan közelsége kibillent. Nincs erőm megakadályozni, hogy megtörténjen, de elviselni sem tudom anélkül, hogy felforgatna. Egészen olyan a hangulata, mintha búcsúzna. Belém pedig belém nyilall az újabb veszteség lefegyverző ereje.
- Nem kell. Vidd el magaddal. Vigyél el mindent, ami még emberi bennem. Meg tudod tenni. Tudom, hogy meg tudod. – Talán pont azzal teszi majd meg, hogy elválnak útjaink. Nélküle és Rosan nélkül vissza fogok térni a könyörtelen játszmák és háborúk világába. És szinte már sóvárogva vágyom utána, ezerszer könnyebben ítélek halálra emberek tömegeit, mint hogy ezeket az érzéseket el kelljen viselnem. Az érzések döntik romba az emberek világát, és nyomorítják meg a sorsokat.
Ám akármennyire is lemondtam róla, ártani nem akarok neki, ezért hiába kínálja újra – érzem az akaratosságot a mozdulataiban, magamban a sürgető sóvárgást –, de továbbra sem vagyok hajlandó inni belőle. A válaszom tényleg hat, de korai a megkönnyebbülés.
- Segítettél. Most már sokkal tisztábban látok. Vidd a szolgálót és menj. Már nem tartozunk egymásnak – ismétlem meg a nemrég elhangzott szavait. Mindig is ez volt a leghatásosabb fegyverem. És most használni akarom ellene. Részben mert mélyen megőriztem ezeket a mondatokat, részben pedig, mert már csak egy lépés és egy ajtónyitás hiányzik, hogy sikerrel járjak.
Amúgy is csak a felét értem annak, amit mond. Nem tudom, mit akart megértetni velem. Hogy nem akarta, hogy megtegyem? Ezt kezdettől fogva tudtam.
A hangjából érkező konokság aggodalmat kelt bennem, különösen, hogy ismét közelről hallom.
- Nocsak, épp az előbb mondtad, hogy... – ezt viszont már nem tudom befejezni. Felhasított csuklóját harmadik alkalommal érinti az ajkaimhoz. Ezúttal nyitva lévő ajkaimhoz, a nyelvem óvatlanul végigfut a seben, az íze szétterjed a számban. Dühösen morranok fel, mielőtt belemélyeszteném a fogaim, de a haragom csak addig tart, amíg bele nem feledkezem az első pár kortyba. Az is ekkor tűnik fel, hogy a fejemben lüktető fájdalom már oszladozik.
Lassan felnyílnak a szemeim, és megpillantom az arcát, a tekintete tüzét, és hogy harmatgyenge testét kortyról kortyra jobban hagyja el az élet, miközben bennem pedig egyre növekszik. Íme, a vámpírlét gyűlöletes vonása.
Ujjaim a karjára futnak, végigsimítják viaszfehér bőrét, de tenni nem tesznek semmit. Szinte könyörgök neki a tekintetemmel, hogy ne legyen hülye, csak most utoljára ne, vonja vissza a csuklóját. Ha megölöm, arra nem lesz bocsánat.

Adam & Jaden

₪

Re: Another way out Vas. Okt. 11, 2015 6:05 pm

Jaden – Adam

Az, hogy tudatosan tartja távol csuklómat ajkaitól, jelzi, hogy most már egyre jobban van és egyre jobban lesz. Bíznom és hinnem kell ebben, akarok hinni benne. Mint ahogy az ismerős vonásokat sem kell már az arcán keresnem. A látvány csak azért borzasztott el, amikor először megláttam, mert átéreztem egy pillanatra, milyen lehet átmenni ezen az őrületen. Hogy mennyire el lehet veszteni magunkat. Sosem hittem a fájdalom és szenvedés tanító, nevelő erejében, az a lélek ellen szól, csak összetöri, mint ahogy tette most Jadennel.

- Akkor hidd azt. Én meg hiszem ezt. – én és a viták. Sosem ment. Inkább ráhagytam, megbántódtam, rágódtam rajta, ha viszont arról volt szó, hogy ez neki fontos, mert úgy éreztem, akkor előadtam vízkeresztek sátorveréses jelenetét és juszt sem tágítottam. Mindketten makacsok vagyunk, mint az öszvér.
A válasza biztatást ad. Ritkán mondja ki ezt a két szót és nem mondott nemet, nem mondott olyat, ami azt jelentené, vége van a kapcsolatunknak. Halvány mosoly költözik az arcomra, újabb melegség a tekintetembe.
- Nem tudni kell. Érezni. – mindig ezzel cukkolom, holott egyáltalán nem erről van szó. Szeretném, ha a megérzéseire hallgatna, arra, aki valójában.
Legszívesebben képen törölném, de olyat sosem tennék. Ahhoz nagyon is kedves a számomra. Könny gyűlik a szemeimbe.
- Te olyan hülye vagy, hogy mutogatni kéne. – suttogom szinte a szavakat. – Nem vihetem, ami a tiéd, mert az hozzád tartozik. Amit tőlem kaptál, az már a tiéd, el nem veheti senki sem tőled.
Újabb kés a szívembe és még meg is forgatja. Hagyom, hogy megtegye, ha neki így most könnyebb. Dacból szőtt szavaknak veszem, amit mérgében vág oda az ember a másiknak és később mélységesen megbánja.
Azonban más is felbukkan bennem. Kínzó kérdésként és erős lelkiismeret-furdalásként. Mi van, ha Jaden sosem akart olyanná lenni, amit látok benne? Hogy csak én erőltetem és kullancsként lógok a nyakán, az életén, ráerőltetve egy olyan jellemet, életet, ami nem is az övé? Mi van, ha ő az a vérszomjas és pusztító jellemű Jaden, akit én már nem is ismerhettem? Mi van, ha saját naív képzelgésemmel eltérítettem attól, hogy kiteljesedjen és önmaga lehessen? Hogy formálni kezdtem, olyan legyen, akinek én szeretném látni, holott valójában nem ő az?
Fájdalom és szomorúság csillan meg a szemeimben. Nem vagyok jobb egy démonnál, ha valóban ezt tettem. Remélem, egyszer meg tud nekem bocsátani, nem kérhetem tőle.
Elutasít és kidob. Súlyok nehezednek a mellkasomra. Egy barát mikor barát? Ha szót fogad és elmegy, vagy kitart mellette, hogy jobban legyen, hogy ismét teljes legyen?
- Sajnálom, Jaden. Nem azért megyek el, mert már nem tartozom neked. Hanem mert a barátom kéri ezt tőlem.
Nem tudom itt hagyni, nem megy. Nem azért, mert a kínzó vágy ott lüktet a nyakamban, a csuklómban. Hanem mert én is vagyok olyan makacs mint ő, és bántson akárhogyan, akkor is ki fogok tartani mellette. Elfog a méreg. Nem fogja felhasználni a sértettségemet arra, hogy megtegyem neki azt, amit szeretne! Mérgesen is csapom be az ajtót, legyek akármilyen gyenge, a döndülés végigmegy a ház jó részén.
Mérgesen tartom még jobban oda a csuklóm ajkaihoz. Ahogy hozzám ér, finoman megremegek, az első kortynál pedig villámcsapásként rohan végig rajtam az érzés, amit eddig is éreztem, amikor ivott belőlem, de ennyire erősen még sosem. Nagyon nem jó, és rám nézve nem jó, mert ennyire erősen függeni ettől, csak egyfelé vezethet. Nem érdekel. Becsukom a szemeim, elmerülök az érzetben, a lélegzetem árulkodik arról, hogy egyszerre érzem csodálatosnak, felemelőnek és egyben küzd a testem minden csepp vérért, ami eltűnik az ereimből.
Érzem benne a határozatlanságot, kinyitom a szemem és keresem a tekintetét, ismét. Szuggerálni akarom, hogy ne vegye el a kezemről se az ujjait, se a fogait. Táplálkozzon és erősödjön.
- Mindenki azt teszi Jaden, amit helyesnek tart. – halkak a szavaim. – A döntésem azóta sem változott, mint amit akkor elmondtam a rajzasztal felett.
Hirtelen szédülök meg és fut a kevés maradék vér a felső testemből és dőlök előre, Jaden mellé. Halványan még látom az újból kinyíló szemhéjam mögött Jaden tekintetét és muszáj vagyok elmosolyodni, még ha csak halványan is. Sosem volt az, akinek hitte magát, mert akkor nem nézne így rám.

Re: Another way out Hétf. Okt. 12, 2015 3:48 pm

Valahányszor belekezdünk egy vitába, mindig elfelejtem, ő hogyan is szokta az ilyesmit megoldani. Az én agyam érveket, ellenérveket generál, fáradhatatlanul keresve az igazat, s a még igazabbat, a dolgok és létezők lényegi valóját kutatva. Hol a gyengepont, mivel mit befolyásolhat, hogyan nyerhet meg egy csatát, legyen az fizikai vagy verbális értelemben vett. Ő azonban nem csak a háború forgatagában állt a béke oldalán. Nagyvonalú kivonulásai, hárításai, habár kellemes természetre vall, engem mindig is halálosan bosszantottak. Ettől még azt is jobb volt, ha átcsúszott a másik végletbe, és a makacsságával kellett hadakoznom.
Most viszont én is ráhagyom, nincs értelme. Higgyen, amit akar. A legkevésbé sem érdekel – érzem a feltoluló sértettséget, ami a mellkasomon ücsörögve lóbálja a lábait az előbbi jelenet óta.
Azt mondom, nem tudom, de valójában inkább nem akarom hozzávágni, hogy nem kívánom magam mellett tudni ezek után. A sértett gőgöm diktál, elvégre megkérdőjelezett a szolgálóm előtt, és nyíltan alku tárgya alá helyezte a barátságunkat. Kis híján kimondta, hogy megfosztottam a szabadságától, és kényszerből tartózkodott a közelemben.
Egyik sem olyasmi, amit feledni tudnék, csak mert most az ágyam mellett ücsörög.
Másrészt, ha marad, meg fogom ölni. Ezt most már világosan látom. Szörnyen hangzik, de minek kerteljek, a hideg logika mondatja velem. Az alapján, hogy most is mennyire sóvárgom a vére után, és hogy már így is milyen állapotban van, akarom vagy nem, teljesen mindegy. Meg fog történni. Az egyetlen túlélési esélye, ha elmegy innen, és vissza sem pillant.
Ökölbe szorul a kezem, amikor már majdnem sikerül, de az ajtóból mégis visszatáncolja magát. Ilyen nincs! Adam, te lehetetlen idióta... megszólal bennem a halványan felpislanó düh, de jelenlegi állapotomban nincs esélye, hogy kibontakozzon. Az ajtó csattanása gyűrűzve visszhangzik bennem, most csapta be az egyetlen menekülési útját. Erőből.
És meg is történik, amitől tartottam, az akaraterőm megbicsaklik, a vére ismét kitölti az ereim, kapkodó lélegzetvételei, és a vérében oldódó energiák elárulják, hogyan érez. És hogy lassan teljesen fel is oldódik benne.
Csak akkor vagyok képes elereszteni, amikor ismét átcsúszik a határon, szinte eszméletlenül omlik le az ágyra. Most rémülök meg igazán. Nem tudom palástolni, erősen ragadom meg a csuklóját, tenyeremmel betapasztom a sebet, hogy ne csordogáljon ki belőle több vér.
- Ez nem igaz. Nem igaz, Adam. Velem nem igazságos. – Az én cselekedeteim nagyon messze állnak attól, amit helyesnek látok. A balommal gyengéden átkarolom, melegséget akarok lopni a testébe, de rá kell jönnöm, hogy az enyém csak hideget adhat. – Ne kényszeríts olyan életre, amiben megöltem a legjobb barátomat.

A napok gyors egymásutánban telnek. Üresen, eseménytelenül, egyik a másik után. Azt mondanám, őrjítő ez a várakozás, de még csak ezt sem tehetem. A büntetés jogos.
A néma szobában ücsörögve volt időm számtalanszor újrapörgetni az eseményeket, és alaposan végigrágni mindent. Két dologra jöttem rá: Az egyik, hogy nagyobb vak voltam, mint egy éretlen kisgyerek. Pont az ellen fordultam, akinek sokkal többet köszönhetek, mint amit kényelmes lenne bevallani. Ha életben marad, nem tudom, képes leszek-e ezt valaha jóvátenni.
Ha pedig feladja a küzdelmet, érte is bosszút fogok állni, csakúgy mint Rosanért tettem. És ezúttal még csak különösen messzire sem kell mennem a kivitelezéséért. Kész vagyok megtenni, és nem érdekel, hogy ő úgysem akarná. Elvégre ő maga mondta: mindenki úgy cselekszik, ahogyan helyesnek véli.
A karmaim immáron teljesen visszahúzódtak, a kezem visszanyerte eredeti formáját. Én pedig élvezem, hogy már nem csak pusztíthatok vele. A hosszú napok során, amit az ágya mellett töltöttem, az ujjaim valahogy mindig a hatalmas, lusta eleganciával elterülő szárnyain korcsolyáztak. Hol tudatosan babrálva, gyengéden, a selymes tollakkal játszadozva, hol szórakozottságból, el-elgondolkodva, ugyanis minden alkalommal a sínbe tett szárnyai mellett telepedtem le. Mögötte, a látómezejéből kitérve. Nem akarom, hogy az arcom legyen az első, amit megpillant, ha magához tér. Mostanra sokat javulhatott a helyzet, de mikor megláttam magam a tükörben, a hiúságom nem tudott megbirkózni a látvánnyal.

Adam & Jaden

₪

Re: Another way out Hétf. Okt. 12, 2015 7:23 pm

Jaden – Adam

Zsibongó, lüktető testemen keresztül még érzem, ahogy megfogja a csuklóm, halom mondatának első szavait, majd a zúgó, sötét semmibe hull tudatom.
Az előzőnél hosszabb ideig lebegek a két világ között, melyben nem csak a lelkiismeretemmel és a félelmeimmel viaskodom. A legyengült szervezetem ugyan görcsösen kapaszkodik az életbe, mégis van egy időszak, amikor voltaképpen felkészül arra, hogy nincs tovább. Ha nincs egy finom érintés, messze, valahol a távolban, ami elér hozzám, az ostorozó önvád és bűntudat nyer, hogy teljesen átlépjek. Kétségbeesetten kapaszkodok az érintés érzetébe, érzem, hogy az élők világából nyúl felém. Talán mégis számítok valakinek, még akkor is ha az utolsó szalmaszál reményt Jaden szavai ütötték el, ahogy kimondta, nem tekint a barátjának. Megérdemeltem, olyat tettem vele, amit barát nem tesz meg baráttal, mert jót akar neki. Szaggatott tudatom pislákolása után ismét sötétségbe borul minden. Bizonytalan vagyok abban, akarok-e újra a fény felé pillantani, vagy inkább választom örökre a sötétséget.
Nem tudom, mennyi idő telik el a világ számára, mire időként érezni kezdem, hogy valami időként megérint, hozzám ér. Nem csak ahhoz, ami kívülről vagyok, elér hozzám is. Jó érzés, megnyugtató. És ismerős.
A testem regenerálódása gyors, az emberekéhez mérve, a sokszoros, egymás utáni, nagy mennyiségű vérveszteségből felépülni viszont már nehezebb. A szürkés bőrszín ismét viaszfehér lett, ahogy kezdte a testem összeszedni magát, viszont soványabb lettem, valahonnan merítenie kellett energiát a szervezetemnek. A szárnyaim ismételten eltörtek, a szolgálók ebben is szakavatottan jártak el, a gyógyulásuk is halad.
Az ismételt szemnyitogatás után a félhomály nem vakít el és éreztem, hogy van valaki velem, ahogy a szárnyaim simítja. Megnyugtat az ujjak és a tenyerek hűvössége. Ha érzem, elvonja a kezét, puhán, halkan szólalok meg.
- Ne hagyd abba. Jó érzés. – becsukom újra a szemeim, belefúrva a párnába, ismét elalszok.
Még nem voltam azóta ilyen állapotban, hogy megmentett. Akkor megijedtem az érintésétől, rémülten elhúzódva, a reflex a védelemre, még bennem volt, hiszen nem olyan régen volt előtte részem bántalmazásban. Most viszont a világot és a biztonságot jelenti számomra ez az érintés.
Újabb csöndesség ereszkedik rám, de a tudat, hogy ő volt mellettem, jó érzéssel tölt el. Egészen addig, míg a tudatom végre nem jelzi, hogy nem csak hogy létezem a világban, de azt is, hogy mi történt. Keresem az érzést, hogy a szárnyaimnál van valaki.
- Jaden? – kinyitom a szemeim, keresni kezdem, ahogy megfordulnék, egyrészt a szédülés, másrészt a nem mozduló szárnyaim visszakényszerítenek. Rövid pihenés után hason akarok átfordulni, hogy Jaden felé fordulhassak, de ismét megakad a mozdulat félúton. Fújtatok egyet, és legalább már az nem fullad szánalmas köhögésbe.
- Hogy érzed magad? – óvatos a kérdésem, a félelem még mindig bennem van, hogy talán nem sikerült. Aggódom, aggódok érte. Gyermeki türelmetlenséggel vártam, hogy gyorsabban menjen a visszaváltozása, és a kérdések halványan zsonganak bennem ezzel kapcsolatban, meg is akaszt a további kérdésben.
– Szeretnék valamit mondani. – nem az elkövetkezendőket félek kimondani, ami majd utána jön, azt annál inkább. - Bocsánatot kérek, hogy megsértettelek a szolgálód előtt. – tudom, négyszemközt akartam Jadennel alkudozni, de kétségbeesettségem erősebb volt, hogy tovább kardoskodjak e mellett. Az érzelmeimre hagyatkoztam az észérvek helyett.
– Nem állt szándékomban, mégis megtettem. Sajnálom. Mindent sajnálok. – sütöm le a szemeim. – Egy kivételével, hogy megmentettelek. Azt megtenném újra. – keresem a tekintetét újra. És most jön az, amit félek kimondani, és annyira felizgattam magam, hogy pihennem kell pár légzés erejéig.

Re: Another way out Kedd Okt. 13, 2015 1:25 pm

Lassú, megfontolt iramban tűnnek rólam az elkorcsosulás hagyatékai. Külsőre nagyon látványos a javulás, a fogaim és az arcom bizonyos részeit leszámítva, már visszakaptam a testem. Ez a néhány apróság azonban pont eléggé zavarja az önérzetem ahhoz, hogy egyáltalán ne mozduljak ki a szobámból, jobban mondva inkább Adam szobájából. Nekiadtam a rezidenciám, ahogy bármi mást nekiadnék, ha cserébe megtenné azt a szívességet, hogy visszatér az árnyak mezejéről.
Az állapota ugyan stabil, stabilan kétes. Nap nap után oson el mellettünk, és nem változik semmi. Az aggodalom hullámai hol lanyhább, hol erősebben tomboló vihart kavarnak fel bennem, de erről néhány kényszeres mozdulatot leszámítva immár nem árulkodik semmi. A belső-mentális világomat is egyre jobban sikerül teljesen az uralmam alá vonni. Ugyan adódnak még néha apróbb balesetek, amikor először szembesültem a külalakom változásaival, a dühkitörés egészen pusztítóra sikerült. De a többi már elnézhető apróság volt csupán, úgy látszik, ha nincs, aki idegesítsen, egészen kiegyensúlyozott vámpír lennék én, költözik egy félmosoly az arcomra, ahogy lepillantok Adam nyugodt vonásaira, mellkasának alig mozduló, szabályos emelkedésére-süllyedésére.
Sosem gondoltam volna, hogy ennyire hiányozni fog a bosszantása.
A pillantásom lekúszik a szárnyait babráló ujjaimra, és a monoton, véletlenszerűen kanyargó simításokba belefeledkezve, a mosoly is fokozatosan leolvad az arcomról. Ez az egyetlen tevékenység, ami némi nyugalmat csempészik bűntudattal teli lelkembe.
Elvonom kezem, már épp felállnék, amikor meghallom a hangját. Azonnal felkapom a fejem, tekintetem az arcát, a tekintetét keresi, hogy megbizonyosodjak róla, nem csak a képzeletem játszott velem.
- Adam? – kap utána a hangom azonnal, reménykedve, de az újra lecsukódó pillái értésemre adják, hogy még alig van magánál. Talán egyáltalán nincs is, de az öröm, amit afelett érzek, hogy néhány pillanatra visszatért, nagy reményeket ébreszt bennem.
- Gyere vissza. Meg ne próbálj így lelépni – helyezem vissza a tenyerem a szárnyaira, így hogy tudom, hogy érzi, sokkal tudatosabban, lágyabban és aprólékos figyelemmel érintem.

Most már nem telik el sok idő, amíg újra magához tér. Ezúttal tisztább tudattal, élénkebben érzem a jelenlétét. Nyomban forgolódni is kezd, de a próbálkozásait hamar lefegyverzi a kezem, amit puhán, de szigorúan a mellkasára helyezek.
- Itt vagyok. Ne ficánkolj.
Nem hiszem, hogy tudna, de nem is engedném átfordulni. Nem véletlenül ültem olyan szögben, hogy ne pillanthasson rám, és ezt továbbra sem szándékszom feloldani. Egészen addig nem, amíg az arcom teljesen vissza nem változik. Épp eleget bámulhatta szörnyszerű mivoltomat, nehezen viselném a pillantását, így hogy tudom, mit kell befogadnia. A külsőmre mindig is kényes és igényes voltam.
A kérdésére halvány mosolyra húzódnak az ajkaim. Máris kezdi... nem is ő lenne. De örömmel tölt el, hogy él, és másodszorra is kitartott. Pedig jócskán megnehezítettem a dolgát. Legyen akármilyen kerge és fiatal, ez nagyon is tisztelnivaló a szememben. Bár tudnia, persze nem szükséges róla.
- Mindig is különös érzéked volt megragadni a lényeget – a hangomon áthallatszik a jókedvem. Nem is tudom, miért tartottam attól, hogy ha vissza is tér, már nem lesz ugyanaz. Szerencsére tévedtem. – Köszönöm kérdésed, remekül. Az előbb élvezhettem egy panorámás naplementét, és a társaság is igazán üdítő. – formálom még mindig mosolyogva a választ, érzékeim árgus szemekkel figyelik a reakcióit. – És te hogy érzed magad?
Szándékosan nem mondok semmit az átváltozásomról, most nem én vagyok a lényeg, hanem ő.
- Igen, hallgatlak – támogatom meg a kezdeményezését csevegő hangon, messzire akarom űzni a bizonytalanságát. Ám mikor meghallom, hogy melyik témát veszi elő, egy apró, hangtalan sóhaj hagyja el a mellkasom. Ezaz, Adam, ismét, bele a közepébe. Miért is lepődöm meg?
Megvárom, amíg végigmondja, csak akkor szólalok meg.
- Egyrészt. Nem az én szolgálóm, hanem a tiéd. Másrészt. Már átrendeztem az emlékeit. És harmadrészt... most már tudom, miért tetted – a mondandómat igyekszem rendezetten előadni, hogy ne erőltessem meg vele, és ne is maradjon benne kétség. – Nincs okom haragudni, így a bocsánatkérés sem szükséges.
Azzal igazából én tartoznék, de akárhogy tervezgettem, most mégis nehéz előhozakodnom vele.
Ő nem találhatja meg a tekintetem, de én látom, ahogy lesüti a szemeit. Gondolkodik, talán őrlődik is valamin, hogy kissé tereljem a figyelmét, óvatosan a szárnyai tövére helyezem ujjbegyeimet, és lassan, egyenletes simítással végigkövetem a fehér tollazat vonalát, egészen a csúcsokig, majd ráérősen vissza, mintha csak szórakozottságból babrálnék vele, de közben nagyon is érdekel, hogy mindenhol egyformán érzi-e. És hogy milyen lehet, ha ébren játszadozok vele. Furcsa, de ezelőtt sosem érintettem a szárnyait, fel sem tűnt igazán, hogy az is érző része.
- Semmit ne sajnálj, Adam. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy mindenki úgy cselekszik, ahogyan az adott helyzetben helyesnek véli.

Adam & Jaden

₪

Re: Another way out Kedd Okt. 13, 2015 8:28 pm

Jaden – Adam

A folytonos hívása, majd annak hirtelen megszűnése okozná-e, hogy mégis kinyitom a szemeim, lényegtelen, hiszen mindkettő egy valakihez köthető. És szeretném még érezni az ujjait a szárnyaimon, mint a legjobb barát karjait a vállaimon. Megfog, megtart, s nem engedi, hogy olyan útra térjek, amire még nem kéne rálépnem.
Jó hallani a nevem Jadentől. Elégedetten dünnyögök, még nekem sincs fogalmam, mit akartam mondani, belesüpped a pihenésbe, és még érzem, ahogy ujjai ismét a szárnyaimon vannak.

Fordulok, legalábbis próbálok, mert látni szeretném, hogyan van, azt pedig semmi más nem tudja nekem megmutatni, mint Jaden tekintete. Karja befogja az enyémet és érzem a tenyerét a mellkasomon. A megszokott hideg kéz, ami számomra elengedhetetlen Jadenből, és nem is tudnám máshogy elfogadni. Így a heves szívdobogásom megnyugszik, nem pedig ráhajráz. Mégis, megpróbálok megfordulni, mert látni szeretném, hiába nyugtat meg a hangja, látnom kell. De alapvetően gyenge vagyok hozzá képest, ha erőm teljében lennék, akkor is. A második próbálkozás után feladom. Mélyet sóhajtok.
- Jó. És örülök.
Kezem a kézfejére helyezem, nem hagyom, hogy onnan levegye. Szinte kapaszkodok a kezébe. Mélyeket lélegzek, bár le vagyok gyengülve, nem hagyom elvándorolni a gondolataimat. Rövid időre behunyom a szemeim, ahogy kihallom a derűt a hangjából. Nem érdekel, ha éppen kinevet. Még inkább megértettem, mennyire fontos a barátság, a mások felé érzett érzelmek, és mennyire pusztító tud lenni a harag, a félelem, a fájdalom. Még jobban megerősödött bennem ez az érzés és egyben tenni akarás.
- Naplementét? – pattannak ki a szemeim, és elkapom a kezemet, az övével együtt, a mellkasomról és megforgatom, rémülten. De nem látok semmi olyat, sőt, tökéletes, emberi kezet látok, s tapintok. Megkönnyebbülten veszek mély levegőt és elfelejtem levenni a kezem a kezéről. Még mindig félek, hogy kisiklik az ujjaim közül, mint a barátságunk. Álremény, de még szeretném ebbe ringatni magam.
– Társaság? – körbenézek, amennyire tudok, de csak magunkat érzékelem. – Ha viccelődsz, az már biztos jele, hogy jól vagy. – mosolyodom el fáradtan, és el is tűnik a kérdésére, megrándul a kezét tartó kezem, ha még nem vonta ki belőle. A testem gyógyul, a lelkem azonban ... Néma maradok egy rövid időre, majd halkan válaszolok.
- Nem tudom.
Sokféle érzelem kering bennem, és a testem is még most tér csak magához, egy része a tudatomnak még máshol kóborol.
Az én szolgálóm. Megrándul a szám széle, az ilyen kifejezéseket sosem kedveltem, még ha el is fogadtam, hogy Jaden világában megszokott.
- Sajnálom, nem akartam gondot okozni.
Kényelmetlen helyzetbe hoztam, még ha muszáj is volt megtennem, nem akartam, hogy így süljön el. Jogosan volt haragos felém, mint ahogy én is jogosan tettem azt, amit.
Akárhányszor akarok felé fordulni, hogy láthassam, megállít a keze, vagy a karja. Végül tényleg feladom, hogy felé forduljak, inkább csak fekszem, oldalt fordulva.
Kinyitom a számat, hogy folytassam, de az ujjai megérintik a szárnyam tövét. Az épebb szárnyamon siklanak végig az ujjai és csendben maradok, amíg hozzá ér. Csupán egy helyen nem érzem, ahol a sínek rögzítik a szárnyam. Amit nem tudok viszont irányítani, az két dolog: nagyon érzékeny az érintésére, bele-beleremeg a szárnyam, másrészt egy helyen csikis, a vége felé, ott meg is rándulok, felkuncogok, a fájdalomcsillapító még hat, így nem fulladok bele a fojtott kuncogásba.
De végül elkomolyodok.
- Attól még sajnálhatom. Azt hiszem.
Csendben maradok egy ideig, szedem össze nem csak az erőmet, de a bátorságomat is, hogy feltegyem végre a kérdést.
- A szavaid... – nem tudok, hogyan belekezdeni, elhallgatok, majd újrakezdem, nem tudom kimondani, mert félek a választól. – Menjek, ha jobban leszek?
Ha mennem kell, akkor valóban nem tart a barátjának. Akkor elég lesz csak annyira jól lennem, hogy elvonulhassak valahová. Ahhoz elég kis idő is. Amit viszont nem veszek észre, hogy Jaden kezét úgy fogtam meg, hogy tudattalanul közel vonjam magamhoz, az arcát, de legfőképpen az ajkait.

Re: Another way out Szer. Okt. 14, 2015 12:43 pm

Azért megkönnyebbülök, amikor feladja a mocorgást, nem mintha nem tudnám megakadályozni, ha esetleg nem tenné meg magától, de nem szívesen alkalmaznék rajta erőszakot. Saját bőrön tapasztaltam, milyen érzés, ha mások korlátoznak a mozgásban, amikor az akaratod nem jelent többé semmit, és amíg tudom, szeretném megkímélni ettől. Ehhez persze az kell, hogy engedelmes beteg legyen.
Már-már dejavum van, amikor a kezembe kapaszkodik, csak a szituáció más egy kicsit. Tenyerem belesimul mély lélegzetvételeibe, nem szándékszom elmozdítani, ezúttal nyugalmat, és nem veszélyt akarok közvetíteni számára.
Kis híján felnevetek a riadalmán, amivel a naplementére reagál, és engedelmesen hagyom, hogy körbevizsgálja, megtapogassa a kezem, már csak azért is, mert láthatja, és osztozhat az örömömben, hogy immáron teljesen visszaváltozott. Ahogy végigsimít a tenyeremen, egy pillanatra végigszalad a gerincemen a hideg, és ujjaimmal ráfogok az övéire.
Nem vagyok rest kihasználni, hogy alig tért még magához, mindig is imádtam ugratni. De érzem is magamon, hogy rég volt ennyire jó kedvem. Valószínűleg a hirtelen több mázsányi megkönnyebbülés a felelős a dologért.
Ami képes lelohasztani az arcomról a mosolyt, az a bizonytalan, halk szavú válasza, ami mögött tépelődések sorozatát érzem lapítani.
- Megerősödsz majd. Hidd el nekem, jobb leszel, mint újkorodban – ígérem neki, mintha az ellátásán kívül ezt is biztosítani tudnám. De tudni akarom, és ha akarom, akkor az úgy is lesz. A derűs hangszín ellenére minden szavát komolyan gondolom.
- Gondot? Ezt inkább nekik mondd. Elvégre miattad tértem vissza sanyargatni őket – csavarok megint csak egy kicsit a mondanivalóján. Nem mintha nem érteném, hogy mire gondol. Inkább olyan ez tőlem, mint egyfajta sajátos köszönöm, hogy megmentettél attól, ami a halálnál is rosszabb. Már ha konkrétan kimondani talán sohasem leszek képes.

Úgy érzem, mintha gombonként haladnánk, még mindig súlyok terpeszkednek a mellkasán. Hiába akarom ellazítani, valami még mindig nem ereszti. Pedig hosszú percekig elidőzöm az új játékszeremmel: a szárnyaival. Játékos mosollyal figyelgetem a reakcióit, és el vagyok ragadtatva a hatalomtól, amit az érintésem gyakorol rajta.
Hirtelen annyira szívszorítóan fiatalnak, ártatlannak és törékenynek látom, mindent birtokol, amit én már rég elvesztettem, vagy talán sosem voltam. A sérüléseivel, és a hamuszürke szárnyaival... ez a kettő annyira fájdalmas kontrasztban van egymással, hogy a mélyre bújtatott bűntudat ismét erőre kap bennem. Hihetetlennek tűnik, hogy majdnem elpusztítottam.
Emlékszem, akkor is valami ilyesmit éreztem, amikor a jágerek karmaiból kellett kikaparnom. Bár akkor sokkal rosszabb látványt nyújtott, és azóta sokkal értékesebb lett számomra.
- Szíved joga – simítom el a mondandóját, ráhagyva, ám akadozó hangja, tapogatózó szavai megsejtetik velem, hogy kiengedi végre az óriást, amit eddig kerülgetett. Szemöldökeim halványan összefutnak várakozásomban, feszült figyelmemben.
Végül, mikor kiböki, összepréselem az ajkaim, hogy ne fussanak azonnal mosolyra, és balommal az ágyra támaszkodva közelebb hajolok hozzá, hogy ne kelljen elvonnom tőle a karom.
Szinte érzem a feszültséget a levegőben, az érzései olyan vadul kavarognak, hogy kihallom a pulzusát. Szorongatja a várakozás. Én pedig néhány kínzómásodpercig néma maradok, csak őt figyelem.
Már a nyelvemen van a válasz, amikor – bármennyire is gonoszság tőlem – nem tudok ellenállni a kísértésnek.
- Mi az, hogy ha jobban leszel? Feltalálták már a hordágyat... – kezdem halkan, de határozottan, tisztán érthetően, egészen addig, amíg bele nem esem a saját csapdámba, és a pillanat pattanásig feszített hangulata kipukkasztja belőlem a nevetést.
Automatikusan lehajtom a fejem, le a párnájára, a vállán pihentetve meg a homlokomat, majd még mindig nem tudva abbahagyni a kuncogást, az arca felé fordulok, és próbálok enyhíteni a bűnömön.
- Ne haragudj... sajnálom... – szorítom meg jelzésértékűen, bűnbánóan a kezét egy pillanatra. – A helyzet az... hogy megint az adósoddá váltam, tehát még akkor sem tehetnélek ki, ha úgy akarnám – nyugszik meg a légzésem és a vidámságom fokozatosan. A tekintetem valahogy a nyakán találja magát, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kívánom a vérét, de a kísértés ezúttal parányi az akaraterőmhöz képest.
- Azt teszel, ami jól esik – szólalok meg végül halk, mély tónusú hangon. – Ha maradsz, szívesen látlak – araszolok egy kicsit közelebb hozzá, a leheletem talán már érezheti a nyaka bőrén. Átfut az agyamon a gondolat, hogy... Vajon mi járhat most a fejében? Vajon hogy reagálna? Elvégre már kétszer kis híján a halálát okoztam. Fél tőlem? Vajon elhúzódna? Merre húzzák a reflexei?

Adam & Jaden

₪

Re: Another way out Szer. Okt. 14, 2015 8:09 pm

Jaden – Adam

Nem veszi el a kezét, ez külön megnyugtat, a mocorgást is abbahagyom. Megnyugodva veszek levegőt. Itt van.
Ez csak addig tat, amíg a tréfája riadót nem fúj, és újból mocorogni kezdek, hogy aztán a kezére figyeljek inkább. Nincs semmi jele annak, hogy baja esett volna, és még az az átváltozás is eltűnt róla. Ahogy az ujjai rázáródnak az enyémre, visszavonom magamhoz, el nem engedem.
Az öröme és jókedve elér, ki is hallom hangjából, újból megnyugtatva és lenyugtatva. Öröm csendül ki a szavaiból, vele együtt remélem, hogy így lesz. Hogy vele is így lesz.
- Ugyanezt kívánom neked is. Szeretném. –szinte javítom, mert felmerül bennem az a kérdés, ami korábban is gyötört. Mi van, ha mindent elrontottam?
Halvány mosoly jelenik meg a szám sarkában.
- Nem is sanyargatod őket. És... örülnek neki, hogy sanyargatod őket. Mert az azt jelenti, hogy itt vagy. – láttam a tekintetüket, ahogy megpillantották őt. Úgy vették körbe, mint a legdrágább kincsüket, féltő óvatossággal és tisztelettel. Ezt nem lehet félelemmel kiérdemelni, és akkor, ott éreztem először, hogy Jaden győzött.
És éppen ezért szorul össze továbbra is a mellkasom, összezavarodtam attól, amit kavartam és a vége az lett, hogy elveszítettem a barátságát és ez megrémít.
Ahogy viszont a szárnyamhoz ér, csak arra tudok figyelni, a szavam elakad, a lélegzetemmel együtt. Érzékenysége mellett a jóleső érzés, hogy hozzáér, teljes boldogsággal önt el. A rezdülések éppen olyanok, mint amikor a lábamhoz ért, nem is olyan régen. A jóleső borzongásé, a régen kapott érintésé. Szárnyaimnak ez új, még sosem érintette igazán és vágyom arra, hogy teljességgel megérintse. Senkinek sem engedtem meg eddig, egyedül csak egy valakinek engedtem eddig. Akarom ezt az érintést, a játékosságot. És éppen ennyire fáj is, mert érzem, elveszítettem ezt és talán ez az utolsó alkalom.
Néma feszültséggel várom a válaszát, amit nem kapok meg azonnal. Kétségbeesek és fájdalmas bizonyossággal csukom le a szemeim, mert igenlő választ várok.
- Értem... akkor.. megyek. – nem fogom engedni, hogy lássa a könnyeimet, a világ teljesen összeomlik a számomra, teljesen elernyed a testem, megadóan, hogy aztán a hirtelen felcsendülő nevetés és a felülni készülő mozdulataimba belesimuljon Jaden keze és homloka. Nyugton maradok, elveszve nevetésének zengésében. A nevetésének dallama is mindig elbűvölt, a benne rejlő határozott szilárdság, a magabiztosság, a tapaszalat, a megingathatatlanság sugárzik belőle felém, s hagyom, hogy elborítson. Nevetésébe azonban most újabb dallamok csatlakoznak: a felszabadultságés és a játékosságé. Szívmelengetően érintenek meg, elveszek bennük, minden fájdalmam ellenére és meglepettségére, megértve, hogy tréfálkozott.
Hűvös homlokának érintése megnyutat, mozdulatai a nevetés közben rajtam is áthullámoznak, visszatükrözve mosolyát, magam is elmosolyodom.
- Nem haragszom. – szorítom meg finoman vissza a kezét, amit örömmel teszek, nem engedte el, megtartott, itt tartott vele.
- Fenébe a te tartozol én tartozok dumával! – pillanatok alatt felmegy bennem a pumpa.
– A barátod vagyok, pont azt nem fogom nézegetni, hogy mennyivel jössz nekem! – szinte kidagadnak a vérszegény erek a nyakamon a mérgemtől.
– A barátom vagy és akármennyiszer megteszem, mert szükségem van rád! – mély levegőt veszek a végén. Kimondtam. És ez az igazság.
Lenyugszom, de egyben el is szomorodom a válaszától.
- Jól esik, hogy ennyi szabadságot adsz. – puha tapogatózássá válik a hangom. – És te szeretnéd, ha maradnék?
Kezem hozzá nyúlik, hátrafelé, még ha nehezen is megy, a szárnyaim rögzítettsége némileg akadályoznak benne. Őt keresem a kezemmel, ahogy megérinti a nyakam a lehellete, kezem szinte felé kap, hogy magamhoz tudjam húzni, teljesen bezsongok, ha elérte a karom, a gyenge erőmmel is, de vonom magam felé.
Már szinte megtörténne, amikor elém villan az arca, a tekintete, ahogy rám nézett, mielőtt elájultam a vérveszteségtől, és a vágyamon erőt vesz a féltésem felé, kezem húzás megáll.
- Bocsáss meg, nem akartam akaratod ellenére tenni. Sajnálom.
Szívem hevesen kalapál, és hiába lazul a kezem fogása, az egész testtartásom arról árulkodik, hogy akarom, megtegye. Viaskodom magammal.

Re: Another way out Csüt. Okt. 15, 2015 10:46 pm

Egyre inkább kerülget egy érzés, miszerint elkiabáltam ezt a nem változott semmit dolgot. A bizonytalan szavaiból, lesütött pillantásaiból, szomorkás rezdüléseiből hamar megsejtem, hogy valami azért még sincs teljesen rendben. Első meglepettségemet és éledező aggodalmamat azonban egy halvány mosoly váltja fel.
Hát persze. Mielőtt eszméletlenre gyötörtük volna egymást, éktelenül haragudtam rá. Ronda dolgokat vágtam a fejéhez, amiről én már csaknem meg is feledkeztem, de ő aligha.
- Én már rég rendben vagyok, te szunyókálsz lassan egy egész évszázada – cukkolom finoman, és szeretném, ha az előbbit el is hinné, kezem sértetlen állapota eleve egy jó bizonyíték, és a személyiségem is csaknem teljesen visszaalakulóban.
Az arcomat nem kell látnia, örülök, hogy még nem jutott eszébe firtatni a kérdést, tulajdonképpen miért nem szemben ücsörgök vele.
- Itt vagyok – ismétlem meg a szavait egy kissé elgondolkodva. – De nem azért, hogy a szolgálóimmal törődjek. – Voltaképp fogalmam sincs, hogy mivel kellene törődnöm. Rosan nélkül a napjaim kiüresedtek. Az emberi világtól visszavonultam. A bosszúmat beteljesítettem, igaz, maradt még egy elvarratlan szál, de az már nem igényel sok időt.
Nem tudom, mi az, ami felé fordulnom kellene. Annyi bizonyos, hogy ismét válaszúthoz érkeztem régóta hömpölygő életem lineálján.
Ami a kapcsolataimat illeti... hosszas eltűnésem egyedül Adamnek tűnt fel. Még pontosabban ő volt hajlandó lépéseket tenni a kiszabadításomért. A drága teremtőm ezek szerint kivárta volna a pusztulásomat. Ez a gondolat pedig halkan felmorranó dühöt és keresetlen féltékenységet ébresztget bennem.
Ahogy a szárnyaihoz érek, azonban kiszorítok a fejemből minden zavaró tényezőt. Még véletlenül sem akarok neki nyomasztó érzéseket átadni. És szépen lassan le is köti minden figyelmem, amit csinálok.
- Sajnálom, hogy eltörtek – szólalok meg halkan, őszinte szomorúsággal a hangomban, ahogy az ujjaim a szürke, finoman meg-megremegő tollak között kóborolnak. Teljesen lenyűgöz a jelenet. – Azt hiszem, kitaláltam, hogyan kárpótoljalak érte – jelenik meg egy kis ravaszkás görbület a szám sarkánál. Észreveszem, hogy bennem is felpislákol egy érzés, amit nem is tudom, mikor éreztem utoljára.

A viccem gonosz volt, nagyon gonosz, el is fogna a bűntudat, ha nem nevetnék ennyire, ám az utóbbi idő utáni felszabadultság, úgy látszik, ilyen formában óhajt jelentkezni. A vállára érkező homlokom szépen visszanyomja az ágyra, nem, Adam, ne is reméld, hogy bárhová is elengedlek, pláne ilyen állapotban.
Hirtelen fellobbanó indulata meglep, de egy pillanatra sem zökkent ki, pontosan tudom az ellenszerét.
- Nocsak, a nephilimünk nem szereti, ha a saját szavait hallja vissza? – a hangomból szinte süt a játékosság, mert hát látom, most már átlátom, mit miért csinált. És a próbálkozása – józan fejjel – annyira megragadott, hogy képtelen vagyok haragudni rá emiatt.
Ahogy ontja magából a mondatokat, a kezem egyszer csak kimozdul a mellkasáról, majd felkúszik az arcához, hogy a mutatóujjam puhán, de határozottan az ajkaira simuljon.
A végén mégis olyasmi csusszan ki belőle, amiről nem vagyok biztos, hogy tényleg ki akarta mondani. A gondolatom azonnal felel: „ahogy nekem is”, de az ajkaim nem mozdulnak. Inkább csak közelebb hajolok hozzá, egészen addig, amíg az ajkaim is súrolják a nyakát.
- Itt vagyok – biztosítom róla ismét, lehelet-halkan, a bőrén formálva a szavakat. Formailag ugyanaz, mint az előbb, de a jelentése immár teljesen más.
- Szeretném... – suttogom, bár nem is vagyok teljesen biztos benne, hogy pontosan mire válaszolom. (Dehogynem vagyok biztos.)
Nincs szándékomban megharapni, csupán eljátszom a gondolattal, mit éreznék, és ő mit érezne. Amikor utánam nyúl a karja, tudom, hogy a sürgetés dolgozik benne. Függő lett. Túl sokszor és túl nagy mennyiségű vért vettem el tőle.
- Hogyan tudnád akaratom ellenére tenni? – kérdem, már-már ártatlanul, miközben az ajkaim kissé feljebb mozdulnak a nyakán. Szabad tenyerem vigyázva az alattam elterülő szárnyára helyezem.

Adam & Jaden

₪

Re: Another way out Pént. Okt. 16, 2015 1:54 pm

Jaden – Adam

Egy évszázada?! Hirtelen majdnem elhiszem neki, de megértem a tréfát benne, viszont amit előtte mondott, az jobban foglalkoztat.
- Biztos? – érzékeim tapogatóznak utána, keresve azt az árnyékot benne, akit időnként éreztem benne. Addig nem lesz nyugtom, míg azt az árnyékot el nem tűntetem a lelkéből. A kétségeim viszont újból előtörnek. Mi van, ha az is ő? Ha az ő? El tudom majd fogadni úgy is? Mellette szeretnék lenni.
Elgondolkodva nézek bele a félhomályba, elér Jaden merengése. Az üresség, amit érez, elszomorít. Ugyanezt éreztem, mikor elveszítettem a családom. Nem volt célom, hiszen ami volt, az ott volt előttem a sírban. Finoman megszorítom a kezét.
- Itt vagyok melletted. Rám támaszkodhatsz. – nekem senkim sem volt, akire támaszkodhattam és ez a mai napig gyötör. Akkor ébredtem rá, mennyire elzártam magam a világtól és hogy mennyire nem vagyok hasznára senkinek. – Szeretnék segíteni.
Ahogy a szárnyammal foglalkozik, még valamire ráébredek. Senki előtt sem tudtam az lenni, aki, mióta elvesztettem a családom, egyedül Jaden előtt. És hogy mennyire hiányzik mindez, az érintésével értettem meg. Jó érzéssel simulok bele az érintésekbe. Egy baráttól érkezik, akivel közös lett az utunk.
- Nem sajnálom. – megilletődök a hangszínétől, csendes marad a hangom is. – Megérdemlik a törődést. Nélkülük nem lehetnék az, aki. – szinte rádöbbenek, hogy a bűntudatom miatt még saját magam egy részét is képes voltam letagadni. Pedig a nélkül nem tudtam volna megmenteni Jadent. – K... kárpótolni? – az, ahogy a szárnyammal játszik, bőségesen kárpótol, sokkal több jelentéssel bír, mint amennyit most képes vagyok felfogni. – Ne is hagyd abba. – mert ezt veszem kárpótlásnak, amit éppen a szárnyammal tesz.

Meglep ez a közelsége és közvetlensége, és éppen annyira el is varázsol, még erősebbnek érzem azt, hogy barátok vagyunk, még akkor is, ha a félsz, hogy kirak, bennem van, mint ahogy a szavai is bennem zsonganak arról, hogy nem vagyunk barátok. Nekem Jaden az, tudom. Érzem. A nevetése erőt és reményt, mint ahogy a szavai is megerősítik ezt bennem. Hagyom magam visszadőlni az ágyra.
- Én csak jót akartam. – durcásan vágok vissza, mégis elgondolkodom. Vajon tényleg jól tettem? Talán túlaggódok mindent? Érzéketlen lennék mások vélelmei irányába? Nem lennék tekintettel Jaden akaratát illetően?
Elnémulok, ahogy az ujja némaságra készteti a mondanivalómat. Feszült figyelemmé változik bennem minden. Talán... talán mégsem akarja a barátságot?
Mélyet lélegzek, ahogy közelebb hajol, majd becsukom a szemeim, ahogy a nyakamnak suttogja a szavakat. Szeretné! Széles mosoly jelenik meg az arcomon, a boldogságé. Bolond voltam megint. Túlreagálok és bonyolítok mindent!
Megremegek, ahogy megérint a bőrömön, nem bírok ellenállni a késztetésnek, akarom, hogy belém harapjon, hogy újra érezhessem, átélhessem azt, ahogy belőlem táplálkozik.
Tenyerem a tarkójára simul, mintegy kényszerítve, hogy ne vegye el a nyakamról. De az arc és a tekintet elém villan. Jadené, ahogy rám tekint. Az ajkai érintése, és vele együtt a kezének érintése a szárnyamon egy rövid időre a mennyekig repít. Azt akarom, hogy soha ne múljon el ez a pillanat.
A tekintet hirtelen vág belém az emlékeimből, megrándulok és megpróbálok kiszabadulni, akármennyire is vágyom mind a harapására, mind a szárnyaim érintésére.
- Úgy... úgy éreztem, hogy nem akarod megtenni, akkor. – ha fel tudok kelni az ágyból, akkor le is rogyok az ágy mellé, furcsán, védve a szárnyaim. Még szédülök. Az arcát keresem, a tekintetét, már ha egyáltalán ki tudtam szabadulni a kezei alól.
- Nem akartál akkor inni belőlem és én erőltettem. Tudom, hogy jót akartam neked, de... – elbizonytalanodom. A vágy a harapása és az érintése után nagyon erős, a kissé pirult arc és a légzés kitűnően árulkodik erről. És a kezem is, ahogy a nyakam felé indul, hogy megérintsem ott, ahol az előbb Jaden ajkai voltak, hogy aztán a kezem az arca felé induljon el, a szemeit keresve.
- Örülök, hogy jól vagy. Aggódtam érted. – hogy látom az arcát, ha engedi, sokkal inkább megkönnyebbülök, mint ahogy a kezéről láttam, nagy baj már nem lehet.

Re: Another way out Vas. Okt. 18, 2015 1:25 pm

Ezer év alatt volt időm eltöprengeni a hazugságok fenomenológiáján. És cseppet sem mondanám magam a hagyományos értelemben vett becsület mintapéldányának. Sajátos értékrendet alakítottam ki magamnak, amibe a hazugság megkerülhetetlen eszközként olvad bele; a harc, a taktikázás, mások megtévesztése és legyőzése, mind-mind elemi erővel táplálta és szolgálta ki a zsigereimben mocorgó hatalomvágyat. Hozzászoktam a társaságához, és élveztem is a jelenlétét.
Aki pedig könnyűszerrel alkalmazza, az ellen sokkal nehezebb fegyverként bevetni. Legalábbis megingathatatlanul hittem ebben.
Mégis, furcsán szíven ütött, amikor Adam kimondta, hogy most már nem tartozik többé, szabadon távozhat a rezidenciámról. Hirtelen hazugságként tűnt fel előttem minden egyes szó, rezdülés és mozdulat, amit az emlékeim őriztek vele kapcsolatban. És az ereje elsöprő volt.
Ritka esetek egyike, amikor a fegyver a használója ellen fordul. De hát a golyó is annak a kezéből a leghalálosabb, akiből sosem várnád, hogy rád fogná a pisztolyt. Érdekes, de Adam az egyetlen olyan lény ezen a világon, akinek soha egyetlen szó erejéig sem hazudtam. Sem támadásból, sem kíméletből. Még akkor sem, ha tudtam, hogy ezzel fájdalmat okozok neki. Talán nyersnek tűnök a szemében emiatt, érzéketlennek, pedig még csak nem is feltétlenül szándékos, ez valami olyasminek a jele, amit a mai napig nem tudnék megfogalmazni.
A hallgatás, a kitérés és a játék persze más kérdés.
- Engem nem lehet csak úgy legyőzni. Mindenből felépülök – játszik a hangom a komolyság és a tréfa mezsgyéjén. Mellesleg mért is gondolnám máshogy? Tekintélyes korú vámpír vagyok, megéltem már egyet s mást. Alig várom, hogy visszatérjek a jágerekhez, és nekik is megtanítsam, mi jár azért, ha azt hiszik, hatalmuk van felettem.
Ahogy kimondja, hogy támaszkodhatok rá, és szeretne segíteni, akaratlanul is felrémlik bennem az ígéretem, hogy szólok neki, ha hasonló akcióra szánnám el magam. Megígértem, de hogy is teljesíthetném? Akkor túlságosan dühös voltam...
Vegyes gondolatok mozognak bennem, ahogy a szárnyairól beszél.
- Örülök, hogy végre rájöttél erre.

Hamarabb elficánkol előlem, mint mielőtt elhúzódnék tőle. Egy percig sem gondoltam komolyan, hogy megharapom, de tudnom kellett, látni a saját józan szemeimmel, hogy csakugyan függővé tettem.
- De...? – teszem fel halkan a kérdést, nem is a válaszra várva, sokkal inkább azt érzékeltetve, hogy nem létezik semmilyen felelet erre. Ahogy végignézek rajta, miközben ott kuporog a földön, félve, a szárnyait védelmezve, előlem menekülve... valami nagyon nehezet érzek a mellkasomra ereszkedni.
Szándékaim szerint még mielőtt még az arcomat is megpillanthatná, felegyenesedek az ágyról, és hátat fordítva neki az ablak felé indulok. Odakint már sötétség őrködik a birtokon, és bennem is egyre inkább teret hódit.
Az ablakpárkány kellemes hűvöse örömmel fogadja a tenyereim.
- De akartam – vallom be kesernyés szájízzel. – A véred olyasmi... – ám itt inkább megállok, jobb, ha nem tud róla, hogy nem csak ő vált függővé, bár kisebb a kísértés, számomra is különlegessé vált az ereiben csörgedező nedű. Vámpír lényem kétség kívül akarta minden alkalommal, amikor lehetőség nyílt rá, hogy kortyoljak belőle.
- ...ami számomra tilos – fejezem be inkább ilyképp a mondatot. – Megígértem, hogy nem esik bántódásod a házamban, erre tessék.

Adam & Jaden

₪

Re: Another way out Vas. Okt. 18, 2015 3:19 pm

Jaden – Adam

- Ennek örülök. – felelem halkan. Az, hogy annyira megbántottam a saját taktikáját felhasználva, hogy megmentsem, vagyis egyáltalán nem jól kezelve a helyzetet, hogy a mellkasom még most is összeszorul. Nem akartam bántani, megbántani, és az a tekintet. Még most süllyedek szégyenemben.
Megszégyenülve némulok el. Annyira tagadtam magamban is, hogy az vagyok, aki, hogy nem vettem észre, más nem úgy tekint rám. Ezek szerint Jaden sem. Jobban ismer, mint én saját magamat. Megadóan sóhajtok fel.

Több irányból ér olyan inger, amire vágyom, a szárnyaimmal kapcsolatban még ugyan friss ez az élmény, de éppen olyan elemi erővel robbant rám és éppen annyira kívánom.
Eligazítom az útból szárnyaim, hogy rájuk ülve ne törjem el ismét, ezzel védve, miközben ahogy vágyom Jaden harapására a nyakamon, éppen úgy vágyom kezeinek érintésére a szárnyaimon. Alig érezhetően remegek ettől, ami egyáltalán nem a félelemé, hanem a vágyé.
- Újból megtenném, ha szükséges lenne. – felelem halkan, miközben már felfelé tekintek, keresve őt, miután már nem látom az ágyon.
Válaszára döbbenten némulok el. Lelkem mélyén rajongok, hiszen ezek szerint a vérem cseppet sem kellemetlen a számára és egyben morbidnak is érezhetném, hiszen hogyan lehet ilyenről egyáltalán beszélgetni? De mi nem emberek vagyunk, másképpen viszonyulunk ehhez. A döbbenet viszont annak szól, amit megértettem. Ahogy én függővé váltam a harapásától, ő is az lett a véremtől. Teljesen el tudnék süllyedni. Mit tettem!
- Sajnálom! – szakad ki belőlem, fejemet az ágynak döntve. Nem mondhatom, hogy nem akartam. Ha nem teszem, akkor nem hiszem, hogy ma így beszélgethetnénk.

A Nap első sugarai egy taxiban találtak. Egy ideje már próbálom visszatartani magam, de érzem, hogy ha ez így marad, megőrülök. Már jobban vagyok, eléggé ahhoz, hogy rendesen mozogjak és úgy döntöttem, hogy megteszem ezt a lépést. Más okból is, hiszen az emberek világában van életem, rendezni kell azt is, elsősorban azonban a függés elől menekültem, és mint ahogy megtudtam, nem csak én vagyok így ezzel. Nagyon nehezen tudtam megállni, hogy meglátva Jadent, ne úgy menjek oda hozzá, hogy felajánljam a nyakam, vágyva arra az érzésre, amit a közben érzek, hogy táplálkozik belőlem. De minduntalan, ha már nem bírtam tovább, elém villant az a tekintet, amit akkor láttam, és a lábaim a földhöz szegeződtek, a nyelvem megbénult. Amit mondott akkor, mikor az ágy mellé csúsztam, teljességgel ráébredve, hogy bármikor kész lennék odaadni a teljes véremet a számára, és hogy ezzel mit teszek vele, ha valóban megteszi.
Akármennyire is szeretnék Jaden mellett lenni, így nem tudok neki segíteni, mellette állni. Vajon ha egy ideig távol leszek tőle, akkor megszűnik? Hirtelen elhatározástól vezérelve döntöttem, amikor taxit intettem le. Annyira hirtelen, hogy voltaképpen nem közöltem senkivel a tervem, de a sürgetés, hogy megoldást találjak erre az érzésre, hogy teljesen Jaden mellett lehessek.
A dolgok azonban nem úgy alakultak, ahogy terveztem. Elég ideig voltam távol ahhoz, hogy az albérletem felmondja a főbérlő és már nem tudtam visszavenni. A berendezéssel már nem is foglalkoztam, csak időt kértem a holmijaim elszállításához a pincéből. A következő hidegzuhany a munkahelyem lett, vagyis az, hogy az már nincs. Felmondták a szerződést és még kártérítést is követeltek, szerződés nem teljesítése okán és még sorolhatnám.
Estére teljesen kimerülve rogyok egy egyszobás, egyterű albérletbe. A megtakarításaim szinte teljesen oda, még pár hónapig kitart, míg valamennyire rendbe jövök. Ezt viszont most csak hitelkártyával tudtam kivenni, a nevemre, és még be is kellett jelentenem a volt munkahelyem miatt.
Rövidre vágattam a hajam és frissen borotválkozva sem tisztább a fejem és nyugodtabb sem vagyok. Minden percben Jadenre gondoltam, azok a problémák sokkal valósabbak a számomra, mint az emberek világa. Mintha megfordult volna a kocka, a világ, a dolgok az életemben. Nem tudom eldönteni, melyik világ az igazi. Talán mindkettő. Nagyon hiányzik Jaden. És nem a harapása miatt. Az egész lénye hiányzik, a jelenléte, amitől biztonságban érzem magam, mintha lelkem egy részét tépném ki azzal, hogy nem vagyok vele. Ugyanezt éreztem akkor is, amikor rémültem iramodtam a nyomába. Nem veszíthetem el.
A rajz felett is csak ülök és bámulok a papírra egy ideje, erőltetnem kell a fejem is, hogy nekikezdjek. Végül elindul a kezem, és egy idő után már nem azt rajzolja, ami a kiadványhoz szükséges. Hegyes szemfog, metsző tekintet, karmok. Teljesen belemerülök.
Amit viszont nem tudok, mert elmerültem a saját világomban, hogy a ház főbérlője jáger és tisztában van azzal, ki is vagyok és nem túlzottan sokáig fog késlekedni. Főleg, hogy eléggé ismert és elismert jáger, csupán én vagyok vak erre, és nem csak jelen pillanatban.
Elér azonban az elvonási tünet azon állomása, amikor nehéz megállni dühöngés nélkül. Türelmetlenül csapom fel az asztalt, hogy felborul, és az egyik fotel is a falnál landol. Nem tudom, mit tegyek, vagy csináljak.

Re: Another way out Hétf. Okt. 19, 2015 1:35 pm

Lemondóan ingatom meg a fejem erre a nagyon is ismerős mondatra, amit annyira utálok hallani tőle. A legjobban a jószándéka zavar, ami miatt még csak nem is haragudhatok rá. Az a naiv jóakarat, amivel amennyire megkönnyíti, legalább annyira meg is nehezíti a helyzetemet. Sosem fog rájönni erre...
De túl sokat köszönhetek ennek a konokságnak.

Az utóbbi napokban nyakig beletemetkeztem a kutatásba, finom szövetű tervek bűvölésébe, az érdeklődésem egyetlen, jól meghatározható cél köré összpontosult: bosszúm kiteljesítésére, ami immár nem csupán az engem ért veszteség miatt sürgette a vérem, hanem a fogvatartásom és az azt követő sérelmek is csatlakoztak a listához.
Engem senki sem kezelhet fogolyként.
Pláne nem ilyen körülmények között. Ettől sokkal kisebb tettet is méltón megtoroltam volna, de ez... íriszeim néhány illanó pillanat erejéig karmazsinvörösbe lobbannak, valahányszor csak felidézem. Megpiszkált önérzetem már az első napokban figyelmeztette őket, jobban teszik, ha mélyre rejtik a kulcsot, és egy másodpercre sem veszik le a szemüket a cellámról, mert ha netán kiszabadulnék, és mégis újratalálkoznánk, cseppet sem fogják élvezni a randevút.
Látni akarom a szemükben a megfoganó vágyat, bárcsak azonnal végeztek volna velem.

Adam elől viszont gondosan titkoltam, mire is készülődöm, ha rákérdezett, mindig csak elhanyagolt ügyeimre hivatkoztam. Ebben pedig az is a segítségemre volt, hogy a függősége miatt nem sok időt töltöttünk egymás közelében. Minden alkalommal láttam a tekintetében a sóvárgással való küzdelmet, amit túlságosan is jól ismertem, és ami azért olykor bennem is előverekedte magát.
A szolgálóim még aznap tudtomra adták a távozását. Nem mondom, hogy nem értem meg, sőt, talán tényleg így lenne a legjobb, de azért egy szót, levelet – valamit – a tudomásomra hozhatott volna. Megszoktam már a hirtelen fellángolásait, de egyrészt a méltóságom igenis sértve érezte magát, másrészt pedig...
- Idióta! Menjen is! Ne adja neki az ég, hogy megtaláljam – füstölögtem első dühömben, de aztán tíz percre rá mégis kiadtam a parancsot, hogy kutassák fel a nyomait.
Kiváló érzékkel beleválasztott az időpontba. És leginkább ezért voltam rá dühös. Menjen, ha akar, de miért annyira nehéz egyeztetni róla?!
Vicc. A méreg fel és alá szaladozott az ereimben, ahogy az üres termeken csörtettem keresztül a szobája felé irányozva magam, hátha mégis méltóztatott hagyni valami morzsányi üzenetet.
Mindent összekavart. Megint.
Tegnap volt a napja ugyanis, hogy sajátságos meglepetésben részesítettem a listámon szereplő jágereket, félreérthetetlen üzenetet adva arról, hogy elsődleges céltáblámmá váltak. Vadászatot akartam. Méghozzá sportszerűt, és élvezeteset. Amikor a vad tisztában van vele, hogy eljönnek érte, csak idő kérdése, és minden éjjel erre a gondolatra hunyja le a szemeit. Ahogy fogynak, egyre esszenciálisabban érzem majd a vérükben a félelmet, a kétségbeesést... Mert egyenként tervezem begyűjteni őket.
Csak semmi sietség. Az elrontaná a játékot.
Ám épp, hogy megtettem a kezdő lépést a sakktáblán, ez a marha rögtön hátrányba kényszerít. Tudják, hogy a közelemben tartom. A kiszabadítása óta végképp nyilvánvaló. Tudják, hogy számít nekem, és előbb-utóbb azt is ki fogják deríteni, hogy szabad a préda. A kérdés, csak az, hogy ki találja meg hamarabb.
Viszont nem is ölhetem a keresésébe az összes időmet.

Amint leszáll az est, el is indulok a birtokról. Mára már jágervadászat volt a tervem, de az egyik szolgálómnak sikerült Adam nyomára találnia, és az utolsó percekben befutnia a hírrel. Megtehetném, hogy őket küldöm oda érte, de a megérzésem azt súgja, hogy ne bízzam ezt másra. Na meg Adamet is túlságosan jól ismerem.
Már csak arra kellene kitalálnom valamit, hogyan vigyem biztonságba anélkül, hogy elárulnám neki az igazat. És azt is remélem, hogy nem ma mozdult ki ihletet gyűjteni. Nem akarom, hogy bármi is lelassítson. Időben kell megtalálnom.

Adam & Jaden

₪

Re: Another way out Hétf. Okt. 19, 2015 6:43 pm

Jaden – Adam

Sokat aludtam, még többet pihentem és annál jobban vágytam arra, hogy Jaden hűvös ujjai ismét a szárnyaim tollai között játszadozzanak és még inkább sóvárogtam a fogai után. Kezdtem magam ismét tehernek és koloncnak érezni, és a faggatózásaim is jelezték, hogy Jadennek van egy olyan világa, ahová sosem fog belépést engedni. Tovább aggódtam, mert éreztem, hogy megint olyanra készül, ami a vesztét okozhatja. Ha azt teszi, amit sejtek, még haragudni is fogok rá, amiért nem tartotta be az ígéretét. Szomorú daccal kapartam össze magam, hogy minél előbb megtehessem, amit terveztem, miközben minden percben sóvárogtam arra, hogy itt legyen velem. Mint egy gyerek. Muszáj leszek távol tartani magam tőle egy ideig, mert így nem tudok az lenni mellette, akinek lenni szeretnék.

A tárgyalóasztal mellett ülve, csak a felhőket tudtam bámulni. Megnyugtattak. Mint Jaden tekintete és kezeinek érintése. Még szerencse, hogy egy jogász vállalta a képviseletem, különben még rosszabbul is járhattam volna. Még két szám kiadására köteleztek a sok minden felett, de nem érdekelt. A jogászra bíztam a képviseletet és beleegyeztem a két szám megalkotására, addig is lefoglalom magam valamivel. Fáradt voltam és hiányzott az a megszokott közeg, ahol addig voltam. Az a világ tűnt valósabbnak, mint ez. Megint újra szürke lett minden, mint minden egyes alkalommal, amikor egy-egy háború után úgy döntöttem, visszatérek. Üresnek érzem magam.

Az új főbérlő felesége kedvesnek tűnt, nyugalomra vágytam, semmi vitára, semmi túlzott közvetlenségre. Holnap nyakamba veszem a várost ismét, és ha más nem, mosogatófiúnak beállok valahová, senki sem fog bánkódni, ha három hét után lelépek, mert találtam jobb állást. De a számlákat ki kell fizetni és élni is kell valamiből.
A nyugalom viszont nem érkezik hozzám, felém, hiába teszem meg azt, hogy eljöjjön. Belülről feszít szét a hiány, hogy nincs, hogy nem teszi. Csak akkor kapok észbe, hogy mit is tettem, amikor a fotel elborul, nekiütközve a falnak. Meglepetten simítok végig az államon, majd túrok bele a hajamba. Így se jó. Kell a friss levegő, a séta, az talán jót tesz.
Felkapom a kabátot és a kulcsot, cipőt húzok. A szárnyaim sosem fáztak, de még a bal szárnyamat nem tudom használni, még nem gyógyult meg annyira, nem tudom lefoglalni magam repüléssel.
Rossz érzés fog el, ahogy kinyitom az ajtót, meg is áll a kezem egy pillanatra. Szokatlan csend van a folyosón. És sötétség, holott egyértelműen hallottam, hogy az előbb valaki végigment rajta. A kintről beszűrődő fényben meglátok egy alakot, mintha lapulna. Az ösztöneim azonnal riadót fújnak, halkan csukom be az ajtót, majd zárom kulcsra. Van tűzlétra, ha meglepni szánnak, nagyon remélem, hogy ott nincsenek. Az ablakhoz lépek, ahol a tűzlétra van, és teljesen felhúzom az ablakot, és kinézek rajta. Nem látok senkit és remélem, hogy nem is fognak meglepni. Még visszanézek és mivel a tárcám nálam van, viszont valamit nem kéne itt hagynom. Azt asztal alól kihúzom a papírcsomót, és a zsebembe gyűröm.
Az ablakhoz sietek vissza és kilépek a lépcsőre, igyekezve halkan, hogy aztán az utcára menjek. Mielőtt kilépnék a fő útra, a sarokról kilesek. Ketten vannak lent, akik úgy tesznek, mintha cigiznének, de látom, hogy várakoznak.
Láthatatlanná válok, bár nem sok erőm van hozzá, talán addig kibírom, míg a parkhoz érek, hogy eltűnjek onnan. Az úton a park felé sikerül átmennem, még egy rövid ideig figyelem őket, hogy aztán beljebb haladjak a parkon és olyan helyet keressek, ahol elő tudok úgy bukkanni, hogy ne keltsek pánikot és ne bukjak le. De aztán futásnak eredek, és bár kocogásnak tűnhet, szakavatott szem egyből kiszúrja, hogy nem éppen a kötelező esti kocogásomat végzem, főleg, hogy időnként hátra is nézek. Mit sem sejtve két dolgot: az egyik, hogy a mostani főbérlőm szerepel Jaden listáján és hogy éppen Jaden felé rohanok.
A világ nagyon is valóssá vált: az életemért futok és tudom, hogy gyenge vagyok, még a park átfutásához is, nem, hogy megvédjem magam.