The Lion and the Maiden

Két hete az egyik vadászatom alkalmával, újhold idején jágerekkel futottam össze. kemény harc volt és mind a kettőt a sírba taszítottam, azaz végeztem velük, de a harcot én sem úsztam meg sértetlenül. Néha jó, hogy akkora vagyok mint egy termetes bivaly átváltozva, de néha kifejezetten kellemetlen. Nagy test nagy c és könnyű célpont, hiába is mozogsz gyorsan, ráadásul ezeknek az átkozottaknak vannak különleges képességeik is. Nem olyan könnyű legyűrni őket, még akkor sem, ha egy tapasztalt és egy zöldfülű az ellenséged. Jól felszereltek és képzettek ezek az átokverte Jágerek, nem volt könnyű dolgom velük és az egész végeredménye az lett, hogy olyan sebet kaptam az oldalamra, hogy a bordáimon akár ütős hangszeres játékot is lehetett volna játszani, hiszen kivilágítottak a csontok a húsomból. A seb helyzetét tovább rontotta a mozgásom, hogy nem hagytam hegedni, hanem megpróbáltam eltűnni a harc helyszínéről, nincsenek öngyilkos hajlamaim és tisztában voltam azzal, hogy ha maradok vagy nem lépek le a társaik elkapnak és velem végeznek majd, tehát maradt az, hogy le kellett lépjek a francba, ami nem tett jót a sebesüléseimnek, viszont életben vagyok. Bár ezt nem csak magamnak köszönhettem, hanem egy jótét léleknek is, egy egyszerű, pontosabban nem egyszerű halandónak. Egy fiatal lány segített gyógyulni, ellátta a sebemet és elállította a vérzést, dacára annak, hogy morogtam és vicsorogtam rá. Még is oda jött és megnyugtató szavakkal rávett, hogy hagyjam, had segítsen nekem. Nem sokra emlékszem a történtekből, csak foszlányok vannak meg a vérveszteség miatt, de a lényeg, hogy túléltem, a lány is túlélte és a bőröm épp, a vadászok nem bukkantak a nyomomra, a gyógyfüves kötés pedig kitartott addig még el nem tudtam bújni a saját vackomba, hogy ott lábadozzak egy fiola vámpír vér kíséretében. Ja, jó is ha akkora kocsid van mint nekem, a hátsó ülésen kellemesen el lehet feküdni és vegetálni egy ideig. A szövetségi plecsnim meg elég ahhoz, hogy a zsaruk ne vegzáljanak még én lábadozom. A lány nem tudom mikor tűnt el és azt sem, hogy vissza ment-e a kunyhó romjaihoz, ha igen, akkor hűlt helyemet találhatta, de akkor ez nem érdekelt. Emberként megússza a dolgot, a Jágerek embert nem ölnek, maximum kikérdezhették. Így viszont elszámolnivalóm van vele. Két napja vagyok a nyomában és figyelem, már tudom, hogy nem egyszerű ember, nem a gyógyfüvek szaga miatt, hanem mert beszélget a lelkekkel. szellemeket lát ez teljesen egyértelmű, és mint természetfeletti lény én is érzem az idegen energiák rezdülését.
Eddig sosem volt egyedül és szemtanukat nem akarok, amikor elbeszélgetek vele arról, mit látott tapasztalt, minek segített és kinek beszélt róla. Most is kölykök vannak vele, egy nagyobbacska fiú és egy egészen kicsi lányka. Az éjjel is nála volt mind a két gyerek és kölykök előtt nem fogok fenyegető lenni, van bennem is ennyi jó érzés és az első szülött fiam is épp ennyi idős volt, amikor a Jágerek lemészárolták. Átkozottak, valaki megtudta, hogy mik vagyunk, mi ott abban a kis tengerparti házban. A közeli faluból valaki beárulhatott bennünket, dühömben lerohantam azt a helyet is. Nem volt bölcs döntés, de ilyen vagyok, ha elszakad a cérna nem érdekelnek a következmények…
Az állatkerteket rühellem, ketrecbezárt állatok, foglyok. Ki vannak téve az emberek hülyeségeinek. Nézem a kis csapatot, ahogy az oroszlánok kifutója előtt állnak, és a kisfiú panaszkodik, hogy nem mozdulnak távoli rokonaim. Na ja, ilyen melegben? Nappal? Közelebb sétálok hozzájuk. Szürke póló, világoskék kopott farmer és tornacipőből áll az öltözetem.
- Melegük van. – Hallom a saját hangomat. – Éjszaka jobban szeretnek mozogni…

Az elmúlt két napban nem csinált mást, mint Ericre és a húgára vigyáz, mert ugyebár nincs is jobb dolga. Jó, természetesen elvállalja mert miért ne tenné? Nem tud nemet mondani semmire és mindenki jóllétét előrébb valónak tartja a sajátjánál. Tudja jól, hogy a gyerekek apjának elég nehéz és sűrű beosztása van a munkahelyén, és ilyenkor nincs is jobb megoldás mint fogni és Violet kezébe nyomni a két gyereket, amit ő vigyorogva fogad. Szereti, ha megbíznak benne az emberek és ez által elérhet valamit, amit barátként talán eddig nem tudott, viszont fárad. Ezt kénytelen belátni ő maga is, mivel évek óta nem volt már hosszabb időre szabadságon úgy, hogy napi nyolc, kilenc, olykor pedig tizenkét órákat dolgozik, ha épp nincs ki váltsa. Gyerekekkel foglalkozik és ők rengeteg figyelmet igényelnek. Nem mondhatja azt, hogy "bocsánat fáradt vagyok, most hazamennék."
A két gyerek előtt, még mielőtt lepasszolta volna az apjuk, volt egy igazán furcsa incidense egy hatalmas, csúnyán megsebesült oroszlánnal. Mindig jól kijött az alakváltókkal, főleg a vérmacskákkal, viszont most eleinte bizalmatlan volt. Soha nem volt még dolga egy hatalmas, sebesült teremtéssel főleg nem egy hím egyeddel, akinek elég lett volna csak nekidőlnie Vionak, biztos ketté törte volna a gerincét.
Tagadnia se kellett eleinte félelmét, de aztán fontosabbnak és kiköszörülni valóbbnak érezte, hogy életet leheljen belé. Segíteni akart, így félretette minden félelmét ami eleinte ellenkezett a tetteivel, majd ellátta a sérüléseit legjobb tudása szerint. Sejtette, hogy Jágerek ártottak neki, csak azt nem érti, hogy miért. Egyik fajt se tartja többre vagy kevesebbre a másikra, amíg ezt művelik egymással. Eleve nem tudja megérteni, hogy hol marad a békés együttélés? Ez épp úgy működhetne, mint a szavannákon ahol állatok milliói élnek egy helyen, többek között az öt nagy vad. Azok is csak szélsőséges esetekben ölik a másikat, nem azért mert jobb dolguk nincs.
Kislány kora óta vannak Jáger ismerősei de szerencséjére nem a legrosszabb fajtából. Ezek képesek türtőztetni magukat, tudják, hogy hol vannak a határok és csak akkor támadnak, akkor ölnek ha feltétlenül szükséges. Viszont Letty ezt is ellenzi, így keveset foglalkozik velük.
- Ne hajolj olyan közel! - simítja rá a kezét Eric vállára, hogy ezzel valamivel hátrébb tudja húzni. Lehet, hogy messze vannak azok az állatok, de soha ne lehessen tudni mikor üt be a krach, ráadásul most ő vigyáz rájuk. Mikor az apjukkal vannak azt csinálnak amit akarnak, de az ő jelenlétében nem.
Kislány korában amennyire szerette az állatkerteket, annyira utálja most, hogy felnőtt. Mindenhol bánatos tekintetű állatok, szomorkodnak és be vannak zárva X mennyiségű fal közé. Olykor kapnak kaját, hogy élik ki a vadász hajlamaikat?
A kellemesen mély, dörmögő hang hallatán hátra fordul s meglepetten pillant fel a nála majd két fejjel magasabb férfira. A tekintete meglehetősen ismerősnek hat és rögtön az az oroszlán jut eszébe akit ápolt.
Eric meglepetten fordul sarkon, hogy lássa a férfit.
- Tényleg? Letty visszajövünk este? Kérlek?
- Nem hiszem, Eric. Fél óra múlva jön értetek apa, szóval... - kíváncsian fordul az ismeretlen felé.
- Ismerjük egymást?

Furcsa eme teremtés. Kezdetben félt tőlem, megrettent a barátságtalan fogadtatástól, de még is segített, nem hagyta, hogy a félelme uralkodjon el rajta. Pedig hát egészen törékeny eme virágszál, csak egy mozdulatomba kerülne, hogy elroppantsam a gerincét és még is van benne erő. Nők, érdekes élőlények minden fajban egyaránt, sokkal nagyobb a lelki erejük, legalább is a többségnek, mint azt bárki is hinné. Ez a lány is nagy lélekjelenlétről tett tanúbizonyságot, amikor még is a segítségemre volt és ellátta a sebesülésemet, ami olyan pokolian kínzott. Minden egyes levegővételemnél égett, nyílalt és borzalmasan fáj. Viszont, ha nincs ott és nem segít, könnyen lehet, hogy a Jágerek megtalálnak, vagy ha tovább mozgok, akkor elvérzek, mert minduntalan felszakítottam a sebemet. Most néhány lépésre állok meg mellettük és az üvegen át az oroszlánokra emelem a tekintetemet. Kedvetlenek, szinte már depressziósak ebben a zárt és kicsi kifutóban. Nem bírom ha be vagyok zárva valahova, vagy ha nem mozoghatok szabadon, a vámpírnál is ez volt az egyik bajom ölebnek kezdett el kezelni és megpróbált bezárni. Egy magamfajtával ezt nem lehet megtenni, mi ennél sokkal függetlenebbek vagyunk. De ezek itt, tehetetlenek és kövérek is, hát nem veszik észre ezek az emberek, hogy ezzel csak ártanak és hülyeséget tesznek. Magyaráznak a nagy állatvédelemről és a többiről, mikor csak hazavágják ezeket a szerencsétlen macskákat.  Majd a lányra pillantok, szemeim elárulnak. Már ha jó megfigyelő, akkor talán feltűnik neki.
- Nem mondanám, hogy ismernénk egymást, vagy kegyed ügy véli? – Fordulok most teljesen a nő felé és egy aprót biccentek is neki köszöntés képen. Az udvariasság nem veszett ki belőlem, attól még, hogy egy ideje inkább a magányt keresem a társaság helyett.
- Elgondolkodtató, hogy papolnak az nagy természet és állatvédelemről, mikor ennyi oroszlánt egy ilyen szűk kifutóra helyeznek és szemmel láthatóan még túlsúlyosak is. Csoda, ha végképp nincs kedvük megmozdulni? – Ami rám nem mondható el, oroszlán formámban is izom és ín vagyok, nincs rajtam zsírfelesleg. Ráaádsul nem is vagyok annyira lusta mint az itt fekvő távoli rokonaim. Bár bennem is megvan erre a hajlam, mint például, hogy nem szeretek délelőtt felkelni, de van amikor kivételt kell tennem.
Mellesleg ha nem figyelném a nőt két napja, azt hinném, hogy a gyerekek az övéi, de szemmel tartottam amikor a férfi átvitte hozzá a gyerekeket.
- 23 lakás, kettővel arrébb frissen költöztem be, talán onnan vagyok ismerős. – Említem meg neki ezt. Kibéreltem a lakást az ő emeletén. Valahol nekem is kell zuhanyoznom és tartanom néhány apróságot, ami kellhet de nem akarom magammal tartani a kocsimban. Mondjuk az tény, hogy leginkább a Dodgeban lakok és nem a lakásokban.

Amióta az eszét tudja, megválogatja a társaságát. Mindig jó emberismerő volt, így most is ezt a fajta "adottságát" igyekszik a tőle telhető legjobb módon bevetni, hogy megértse a férfi közeledését. Nem meglepő, hogy először nem tudja hova tenni és még csak nem is emlékszik arra, hogy látta volna valahol, márpedig egy ilyen, amerikai akciófilmekbe illő hősökre emlékeztető külsővel megáldott férfit biztos, hogy megjegyzett volna és ezer közül is felismerne. Viszont így külső megítélés alapján elég nehezen megy a dolog.
Az már más kérdés, hogy van egy olyan kellemes aurája, ami nagyon emlékezteti valakire. Valakire, akinek ha teljes mértékben nem is, de valamilyen mérten megmentette az életét, hisz ha olyan sérülésekkel mint amilyeneket összeszedett vélhetően néhány Jágertől, azt biztos nem élte volna magától túl. Elő kellett segítenie a gyógyulást és ez csak olyan módon volt lehetséges, hogy a saját testi épségét kockáztatta.
Megtanulta, hogy bár lehet, hogy állati külsőt vesz fel az ember és bár teljesen más lesz, mégis megmarad egy bizonyos aurája egy adott energiája, ami azt a különös érzést kelti az emberben, amitől feláll a karján az a jó néhány apró pihécske. Ez pedig nem más mint a felismerés. Viszont jelen pillanatban még nem beszélhetünk erről a felismerésről főleg azért, mert nem tud minden idegszálával a férfira összpontosítani.
- Ismerős nagyon - állapítja meg gyanakvó tekintettel, de egyelőre nem tulajdonít neki nagyobb jelentőséget. Vagy addig legalábbis nem, míg nem hasít belé a felismerés.
Világoskék tekintete többször is feltérképezi a férfit. Magas, szikár és épp oly büszkének, rendíthetetlennek hat mint amilyen egy hatalmas réten ácsorgó egyedül növekedő tölgyfa. Sugárzik róla az erő és ez nem csak a két méteres magasságának, széles vállának és izmos hasának tudható be.
Ápolt ujjaival a füle mögé simít egy kósza arany hajtincset, majd szemét a férfiről a két gyerekre ezután pedig az oroszlánokra emeli.
- Nem véletlenül utálok ide járni. Elég megnézni szerencsétlen állatok szemét. Azt hiszik az emberek, hogy jót csinálnak azzal, hogy ide bezárják őket és cirkuszi majmokat csinálnak belőlük, viszont nem is sejtik, hogy mennyivel jobb lenne ha inkább rezervátumokat működtetnének. Ahol tényleg kint lehetnek a szabadban és élhetnék azt az életüket amit szántak nekik - persze fogalma sincs arról, hogy ez megoldható lenne viszont ezek alapján azt tudja leszűrni, hogy csak azért vannak itt, hogy az emberek leshessék az egzotikus jószágokat.
- Nem. Valamiért nem rémlik, de valami azt súgja, hogy már találkoztunk. Biztos vagyok benne... talán - egy pillanatra elmereng, s igyekszik a legjobb tudása szerint feleleveníteni azt a hatalmas állatot.
- A múltkor... A sebesült oroszlán - csak ennyit mond, és próbálja a lehető leghalkabban tenni ezt, nehogy valaki vagy épp Eric szóvá tegye a furcsa megjegyzést. Tudja ő, hogy a gyerek is látja a szellemeket lévén exorcista az apja és az anyja is médium, ettől függetlenül nem tudja, hogy mennyi mindenbe van beavatva.
Ettől függetlenül a másik hallhatja a meglepettségét, s miután segít Ericnek leülni a padra, hogy elrágcsálja a sült krumpliját, mellei alatt karba tett kézzel megáll a férfi mellett.
- Remélem tudja, hogy majd idegbajt kaptam mikor eltűnt! Tűvé tettem a környéket... - kék szemei határozottságról, és némi keserűségről, szigorról árulkodnak. Nem szereti, ha segít valakinek és csak úgy lelép, mert fogalma sincs, hogy segített-e vele vagy csak ártott.
- Okozott néhány álmatlan éjszakát... viszont örülök, hogy jól van - mert ugyebár hazudna, ha ennek ellenkezőjét állítaná.

Manapság már nem tudok beleolvadni a környezetembe, ez már régen nem az a világ amibe beleszülettem és amiben felnőttem. Itt már annyira változatosak az emberek, hogy az valami hihetetlen. Bár igazság szerint nem csoda, sokat utaztak, területet hódítottak, így végül is érthető ez a fokú keveredés, csak én vagyok a régi, csak én vagyok az a 800 plusz éves oroszlán, akinek annak idején születtem. Ma már azért kevesebb ilyen magasságú ember lézeng csak az utcákon ekkora vállszélességgel. Ha olyan exhibicionista lennék, akkor örülnék ennek, de mivel bujkálok a modern világ találmányai és a Jágerek elől így kevésbé értékelem, hogy ilyen feltűnő vagyok ezek között az emberek között. De ebből kell, kihozzam a legtöbbet. Mondjuk a kis szöszi se mondhatja magát valami átlagosnak, ezzel a világos bőrrel, szőke lobonccal és őzikeszemekkel ő talán jobban vonzza a tekinteteket mint én.
Furcsa számomra ez a kis törékeny nő, a saját épségét kockáztatta, egy akkora döggel szemben mint amilyen én vagyok és akkor még ott vannak a Jágerek is, van benne egy adag bátorság. Bár kérdés, bolond vagy bátor, úgy igazából?
Macskás mozdulattal figyelek rá, vagyis mozdítom az irányába a fejem, de közben az egyik oroszlánra pillantok a szemem sarkából, aki lustaságában is a levegőt szimatolja, na ná, hogy egy hím mozdult meg és rázza meg a sörényét. Kiszagolt, megérzett és riválist lát bennem.
Ha akarnék sem tudnék más lenni, megvan a magam aurája. Királyi tartás, rendíthetetlenség, erő és nem csak azért, mert erősnek tűnök kívülről. Belül is az vagyok és ez az ami még ott van rajtam és bennem, plusz az a könnyed mozgás, amivel egy ekkora fickó nem is léphetne, ez csak a mi fajtánkra jellemző kecsesség ami csak a macskafélékben van benne. Bár hímeknél inkább gördülékenységnek illik nevezni.
Ahogy a hajához ér a levegőbe szimatolok, elfeledkezem magamról, mert az oroszlánok szaga és az illatanyag elvonja a figyelmemet, a hím borzolja a maga kedélyeit lustasága fölé kerekedik az érzés, hogy rivális van a közelben aki veszélyeztetheti a pozícióját.
- A rezervátum már jobb, ha azt a pénzt amit ebbe ölnek a védelemre költenék, akkor talán biztonságosabb is lenne nekik. Utálnám, ha egy ekkora helyre lennék bezárva… - Az oroszlán felé pillantok és belenézek a szemeibe, ideje kicsit helyretennem a fickót, hogy ne pattogjon itt nekem. Hatásosabb lenne ha én is rávicsorognék, de ennyi ember előtt nem tehetem meg, hiszen többen is idefigyelnek, mert az egyik hím már megmozdult, sőt talpon van és a levegőt szimatolja, feszeng. Csodás!
- Sokan laknak abban a házban, az emeleten is… - terelem a szót, hogy ott láthatott és nem máshol, közben visszapillantok rá, hogy elkapjam azt a pillanatot, amikor az arcára kerül a felismerés.
- Tényleg nem csak egyszerű ember… - morranok az orrom alatt, ahogy kicsúszik a  száján a  sebesült oroszlán kifejezés. – Hangosabban nem tudná, kisasszony, az állatkert másik végén még nem hallották. – Villannak a szemeim a nőre, majd arrébb lépek az üvegtől, hogy ne legyek ennyire a másik oroszlán látóterében, a szagom mondjuk így is piszkálni fogja. Az állatok sajnos ránk simernek.
- Csak nem aggódott miattam? Különben is, egy ilyen törékeny virágszál mit is keresett éjszaka, újhold idején kint az erdőben? – Szegezem neki a kérdést, hogy tereljem a témát és közelebb is lépek hozzá, hogy a karjaim kvázi a hasamhoz érjenek, így ugyan le kell rá nézzek, de halkabbra is foghatom én hallom őt, de más kérdés az ő füle mennyire jó.
- Ostoba!? Bajba is kerülhetett volna! – Morranok rá halkan. – Mi maga, kisasszony? – kérdezek vissza, mert, hogy nem egyszerű halandó, az már teljesen biztos. – maga tényleg aggódott?! – Hitetlenkedés van a hangomban, ahogy nézem a vonásait és figyelem a gesztusait. Az illata nem hazudik, kiszagolom a hazugokat és ez a nő tényleg aggódott miattam, az eszem eldobom, mi ez valami jótét lélek? Öngyilkos komplexuma van vagy csak hős? Esetleg egy flancos terézanya? Meg is ölhettem volna, vagy a Jágerek!?

Világos íriszeit le se veszi a környezetéről. Szinte furcsának tartja, hogy egy szellemmel se találkozott még, noha megszokta, azok hangyabolyként serénykednek körülötte. Van amelyik kérdezősködni próbál, van akinek be nem áll a szája és csak azt szajkózza, hogy milyen boldog élete volt és találkozni akar még ezzel meg azzal. Sokak energiavámpírnak számítanak akiknek jelenlétébe is kis híján belefullad a kis szöszink és tényleg inkább lefeküdne aludni mikor megjelenik egy ilyen kis nyomorult. Nem beszélve a negatív kisugárzású, haragos és gyilkos szándékú szellemekről akik egyre sűrűbben verődnek mellé megváltást remélve, ami nem jöhet el egy hamar, lévén tenni is kell érte.
Eric nemrégiben említette, hogy mikor náluk volt, látott egy idősebb férfit akit mintha vízben áztattak volna, úgy dőlt belőle az ismeretlen anyagú folyadék. Szinte érezni lehetett a kellemetlen, áporodott szagát, amitől a kisfiú gyakorlatilag halálra rémült, pedig soha nem félt a szellemektől. Eleinte ezért nem is tulajdonított neki Violet nagy jelentőséget, viszont ezután...
... nem véletlen, hogy nem akarta, hogy az apja átvigye hozzá. Félt, hogy megint olyan dolgok fognak történni amit csak nehezen élnének túl. Lehet, hogy médium, de még fiatal ő is és nincs túl sok tapasztalata, csak azt csinálja amit tanítottak neki. És ez lekorlátozódik a szellemek segítésére, de az önvédelmet még csak véletlenül se ismeri.
Most viszont szerencsére nincs senki itt, legalábbis eddig még nem akart egy szellem se rendet rontani, ami már most haladásnak tudható be.
- Nem tudom... nagyobb az egész kifutó mint az én lakásom, de ettől függetlenül nem szívesen élnék benne, ha állat lennék. Nem tetszik - tény, hogy pici a lakása, talán az épület legkisebbje ettől függetlenül bájos és otthonos. Mindent az ő méreteinek megfelelően készítettek el, nem kell székre másznia ha le akar szedni egy poharat a polcról, vagy létrára szenvednie magát ha függönycserére szorul valamelyik szoba. Takaros, könnyen rendbe tehető és nem kell minden pénzét arra áldoznia, ha télen fűteni kell.
Felesleges lenne tagadnia, hogy meglepi a hirtelen hangszínváltozás és a megvillanó szem. Teste reagál rá, összerezzen ezzel kiemelve törékenységét és sebezhetőségét. Viszont világos szemei mindvégig kimérten figyelik a férfi arcát, meredten tartja vele a szemkontaktust. Melle előtt szorosabbra fonja a karjait, így jelezve, hogy nem tetszett neki az iménti tette, és elzárkózik a továbbiak elől.
- Remélem tudja, hogy nem tartozok önnek elszámolással afelől, hogy mit csináltam kint. Tudja attól még, hogy újhold vagy telihold van, nem fogok elzárkózni a világtól és reszketve bezárkózni a házamban. Soha nem féltem se a jágerektől, se másoktól. Valamin van jó néhány vérmacska ismerősöm, így nem látom értelmét a rettegésnek. Ha pedig mégis belesétálnék egy csapdába, akkor az az én bajom - hangja határozott és csak az olykor, rajta erejét vevő idegesség az, ami miatt remeg a hangja. Nem fog megijedni a másiktól, de tudja jól, hogy sokkal nagyobb ereje van és talán nem is a legtürelmesebb fajtából való.
- Médium vagyok! És ameddig tudok védekezni a kézzel nem érinthető, viszont annál nagyobb hatalmú lelkekkel addig nem fogok kétségbeesni egy nagyra nőtt, sebesült vagy jelenleg rosszallását igen intenzív tesztoszteron felhővel kifejező oroszlán láttán. Már ne is haragudjon... - kíváncsian fürkészi a férfi arcát, elvégre tényleg nem érti, hogy hova ez a számon kérő hangnem vagy a szigor.
- Nem vagyok ostoba. Csak míg maga és a többiek inkább irtják egymást és kígyót békát kiabálnak, én jobban szeretek segíteni - észre se veszi, hogy egyre hátrébb és hátrébb húzódik a férfitől, mintha tartana tőle.
- Viszont felesleges lenne tagadni, tényleg aggódtam. Nagyon rossz állapotban volt és szerettem volna még egy pillantást vetni rá, hogy  lássam, gyógyul. De ugye maga jobbnak látta mihamarabb elhúzni a csíkot. Viszont most hogy látom, kijelenthetem: Örülök, hogy már kutya baja!

- Nagyobb vagy sem, falak vannak körülötte és nem tudnak kiugrani…- Én kitudnék innen szabadulni, de ezek itt képtelenek erre, ekkorát egyikük sem tud ugrani, különösen nem ilyen lagymatag állapotban, mert csak rájuk kell nézni, egyik sem élne túl egy hetet a szavannán. vadászni se lennének képesek. Nem nézem ki belőlük, hogy vissza tudnának ezek szokni a vadonba. Nem degradálom le egyiket sem, csak a puszta tények ezek, hiszen csak rájuk kell nézni, elhízottak, nincsenek kondiban. Nem vagyok én híve ennek az állatkertes izének, egy kicsit sem. Nem véletlen, hogy a legtöbb időm a kocsimban töltöm és úton vagyok, abból bármikor kiszállhatok és a csillagos ég alatt aludhatok vagy bóklászhatok ha úgy tartja a kedvem. A lakásokat sem szeretem, de szükséges rossz. Bár a kislakásnak megvan a maga előnye, egy garzon sokkal olcsóbb mint egy nagyobb, megvan benne ami kell, fürdő, konyha és ágy. Kevesebb a fűtés és a hűtés költsége is, igaz majd belebolondulok ha több napot kell valami miatt bent töltenem, de túlélem.
Visszaretten, ugyanakkor bezárkózik de még is némi dacot mutat. Nocsak, igaz lenne eme törékeny nőre, hogy a bors kicsi, de még is erős? Hoppá, na nézzenek már oda, hát nem visszabeszél? Még is csak van benne némi spiritusz ezek szerint, csak nem olyan kis naiv mint aminek elsőre tűnik.
- Pardon, jágerek, macskák? – Kérdezek vissza és alaposabban megnézem magamnak ezt a nőt, csak így ennyi kifejezést kivág így egyszerűen. – Hát senki nem tanította meg, hogy ne osszon meg minden információt vadidegenekkel? – hangom mélyül, kezdek ideges lenni, ha ez a nő rólam is ilyen nyíltan beszélt, akkor a sorsa megfog pecsételődni, nem szívességet teszek neki, hanem magamnak kell majd megtennem, azzal, hogy a nőt elhallgattatom. De várjunk csak, több vérmacska ismerőse is van? Ez már érdekesebben hangzik! Közelebb hajolok, ahogy ott állok előtte és a szemeit figyelem. Valóban, van némi fanyar szagmaradvány az ő illatában, macskákra elékeztető és nem a háziakra. Igazat beszél, de nem ebből tudom, hanem a saját illat kipárolgásából.
- Hoppá, kegyed nyelvét aztán felvágták. – felvonom a szemöldökeim ahogy kioszt éppen, na ilyenben is régen volt már részem?! – Van amibe jobb ha nem folyik bele, kedves kis médium, van amit nem fog előre látni és a kígyó és béka kiabálás, erőst lesarkítja a fennálló problémát! – Türelmem még kitart vele szemben, elvégre aludtam és ettem is, így nyugodt is vagyok. Közben meg szemmel tartom, ahogy hátrál tőlem. – Ne féljen nem fogom bántani, és már többen fordulnak felénk, a hátrálásának köszönhetően, csak nem akar közönséget… vagy tán igen? – Hárman is minket néznek, hogy mi történik, hiszen a nő nagyon mondja a magáét és közben lépeget hátrább, miközben ott tornyosulok felette, ez a figyelem már több mint amit egészségesnek tartok.
- A kutyákhoz a leghaloványobb közöm sincsen…- Nem vagyok amerikai és nem minden mondássukkal vagyok tökéletesen tisztában, ami azt illeti. az oldalam valóban kitűnően van, ma már nyoma sincsen a sebnek.
- lehet, hogy csak a jót akarja, de felelőtlen volt. Soha senki nem mondta magának, hogy egy sebesült vad veszélyes? – Ráadásul ott vannak a jágerek is. – Egy dolgot áruljon el nekem, beszélt rólam bárkinek is? – Kérdezek rá nyíltan hiszen nem szeretek köntörfalazni és facsarni feleslegesen a szót, az egyenes beszéd híve vagyok.

- Ez tény... viszont ha jobban belegondolunk, akkor talán elehet fogadni, hogy ilyen helyen élnek elvégre nem tudják milyen a vadon, hogy milyen a tágas tér. Ebben nőttek fel, ide születtek - igazából nem tudja megmondani, hogy komolyan milyen érzés lehet ezeknek az állatoknak, mivel nagy valószínűséggel ők se tudnák.
- De. Viszont arra is megtanítottak, hogy hogy ismerjek fel egy macskát - lehet, hogy könnyen veszi az akadályokat és gondolkodás nélkül reagál a férfi kérdéseire, viszont utálja ha oktatják és idomítják. Ilyenkor mindig védekező pozíciót vesz fel, márpedig akad, hogy nála ez sokszor rejtett támadásban nyilvánul meg.
- Amíg úgy érzem, hogy képes vagyok tartani magam addig az én dolgom... és azután is, hogy beletörik valamibe a bicskám. Viszont nem kell attól tartani, hogy olyan hülye vagyok mint amilyennek esetleg gondol. Tudom, hogy vannak a határok, és ha komolyan hemzsegtek volna a Jágerek maga körül, akkor nagy valószínűséggel nem magával foglalkoztam volna. De amúgy amilyen feltűnően kóborol egy hatalmas, amúgy a szavannákon látott állat, akkor ne lepődjön meg már bocsánat, ha felkelti az érdeklődésemet nekem, vagy bárki másnak aki amúgy az erdőben szokott sétálgatni. Mert vannak olyanok bőven - ezzel azt próbálja elmagyarázni neki, hogy éjjel miközben rótta a köröket, hogy megtalálja minek után eltűnt, számtalan emberrel futott össze kik vagy vadásztak, vagy csak túráztak.
Először fel se tűnik neki, hogy tett néhány lépést hátra felé csak amikor azt a férfi megemlíti. Jobban szemügyre véve jelenlegi pozícióját, végigsimít libabőrös karján.
- Ha nem lépett volna fel ilyen határozottan és "kicsit" agresszíven, akkor nagy valószínűséggel ez sem történt volna meg.
Az a legnagyobb baja, hogy amennyire tart a férfitől, épp annyira vonzódik is hozzá. Ezt a bő negyed órás, érdekes párbeszédükből le is tudta szűrni. Nem érti, hogy mi ez és miért így alakult, viszont kénytelen rádöbbenni, hogy az a szorítás a gyomrában nem a félelem miatt van.
A kutya említése hallatán felvonja a szemöldökét, majd elvigyorodik.
- Jó ég... valami azt súgja, hogy nem igazán érti, hogy én hogy értettem - feltűnt neki, hogy van valami érdekes a beszédében. Valami, ami miatt nem száz százalékosan érzi őt amerikainak, sőt mi több! Minél többet beszél annál nyilvánvalóbb, hogy inkább Európa egyik északi városából jöhetett, az már más kérdés, hogy pontosan honnan. Vannak példának okául finn és norvég ismerősei is, de ők kicsit máshogy beszélik az angolt, mint az oroszlán.
- De... viszont nem kellett mondania senkinek, mert én is tisztában vagyok vele - húzza félre annyira világoskék nyári ruhájának a pántját, hogy láthatóvá váljon egy része a megmaradt hegeknek. Lapockája tetejétől a háta közepéig tart négy vaskos, már fehér színben tündöklő karmolás, amit egy korábbi barátja okozott.
- Ha a tigris dühkitörését eltudtam viselni, akkor gondoltam nem fog ártani egy sziszegő, morgó oroszlán se - halványan elmosolyodik, majd visszahúzza a ruha pántját. Tim amúgy egy hatalmas tigris, aki annak idején belopta magát Violet szívébe, és bár eleinte nem produkált semmi meglepőt, idővel dühkitörései lettek, akaratosság és harag jellemezte amit első körben Violeten vezetett le. Ő pedig csak pótolni akarta azt a hiányt, amit lelőtt kedvese okozott s mióta bele esett ebbe a hibába, nem is keresi úgy a férfiak társaságát, hogy esetleg kapcsolata lehetne valamelyikkel.
- Nem beszéltem önnek senkiről! Sokakkal ellentétben én tudok titkot tartani és tudom, hogy kinek miről beszélhetek! Szóval egy szót nem mondtam magáról - ezúton már sokkal lelkesebben beszél, nem húzódik el tőle. Tekintete a világos szemeket fürkészik miközben kiszúr magának egy szellemet, akinek jelenlétére talán...várt? Lehet. Általában mindig jeleznek valamit.

- Van abban is igazság, amit kegyed mond. De mit gondol, egy ekkora kis hely, ilyen hatalmas állatoknak elég valóban? Az én szememben mindegyik túlsúllyal küzd, renyhék az izmaik és nem lennének életképesek a vadonban. – Kemény vádak ezek, de én így látom, hiszen én magam is állat vagyok fele részben ha nem háromnegyedében, hiszen minden mozdulatomban benne van, hogy nem kimondottan ember vagyok és ennyi évvel a hátam mögött jobb is szeretek állat lenni, nem úgy mint a nálam jóval fiatalabbak akik még szívesebben adják ki magukat embernek. Ez van már engem is az öregek közé sorolnak a lassan majd egy évezredemmel.
- Lehetséges, de ettől még nem ártana óvatosabbnak lennie Kisasszony, könnyen bajba is keveredhet. – Lehet, hogy megtanulta felismerni az olyanokat mint én, lehet, hogy vannak fajtánk béli barátai, de nem ártana óvatosabbnak lennie. Közöttünk is vannak jóval agresszívebb példányok, akik előbb ütne k mint kérdeznek. Én türelmes vagyok és várok, nem ugrom azonnal, de ismerek olyanokat akik nem ezzel a felfogással élnek. És mi csak egy faj vagyunk a sokból.
- Nekem is csak élnem kell valahol… - Touché, igaza van a kishölgynek. Voltak ott mások is, de igyekeztem elrejtőzni előlük és eddig sikerült is még a nyomorult Jágerekkel össze nem akadtam, egy átlag ember akkor sem vesz észre, ha 5 méterre fekszem a bozótosban és meglapulok, rossza z éjjeli látásuk, újhold idején különösen és csak a lámpáikra fókuszálnak vagyis azok fénykörére. A legtöbb ember éjjel szinte semmit nem vesz észre és a túrázók többsége is ilyen. A vadászok meg, mire oda jutnak, ittak már eleget, hogy egymást is seggbelőjjék. Ezek az én tapasztalataim a mai kor emberével kapcsolatosan, a régiek jobban figyeltek, több dolgot észrevettek a mostaniak annyira a technika rabságában élnek, hogy az orruk hegyéig ha látnak. Szóval, simán eltudok tűnni előlük. Talán, kicsit lenézem ezeket a 21. századi embereket, de tesznek róla, az én szememben.
- azt mondja ismer más macskákat… Mi ilyenek vagyunk… - Ne voltam agresszívebb a megszokottnál, az én természetem ilyen, de mit is vár tőlem? Idegen, állatkertben vagyunk és nem tudhatom mennyire bízhatok mega  diszkréciójában? Számomra ez az életembe is kerülhet ha nem elég diszkrét, naná, hogy teszek rá némi komolyabb benyomást, hogy tartsa a száját és elmondja amit tudni akarok.
Nézem a nőt és figyelem a vonásait, tetszik amit látok, bár mutathatna a ruhában többet is magából, lehetne kicsit testhezállóbb az öltözete is. Közelebb hajolva szimatolok, diszkréten, de szagmintát veszek róla. Az illatok sok mindent elárulnak, bár sokszor nem ad teljes képet a sok mű szag miatt amit magukra kennek. A lánynak, viszont tiszta és finom illata van.
- Teljesen egyértelmű, kutyával egy lapon emlegetett… amihez magasról semmi közöm sincsen.. – Önérzetesen jegyzem meg neki a dolgot. Ez van, a mi mondásaink mások és nem mindent vettem át ami amerikai, példának okáért ezeket a szólásokat és mondásokat, nem nagyon van nekem ezekre szükségem abban a szakmában amit én űzök.
- Ki tette? – Villan fel a tekintetem ahogy a hegeket nézem meg. Nem tetszik, hogy valaki így bántotta ezt a törékeny kis apróságot, bájos egy nő. Melyik vadbarom volt olyan hülye, hogy nekimenjen? Meg is ölhette volna. Mondom ezt én, aki úgy jött ide, hogy elhallgatatja, hogy ha veszélyt jelent rá. Irónikus.
- Tigris….- Summázom a dolgot és felvonom a szemöldökömet, most újra végigmérem a nőt, de már más szemmel nézek rá. Szóval, volt az életében egy tigris és azok a hegek már egy ideje ott vannak, kifehéredtek, nem friss ez az egész. Nos, ami rólam elmondható, hogy török, zúzok ha elpattan a cérna, de a páromra soha nem emeltem kezet, és nem bántottam akármi is történt. Egy nálad gyengébbet bántani…?!
Megropogtatom a nyakamat és megforgatom a fejemet, majd a levegőt figyelem, érzem ha valami más is van a közelben, ez a mi fajunk sajátossága is. Majd visszafordítom a tekintetem a nő irányába.
- Gondoljon bele az én helyzetembe, az életem függ attól, hogy ki mit és mennyit tud rólam és ebből mit mondd el, én nem ismerem magát kis hölgy, Ön nem ismer engem. – Kedvesebb hangnemet ütök meg vele, majd, hogy jelezzem békés szándékomat a kezem nyújtom felé. – Tristan. – árulom el a keresztnevem.

- Nem, tényleg nem lennének azok. Épp ezért nem is érné meg őket kiereszteni innen vagy más egyedekkel összetenni egy nagyobb rezervátumban. Mert biztos ,hogy nem élnék túl a "találkát" - kellemetlen belátni, hogy bár tényleg szép dolog, hogy ilyen módon próbálnak küzdeni a fajfenntartásért, nem mindig lehet ezt kivenni a tetteikből. Emellett az se lenne meglepő, ha ezek az állatok betegek lennének, mert tényleg nem normális, hogy még ebben a hőségben is akkora belük van mintha a téli hidegre készülnének. Általában ilyenkor soványak szoktak lenni, hogy aztán kellő mennyiségű zsírt szedjenek fel magukra az ínségesebb időkben. Mekkorák lesznek akkor ezek télen?
- Tudom, sokan mondták már, de egyelőre még biztos vagyok magamban - vallja szerény mosollyal és komolyan elgondolkodik a férfi szavain. Többek között azon, hogy talán nem ártana kicsit visszavennie a jótét lélek énjéből, mert tényleg rájár olykor a rúd.
Kék tekintete egy pillanatra elidőzik az előtte ücsörgő babakocsis és már két lábon járó gyereken, kik megállás nélkül az oroszlánokat vagy épp a színes pillangókat figyelik, hogy azok miként repkednek körülöttük vagy száll rá a lábukra. Imádja nézni őket, szereti a gyerekeket, főleg Ericet és a húgát. Meglehetősen eszesek, értelmesek és a fiúcska a maga módján talpra esett is. És ami még inkább meglepi, hogy a hozzá képest felnőtt Violettől eltekintve, nem fél a szellemektől míg a szőkeségnek okoznak néha komoly fejfájást.
Feltűnik neki, hogy olykor olyan gesztusokat produkál, mintha a levegőbe szimatolna. Erre viszont akaratlanul is elmosolyodik, majd megrázza a fejét.
- Talán nincs kibékülve a parfümömmel? Vagy a tusfürdőmmel? - szereti a természetes illatokat, így tusfürdő szintjén általában olyat használ aminek nincs túl erős illata, parfüme pedig kellemesen virágos illatú, de ezt is általában csak a füle mögé fúj mivel ott tartósabban megmarad. Máshova nem szokott permetezni.
- Ebben biztos vagyok. Viszont csak arra értettem, hogy örülök, hogy már jól van. És a kutya ez esetben a jóllétére volt értetendő - hirtelenjében azt se tudja, hogy ezt miként magyarázza meg, így inkább nem is próbálkozik vele, helyette tovább lép.
- Nemrég meghalt a párom és ... azt hittem, hogy a magányomat és kétségbeesésemet elnyomhatom azzal, ha egy nekem régóta udvarló barátomnak úgymond beadom a derekam. Tagadnom se kel, hogy vonzódtam hozzá, de kiderült, hogy nagyon agresszív tud lenni ha valami nem tetszik neki. Fogalmam sincs már, hogy mit mondtam, ő pedig nekem esett... ez volt az egyik amit megtarthattam tőle, és ami jellemezte is a kapcsolatunkat. Viszont nem rettentett el tőletek, macskáktól mert tudom, hogy bár nem vagytok ölcicák, ettől függetlenül mind mások vagytok és nem feltétlenül haraptok, karmoltok egyből.
Őszintén szólva először fel se tűnt neki a szellemnő jelenléte, annyira valószerűnek és emberinek tűnt. Viszont ahogy egyre közelebb és közelebb érkezik, úgy érzi a kétségbeesett, haragos energiáit melyek rögtön szúró fejfájással ostromolják meg a szőkeség fejét.
Megmasszírozva a halántékát inkább elfordul az ismeretlentől, hogy a férfire összpontosíthasson.
- Violet - ragadja meg a férfi határozott kezét a maga reszketeg apró kacsójával. Termetéhez és neméhez megvan a maga határozott kézfogása de most nem tud mást tenni, ha egyszer egyre közelebb és közelebb jön hozzá a nő, aki le se veszi a tekintetét Tristanról. Ajkai némán formálják a férfi nevét, s Violet kis híján kiugrik a ruhájából mikor a következő pillanatban már maga mellett találja a hölgyet.
Arca elsápad, vérnyomása mintha hullámvasútra ülne...
- Azt hiszem, hogy... hogy valaki... magát keresi - ekkor tűnik csak fel, hogy úgy kapaszkodik a férfi karjába, mintha valamiféle segítséget várna tőle, Eric pedig kíváncsi tekintettel fürkészi őket.

Azt hiszem ezt a témát kiveséztük a kisasszonnyal. Egyetértünk abban, hogy ezek az oroszlánok nem lennének a szavanna csúcsragadozói. Tehát több szót már nem érdemelnek. Már így is többet pazaroltam erre mint ami szokásom. Egy ideje már magamnak való vagyok és távol tartom magam az ilyen helyektől, ha partner kell tudom hol találok olyat, akinek elég egy ital és egy mosoly, hogy minden vágyam ki legyen elégítve. Jó hatszáz éve már annak, hogy nem volt kapcsolatom, mert az egy éjszakásakat nem hiszem, hogy ebbe a kategóriába lehetne sorolni. Nem akarok nyitni ebbe az irányba, nem éri meg, különösen úgy nem, hogy vadásznak rám a Jágerek, ott vagyok a listájukon. Nyilván nem sikerült teljesen eltűntetnem a nyomaimat. Ezek azonban nem a jelen gondjai, érdekesebb az, hogy a kisasszony mit tud rólam és ebből mennyit adott tovább ám, percek alatt ez erre is fény derült, így már tudom, hogy nem fogok vele végezni. Élhet tovább békésen, de egy darabig még rajta fogom tartani a szememet, amúgy is, abban a házban vettem ki most lakást ahol ő is van. Kis ideig a környéken maradok.
- A maga dolga, de jobb ha vigyáz, a világ nem egy békés hely, különösen nem akkor, ha tudja mi van még benne… - Utalok arra, hogy tudja vagyunk mi más lények is ezen a világon és nem csak az emberek vagy a spiritiszták, akik valamivel többek egy halandónál. Ám az ő életük is rövid és meg sem közelíti a miénket, de ez miért is érdekel engem? Amúgy meg általában az ilyen jótétlelkek lesznek a tökéletes áldozattípusok. Lehetne óvatosabb is ez a leányzó, hiszen ahogy elnéztem azért van mit vesztenie, nem úgy mint nekem. Ha elkapnak és megölnek, senkinek nem fogok hiányozni, senki nem ejt utánam könnyet és nem gyászol meg. Nincs senkim és semmim, tehát velem ellentétben neki van vesztenivalója, a gyerekek, akik láthatóan szeretik, a barátai akik jártak nála. Jobb ha vigyáz magára.
Tekintetem követi az övét és a gyerekekre pillantok én is, de csak konstatálom, hogy ott vannak megvannak és nem fenyegeti egyiket sem közvetlen vagy közvetett veszély, többet nem akarok most egyikkel sem foglalkozni, ők nem jelentenek semmit sem. Még a kis spiritiszta igen, nem végeztem a vele való beszélgetéssel. Addig is nem lehetek tökéletesen biztos abban, hogy megbízhatok benne.
- Nem szívlelem a parfümöket, túl sok illatanyag van némelyikben.. Az öné elviselhető…- Nem, nem fogom kijelenteni, hogy egészen kellemes az illata és nem olyan amitől prüszkölési rohamot kapok. Maradjunk abban, hogy elviselhető és kész, ne ragozzuk ezt tovább.
- Furcsa szólásaik vannak… - jegyzem meg, mert hallottam már ezen túl is párat ami számomra kissé érthetetlen, nem tudom, hogy vonnak párhuzamot dolgok között, mikor azoknak nem sok közük van egymáshoz. De ráhagyom, nem fontos, hogy erről álljak le eszmecserét folytatni vele.
- Részvétem kisasszony az önt ért veszteség miatt. – Ez már teljesen őszinte tőlem, tudom milyen az amikor az ember a párját veszíti el, én is eltemettem a családomat, és a bűntudatom azóta is kínoz. Nem voltam ott, nem értem vissza időben, ha akkor nem megyek el, megvédhettem volna őket, vagy ha magammal viszem őket, vagy csak kevésbé vagyok gőgös és elmegyünk onnan, ahogy összeakaszkodtam azzal a falusival. A saját gőgöm volt az ami előidézte a halálukat. Sosem fogom ezt megbocsájtani magamnak.
- Valóban nem vagyunk azok, de ez akkor is túlzás volt a csíkos részéről.. nőstényre kezet emelni?! – Morranó hang tör fel a torkomból. Soha nem bántottam a kedvesem, a tenyeremen hordoztam őt és vigyáztam rá.
Halántékát masszírozza, talán a feje fájhat, a vállam mögé pillantok, de én nem látok ott semmit, csak némi változást az éterben, talán szellemet láthatott. Sajátbevallása szerint médium és a lakásban való látszólagos magában beszélése is ezt támasztja alá, elhiszem neki, ha én létezem, ha a jágerek, vámpírok, vérfarkasok, akkor akár médiumok is lehetnek.
Elkapom és megtartom, ahogy megbillen az egyensúlyából, bal kezem a derekát fogja és egyenesben tartom.
- Hogy? – Körbe pillantok, de nem látok senkit sem, aki valóban érdeklődést mutatna az irányunkba, helyette inkább csak a lányt ültetem le a padra, ami itt van az oroszlánok kifutója mellett, majd a kölykökre villan a tekintetem. – Maradjon. – A kiskölyöknek nem kell kétszer mondanom, hogy jöjjön, szalad ő magától is, csak a babakocsit kell leparkoltatnom a lány mellé.

- Megtisztelő és külön öröm számomra, hogy aggódik, de ezzel tényleg csak azt éri el, hogy még inkább féljek az igazságtól és az ismeretlentől. Tudja engem wicca nevelt fel, és felkészített minden eshetőségre. Lehet, hogy nincsenek hosszú karmaim, nem nyúlnak meg a szemfogaim vagy nem lényegülök át két lábon járó hatalmas, mutáns farkassá. Ettől függetlenül nem érzem úgy, hogy rettegnem kellene. A macskákkal szót értek amennyire tudok, a környéken élő legtöbbet ismerem lévén hozzám járnak gyógynövényekért, teliholdkor pedig tényleg nem igazán megyek olyan környékre, ahol sok a vérfarkas. Velük nem jövök ki túl jól... már csak a lényükből adódóan se - kecsesen megvonja a vállát ezzel is jelezve, hogy ennek a témának nem igazán szeretne több időt szentelni. Igazán megpróbált már farkasokkal szót érteni, viszont azok lénye mintha ellenkezne azzal amit Violet csinál és amivel próbálkozni. Egyszerűen nem találja meg a közös hangot velük és ami nem megy azt jobb nem erőltetni.
Halvány mosoly jelenik meg rózsaszín ajka szegletében az elviselhető szó hallatán. Megszokta már, hogy ha vérmacska jön át hozzá akkor eleinte kicsit zavarja az orrukat az illata, de tekintettel arra, hogy természetes alapanyagok bukéitól illatos a háza, hamar megszokják. És titok a titokban, hogy olyan anyagokkal van bepermetezve a lakása, ami ellazítja még a természetfelettit is. Talán emiatt is szereti Alice is annyira a nappalit, ezért nem szokott elrohanni Ed se mikor néha napján megjelenik, hogy körbeszaglásszon, minden rendben van a kedvenc spiritisztájával.
- Majd megszokja. Vagy ha nem, akkor hamarosan ön is ezeket fogja hajtogatni. Azt megkérdezhetem, hogy merről jött? Norvégiára tippelnék vagy más északi országra, de már nem lehetünk semmiben sem elég biztosak - kíváncsiságát talán a hangszíne is elárulhatja, viszont ezután gyorsan tovább is szalad a témával mert nem akarja, hogy olyan vizekre evezzen amiről talán nem szívesen beszél a másik.
- Köszönöm. Rég történt már - csak sajnos nem olyan rég, hogy tényleg felejteni tudjon vagy megbékéljen vele. Soha nem értette, hogy miért kell valakinek ilyen kegyetlen halált halnia, mikor még ott van előtte az egész élet. Meg amúgy is ! Miért kell vaktában lövöldözni az utca kellős közepén?
- Talán az volt, talán nem. Ezt már soha nem fogjuk megtudni. Nem tudom, hogy fogta fel akkor a történteket, de én megfizettem érte. Ez is egy olyan dolog ami arra emlékeztet, hogy az élet múlandó és nem éri mg kockáztatni. De az a baj, hogy mint ön is látta, nem igazán tanulok a balesetekből se.
Az már más kérdés, hogy a szellem vérfagyasztó, haragos jelenléte komoly fejfájást okoz neki és rögtön belekapaszkodik az oroszlán erős karjába.
Megszokta már, hogy a semmiből bukkannak fel ilyenek, csak nem tud eléggé felkészülni rá. Ő nem vette olyan hamar észre ezt az adottságot, mint például Eric, aki már egész kicsi korába látta a halottakat.
- Egy nő magát keresi - nagyokat pislog, mintha ezzel próbálná elérni, hogy kitisztuljon az agya, ám a következő pillanatban már a padon ücsörög.
- Hogy mi? De... hova viszi? - hüledezik mikor Eric gondolkodás nélkül odacsapódik a tőle jóval nagyobb férfihez. Hihetetlen, hogy mennyire képes megbízni bárkiben. Violet jelen pillanatban úgy érzi magát, mint amikor egy hatalmas tenger fodrozódó hullámain ingadozik a kis tutajunk és azt várjuk, hogy végre szárazföldet érjünk.

Figyelmesen hallgatom, amit mesél nekem. Így már egészen más a leányzó fekvése, hát ennyire szerteágazóak az ismeretei, még sem olyan elveszett ez a lány, mint aminek első benyomásra tűnt, nocsak?
- Igen széles körben vannak ismeretei Violet, de ez még nem jelenti azt, hogy rettegnie kellene a tudástól és a képességektől aminek a birtokában van, mert vannak, ha nem tévedek? A tudás sosem átok, mindig is hatalom, csak tudni kell használni a megfelelő időben és helyen. – Nem azért mondtam neki, hogy féljen és rettegjen, csak azért, hogy legyen benne némi egészséges túlélő ösztön és tartson annyira az ismeretlentől, hogy életben maradjon és ne akarjon fűnek és fának egyaránt segíteni, mikor az veszélyes lehet és nem is kicsit. – Vonzódik a macskákhoz… - ezen már mosolygok egyet. Nem csoda, ha Wicca tanította, más kérdés, hogy árny volt-e? Hiszen a legendát a legtöbb macska ismeri, különösen az olyan idősek mint én. Árny wiccák teremtettek bennünket, a vérfarkasokkal szemben.
- Nem találta el, de ott valahol a szomszédban. – Nem mondom meg neki ennél konkrétabban, hogy Svédország területén születtem. a mai Malmö környékén, nem vagyunk még olyan jóban, hogy mindezt megosszam vele, ám tagadhatatlan, hogy van benne valami érdekes. Nocsak, nocsak, a kis spiritiszta, aki közelében elég sok a macska, de ez megmagyarázza azt a fanyar illatot, ami a mi fajtánkra jellemző különböző illatárnyalatokban. Származásom és a múltam nem olyan téma amivel szívesen foglalkoznék egy idegenekkel zsúfolt helyen és egy számomra idegen nővel. Farzsebemben a tárcám és az igazolványom, ami azt hivatott jelezni, hogy Szövetségi kötelékben lévő rendőrbíró vagyok. Hordhatnám a jelvényem a nyakamban és ha bevetésen vagyok a különleges egységgel ott fityeg, de civilben elteszem.
- Vannak olyan sebek, amik hosszú idő után se igazán forrnak be. – Ennyit a személyes témákról, ennél többet nem fogok neki elárulni magamról, ám átérzem a gyászát és a fájdalmát, hiszen épp én is bűntudatot élek át, ahányszor csak eszembe jut a családom.
- Nem, valóban nem. Holott én is kárt tehettem volna önben kedves Violet. Sebesült vadhoz így közeledni, nem a legszerencsésebb ötlet. – csóválom meg a fejemet, ahogy a mellkasom előtt karba fonom kezeimet. majd amikor meginog és a kezem is nyújtom neki elkapom és megtartom a parányi szőkeséget, hisz hozzám képest olyan apró.
Eric felénk fordul, felváltva néz engem, a lányt és a levegőt is egyaránt, ám annyira nem foglalkozom a gyerekkel, mint azzal, hogy a nőt egyenesben tartsam és leültessem, mielőtt több tekintete vonzana oda ránk. Nem szeretek ilyen mód a reflektorfényben lenni.
- Sehová… - Jegyzem meg, ahogy leparkoltatom mellette a babakocsit és a kiskölyköt felültetem mellé a padra. – maradj itt, pöttöm. – Szólok a kölyökhöz, majd leguggolok a nő előtt. – Milyen nőt emleget? – Kérdezek vissza.

A megjegyzésbe rejtett kérdésre biccent ezzel ezzel igenleges választ adva Tristannak. További hallgatásával pedig egyetértését igyekszik kifejezni. Teljes mértékben úgy látja ő is a helyzetet ahogy a férfi, így feleslegesnek látja további dolgokat hozzáfűzni.
- Öhm, igen így is mondhatjuk. Soha nem volt bajom velük és mindig csodáltam őket az erejük és kitartásuk, lényük miatt. Két személyiség két, mégis egynek mondható testbe bezárva. Mintha legalábbis valaki büntetni próbálná őket ezáltal, mégis nincs tisztában azzal, hogy mekkora segítséggel ajándékozta meg őket - felesleges lenne tovább ömlengenie a témáról, mozdulatai és rezdülései is arról árulkodnak, hogy teljesen oda van a fajtáért. Első körökben a tigrisek és az oroszlánok a kedvencei az erejük, kisugárzásuk és hatalmuk miatt. Imádja nézni ahogy a robusztus test kígyózik a fák között, ahogy az izmaik kirajzolódik a bundájuk alól. Fantasztikus teremtmények.
- Bocsánat, nem akartam tapintatlan lenni - gyorsan próbál bocsánatot kérni elvégre látja a férfi rezdülésein és hallja a hangján, hogy az nem túlzottan hatódott meg a kérdéstől és nem fog olyan választ adni rá, mint amire Violet számít. Biztos valami olyan dolog történt az életében azokban az időkben amit nem szeret felemlegetni, főleg nem egy vadidegennek. Viszont ha azt vesszük, talán ez is a megfelelő válasz a kérdésre, hogy miért nem lel válaszra a kérdése: Mert idegen!
- Teljesen igaza van - kis híján megkísérli a fizikai kontaktust, többek között együtt érzőn megérinteni az erőteljes, izmos kart, de inkább visszafogja magát és a tekintetét is elkapja róla. Többször is emlékeztetnie kell magát arra, hogy az imént hívták fel a figyelmét kimondatlanul is, hogy idegen még a férfi számára.
- De nem tette. Felesleges a múlton rágódni, hisz már elmúlt. Nem bántott, szerencsére felépült és jól van. Nem kell túl nagy feneket keríteni ennek noha tudjuk, rosszabbul is elsülhetett volna a dolog. Azt viszont megkérdezhetem, hogy miért nem tette? - erre tényleg kíváncsi. Lehet, hogy azt fogja válaszul kapni, hogy mert túlságosan el volt foglalva a sebeivel és azzal, hogy meneküljön, viszont akkor védelem szempontjából mondhatja Violet is, hogy ettől függetlenül viszont tényleg elég sűrűn morgott és védekezett egyéb hangokkal. Lazán lekeverhetett volna egyet vagy a tudtára hozhatta volna, hogy nem tetszik neki a dolog. Mégse tette, sőt volt egy pillanat mikor kifejezetten nyugodt és szelíd volt.
Mire magához tér már a padon ücsörög és az előtte térdelő férfi kékjeit fürkészi. Próbálja megfejteni, hogy ki is lehet az ismeretlen, elég kellemetlen kisugárzású nő, de van pár pillanat mikor rövidzárlatot kap még a spiritiszta elme is, főleg ha abba próbálnak befurakodni.
Eric látszólag nem fél, mintha azt érezné, hogy a gyereket nem lenne képes bántani ez a szellem... mintha neki is lett volna.
Amúgy is hókatag, már-már szürke jelenése mellett jól kivehető a világos bőre és szeme alatt a jókora karikák. Leginkább ami fáj Violetnek az a belőle származó feszültség, rettegés és harag. A félelem kézzel tapintható, az undora és rejtett dühe pulzálva közeledik a szőkeség felé, ki zavartan néz ismét Tristanra.
- Haragszik... magára. Amiért nem tud túl lépni rajta, amiért még mindig bűntudata van. És talán néhány Jágerre akik a halálát okozták, én... - vékonyka ujjai a hosszú, aranyló hajtincsibe túrnak mintha ezzel próbálná meg legyűrni a kínzó fejfájást.
- Magas, gyönyörű nő. Szőke haj, makulátlan porcelánszerű bőr, talán szürkés szemek. Többször is a nevét említette, Tristan, de nem tud megszólalni - gyorsan tudatja a férfivel a nő paramétereit, közben pedig igyekszik felismerésre lelni az arcán. Érzi, tudja, hogy ki lehet az....

Megcsóválom a fejemet, nem egészen úgy látja, ahogyan én érzem magamat a saját testemben.
- Nem érzem úgy magam mintha a testemben két lélek lenne, én vagyok és kész, egy estben egy lélek. Én inkább ösztönnek mondanám azt a pluszt, nem nevezném másik személynek. – Én így élem meg a mindennapjaimat és szerintem minden született macska hasonlóképpen vélekedhet ebben a kérdésben, talán azok akik beharapással lettek olyanok mint mi, ők másképpen gondolhatnak erre. Talán, de számomra ez nem ilyen. Én vagyok az ember és én vagyok az oroszlán is, inkább állat, mint ember, de nem is akarok egyszerű halandó lenni. Nem bírnám azt a rohanó, kapkodó mindenre becsukott szemmel és füllel reagáló életet amit a körülöttünk lévők élnek. aggódni számlákon, béreken és a többin.
Látom a nőn, hogy felkeltettem az érdeklődését, hogy ott van benne a mondandójába, hogy csodál bennünket, hogy érdekli őt milyenek is vagyunk mi. Benne van a szavaiban, hogy lenyűgözzük. Nahát, a legtöbb emberben a félelem lenne benne, félne az ismeretlentől, a nála erősebbtől, ez a nő pedig?
- Nem volt tapintatlan, de nem hiszem hogy ő boldogan osztaná meg velem a családjára, születésére vonatkozó adatokat, vagy igen? – Hiszen én is csak egy vadidegen vagyok a számára, hiába is mentett meg, ettől még nem lettünk barátok, lelki társak és tököm tudja mik, hogy bármit kifecsegjek neki. Megmentett és kezdem úgy érezni, hogy az adósa vagyok még is csak, nem fog elárulni, nem fecsegi majd el, hogy ki és mi vagyok. tehát marad a második lépés, törleszteni neki. De nem úgy, hogy cukrot adok ha pitét süt és egyebek, keveredni fog ő még bajba, amiből ki kell húzni és akkor és ott kiegyenlítem majd a számlámat vele szemben.
- az élet olykor igazságtalan, de ezt végső soron nem mi ítéljük meg… - Értékelem a gesztust, hogy visszafogta magát és mégsem érintett meg. Idegen ő még nekem még akkor is ha szeretek a dicsőségben és a csodálat fényében fürdeni, de az utóbbi évszázadok megtanítottak az óvatosságra a gőg és a büszkeség helyett, így inkább megtartok egy bizonyos távolságot vele szemben.
Megvonom a vállaimat, ahogy felteszi nekem a kérdést, de később még is választ adok neki.
- Vérveszteség és nem tűnt ártó szándékúnak. Ha veszélyesebbnek ítélem, nem hagytam volna magamat. – Bár valószínűlega  vérveszteségnek akkor sem tudtam volna parancsolni és ugyan úgy elájulok, akkor is ha úgy gondolom, hogy nem kellene közelebb engednem magamhoz. Ez pedig nem tölt el boldogsággal egy halovány pillanatig sem.
Néhány pillanat és a nő a padon én pedig előtte guggolok és figyelemmel kísérem mi zajlik le benne, nem kellene itt hagynom, hisz így olyan sebezhető és kifejezetten áldozattípus lett, ahogy a két gyerek is, akik nem tudják magukat megvédeni. Kellemetlen.
A szellem a kisfiúra mosolyt villant, szeretettel telit, amilyet egy anya mutat a gyermekének. Minden mást megtart a felnőttek számára.
Felállok, mintha rugó lenne a lábaimban és egy lépést hátrálok is, a nőre villantok egy enyhe vicsort és a levegőt fürkészem, én csak az energiát érzem, hogy valahol valamitől más, de nem látok olyan tisztán mint ahogyan nő, nem kommunikálok szellemekkel, csak érzem, hogy van ott valami. Honnan  is tudhatná? Honnan is adhatna ilyen paramétereket nekem.
- Kivágták a nyelvét, hogy ne sikoltozzon…- hallom a saját síri, ugyanakkor düh torzította suttogásomat. – Isabo… - Ismét a spiritisztára pillantok, majd a gyermekre és vissza a nőre. Hitetlenkedés van az arcomon és némi bűntudat amikor kimondtam a halott feleségem nevét.

- Látja? Ez ebben a szép. Ki miként fogja meg a dolgok lényegét. Én, mint teljesen már fajhoz tartozó egyén aki csak csodálja a maga "népéhez" tartozót, úgy érzi, mintha két személyiség lenne egy vagy két testben. Mintha az állatot bezárták volna az emberébe vagy épp fordítva. Egyszerűen nem tudom, hogy miért így látom, de nekem valamiért ez a kép él a fejemben. Viszont örülök, hogy most megcáfolt - szívesen hozzá tenné, hogy így végre nem úgy érzi, hogy tudatlanul fog meghalni, de ezt már nem látja szükségesnek.
Eddig egy ismerősével se akart erről beszélni. Van akivel azért nem, mert még ő se fogadta el, hogy az ami, és nem akarja felzaklatni vele. Viszont akadnak olyanok is, akik annyira szeretik az állat énjüket, hogy felesleges lenne ilyen kérdésekkel elborzasztani őket.
- Higgye el, amíg nem igazoltatni akar vagy elvenni a jogsimat, addig nagyon lelkesen megosztanám önnel - ezt amolyan miheztartás végett mondja így, elvégre neki soha nem esett ellenére megnyílni mások előtt. Az persze más kérdés, hogy a személyes adatait nem fecsegné el holmi jöttmenteknek csak úgy, viszont ha eszen múlna az élete, akkor miért ne?
Mindig is értékelte az olyan személyeket, akiknek van büszkeségük és tekintélyük amit védenek hisz nem akarják, hogy csorba essen rajtuk. Megtudja érteni ilyen téren a férfit is, és minden módon tesz azért, hogy megmaradjon a komfort zónája. Még tesz is egy lépést jobbra, nehogy feszélyezve érezze magát... pedig akinek erre oka lehet az nem más mint Violet. Itt áll mellette egy olyan férfi, akinek emberi énje is közel negyven centivel magasabb nála és talán negyven kilóval nehezebb is. Izmosabb, erősebb ez nyilvánvaló. Ha nem lennének maga módján nőies domborulatai akkor jószerével kislánynak titulálhatná mellette valaki. Viszont rejt egy másik életet is, egy hatalmas oroszlánt aki egy bivaly méreteivel vetekszik, és... hát valljuk be, hogy nem sokan szeretnék a belőle kiszabaduló erőt megismerni. Mindezek ellenére már most bízik a férfiben. Talán elég volt hozzá az, hogy megerősítse, nem tépi szét őt akkor se, ha sebesült?
- Biztos vagyok benne, hogy nagyon veszélyesnek tűnhettem a kis táskámmal, amiben egy halom kötszer volt és gyógyfőzet, valamint a fehér ruhámban. Még ha tőrökkel lettem  volna feltárazva akkor azt mondom - meglepetten gondolkodik el egy pillanatra és próbálja megfejteni a veszélyes szó fogalmát. Kinek mi? Talán egy hatalmas oroszlánnak a törékeny szőke fiatal nők a veszélyesek?... mint elefántnak az egér? Vagy lónak a kígyó?
Nem számított ma szellemekre épp ezért nem is készült, így hát a gyönyörű de meglehetősen ijesztő és rettegést idéző nő meglepi és tart tőle noha Eric látszólag örül a látványának. Mintha már látta volna párszor. A felé irányuló érzelmek kellemes érzéssel töltik el egy pillanatra Violetet is. Pár pillanat erejéig bízni tud benne viszont ahogy elkezdi közvetíteni érzelmeit felé amit egykoron ő átélt, szinte megfagy az ereiben a vér és már azt is nehezére esik észre venni, hogy az oroszlán úgy pattant fel guggolásából mintha megcsípték volna a hátsóját.
Violet gyomra felfordul a gondolattól, hogy valakinek kivághatják a nyelvét pusztán azért, hogy elhallgattassák. Mit vétett szerencsétlen?
Aztán meghallja a nevet. Tristan hangja sokat sejtető, épp ezért inogva de feltápászkodik a padról s már nyitná is a száját, hogy felajánlja, menjenek máshova innen, mikor egy kéz megragadja a karját, ő pedig összerezzenve kapja a kéz tulajdonosának irányába a fejét. Látszólag megkönnyebbül, viszont tekintete elárulja Ericnek - a kisgyerek apjának - hogy baj van.
- Azt hiszem jókor érkeztem...
- A legjobbkor. Figyelj, ezt muszáj megoldanom, majd... majd hívlak. Vigyázz Ericre! - utasítja mintha legalábbis a saját gyereke lenne és most bízná a férfira.
- Minden rendben lesz? - gyanakvó tekintettel mered a szellem felé, hisz ő maga is látja.
- Remélem. Menjetek! - ezzel Eric meg is fogja a fia kezét, belekapaszkodik a babakocsiba és már itt sincsenek - maga pedig jöjjön velem! - ellentmondást nem tűrve ragadja meg a férfi karját és bár nem fogja sokáig, nehogy besokalljon, mégis próbálja tudatni vele, hogy merre kövesse. Van egy raktár része  az állatkertnek amit elég kevés alkalommal közelítenek meg és akkor is inkább munkások. De mivel ez a rész felújítás miatt most le van zárva, nagy valószínűséggel egy ideig nyugtuk lesz.
Ha a férfi követi,akkor nyilván a nő is jön utánuk. Eközben Vio szíve vadul zakatol, arca fehér mint a fal és küzd a szellem szenvedéseivel melyeket egykoron át kellett élnie. Ezt utálja a legjobban...
Előregörnyedve megtámaszkodik a kőből készült házfal oldalán miközben halkan felnyög ahogy a hasához kap. Mintha legalábbis tőrt forgatnának az oldalában.
- Két kérdés... - hangja halk és fájdalmas, tekintete lázas de nem hagyja el magát. Megkísérli a kiegyenesedést - miért nem engedte még el? Miért érez bűntudatot?

Megvonom a vállamat, ahogy beszél hozzám a nő. Az az igazság, hogy a mi fajunkban is vannak akik másképpen látják a dolgot, van akinek könnyebb úgy, hogy más személyiségnek tekinti. Bár szerény véleményem szerint ez inkább a beharapottakra jellemző és nem az olyanokra, akik ennek születtek ahogyan én is. Nekem az egész családom mind úgy gondolta egyek vagyunk és a bestia csak az ösztönünk hangja, mert a miénk hangos és eleven a halandókéhoz képest akik elnyomják azt magukban. Kinek mi igazából, de én ezzel élek együtt és nekem így tökéletesen jó, aki másképp gondolja annak egészségére, de ebbe már nem avatom be a kisasszonyt, nem kell mindent tudnia rólam és másokról sem. Annyira azért nem vagyok beszédes kedvemben ma, hogy ilyen apróságokba is beavassam a kis szőkeséget. helyette inkább a tekintetem leemelem róla, a pillanatnyi csend beálltának köszönhetően és inkább a ketreceket, pardon kifutókat figyelem és az embereket akik az állatokat nézik. Majd ahogy újra beszélni kezd ráfigyelek.
- Fura egy szerzet maga kisasszony… - Döntöm oldalra a fejemet ahogy a válaszát hallgatom. Nem is tudom mit is kezdjek ezzel így hírtelenjében. Ilyen szöveggel még egy nő sem jött nekem. – Ne kísértsen kisasszony, ha igazoltatásról van szó… - Megcsillannak a szemeim, ahogy megvillantom a jelvényemet, hiszen mint szövetségi rendőrbírónak nekem is van ilyenem, ami most a farzsebemből húztam elő és egy pillanat erejéig megmutatom, hogy utána visszategyem. Nézzenek oda, mit tesz velem ez a kis szöszke? Kap még mellé egy csibészes mosolyt is, ha már így alakultak a dolgok.
Oroszlánként kicsit másképp állok a többi lényhez mint a legtöbb macska, akik nem igazán vannak egymás közelében. Hajdanában falkában éltem, majd kiváltam onnan és megalapítottam a magamét, szerény kis falka egy nősténnyel mindösszesen, de nekem ideális volt. Csak az utóbbi pár száz évben lettem kissé visszahúzódóbb és magányos vadász, de ez valahol minálunk is természetes, a fiatal hímeket mindig elkergetik a vérfrissítés miatt. Csakhogy én hosszabb ideje élek magányosan mint a legtöbb fajtársam.
Figyelem ezt az apró kis teremtést ahogy eggyel arrébb lép és teret hagy nekem, hát meg kell hagyni, tényleg elég fura egy szerzet, hogy így tiszteletben tartja ezt és nem inkább rám akar tapadni, mint valami tapéta, ahogy több nő is megtette az évek során.
- Nagyon vicces… de megnézném kegyedet fordított helyzetben, adrenalin áztatta aggyal, súlyos sebbel, patakzó vérrel és a sarkában vadászokkal, hogyan is reagálna, mondjuk az én megjelenésemre? Hm? – Szegezem neki a kérdést, ahogy keresztbefonom a karjaim a mellkasom előtt, ezáltal megfeszülnek az izmok a karjaimban, közben enyhén billentem oldalra a fejemet, és várom a válaszát. Nem hiszem, hogy sebesülten és olyan idegállapotban, amilyenben én is voltam, olyan nagyon örült volna bármilyen idegennek… Mondjuk, ő nem volt veszélyes.
nem számítottam szellemekre, különösen nem őrá és ami azt illeti, nem tagadhatom le a dolgot. Érzem az energiát ami itt vibrál a levegőben, természetfeletti, ahogyan én is vagyok és mint ilyenek azért érzékeljük az ilyen jelenségeket. Nem kultiválom a szellemeket, egy kicsit sem. Felpattantam a guggolásból, mintha rugó lett volna a lábaimban és nem is túl barátságos egy pillanattal később a tekintetem. Inkább a harag mint a fájdalom vagy az összezavarodottság. Mély lélegzet és kihúzom magam, ahogy a férfi a tekintetér rám emeli, majd ellazulok, nem kell fenyegetőnek mutatkoznom, csak a lány miatt aggódik.
meglep a hírtelen határozottság, de ettől még követem, végül is logikus és jobb ha nem idegenek szemei előtt folytatódik ez a kis csevej. Utána kapok, ahogy meggörnyed és megtartom, mielőtt szerencsétlen pára összecsuklana, nincs nálam víz, holott az most igazán jól jönne, majd a kérdése mellbe vág.
- Mi köze hozzá? – Mordul a hangom, torokból tör fel és morgással vegyül. Ez a téma olyan amihez a kis szőkének semmi köze sincsen. Az én dolgom a bűntudatom, nem pedig az övé.

Furcsának tartja  fickót, ennek ellenére mégis van benne valami ami nagyon imponál neki. Az a fajta titokzatosság ami meglapul ezen hatalmas test rejtekében, kíváncsivá teszi a nála sokkal apróbb és sebezhetőbb Violetet. Ettől függetlenül már akkor, mikor oroszlánként rátalált, valamiféle kötődést vélt felfedezni, legalábbis az ő irányából. Nem tudná megnevezni, hogy mi ez, de talán nem is kel, hisz maga a titok, a rejtély és a misztikum az ami a legvonzóbb tud lenni. Csodálja, hogy akkor nem ártott neki noha könnyen megtehette volna. És most se az agressziója az ami előtérben szerepel és ez talán jobb, mint gondolta.
Amióta az eszét tudja, tisztában van azzal, hogy két embernek nem lehet ugyan az a véleménye főleg nem akkor, ha más a világ és az emberszemléletük is. Jelen esetben elmondta a maga véleményét és látásmódját arról, hogy a szemében milyen lehet egy vérállat, ezt pedig Tristan hatalmas könnyedséggel meg is cáfolja. Ennek köszönhetően kapott egy képet róluk, hisz eddig csak olyan ismerősei voltak akik azzá váltak. Jaguárrá vagy épp tigrissé. Egyedül csak Alice az, aki Tigrisként született, és bár tisztában van az ő véleményével is, mégis kellett még valaki aki megerősíti ebben. És tessék! Még egy rublika a születettek neve mellett.
- Mert? - akaratlanul is elneveti magát. Hangja halkan csilingel, van benne valami furcsa dallamosság, kellemes és ringató, főleg a férfi mélyebb tónusú hangjához viszonyítva.
- Ó - formál ajkaival egy halk Ó betűt, majd ismét kislányos, vidám mosolya mögé rejtőzik. Természetesen egy ideig még szemmel tartja a jelvényt, de nem tart túl sokáig. Sokkal jobban felkelti a figyelmét a férfi csibészes mosolya, amit most lát először a nap folyamán, és ami tényleg megdobogtatja a szívét.
- Többet hordhatná a mosolyát, nagyon jól áll - ezt immáron jóval őszintébb hangon mondja. Tényleg jól áll neki, egészen kisfiúsnak hat tőle ami meglepő a maga kétméteres magassága és kigyúrtsága mellett.
- Tekintettel arra, hogy már csak így nézve is nagyobb mint egy-egy vadász, lehet vonakodnék. Viszont nekem negyed annyi lehetőségem se lenne támadni, mint amennyi magának volt. És tegyük hozzá azt is, hogy nehezebben élném túl. Ez is hozzátartozik azt hiszem - gondol bele egy pillanatra, hisz nem azt mondta a férfi, hogy mi lenne akkor, ha ő lenne oroszlán. Egyszerűen csak felvetette, hogy hogy reagálna Violet, ha ő sérült volna meg.
Ezután viszont úgy pörög fel minden, mintha bekerültek volna egy időgépbe amit maximum gyorsaságra tekertek  volna fel. A semmiből megjelenik a szellem, kinek negatív, bosszús és kiállhatatlan ereje miatt Vio egyik pillanatról a másikra fut zátonyra. Fejfájás és a nő egykori kínjai egyaránt kínozzák, nem véletlen, hogy lepasszolja a gyerekeket az érkező Ericnek, ki eleinte ragaszkodik ahhoz, hogy maradjon, de aztán csak visszavonulót fúj. Ez pedig tökéletes volt arra, hogy megragadja Tristan karját és maga után húzza egy olyan helyre, ahol ketten lehetnek... na meg persze a nő szelleme.
Lehet, hogy túlzottan határozottan tette fel a kérdést, viszont arra a hirtelenségre és furcsa hangszínre ami érkezik a férfiből, összerezzen. Azt persze értékelte, hogy segített neki állva maradni, de épp ezzel a lendülettel hátra is hőköl, mintha forró vasat érintett volna. Háta nekiütközik a mögötte lévő falnak s mint kétségbeesett, sarokba szorított kisállat ijedten figyeli a fölé tornyosuló férfi hatalmas alakját. Nagyot nyel, ajkai elnyílnak egymástól ám be is csukja a száját mielőtt elhamarkodott megjegyzést tenne.
Sűrűn pislog, azt még ő maga se tudja, hogy minek köszönhető. A gondolatnak, hogy jó úton halad afelé, hogy feldühítsen egy oroszlánt, vagy a nő fájdalmai miatt amit egykoron érzett és most ő maga is tapasztalhatja. Utálja az ilyen szellemeket.
- Tudja... - hangja piszkosul halk, ajkai remegnek s újonnan a talajt fürkészi miközben próbál még messzebb kerülni a férfitől ám a fal nem engedi - a felesége itt van, és... ez csak magának köszönhető, én... - hangja akadozik olykor egy-egy fájdalmas grimasz átfut az arcán - segíteni szeretnék, nem pedig kutakodni. Viszont azzal, hogy itt van, nem csak magának de neki is árt.
Lehet, hogy képes arra, hogy folyékonyan beszéljen miután az imént még csak nyöszörögve volt képes kiejteni a szavakat, ettől függetlenül szó szerint fél a férfitől aki még sebzett oroszlánként se keltett benne ilyet életre. Tudja jól, hogy olyan helyen tapogatózik amihez nem lenne semmi köze. De az Istenért is, ez a dolga!

Apró kis teremtés, törékeny kis alkat és nagy kíváncsi szemek, mindemellett van benne egy jó adag kíváncsiság és bátorság is, meg talán némi ostoba vakmerőség, hogy nem menekült el, hanem odajött hozzám, amikor megsebesültem. A mai napig csak csóválom ezen a fejemet, hiszen nem kellett volna megtennie és bánthattam is volna és erre nem válasz, hogy spiritiszta, hiszen akkor sem látja a lelkemet még élek és nem tudhatja előre, hogy nem fogom bántani. Még is odajött és segített, és kezdem adósnak érezni magamat vele szemben, hogy nem hagyott elvérezni, vagy ott a vadászoknak, hogy megtaláljanak és leszedjenek az élők sorából. Helyette inkább gyógyfüvekkel látott el és kitisztította a sebemet. Vakmerő nőszemély a törékenysége dacára. Első látásra ezt nem nézném ki belőle, de a saját bőrömön tapasztaltam akkor és most is, hogy ez bizony így van.
A vélekedésem pedig az enyém és azoké akik között felnőttem, magammal hoztam a családomtól és ezen nem is fogok változtatni, én és az állati oldalam egyek vagyunk és ezen nem vitatkozom.
Majd egy kis könnyedebb téma jön és a beszélgetés is lazábbá válik, mielőtt sötét vizekre eveznénk.
Nevetése kellemes a fülnek és a szemnek is, vonzó és fiatal nő, tele élettel és jókedvvel, már amikor nem süpped el a bánatában és gyászában, egy ideje már figyelem, de térjünk a lényegre és a jelenre, most az első állítások az igazak rá.
Kap egy csibészes mosolyt a jelvényem mellé és nem tudom minek jöttem neki ezzel, de jól esett és nekem is okozott ami jókedvet, majd a jelvény megy vissza a zsebembe és a nőt nézem, ahogy csodálkozik és válaszolgatni kezd nekem.
- Talán igen, de ez esetben ön is nevethetne többet. – Jegyzem meg a válaszára és utána már a kicsivel komolyabb téma boncolgatását folytatom. – Egy bizonyos szinten, valóban nagyobb vagyok, de mint tudja a nagyobb test, nagyobb célpont is, több rajta a lőhető felület, ami nem feltétlenül előnyös minden helyzetben és abban, amikor rám vadásznak, kifejezetten nem az. Még nekem csak mancs, karom és agyar a fegyverem meg a testi erő, nekik ott vannak a pluszok. Tehát nem feltétlenül helytálló, hogy veszélyesebb vagyok, mert nagyobb vagyok. Az ön helyzetében pedig, nem feltétlenül. Ott van a képessége a seb ellátására, az eszközök, túl is élheti, ha elég ügyes, rafinált és ravasz, meg persze gyorsabb náluk és jobban tud tájékozódni… - Nem becsülöm le a nőt hiszen nem láttam belőle még mindent, ki tudja, lehet az erdőben egy géniusz? Bármi megeshet vagy a szellemek segíthetnek neki, az is lehet, hogy fel tudnák tartóztatni a vadászokat, annyiféle szóbeszéd jár kel a világban, és én sem láttam még mindent, dacára a koromnak.
Felemelem a kezeimet, hogy békés szándékot mutassak a nő felé, nem akartam ráijeszteni és bántani sem fogom, csupán csak olyan dologba nyúlt bele, amibe nem kellett volna. Ez az én múltam az én keresztem amit magammal cipelek és nem szeretem ha valaki ebben próbál meg vájkálni, én még nem bocsátottam meg magamnak és talán nem is fogok, ártatlanok élete szárad a lelkemen, mert nem voltam ott amikor kellett volna. Gőgös és vakmerő voltam abban az időszakban és jobban érdekelt a hódítás a harc mint a családi tűzhely és az otthonom védelme, de persze ételt és biztonságot is jelentettek a távolléteim. Szerettem őket, de akkor még vad és fiatal voltam, ma már sokkal nyugodtabb és megfontoltabb vagyok.
Megborzongok, ahogy beszél hozzám és lehunyom a szemeimet, de nem teszem jól, hiszen így újra előttem van a kép, ahogy megtaláltam őket, a mészárlás és a pusztítás, ahogy a karjaimba veszem és gyászolom, helyette megrázom a fejem és kinyitom a szemeimet, elnyomom a morgást és a nőre szegezem a tekintetem.
Hátrébb lépek, hogy legyen tere, hiszen lassan már a falra mászik fel, és hát nem tetszik a mondandója, de ettől még nem fogom széttépni.
- Nem rémlik, hogy segítséget kértem volna. A bűntudatom pedig az én problémám kisasszony, nyilván önnek is megvannak a maga kis fekete foltja, amit nem hoz szóba és szeretne elfelejteni, de nem megy… - jegyzem meg neki halkan és békülékenyebb hangszínben. – Fogalmam sincsen, mit lát és hogyan…

Nagyon hamar képes elérni azt, hogy megnyíljon az embereknek. Ő nem az a típus akinél el kell érni, hogy imponáljon az adott fél, minden további nélkül képes megbízni bárkiben. Nem veszítette el a hitét még az emberekben, hiszi, hogy a sok rossz ellenére ott lakik mindenkiben a jó amit mozgósítani lehet ha szükség van rá. Talán épp emiatt is ment oda múltkor az oroszlánhoz mert bár tisztába volt annak vadságával erejével és zabolázatlanságával, mégse érezte úgy, hogy bántaná. És ez hamar be is igazolódott noha tényleg meg-megremegett szőkeségünk apró keze mind ahányszor felmordult vagy kelletlenül prüszkölt egyet az állat.
Viszont meg kell hagynia, hogy most is látja ezeket benne még akkor is, ha jelen esetben csak a fölé magasodó, gyönyörű férfialakot látja... vad, nyers erőtől lüktet minden egyes porcikája. Ha pár évvel fiatalabb lenne akkor minden bizonnyal kerek szemekkel nyomkodta volna meg duzzadó bicepszét, viszont most felnőtt fejjel tudja, hogy mit illik és mit nem. És ez nem tartozik az illő dolgok közé. Nem véletlen, hogy tartja fizikailag is a tisztes távolságot.
- Talán lehet róla szó... viszont erre okokat is kellene keresni - halvány mosollyal, rózsás orcával süti le kéklő tekintetét. Igen, őt piszok egyszerű zavarba hozni még egy piciny kis utalással is.
- Mind az apró, rugalmas és gyors testből mind pedig a hatalmas, erőtől duzzadóból lehet előnyt kovácsolni, csak meg kell tanulni, hogy is működik. Gyanítom önnek volt jó néhány évtizede arra, hogy ezt megtegye, viszont nekem nincs... nem véletlenül maradok a gyógyfőzeteknél és inkább segítek ott ahol tudok azzal ami a birtokomban van, mint ahogy azt ön is mondta. Ettől függetlenül nem sűrűn keveredtem még olyan bajba, hogy feltétlenül ezekhez kellett nyúlnom... nem is igazán szeretnék - ezt csak halkan teszi hozzá. Ki az aki vágyik arra, hogy vadásszanak rá? Ki az aki élvezi azt, hogy több Jáger is liheg a nyakába ő pedig alig képes arra, hogy menekülőre fogja mielőtt életveszélyes sebet kapna? Nem sok ilyet ismer.
Tristan most is láthatja, hogy éles helyzetben talán életképtelen lenne, hisz ahogy felemeli a hangját ő csak egyre inkább próbál hátrálni mintha legalábbis beletudna épülni a mögötte lévő falba.
- Ez így van. Kinek nincs olyanja? Viszont tenni kell azért, hogy változást érjünk el... apámat és a volt páromat is átsegítettem már oda, ahova tartoznak. Mindketten hosszú évekig voltak itt mire megtaláltak és úgy néz ki, hogy ez az ön esetében sincs másként. Tristan - lép közelebb hozzá némi bátorságot összegyűjtve majd halványan elmosolyodik és úgy néz bele azokba a lehetetlenül kék és szomorú szemekbe, hogy éreztesse vele, komolyak a szándékai, nem átverni akarja.
- A felesége itt van most velünk és azzal, hogy itt ragadt, egy olyan síkon amit nem tudnak a szellemek hosszú távon elviselni, csak ront az ő és a maga helyzetén is. A bűntudata és a fájdalma az ami miatt itt van és ami miatt nem képes tovább lépni. A halottak függnek az élőktől, a felesége függ magától Tristan. Kérem - utal itt arra, hogy megfogná a kezét s ha megengedi akkor megragadja a férfi csuklóját és abba az irányba kezdi el húzni ahol annak felesége áll. Ha jobban figyel és el is hiszi, akkor érezni fogja, hogy rohamosan hűl a levegő felé haladva.
- Általában így próbálnak megjelenni viszont vannak olyanok akik erre képtelenek. Energiát és hőt vonnak el a környezetüktől... a rossz szándékú szellemek, akik fájdalmas halált haltak, akiket meggyilkoltak és megkínoztak, azokra hatnak akik látják őket. Fájdalmukat kivetítik rájuk, azt láttatják velük amit vagy akit egykoron ők is láttak. Láttam magát vele, Tristan. És könyörgöm ne higgye azt, hogy kutakodni akarok a múltjában. Egyszerűen csak segíteni szeretnék maguknak. Az a legjobb módja ha megbocsájt önmagának és megpróbálja elengedni - suttogja és csak ekkor tűnik fel neki, hogy milyen rémesen közel került a férfihoz. Kis híján kitöri a nyakát ahogy felfelé néz, hogy láthassa az arcát.
- Engedje meg végre magának azt, hogy tovább lépjen neki pedig azt, hogy békében nyugodhasson...

Az én hitem már régen elveszett az emberekben és más lényekben egyaránt. Látom mit tesznek egymással a humanoidok és mit művelnek a Jágerek, soroljam még a többi fajt, ki hogyan öli, nyomorítja, kínozza a többit? A legundorítóbb, amikor gyerekek kerülnek a képbe, gyámoltalan, ártatlan kis kölykök, akikkel gyomorforgató dolgokat tesznek meg, ezek után nem hiszem, hogy csoda, hogy a hitemet elvesztettem az igazán nagy jóságban és egyéb tündérmesei elemekben. Parxisom alatt nem egy elég gusztustalan ügyet bíztak rám, olyan bűnözőket, akiket nem élve vittem a törvény elé, hanem holtan és szívem szerint trancsíroztam volna a tetemüket lassan megölve őket, hogy a negyedét érezzék annak amit ők tettek. De az élet nem ilyen igazságos, sosem lesz az és sosem volt az. Az igazság haldoklik, ahogy az emberek egymásba vetett hite is, kevesen vannak az olyanok, mint ez a kis szöszke itt előttem.
- Okokat? Olyannak néztem, aki egy napsütötte délután is tud nevetni azon, hogy épp nem esik… - Billentem oldalra a fejemet, ahogy fürkészem az arcát és próbálom kitalálni, hogy mi is lehet a mondandója mögött. Fura egy szerzet, nagyobb optimizmust láttam benne, de lehet tévedek.
- Mindenből lehet előnyt kovácsolni, nincs amiből ne lehetne, ha az élet rákényszeríti. csak egy törvény van, élsz vagy meghalsz, a többi már csak magán múlik, hogyan is … - Az én világomban vagy élők vagyunk vagy holtak, ami magában hordozza, az ölsz vagy megölnek törvényét és más egyebeket is, amik a túléléshez kellenek. Nekem nincs lelkiismeret furdalásom azok miatt amiket megtettem, a lényeg, hogy élek és van még bennem élni akarás, bár a kérdés az, hogy minek ha már mindent elvesztettem? De az ösztönök dübörögnek, állati felem élni akar, bosszúra szomjazik és vezekelni akar a hibáiért. Tehát, élek.
Megcsóválom a fejemet, ahogy a falba próbál beleolvadni, nem épp a legjobb megoldás a részéről. Komolyan mondom, ez a nő csoda, hogy még él, ezekkel a képességekkel. Miben fogadunk, hogy úton útfélen bajba kerül? Az a kevés amit tudok róla, azok alapján olyan akit… nos, tipikus áldozattípus. Ebből pedig körvonalazódik, hogyan is fizessem meg neki a tartozásomat, hiszen megmentette az életemet.
Néma maradok, csak méregetem és emésztgetem az elhangzottakat, átsegíteni a túlvilágra. Milyen régóta is nem gondoltam már ilyenekre, egyszerűen elhagytam magam mögött, az évek alatt amik elsuhantak mellettem.
- Ebben nem hiszek… - dörmögöm az orrom alatt. Vagy még is, csak nem óhajtom magamnak bevallani? Ha alapul vesszük, hogy honnan is származom, melyik földrészről, akkor nyilvánvaló, hogy abba is belekóstoltam, mi volt arra a hitvilág és hát, emlékszem még ezekre, a szellemekre, lelkekre, túlvilágra és a többire is, csak épp makacsul nem akarok ezekkel foglalkozni. A bűntudatom, keserűségem, gyászom az enyém, ez az ami táplálja a bosszúvágyam és ami életben tart, ha elengedem nekem sem marad már miért élnem. Az egész vérvonalat ki akarom irtani, hogy hírmagjuk se maradjon, ahogyan ők is kiirtották az egész családomat. A hideget ha nem is, de az energiát megérzem, és ez felborzolja  a tarkómon a szőrt, mordulok is egyet, ahogy megérzem a nem evilági energiák kavargását.
- Ugye tudja, hogy nagyon is a magánszférámban vájkál…- dörmögöm. – A másik pedig, hogy Ő sosem volt rossz, az istenit, nem volt sem rossz szándékú, sem utálatos, a lehető legkedvesebb és bájosabb teremtés volt, aki hitt a jóban és a boldog befejezésben, a légynek sem tudott ártani, dacára annak aminek született. – Újabb morranás, mintha azt olyan könnyű lenne, megbocsájtani magamnak, hogy nem voltam ott és nem védtem meg őt, őket.

Halk kuncogás szakad fel belőle majd finoman megvonja a vállát.
- Nagyon sokan hiszik ezt. Apró szőke pöttöm kis lányka kék szemekkel, vigyorgó arccal... azt persze nem tudják, hogy mi van mögötte. Halott szülő és barát, egy wicca nevelt fel miközben fiatal korom óta a szellemek keserű sorsával kell álomba ringatnom magam és tartani attól, hogy megint ordítva kelek fel, mert egy kóbor lélek úgy döntött mellém szegődik. Emellett se kutyám se macskám aki haza várna - hangja kellemesen lágy és inkább tényszerűen mondja őket minthogy bármi más megbújna a hangjában. Nem azért mondja, hogy bárki is a sajnálatát fejezze ki irányába mert erre se szorul rá. Egyszerűen csak elmondja a férfinek, hogy miért nem látja szükségét annak, hogy mindig mosolyogjon. Lehet, hogy sokszor életvidám és próbál maga képességein is túlteljesíteni, imádja a munkáját, van egy csodaszép, takaros kis otthona viszont ezen kívül? MI maradt?
- Tudom, ezt nagyon sokan mondták már. De nem tudom, hogy... teszem azt, képes lennék-e gyilkolni és nem azért mert a bűntudatom nem engedné mert ha olyan helyzetbe kerülök akkor magasról tennék rá. Sokkal inkább a képzetlenségem miatt aggódok. Akkor se tudtam kellőképpen megvédeni magam, mikor egykori barátom nekem jött - azok a pillanatok teljesen letaglózták. Úgy érezte magát mint egy rongybaba akit a gyerekek ide-oda dobálnak nem foglalkozva azzal ,hogy elszakadhat. Nem tudta megvédeni magát, képtelen volt arra, hogy bármi érdemleges cselekedet tegyen. Le volt taglózva mind emellett nem tudta, hogy milyen módon kell megvédenie magát, hogy arca elé tegye a kezét vagy ha ütnie kell akkor hova üssön? Ő volt a legnagyobb áldozat az egész sztoriban és finoman szólva is mázli, hogy egyáltalán túlélte lévén ha túlságosan bepöccen az a jómadár, neki tényleg annyi. Szerencsére azóta se látta de nem is szeretne vele még egyszer összefutni mert csak az jutna eszébe róla, hogy milyen magatehetetlen és kiszolgáltatott volt.
- Tudom. Sokan nem hisznek benne pedig ha jobban belegondolunk semmivel se valószínűtlenebb mint, hogy léteznek vámpírok vagy olyan alakváltók mint amilyen ön, Tristan.
Az pedig, hogy a magánszféráját zaklatja, egyértelmű. Viszont nem engedheti, hogy így legyen vége.
- Nagyon sajnálom, de egyszerűen félek tőle - izzó kék szemét az említett nő felé vezeti ki kíváncsi tekintettel ücsörög keresztbe tett lábakkal az egyik kőpadon. Egyszerűen nem tudja hova tenni és érzi a belőle áradó dühöt - megszoktam már, hogy a legtöbb szellem miután meglát engem és rájön, hogy tudok velük társalogni, rám száll és ha hiszi ha nem, nem szeretnék még egy álmatlan éjszakát miattuk az elkövetkezendő egy-két napban - szíve őrült rohamban kezd el venni ami szintén a nő erejének köszönhető.
- A fenébe Tristan, tudom! - most már ő az aki megemeli a hangját - nem azért lesz egy szellem rossz és kegyetlen mert életében is az volt. Hanem azért, mert harag, fájdalom, kegyetlenség és számtalan negatíva volt az ami érte őt atrocitásként a halála pillanatába. A kínzások eldeformálják a személyiségét és szellemként már csak arra emlékszik, hogy valaki megölte őt és valaki miatt még mindig itt van, ahol csak szenved! - egy szusszal hadarja végig mindvégig mutogatva és kalimpálva, mintha ez lenne az egyetlen módja annak, hogy fel is fogja azt amit mond, ne csak meghallja és a másik fülén már el is száll.
- Könyörgöm csak próbálja meg, itt van és hallja önt - épp csak ki kell mondania, a gyönyörű magas nő meg is jelenik Tristan mellett. Nagyon kevesek képesek arra, hogy ha haloványan is de derengeni tudjanak ezzel némi emléket és fájdalmat ugyan akkor örömöt ébresztve abban akihez tartozik. Ehhez viszont nagyobb energiákra van szüksége, így Violet a fáradtságtól mely erőt vesz rajta, az egyik fal segítségével le is kuporodik a földre.
- ... nem kerül semmibe...

Némán hallgatom amit mesél nekem ez a csepp nő. Nem fejezem ki a sajnálatomat, nem ölelem át és nem mondom neki, hogy lesz ez jobb is és mást sem. van benne elég erő és ő is tudja, hogy van tovább és nem kell itt megrekedni. Különben is vannak helyzetek és idők, amikor nem az együttérzést kell kifejezni, helyette csak bólintok neki egyet, hogy megértettem és látom rajta, hogy nem az a teremtés aki összefog omlani azon nyomban mindezek súlya alatt. Nekem úgy tűnik, hogy már elfogadta a múltat és tovább lépett, abból, ahogyan most beszél nekem erről. Ha volt is bűntudata, azon ő már túl lehet és nem hordozza azt magával, szerény véleményem szerint, de lehet tévedek és csak ő is kitűnően palástolja az egészet, ahogy én is igyekszem. Nem vagyok büszke, arra ami történt.
- van az a helyzet, mikor nem a képzettség számít, hanem a túlélő ösztön és ha az működésbe lép, akkor nem lesz kérdés, hogy megtudja-e tenni. Láttam már ártatlanokat, tiszta lelkeket átvedleni vérszomjas ragadozóba, mert meg kellett védeniük a szeretteiket. – Hajdani asszonyom is képes volt erre, de ahhoz nagyon sarokba kellett szorítani és kilátástalan helyzetnek kellett előállnia, akkor megmutatkozott benne, hogy ő is oroszlán méghozzá nőstény és a családjáért bármire képes. Pedig hát ős is inkább nebántsvirág volt, mint harcos. Ez a szelídség fogott meg benne. Nézem a lány arcát. – Sosem csíptem az olyanokat, akik attól érzik nagynak magukat ha asszonyokat bántanak, akik nem tudnak visszaütni, bár az se nagy dolog, ha igen… - Az oroszlán nőstények tudnak harcolni, kemények és szívósak az esetek többségében, mint a természetbeli rokonaik. De hát ettől még egyet sem bántottam, ha nem provokálta ki, azzal, hogy megsebzett.
- Persze…- csikorgatom meg a fogaimat, mivel ebben igaza van. Semmivel se nagyobb lehetetlenség, hogy vannak szellemek mint a mi létünk és érzem is a jelenlétet, de ettől még nem könnyű neki elismerni. Nem érzem, hogy köze lenne ehhez, ha segíteni akar, ha nem, és ez az én dolgom, az én keresztem, nem az övé. Nem vagyunk abban a viszonyban, hogy megtárgyaljam vele ezt, sem abban, hogy előtte beszéljek a hajdan volt nejemmel és kérjek tőle bocsánatot, feloldozást. Az én bűntudatom, az én problémám!
majdnem valami gyerekest vágok a fejéhez, hogy akkor tartsa csukva a szemét és a fülét, de végül nem teszem meg, csak egy hatalmasat sóhajtok, nem az ő hibája, az ami az én bűnöm és nem tehet arról, hogy szellemeket lát, ezt jobb ha szem előtt tartom, mielőtt lekapom a fejét a nyakáról. Ráadásul megmentett és tartozom neki, de akkor sem érzem úgy, hogy ezt vele kellene kitárgyalnom.
- Nyugalom, több a kíváncsi szem…- morgom az orrom alatt, hiszen a megemelt hangra néhánya erre nyújtogatják a nyakukat. hallom és felfogom amit mondd, de makacsan kitartok amellett, hogy ez nem az ő dolga.
Már készülnék megmondani neki, hogy hagyjon, ez nem az ő dolga és szálljon le  a témáról, mikor halovány derengést látok meg magam mellett, a tekintetem oda kapom, de igazán csak akkor látni ha a szemem sarkából pillantok oda. A szó és levegő bennem akad, hiszen őt látom ott, az én kis cicuskámat. Nyelek egyet ahogy végig nézek alakján, véres a ruhája, könny maszatolja az arcát. Nehezen jönnek a szavak.
- Annyira sajnálom…- hallom magamat, ahogy elsuttogom azt a pár szót a szellem felé és közben észre sem veszem, hogy Violett megtántorodik, a döbbenetem hatalmasabb és átveszi az uralmat az érzékeim felett. Kinyújtom a kezem a szellemalak felé, most már erősebben látszik, ha szembe fordulok vele is teljesen látható, elmosódott és halovány, de már így is látni. – Ott kellett volna lennem….