Hanna Kellan

Úgy reszketek, mintha fáznék, pedig erről szó sincs. A térdeimet felhúzva, karolom át őket kezeimmel, és várok... hátha csillapul valamit ez az egész, mert nem hiányzik nekem, hogy megint valahol máshol kössek ki, most nem.
Lassan érzékelem, hogy már alig-alig maradtak itt, csak én meg a fejemben lévő tömérdek kérdés, meg valami nagyon furcsa, idegen energia, amihez hasonlót még soha nem éreztem. Nem is kérdés hát, hogy ezek után, már a saját árnyékomtól is félek, hisz ha minden igaz, amit anyu leírt, akkor tényleg nagy a baj, amir rendszerint szeretej elkerülni.
Nem sokára be is kúszik a fülembe a nesz, ami nem hagy nyugodni, sőt még az eddiginél is zaklatottabb lerszek az olvasottak hatására.
Nem azt mondom, hogy kapkodom a fejem, de mindkét irányt bejárom, mikor meghallom a hangot.... közvetlen mellőlem.
- Én... én csak... - nem szeretném, hogy egy vámpír leszedje a fejem a helyemről? Nem, ez így valahogy nagyon hülyén hangzik.
- Arra hallottam valamit... azt hiszem - a végét már csak suttogom, és a fejem is leszegem újfent, majd kezeimmel megtörlöm az arcom, sóhajtva veszek erőt magamon, és állok fel.
- Sajnálom, bizonyára útban voltam Önnek, de már megyek is, csak épp... - nyelek egy nagyot, így küzdve le a következő könnyáradatot, ami kitörni készül.
- Tudja, az anyám.... - mutatok a sírra, s gyanítom csak azért vagyok ilyen bőbeszédű egy idegennel, annak ellenére, hogy belém lett sulykolva, ne beszéljek senkivel, mert túlságosan fáj.
- Megölték. - nagy nehezen sikerül csak kiejtenem a szavakat, még csak nem is bízok abban, hogy a férfit ez megrengeti, New Yorkban az ilyesmi mindennapos.
- De tényleg már megyek is, sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam - hadarom el, elvégre mégis az ő egyik szeretettjének sírjának dőltem, s bár nem járok naponta ide ki, azért van fogalmam arról, hogy ezt nem sokan nézik jó szemmel.

Hazudnék, ha azt mondanám, minden figyelmem a férfinek szentelem. Egyrészt túl zaklatott vagyok ahhoz, hogy olyasmivel foglalkozzak, mint a korombeli lányok többsége, másrészt, még sose foglalkoztatott túlzottan ez a dolog. Megvoltam za én sjaát kis világomba, ami rejtegetett némi titkot - na de nem ennyit -, és a barátaimmal. A fiúk bár akadtak akik, oly' módon közeledtek felém, nem fértek még bele ebbe a világba, és anyu is folyotn azt mondta, erre még bőven ráérek, és akkor is hittem neki.
Azt viszont nem tudom nem megjegyezni, ha mást nem magamban, hogy ez a férfi is pontosan úgy néz ki, ahogy anyu leírta apámat, és a vészcsengő egyből megszólal.
Próbálok egy aprcsóka jel után kutatni, ami arra utalna, nem ember. Ami arra késztetne, hogy fussak, de semmi, csak egy merev szobor, aki látszólag csupán a pillantásával tudna fájdalmat okozni. Noha most ennyi is bőven elég, hisz fogalmam sincs, mennyi fájdalmat bírnék még el.
- Lehetséges... - biccentek aprót, igazat adva neki, aztán mégis kicsit ráncolom a szemöldököm, úgy tekintek fel rá újfent, bizonytalanul, mégis van valami, ami fúrja az oldalam.
- Az illata nem olyan, mint a többieké, és lépéseket se hallottam - halkan ejtem ki a szavakat, attól félve, hogy majd jót röhög, és azt mondja buta vagyok. Mert hogy nem, és esküszöm, ezeket be se képzeltem, vagy mégis? Zavaros minden, lassan már saját magamban sem vagyok biztos. Még meg kéne emésztenem a levélben írtakat.
- Ho..ho... hozzám? De hát... - pislog nagy barna szemeimmel teljesen értetlenül, és már-már refelexből hátrálok is egy lépést, hisz a fejemben még mindig az zakatol, senkiben nem bízhatok meg.
- Nem is ismerem magát - rázom meg a fejem, mert ebben az egy állításban biztos vagyok. Sose találkoztam vele, vagy ha mégis, Juliette azt is kitörölte az emlékeimből, ezek után azon se lepődnék meg.
Óvatosan nyúlok a levélért, majd elolvasva a sorokat, megint mellbe vág az a furcsa, fájó érzés, ami úgy tűnt, enyhülni látszik. Viszont, ahogy a példa mutatja, elég hozzá egyetlen pillanat, hogy megint a szakadék szélére kerüljek, mikor majdnem kikászálódtam onnan.
- Ő is? Én... - csak akkor törlöm le a könnyeket, mikor már majdnem a számban érzem a zíüket, hisz észre se vettem, hogy újra megindultam. A fejem rázom, és tényleg teljesen tanácstalanul tekintek a férfire.
- Ezek után... mégis hogy lehetnék biztos abban, hogy Ön nem akar nekem ártani? Megbocsájtson, de.... de.. most veszítettem el a szüleim.. tudtam meg, hogy nem vagyok teljesen ember... ez nekem így sok - sóhajtok fel, ahogy kiejtem a szavakat, aztán megint csak visszatelepszek ülőhelyemre, lévén alábaim újfent nem bírták sokáig a szolgálatot.

Most még az is zavar, hogy néz. Rettentően félek, és a bizalom, a tény, hogy egy vad idegenre vagyok szorulva, aki simán kitörhetné a nyakam, vehetné a vérem, vagy a fene tudja még, micsoda, cseppet sem segít ezen.
Veszteni valóm viszont nincs, így még csak kételkedni se akarok a szavaiban. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy elég megnyerően adja elő magát, vagy csupán én vagyok túl elkeseredett, de a lényegben igaza van. Már nincs senkim, senki, aki megmagyarázhatná, mi folyik körülöttem.
Zavarba jövök, mikor hallom a halk nevetését, a fejem is leszegem, mert úgy tűnik, mégis csak csacskaságokat beszéltem, ennek ellenére, halványan ugyan, de magam is elmosolyodom.
- Tán nem bírja a Culleneket, farkas párti? – persze csak viccelni próbálok, ami egyébkén elég furcsa jelenség egy temetőben, de segít… lenyugodni, épp csak annyira, hogy ne a zokogás legyen az, ami kiszökik belőlem, hisz annak idején beszélni is megtanítottak ám.
Arra, hogy majd később választ kaphatok pár kérdésre, csak biccentek, sose szoktam erőltetni semmit, még csak a hiszti se az én asztalom, hiába lenne hozzá most még jogom is, nem menne. Bár még csak meg se próbálom, hisz anyu mindig azt mondta, a hiszti olyan, mintha megpróbálnám ledönteni a ledönthetetlen falat… teljesen haszontalan cselekedet.
- Apám se ismert, vagyis… én nem ismertem őt. Egy wicca buherált az emlékeimmel, mint kiderült, így fogalmam sincs, találkoztam-e vele valaha – sóhajtok fel elkeseredetten, mert nagyon úgy néz ki, már nem is fogok, ami azért fáj, hisz mindenki szeretné tudni, kik is voltak a szülei, nem?
- Azt ugyan belátom, hogy szükségem van a segítségére, de anyám a levelében vagy háromszor megírta, már senkiben nem bízhatok meg, mégis honnan tudhatnám, hogy nem ver át? – döntöm kissé oldalra a fejem, az arcát fürkészve. Tekintetem tényleg arról a mérhetetlen bizonytalanságról uralkodik, ami most engem is körülleng, mert hiába az impozáns máz, ki tudja, micsoda ez a férfi.
- Haza kell mennem, a cuccaim, mindenem… anyám holmiijai… lehet már be is törtek… Bronxban gyakori – esek kétségbe, mert ilyen messze még sose merészkedtem a házamtól, és ebben a pillanatban cseppet sem csoda, hogy egyből a legrosszabbra gondolok.
- Mert még csak a nevét sem tudom – tárom szét a karom, mert kicsit furcsa az, hogy az első találkozás alkalmával már arra kér, bízzak meg benne, holott szerintem tudja, ez azért mégse olyan egyszerű.
- Megpróbálom… ígérem, és már most nagyon hálás vagyok azért, mert a segítségemre sietett, el nem hiszi mennyire sokat jelent ez nekem, de a bizalomhoz idő kell, és jelenleg én még félek Öntől – harapok az ajkamba, mégis jól artikulálom a szavakat, hátha sikerül ezzel megértetnem vele, ez nem megy annyira könnyen, mint ahogy azt szeretnénk.
Ennek ellenére a felém nyújtott kezet egy biccentéssel fogadom el, majd erőt véve magamon kelek fel, hogy hagyjam egy vad idegen, hogy oda vigyen, ahová akar.
Egyetlen pillanat az egész. Felsikkantok, hisz hirtelen szédülök meg, majd megfogva a férfi kezét hunyom be a szemem, hisz én már tudom, mi következik.
- Jaj ne – vékonyka hangon nyögöm ki, még a szemem se merem kinyitni, mert félek attól, ami a szemem elé fog tárulni, hisz a múltkor is kis híján elégettek, csak mert boszorkánynak hittek.
- Oké… azt tudnia kell, nem tudom, hogy működik, egyszer csak… jön és elragad, és valami ilyen helyen kötök ki – tárom szét a karom aggódva, de aztán én magam is meglepődök az elém vetülő képen.
- Ez Verona? – pislogok nagyokat, hisz anyu hobbijából adódóan, nem egy festményt láttam már, ami pontosan így néz ki.

- Valahogy sejtettem - nyugtázom egy biccentéssel. Nem csak azért, mert ő vámpír és személyes sértésnek veszi a róla alkotott képet, hanem, mert tapasztalataim szerint a pasik többsége frászt kap az ilyesmitől, és ez rendben is van.
- Miért? Léteznek? - kerekedik el a szemem, csak aztán gondolok bele, hogy ha már egy vámpírral beszélgetek, félvámpír létemre, bizonyára farkasok is lakhatják ezt a hatalmas bolygót.
Annyira ostobának érzem magam, hogy sokszor jut eszembe, inkább meg s ekéne szólalnom, de ez most egy teljesen új világ, s noha még mindig nem sikerült teljesen felfognom ezt az egészet, a kíváncsiság újfent felülkerekedik rajtam, ahogy máskor is. Egyszerűen tudni akarok mindent, és bosszant, hogy ahhoz bizony idő kell. Persze ki nem mutatom, nem akarom, hogy a férfi már most nyűgne érezzen, mert ezek szerint nem kevés időt töltünk majd együtt, és hát... a minimum, hogy igyekszem megkönnyíteni a dolgát, ha már egyszer a nyakába szakadtam.
- Miért? Jó, az rendben van, hogy megígérte, de az idő segített. Már nincs senki, aki felelősségre vonhatná Önt, amiért, nem teljesít valamit, elvégre apám... - nem vagyok képes kimondani, mégis tudom, hogy tökéletesen érti, mire célzok. Minden esetre furcsának találom, hogy még azok után is megjelent itt azzal a szánt szándékkal, hogy segítsen. Nem szokás, sőt irtó ritka, hogy valaki be is tartja azt, amit egyszer megígért, és ez becsülendő.
- Ha egy nő elkezd a szívére hallgatni, a végrendeletét is aláírhatja egy úttal - döntöm oldalra a fejem, közölve vele a tapasztalataimból leszűrt tényt. Nem, jó ez így, legyen csak az eszem a helyén, mert ha én elkezdek a szívemre hallgatni... nem tehetem, van akinek ez megadatott, de nekem nem. Inkább hazudok tovább Saranak is, mintsem elmondjam neki az igazságot, így legalább meg tudom védeni.
- Semmi gond... Hanna, de gondolom ezzel semmi újat nem mondok - mosolyodok el halványan, aztán pár pillanat hezitálás után, lassan, óvatosan nyújtom felé a kezem, amit a mozzanat közben párszor még vissza is húzok, mire úgy döntök, abban még semmi rossz sincs, ha adózok kicsit az illemnek.
- Ahogy én is - biccentek, mert ha már ő tesz valamit azért, hogy ne ilyen légkörben kelljen élnem, és mégis bevégezze azt, amit rábíztak, nem fogom, nem is akarom megnehezíteni a dolgát. Amúgyis nyugodt teremtés vagyok többnyire, legalább is anyu mindig azt mondta, bár minden gyerekkel csak ennyi gond lenne, mint velem.
Persze nem lennék én, ha valami egyszer zökkenőmentsre sikerülne. Ahogy lenyugszom, az a bizé már megint tesz arról, hogy az adrenalin megmaradjon.
Kinyitva a szemem, konstatálom csak, hogy a férfi... Kellan még ide is velem jött, ami tényleg furcsa, mert eddig csak egyedül kerültem fura helyekre, jobb lesz tényleg vigyázni.
- Gondolja, hogy lehet? - vonom fel aszemöldököm kissé hitetlenül, mert nem nagyon hiszem. Még csak azt se tudom megjósolni, mikor következik be, hisz folyton random tör rám, és még csak azt se tudom, hol fogok majd kikötni.
- Nyomozzuk ki - felkiáltással indulok meg lassan, óvatosan lépkedve, ügyelve arra, hogy lehetőleg senki ne lásson meg, mert ezzel akadtak már problémáim.
- Én örülnék neki, úgyis azt elemezzük a suliban, legalább teljeskörű ismeretre tennék szert - sóhajtok fel, mert majdnem el is felejtettem, hogy nekem még tanulnom is kell, mihelyst vége lesz ennek az egész rémálomnak.
- Utoljára Salemben voltam, majdnem el is égettek - kuncogok halkan, hisz most már inkább vicces visszagondolni rá, még ha akkor ott rettegtem is.
- Vigyázz - kapom el a csuklóját refelxből, és magammal együtt a falhoz húzom, ha hagyja. Mozdulatlan maradok, így kezem még mindig az övén, s csak akkor lazítok a szorításon, mikor az a két őr már távolabb kerül tőlünk.
- Sokkal könnyebb lenne, ha korhű ruhát is mellékelnének a kis kilengéseimhez - guggolok le a fal mentén, úgy tartom, jobb lesz itt megvárni, míg az az izé vissza nem repít a saját időmbe.