Vassil & Blue

- Ez komoly? – pillant fel bosszús homlokráncolások közepette újsütetű kollégájára, akivel jelenleg – Amerikában tartózkodása alatt – összedolgozni kénytelen.
- Együttműködés ide, vagy oda, arról nem volt szó, hogy bébicsőszködnöm kell. Markov miatt tartózkodom itt, nem azért, hogy eltévelyedett jágernövendékeket térítsek vissza a helyes útra. Likvidáló vagyok, nem szárazdajka. Ez nem az én hatásköröm. – érvel indulatoktól karcos, pincetáji basszusán, miközben éledező haragjának első hullámai orrnyerge fölé vésik azt a bizonyos két, függőleges ráncot, amelyek a benne zajló érzelmi folyamatok szemmel látható tüneteiként jelennek meg minden egyes alkalommal, amikor elönti a feszültség. A sorozatos áramütésekhez hasonlatos impulzus olyképpen cikázik keresztül gerincén oda és vissza, akárha áram futkározna csigolyasorán.
- Nézd, Dragos. Alkalmazkodnod kell, amíg itt vagy. Nem tőlem származik az utasítás, hanem az Őrnagytól. Rangban feletted áll, rémlik? Amíg az ő területén tartózkodsz, azt teszed, amit mond. Látod ezt a pecsétet? – kérdezi komor arccal, zordonan zengő, katonás orgánumán Marcus, majd kinyújtja karját, és az egyértelműség kedvéért mutatóujjával rábök a Vassil elé tolt papír alján vöröslő, a Rend címerét ábrázoló, minden jager által jól ismert rajzolatra. – Ez azt jelenti, hogy nem saját hatáskörben, hanem a Marshall nevében járunk el. Tőle származik a parancs. Ebből kifolyólag nem kérdőjelezheted meg. – szögezi le kemény hangon Marcus Delay százados, aki ugyan – azonos rangú lévén - nem a felettese, de a new york-i jagerek felkent vezetőjeként valamilyen szinten rendelkezik vele. Neki pedig nem csak hogy kötelessége alkalmazkodni az itteni szabályokhoz, de jól felfogott érdeke is az, hogy jó viszonyt alakítson ki a helyiekkel. Már persze ha azt akarja, hogy segítsék, és ne hátráltassák feladatának teljesítésében.
Ezt végigpörgetve fejében végül kelletlenül a parancsot, valamint a pesztrálandó kollegina személyes adatait, eddigi élet-, és szakmai-útját magába foglaló dokumentumért nyúl, hogy mutató-, és hüvelykujja közé csippentve a karcsú terjedelmű, de annál tartalmasabb olvasmánynak ígérkező irat szélét, maga elé húzza a paksamétát.
- Legalább egy átkozott kávéval megdobhatnál, ha már a nyakamba akasztottad a kis fekete bárányt. – morog orra alatt fel sem pillantva a rendőrségi hivatalokban használt, olcsó pozdorjából eszkábált íróasztal másik oldalán posztoló, civilben nyomozói minőségben dolgozó, nyúlánk, lassan felengedő századosra. Amaz, a megnyert csata diadalától megkönnyebbülten, iménti szigorát veszítve, már-már kedélyesen elvigyorodik, majd, mielőtt kifordulna az irodából, hogy titkárnőért kiáltson, előzékeny kézmozdulattal saját, kényelmesnek tetsző, puha, kávébarna bőrrel kárpitozott fotelje felé int.
- Helyezd magad kényelembe, amíg átfutod az anyagot. Nem olyan vészes a kicsike. – mondja vállveregető hanghordozással és persze hazudik. Vassil pontosan tudja ezt, anélkül, hogy egyetlen másodpercnyi időre is felpillantana kollégája arcára. Természetesen nem hagyja megjegyzés nélkül a lódítás tényét, mindazonáltal elfoglalja a felkínált ülőalkalmatosságot, ami hajszálpontosan olyan kényelmes, mint amilyennek első benyomásra tűnt. Mintha angyalok habosította, dunyhapuha felhőgomolyon állomásoztatná hátsó fertályát.
- Hízelgő, hogy ennyire kreténnek nézel, Marcus. – jegyzi meg pikírten, hosszú, csontos, fegyverforgatáshoz szokott ujjaival türelmetlenül dobolva az asztal lapján, miközben látszólag minden figyelmét leköti az előtte heverő dokumentum sorainak áttanulmányozása. Neki már fel sem tűnik az, ami a nyomozónak szemet szúr: maga alá húzott lábai egyetlen szívdobbanásnyi időre sem maradnak moccanatlanok; termorosan reszketnek, izegnek-mozognak ültében.
- Neked Xanax kell, nem koffein. – ad hangot véleményének a hervadó vigyorú százados, majd végleg elkomorodva hozzáteszi:
- Voltál mostanában kirendelt pszichológusnál?
Vassil egyébként sem vidor vonásai kővé dermednek a kérdés hallatán. Állkapcsa megfeszül, doboló ujjai megtorpannak a levegőben. Dús, cakkos felső ajka felett megvonaglik egy ideg, jégkék íriszeiben haragszikrák villannak, hajával megegyező árnyalatban szőkéllő, szigorú vonalú szemöldökei összeszaladnak; találkozásuknál ismét feltűnik a két, függőleges ránc. Az orrnyerge fölé vésődött barázdák merőlegesen átszelik a vízszintes irányú vonalakat és ezzel mintegy bekockásítják tulajdonosuk homlokát.  
Nem fogalmaz választ a vérlázítóan tolakodó, de valójában nagyon is jogos, firtatózásra, ehelyett metsző pillantását kollégája mélybarna íriszeibe vésve, vészjósló lassúsággal felegyenesedik a fotelből, majd magához ragadja a Fekete Bárány dossziéját és szótlanul elhagyja a helyiséget.


Nem hiszi el, ha nem a saját szemével látja.
Kétkedve olvasta a Marcustól kapott iratokat, miután dühödten kicsörtetve a New York-i rendőr-főkapitányság robosztus betontömbjéből bevágta magát terepjárójának kormánya mögé. Fejcsóválva forgatta a képtelen jelentéseket tartalmazó lapokat. Akkor, ott úgy vélte, a Tékozló Leány – kinek helyes irányba terelését, nem kis nyomásra, kénytelen volt magára vállalni – szóló nonszensz beszámolóknak hangyatöknyi valóságalapjuk sincs. Teljességgel valószerűtlennek találta a gondolatot, hogy létezne olyan jager, aki szökött halhatatlanokat fog be és szállít le a szintúgy öröklétű megrendelőknek. Az elképzelés abszurd volta szkeptikus, örömtelen nevetést tépett fel a torkából.
Később rá kellett ébrednie, hogy a dossziéban olvasottak minden egyes betűje színigaz. Szinte érezte, ahogy az idegeit tépő indulatok szétszaggatnak néhány hajszáleret a fejében a felismerés pillanatában. Legszívesebben azonnal kirúgta volna maga alól a járgányt, hogy mély alapossággal móresre tanítsa a zavarodott Báránykát, amikor az a szeme előtt állt le bájcsevegni aznapi megbízásával, egy nyilvánvalóan elkényeztetett, apuci kedvence vámpírbarbival, akit végezetül épen és „elevenen” átadott a szintén vérszívó kuncsaftnak. Egy közeli épület falához simulva, annak jótékony árnyékába húzódva, rökönyödötten nézte végig, ahogy a leckéztetésre érdemes jagerlány csekkre cseréli a szőke szipolyt.
Hosszúnak mondható pályafutása során még sosem volt hasonlónak szem-, és fültanúja.
Kellően felmérgelődve folytatta a renegát kollegina megfigyelését az este további részében. Továbbra sem érzett harmatcseppnyi indíttatást sem arra, hogy energiát áldozzon a szemtelenül fiatal, konoknak és önfejűnek rémlő lány megzabolázására. Ezer százalékig biztos volt benne, hogy minden meggyőzésre tett kísérlete, minden érvelése süket fülekre talál majd. Ezzel az erővel megpróbálhatna rábeszélni akár egy villanyoszlopot is arra, hogy legyen hasznos, hithű katonája a Rendnek. Valószínűleg pontosan akkora sikert érne el vele, mint amekkora diadalra számíthat a fejvadászosdit játszó, renitens hölgyemény esetében, aki nyilvánvalóan úgy hiszi, hogy ő a legjobb bozótharcos a megyében. Nem csupán provokatív, ezüst szegecses, fekete bőröltözéke, fölényességet sugárzó mozdulatai és testtartása, de lekezelő arckifejezése, sötét szemeinek kihívó villanásai és szájának dacos tartása is önhittségéről árulkodik.
Játssza a rendíthetetlen vadászt, holott lövése sincs róla, hogy mi fán terem az igazi, test-test elleni, életre-halálra menő küzdelem.
Percről percre kövérebbre hízik a lelkét faldosó harag, ahogy a gondtalanul gyümölcslevező, majd kedélyesen dohányozgató Báránykát figyeli, annak tudta nélkül. Gyakorló jager-századosként, megannyi sikeres küldetéssel és győzelemre vitt harccal a háta mögött nem okoz problémát a számára, hogy a megfigyelt célpont tudta nélkül, anyagtalan szellemként kísérje annak lépteit.
Végül, tisztességesen felmérgelődve, ellöki magát az aktuális fedezékül szolgáló éjjel-nappali üzlet árnyleplet öltött falától és kilép az utcai lámpák buráiból alázáporozó, narancsszín fény áztatta járdára. Kezeit ólomszürke, kopottá viselt farmerének zsebeibe süllyeszti, majd jobbját – alig tíz másodperc múltán – előhúzza, míg balját nadrágjában felejti. Mosolytalan ajkaihoz emeli kezét, ujjai között dohányrúd fehérlik. Fogai közé harapja a szálat, felszabadult kezével homlokához nyúl, hogy rutinná rögzült mozdulattal hátrasimítsa arcába hulló, nyírásra érett fürtjeit. Szándékosan nem kapja elő farzsebéből a vihargyújtót, azonban céltudatos, katonás léptekkel megindul a cigiző lány felé. Jégkék, komor pillantása egyenesen a megtérítendő Bárányka kellemes vonások közé zárt, hosszan aláomló, lágy hullámokba rendeződő, mokkabarna fürtök keretezte arcára tapad. Feszes vállal, szálegyenes tartással vonul a kandeláberek sugározta fénykörök alatt, egyetlen szempillantásnyi időre sem szakítva meg a kontaktust a csokoládészínű íriszekkel. Acélbetétes bakancsainak talpa nem ver neszt a flaszteron, hangtalanul, célirányosan halad a lány felé. Végül, a Csokoládészemű elé lépve szóra nyitja ajkait.
- Jó estét, Miss Hathaway. Van tüze? – kérdezi rezzenéstelen arccal, fogai közt a gyújtatlan blázzal, kendőzetlenül nevén szólítva a makrancos benyomást keltő, ifjonti hölgyeményt.
- Hálás lennék, ha kisegítene, kollegina. – teszi hozzá, zárt fogsora révén a szokásosnál nehézkesebben artikulálva, miközben minden eshetőségre felkészülten, ugrásra kész izmokkal várja Miss Fekete Bárány reakcióját.