Brayden & Hanna

Talán kéne élnem egy kis társasági életet. Vagy nem. Kár lenne a társaságért, nem vagyok a legjobb passzban. Ahogy mostanában soha. Nem úgy jönnek össze a dolgok, ahogy tervezem, nem sikerül semmi. Legalábbis úgy érzem. Egy kicsit nyitottabbnak kellene lennem? Munkát keresni? Áhh, kizárt, hogy én dolgozzak. Összeloptam és örököltem egy nagyobb vagyont, mely elég számomra, nincs szükségem munkára. Csupán célra, mert cél nélkül csak ölöm azokat, akik nem wiccák. Na azért az emberek életét meghagyom. Egyelőre nem jelentenek veszélyt, de a többi keverék, vagy félvér... Rosszul vagyok tőlük, mikor látok egy féldémont, vagy félvámpírt. Gyűlölöm a fajok keveredését, és én magam sem kötném össze az életem egy vámpírral, vagy egy emberrel. Csakis wicca lehet az én jövendőbelim, aki ugyanazokat az elveket vallja, amiket én. De még nem most. Még sok dolgom van előtte.
Mikor én megnősülök, érdekből fogom tenni, hogy ne halhasson ki a vérvonalam, nem szerelemből. Egy asszonyt fogok keresni, aki megfelelő, és hasonló értékeket képvisel, amiket én. Addig viszont a világ természetfelettije félhet. Azért, mert élek, és azért, mert ritkítom őket. Nem azért, mert valami nagyobb jóért harcolok, isten ments. Azért, mert gyűlölöm őket. Azért, mert nem valók ide, nem természetesek, mert pusztán idegesít a létük, és a legfontosabb, örömömet lelem a halálukban.
Engem is üldöztek. Régen, Angliában, futottam az életemért. Kamasz voltam, és két vadász talált rám. Tudták, hogy mi vagyok, és szerintük csak az embereké lehet a föld nevű sárgolyó, de kétlem. Ők nem tudnak semmit, nincs erejük, sem más. Mégis majdnem életemet vették. Ha nincs Winifred, talán sikerre viszik a tervüket. Tudatlan voltam és elkábítottak, de szerencsére ő tudta, hol keressen, mikor már két napja haza sem mentem. Tudta, hogy nem szöknék meg. Ő mondogatta mindig, hogy a vámpír, vadász és többi furcsa lény sosem lehet barát. Szövetséges talán, de utána velük is végeznie kell. Ő tanított bizalmatlanságra, szerinte az megóv. Igaza van. Nincsenek barátaim, csak ismerőseim. Emberek, akiket használok, wiccák, akik néha besegítenek. Egy-két féldémon, és a különleges képességeik. Mint az a nő, aki megnövelte az erőmet. Sosem éreztem még olyan erőlöketet. Tudom, hogy képes leszek befolyásolni, és fogom is. Egy időre a rabszolgámmá teszem majd, ha nagyobb feladatot kell elvégeznem, hiszen félig ember. Ami azt jelenti, hogy képes vagyok hipnotizálni, vagy akár woodoo kellékekkel maradásra bírni. Megérdemli, mást nem érdemel. Elgondolkodom.
Egy parkban vagyok, egy tó mellett. A víz felszínén madarak pihennek békésen, és az összképtől megnyugszom. Nem vagyok romantikus alkat. Viszont a csend adja a legtöbb ötletet. Legalábbis adná, ha valaki nem lökne fel majdnem. Egyensúlyomat megtartva állok meg, miután hátráltam.
- Kicsit jobban is figyelhetnél... - mordulok fel cseppet sem kedvesen, majd meghallom a nevem. Honnan tudja? Ki ez a nő? Könnyedén megtudhatnám, ha két tenyerem közé fognám halántékát, majd belemásznék a gondolatok közé, a bőre alá, hogy mindent megtudjak. De a fagyis közel, szinte érzem, ahogy minket néz. Ahogy tekintetével szinte szuggerál, hogy megvegyük a koszos fagyiját. Kell a francnak.
- Honnan ismersz? Ki a fene vagy te? - állok hátrébb, miközben ellentmondást nem tűrően várom a választ. Megérintett, éreztem, hogy nem ember. Tudom, hogy nem az. Érzem a megjelenését, de valahonnan ismer engem. De honnan? Ajánlom, hogy gyorsan kezdjen beszélni, mert ha morcos leszek, akkor nem állok jót magamért.  

Hanna&Brayden

•• megj •• zene •• 439 ••

•• credit ••