Hecate&&Brayden

Az elmúlt éjszaka egyszerre volt eredményes, és kurvára eredménytelen. A megbízóm kitörő, már-már beteges lelkesedéssel fogadta a jó hírt, hogy a kedves wicca barátunk, újdonsült, közös ismerősünk immár-, nem, hogy kimúlt, és a föld alatt oszladozik, ahogyan a férgek zabálják, de egyenesen nem maradt belőle egyéb, csupán hamu. Por, pernye és néhány, koromfekete csontmaradvány. Na, és persze a kérdés, ami a húsködben lebeg, amit maga után hagyott: mégis... mi a fasz történt? És ki tette e gyalázatos tettet? És, persze az elmaradhatatlan, filozofikus kérdés: miért?
Menjünk sorba:
a, Felgyújtották, halálra égették, elnyelték a lángok. Mágikus, sötét, nagy erejű lángok, de mégiscsak a tűz martalékává lett.
b, Hah! Én. Én tettem. Ki más is tehette volna?! A tűz már-már védjegyemmé nőtte ki magát. Ezt persze nem tudják az ostoba halandók – ahogyan a fajtám létezéséről is csak oly’ kevesen tudnak. Az ő szemükben én egy jólszituált nő vagyok, egy haditudósító, újságíró. Ez minden.
c, Ez a munkám, baszd meg! Ezért tettem. Én vagyok az a bizonyos, nagyon, nagyon drágán megvehető fejvadász-, avagy alkalomadtán bérgyilkos, akit a kétes, alvilági alakok felbérelnek, hogy helyettük végezzem el a mocskos melót. Amolyan gyilkossági kurva, ha úgy tetszik.
Az pedig csupán grátisz, hogy a tag ismerte anyámat, életében.
Na, nem mintha olyan hatalmas kiváltság volna ismerni anyámat, hovatovább a tanítványának lenni, hiszen jól látható, hogy mit teszek azokkal, akik a hadi ösvényen állnak, akik anyám, és közém állnak, akik keresztezik-, sőt, mi több, nehezítik az utamat a boszorka irányába. A mellékelt ábra alapján csak annyit mondanék, már-már mellékesen jegyezném meg, igazán csöndesen, a füledbe suttogva: nem éri meg. Kedves, és mostanra már halott, új barátom mindenképpen rosszul járt volna velem. Ellenben, ha nem kellett volna levadásznom, és segít, talán életben hagyom. Talán.
Haha. Kit akarok átverni?
Anyám jól elrejtőzött előlem – gondolom bosszúsan, immár a sokadik cigarettára rágyújtva, fel-alá járkálva a lakásomban, akár egy ketrecbe zárt, dühöngő nagymacska. A tanítványai-, és, ha vannak, emberei fejében gondolom nem hagy nyomot maga után. Vagyis, nem akar. Az más kérdés, hogy én ki vagyok éleződve rá. Ha megérzem a jelenlétét, vagy a mágikus lenyomatát, tudom. Arcot, vagy emléket társítani hozzá nem tudok, de a zsigereimben, a sejtjeimben, a kurva idegeimben érzem, hogy ő az.
Vannak dolgok, amiket még mágiával sem tud eltűntetni, vagy lemosni magáról, vagy kiszakítani önnönmagából, vagy esetleg belőlem.
Vettem egy hideg fürdőt, még hajnalban, ittam egy-két-több pohár whiskeyt, de nem lett jobb. Dühöngök. Legszívesebben hagynám, hogy kirobbanjon belőlem, de az végzetes hiba lenne részemről. A háztömb robbanását-, és azt, hogy a földdel egyenlővé vált, lehetne arra fogni, hogy gázrobbanás volt, vagy merénylet – oh, ugyan, ki követne el merényletet, például, a kedves, szomszéd lány ellen, aki abban a könyvesboltban dolgozik, és három macskája van? -, de az nehezen lenne megmagyarázható, hogy egy ember mégis túlélte.
Én.
Nem tudok mit kezdeni a dühömmel, sem pedig magammal. Csak anyám körül forognak a gondolataim. Az én kegyetlen, csodálatos, nagyképű, ismeretlen anyám körül. Felfordul tőle a gyomrom.
Veszem a fekete bőrdzsekimet, ami tökéletesen illik az ugyanilyen színű farmeromhoz, és bokacsizmámhoz, meg a vörös blúzomhoz, valamint a táskámat, és kilépve a lakásból, zárom magam mögött az ajtót, hogy kiszellőztethessem a fejemet. Talán megvárom az elkövetkezendő éjszakát, hogy levezethessem a bennem felgyülemlett feszültséget. Ilyen-olyan módon.
Gyors, ütemes léptekkel falom a métereket, annak ellenére is, hogy fogalmam sincs, hova mehetnék. Ma szabadnapos vagyok, szóval nem kell bemennem a szerkesztőséghez. Ja, még ez is... még a munka sem tudja elterelni a figyelmemet. Vagy az is lehet, hogy anyám gondolata, jelentéktelen lényének tudata vonná el a figyelmemet a munkáról.
A helyzetem kilátástalannak tűnhet. Sőt, ha őszinte akarok lenni – és, mégis miért ne akarnék? -, az is. De nem adom fel. Engem nem így nevelt a mesterem. Én egyszerűen nem ilyen ember vagyok, mióta az eszemet tudom. Soha nem az egyszerűbb utat választom – ebben az esetben a feladást, és a beletörődést -, soha nem a járt utat választom; ha valamit a fejembe veszek, elkezdem, és megcsinálom, végig, csakis a járatlan úton.
Azt hiszem, egyes dolgokban, akarva-akaratlan, anyámra ütöttem.
Most is az úton megyek, amely nekem adatott. De milyen út ez? Hova tartok?
Meg akarok állni, de nem teszem, mivel ilyesmit még soha nem éreztem. Résen vagyok ugyan, de teszem, amit az ösztöneim diktálnak – azok az ösztönök, amelyek megvédtek, megmentettek akkor, amikor a hideg logika már nem segített volna, amikor nem volt időm kilogikázni a következő lépésemet.
Megérzem az illatát. Frissen őrölt kávé, keserédes zamata szökik New York utcájára, melynek képtelen vagyok ellenállni. Hanyag eleganciával ejtem el a dekket, és taposok rá cipőm sarkával, hogy aztán belépjek. Nem vagyok fáradt, vagy kimerült, de egy kávé jól fog esni – mert a kávé mindig jól esik.
Beállok a sorba. Nem is kell igazán megállnom, mert a sötét hajú férfi, előttem, már végzett is.
Kopp.
A pohár széle élesen pattan a fehér járólapon. A kávé egy része lomhán terjed a földön. A maradék nagy része rám ömlött, kisebb része pedig a férfire.
Lenézek a blúzomra, mely most gyűrődve tapad a testemre. Nos, mi tagadás... fele olyan jól sem áll, mintha vér lenne.
- Bassza meg – gúnyosan nevetek, és emelem rá bronzszínű, villogó íriszeimet, melyek a viharral találkoznak, ami a férfi szemében szikrázik. Egy pillanatra... hm. Elfog egy anyáméhoz hasonló érzés. Talán te is a kutyája vagy? – Mindegy, felejtse el. A vendégem – és ezzel hanyagul veszek elő egy gyűrött zöld hasút a farmerem zsebéből, hogy az ő sötétkék farmerja zsebébe csúsztassam – szenvtelen képpel, tartva a szemkontaktust, ajkam szegletében játszadozó, kétes mosollyal.
- Ennek ennyi – közlöm, a művelet végeztével, és hátat fordítva neki, a pulthoz lépek, hogy végre megihassam azt a kurva kávét, amivel ezúttal talán nem öntenek le.
Ha mégis, vér fog folyni.

Néha azt kívánom, hogy bár ne gyűlölném ennyire nagyon is mélységesen az anyámat. Azt a nőt, akit egyébként nem is ismerek, de minden bizonyossággal állíthatom, sőt, garantálom, hogy nem rosszabb, mint én. Ha nem gyűlölném őt ennyire, ha nem akarnám ilyen veszett mód a vesztét, gyanítom, már régen elfelejtettem volna – egy felejtő átok segítségével. Kitöröltem volna őt az emlékeim közül, és olyan lenne, mintha nem is létezne. De túlságosan is dühít a puszta jelenlétének, lényének tudata, hogy megengedjem magamnak ezt, az egyszerűbb utat. Oh, az anyám nem ilyen szerencsés velem.
A mesterem mesélt róla. Nem magától, és akkor is csak nehézkesen-, és döcögve kezdett bele, amikor én kértem rá. A nő ismerte őt, Clarice-t, az anyámat, hovatovább ő jósolta meg a vesztét, azt a véget, amelyet majd az első lány – a családunkban hosszú, nagyon hosszú évszázadok óta anyám az Orsini apák egyetlen-, tehát az első leány gyermeke – első lánya-, azaz cseppet sem szerény személyem, hozza majd el a vesztét, a véget. Anyám ennek ellenére megtartott, magam sem tudom az apropóját, ráadásként nem gyilkolt meg azonnal, hogy esetlegesen magába szívja a képességeimet abban a pillanatban, amikor megöl, leöl, mint egy állatot. Ki tudja, miért? Nyilván nem jó kedvéből, nyilván nem kegyességből tette... mindennél fontosabb számára a hatalom, és a mágia – a mesterem szerint -, amit bizony én is örököltem tőle. Szóval biztos vagyok benne, hogy van még valami a háttérben, amiről sem a nevelőanyám, sem én nem tudok. Azt tudom csak, tisztában vagyok vele: remek géneket hordozok magamban.
Szóval igen. Meg akarom találni az anyámat. Meg akarom tudni, hogy miért dobott el. És aztán meg akarom ölni. Hogy miért? Mert egyszerűen megtehetem, ha már valamiféle ismeretlen eredetű átkot akasztott a nyakamba – with motherly love, ugyebár. Hovatovább volt képe, és teljes mértékben blokkolja saját magát, részleges lenyomatokat hagy maga után, amikből nem tudom kitalálni még azt sem, hogy hogy néz ki, nem hogy hol a picsában bujkál. És ez, azon túl, hogy kurvára bosszant, valamilyen szinten hízelgő is. Hiszen nyilvánvalóan fél, hogy rábukkanok ilyen-olyan módon; fél tőlem, fél tőle, hogy a jóslat beteljesedik.
Egyet mondhatok, és ezt teljes bizonyossággal ki merem jelenteni, hogy kibaszott mód jól teszi, hogy tart tőlem – van rá oka.
Számtalanszor belegondoltam abba a lehetőségbe is, hogy ugyan rábukkanok, megkeresem, felkeresem, de nem ölöm meg. Erőt veszek magamon, és a dühömön, és visszafogom magamat, és életben hagyom. Kikérdezem az átokról, és legyen bármilyen szörnyűséges, és veszedelmes, nem gyilkolom meg őt. A jóslat ellen megyek, és átírom anyám sorsát. Vajon mi történne ezek után? Talán ő próbálna megölni engem. Ezt persze nem hagynám, és összecsapnánk, amiből bizonyára én kerülnék ki győztesként – így, vagy úgy. Ha pedig mégsem, nos... nem hiszem, hogy valaha az anyám lehetne, hogy valaha úgy fogok rá tekinteni, ahogy ő sem fog lányaként szeretni. Haha. Szeretni? Ez a nő nem szeret senkit sem – ahogyan én sem. Tökéletes ellenfelem.
Hirtelen-, akár egy villámcsapás, súlyt le rám a megérzés, hogy hova kell mennem, követem az ösztöneimet. Már majdnem lehunyom a szemeimet is, oly’ annyira megbízok ebben az érzésben, e helyett azonban inkább rágyújtok, és követem lépteimet. Valamiféle megmagyarázhatatlan, mágnesesnek ható erő von magával, egészen a kávézóig.
Mit sem törődve a lehetséges veszéllyel, ami esetlegesen odabent vár rám, belépek. Sürgölődő emberek, beszélgetések milliónyi foszlánya, illatok sokasága vegyül, és keveredik a kávézó alapzajával, a gépek zümmögésével, és a feketeleves jellegzetes, kellemesen szúrós aromájával.
Nos, gyanús ugyan, hogy egy felsőbb hatalom, egy nagyobb hatalom iderendelt, de úgy vélem, egy kávé még belefér, aztán éghet a hely, a vendégekkel együtt, ha úgy alakul a délután.
Arra persze a nem létező faszom sem számított, hogy majd leöntenek kávéval. A sors játéka ez – mégsem nevetek.
Felnézek rá, egyenesen az opálkék íriszeibe, és hagyom, hogy egy hosszúnak tűnő pillanatig összefonódjon a kék-, és a borostyán pillantás. Rezzenéstelenül nézem, farkas szemet nézek a férfivel, és én sem eresztem a tekintetét.
Aztán kiszakadok a villanásból, és pénzt csúsztatok a zsebébe.
- Ahogy gondolja – hanyag eleganciával vonom meg a vállamat. – Azt viszont nem is értem, miféle megfontolásból nevez így – hangom metsző, bal szemöldökömet gúnyosan felvonom. Hah! Ha tudná, hogy mennyire, nagyon nem vagyok kedves... pláne nem vagyok az övé. Ellenben tökéletesen érzem, ahogy rezeg körülötte a levegőben a mágia, ahogy körbelengi.
Metszőn nézek rá, ahogyan a zsebembe visszakerül a pénz. Le sem veszem róla a szememet, minden mozdulatát figyelem, és az izmaimat megfeszítve ugrásra, támadásra vagyok beállítódva.
- Hecate – fogadom el a felém nyújtott jobbot, és magabiztosan szorítom meg a kezét, miközben ajkam szegletében kétes mosoly játszik. Szándékomban áll kideríteni, hogy kiféle, miféle ez az ember itt, előttem, aki a kezemet fogja, és meg fogom tudni, hogy van-e bármiféle köze az anyámhoz.
Ajánlatát hallva, teljesen konkrétan kinevetem, a képébe röhögök. Az imént még a kávéja sokszorosát gyűrtem a zsebébe, most pedig elvárja, hogy adjam a gazdag picsát, aki valamiféle kárpótlást igényel? Haha.
- Mondtam, hogy nem számít – oh, egy igazi úriember! – gondolom, és valóban, annak tűnik – és ezen-, a látszólagos kedélyességén, és jóindulatán van a hangsúly. – És nem gondolom, hogy rászorulnék – keserédesen, és halkan nevetek. Nem érdekel az az él a hangjában – nem kevésbé vagyok nyers, mint ő. De majd úgyis rájön. Vagy nem. Attól függ, meddig húzza ki mellettem, haha.
A kávé végre az ujjaim között, a tenyeremet melegítve a papírpoháron keresztül, isteni illata az orromba kúszik, majd óvatosan belekortyolok.
Nos, optimális esetben, ha másvalaki mondaná ezt, lelépnék. Jobbik esetben. Rosszabbikban még kárt is okoznék benne. Most nem. A miértre a válasz egyszerű: mert wicca, és meglehet, hogy köze van az anyámhoz. Nem mellesleg az ösztöneim ide húztak. Nyilván nem véletlenül – a mesterem mindig azt mondja, hogy a halandók nem is olyan barmok: nincsenek véletlenek.
- Hm – búgom, újfent a kávéba kortyolva, a pohár pereme fölött a férfi arcát, és vonásait fürkészve. – Nem igazán vagyok abban a hangulatban, hogy mások kedvében járjak – dorombolom mégis. Nem, nem csak most. Alapvetően nem. Csak az ágyban, de ez most teljes mértékben mellékes, hovatovább lényegtelen. – Győzzön meg, hogy megtiszteljem a társaságommal – fair ajánlat. Ha valamiféle számomra megnyerő okot ad, hogy maradjak vele, megteszem. Önnönmagamért – nyilvánvalóan. Valami van ezzel a baromarcúval, ami nem hagy nyugodni – azt leszámítva-, azon túl, hogy wicca.

Sosem töröm a fejem a jövőn, vagy a múlton. Mindig csak a jelen érdekelt, semmi más. Nem aggódom, mi lesz velem jövő héten, vagy egy év múlva, és nem kesergek azon, ha valamit nem úgy tettem, ahogy akartam. Csupán élem az életem, kutatom a válaszaimat, melyeket eddig nem kaphattam meg. Az a nő meghalt. Megölte egy csapat rohad vérszívó, de már nem ölhetnek tovább. Mégsem kaptam választ a kérdéseimre. Miért is vagyok én kiválasztott? Mit akartak anyámék? Mi az a nagyobb erő, ami irányít? Nem akarok aszerint cselekedni, ahogy mások mondják, főként nem azért, mert akik ezt akarják, rég halottak. Legalább harminc éve, és még csak arra sem tartottak méltónak, hogy normálisan leírják, mi a szart is akarnak tőlem. Csoda, hogy gyűlölöm őket? Hogy megvetem a köztünk lévő kapcsolatot, és legszívesebben eltipornám, és semmissé tenném? Próbáltam felgyújtani a leveleket, de semmi haszna, másnap reggel ugyanott hevertek. Mintha nem is tettem volna semmit ellene. Mintha csupán... Nem érdekes. A harag ismét fellobban bennem, és szívem szerint felrobbantanám a helyet, az összes benn lévővel, azzal a gusztustalan szerelmespárral pedig előtte végeznék, hosszú kínok között. Nem, nem vagyok ellensége a szerelemnek, de mást sem hallok, csak a csókcsatájuk hangjait, a nyálas szavaikat, és a dorombolásukat, ami tényleg egy idő után idegesítő. Hogy sok bennem a harag? Megeshet, de felhasználhatom, nagyobb, és hatalmasabb célok érdekében, olyan célokhoz, amikhez elengedhetetlen, hogy haragom lángja a maximumon lobogjon.
Keresnem kell valakit, aki segít. Aki majd képes lesz megoldani a rejtélyt, mert bármennyire is próbálom tettetni, hogy nem érdekel, magamnak nem hazudhatok. Az oldalamat fúrja a kíváncsiság, és ki akarom kerülni a védőigéket. Biztos van valaki, aki képes erre, bíznom kell ebben. Most mégis itt fecsegek egy nővel, aki olyan, mint én. Wicca. Ráadásul gyönyörű, ahogy gesztenyeszín szemeivel az én kékjeimet kutatja, mintha belém akarna látni. Aranyom, ezt elbuktad, soha nem fogsz belém látni! Eme gondolatra egy félmosoly jelenik meg arcomon, mibe fogadunk, hogy én előbb látok beléd, mint fordítva?
Vonásai rendezettek, ajkai túl szabályosak. Tartása merev, mintha soha nem engedné el magát, szavai pedig kemények, és érdesek. De engem nem téveszt meg. Önmagam torz képét látom benne, és ez valahol hízelgő, miközben próbálom elnyomni az érzést, mintha ismerném őt. Mintha láttam volna valahol, mintha egy árny lenne a múltból. Talán tud valamit rólam? A családomról? Arról az idióta és beteges szövetségről, ami a levélben aligha volt megemlítve? Tudnia kell valamit, ebben biztos vagyok. És szépen el is fogja mondani. Érzem, hogy titkol valamit. Mint mindenki, de van egy olyan érzésem, hogy az ő titkai az én soha meg nem kapott válaszaim. És pont ezért nem fogom hagyni, hogy eltűnjön, elfusson, mert sosem találom meg újra.
- Mégsem hívhatom gonosz boszorkánynak - vonom fel a szemöldököm csodálkozva. Eddig senkit nem zavart eme megnevezés, de ha mégis, nem érdekelt. Mert azt teszek, amit akarok, és úgy szólítom, ahogy akarom. Csak első látásra tűnök úriembernek, bár egy hozzám hasonlóval, jóval kedvesebb vagyok, mint egy egyszerű halandóval, szóval örülhet, hogy wicca.
- Kértem én egy szóval is, hogy a kedvemben járjon? - teszem fel a kérdést jogosan. Hiszen szavai nem helytállóak, nem akarom, hogy a kedvemben járjon, majd elérem, ha ezt akarom, meg vannak a módszereim. Következő szavai ismét mosolyt csalnak az arcomra, és csak nagy nehezen nyelem vissza a nevetést, mely feltörni vágyik.
- Én bizonyítsak? Mégis mivel akarja, hogy meggyőzzem? Gyújtsam fel a helyet? Vagy öljem meg azt az undorító szerelmespárt ön mögött, akik képtelenek kimászni egymás szájából? - bombázom kérdésekkel, miután belekortyoltam a kávémba. Ilyet sem hallottam még. Túl sokat képzelne magáról? Nem tudom, nem is érdekel. Olyan, mintha önmagam női változatával vitáznék, mintha egy különös álomba csöppentem volna. Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok a legkedvesebb ember a földön, de minden bizonnyal érzi, hogy olyan vagyok, mint ő. Érzi, és keres valamit? Nem... Valami nem hagy nyugodni ebben a nőben, valami olyan ismerős. Mintha vonásait láttam volna már valahol, de képtelen vagyok felidézni a helyet és az időt. Lehet nem is őt láttam, csupán egy téves hit az egész. Az alkaromat érintem szabad kezemmel, ahogy eszembe jut a jel, mintha ez lenne a közös kapocs. Egy része kilátszik a felhajtott ing ujjánál, és könnyedén észreveheti, hiszen leplezetlenül érintem meg, mintha fájna, de csupán úgy érzem, hogy neki ehhez van köze. Vagy a szüleim halálát okozta ő? Megint túl sok a kérdés, és túl kevés a véralkoholszintem ahhoz, hogy elnyomjam.

Hecate & Brayden

I'll follow you everywhere ণ zene ণ 722

Idegen és megmagyarázhatatlan érzés hozott ebbe a kávézóba. Ide, ahol még soha nem voltam ezelőtt. A környéken sem igen, vagy, ha mégis, hát elsétáltam a hely mellett. Magyarázatot sem találok rá, hogy miért pont ide jöttem. És ez nyugtalanít. Az első gondolatom, természetesen, cseppet sem meglepő módon az anyám, aki valószínűleg bármire képes volna, hogy végre megszerezzen magának, és eltegyen láb alól. A kezdetektől fogva ez a terve, csak éppen először szeretett volna megszabadítani az erőmtől, és magába szippantani azt, hogy erősebb és jobb legyen, és, hogy ez által, valamiféle kétes üzletbe kezdhessen Luciferrel, hogy Őt szolgálhassa, utolsó lélegzetvételéig. Az egyezség részleteiről-, és a nő szándékairól, a miértekről, az indokairól fogalmam sincs – állítólag apám tudott róla, hiszen anyám beavatta őt is, hiszen azt gondolta, majd partnere lesz az őrült terveiben. Apám ellenben-, volt is bármennyire gonosz, vagy rossz szándékú ember, erős és kegyetlen wicca, a saját lányától nem szívesen vált volna meg. Talán életében rosszabb volt, mint a felesége, de a halálakor nyilvánvalóan megváltotta magát – hiszen a húsáért, a véréért halt meg, értem halt meg, hogy én élhessek. De anyám tervét magával vitte a sírba, a felesége pedig elrejtőzött – ahogy a mesterem is elvitt az államokból, Angliába. Nem tudom egyébként, mi sarkallta arra, hogy apám halála után ne dobjon el, egyszerűbb lett volna neki, ha megszabadul tőlem, vagy még kifizetődőbb lett volna, ha anyám kezére ad. Bizonyára hálás lett volna neki Clarice, és busásan megjutalmazza.
Annyi kérdés, annyi vakfolt, annyi sarkalatos kis pont, és részlet akad itt, az összekuszált, átkozott életemben, és egyértelmű válaszokat még nem kaptam, egyikre sem. A kulcs valószínűleg anyám lenne, de bizonyára retteg a jóslattól, hogy majd végzek vele. Képes lennék rá, és ezt nyilvánvalóan ő is tudja. Talán most is éppen szövetségeseket gyűjt, akiket a megfelelő összegért maga elé-, maga köré állíthat, és akik pénzért hajlandók volnának szórakozni a saját életükkel.
De mégis itt vagyok, az ajtó fölé szerelt, apró harangocska játékosan csilingel, ahogy erélyes mozdulattal benyitok a helyiségbe. Rögtön megcsap az egyik pincérnő erős parfümjének az illata, ami már-már szagnak is beillene. Arról pedig órákig vitatkozhatnánk, melyik a rosszabb – ez, avagy a boros hányás színű szoknyája.
A parfüm mellett más is körbeleng. Tekintetemmel keresem, hogy vajon ki lehet itt a természetfeletti. Olyan, mintha az egész kávézóban ott lenne, körülölel, mindenhol ott pulzál – még a bőrömön is érzem, egészen a csontjaimba hatol. Meglehetősen erős wicca lehet, főleg, ha vad, megzabolázhatatlan, haragos érzelmek fűtik, mint engem, szóval nem árt résen lennem. Nem, mintha tőlem nem kellene tartania, de az ismeretlen ereje is lehet épp oly’ kiszámíthatatlan, mint az enyém.
Még most is érzem a - valamiféle felsőbb hatalom által - rajtam felejtett nyomot. Nem túl kellemes érzés telepszik még most is a mellkasomra, szorítja, préseli tüdőmet, bordáim összezárnak a feketén dobbanó szívem körül. Nagyon nem tetszik az érzés, ez az erőteljes, vehemens kisugárzás. Nem tudom pontosan behatárolni, mindaddig, míg velem szemben nem áll – ekkor bizonyosodom meg róla, hogy Ő az. Miatta vagyok itt, és miatta a rám tett ártás gyengülni kezd. De mégis miért? Bizalmatlanul mérem végig, és ugyan tetszik, amit látok, a jég kék, opálos pillantásánál állapodok meg végül. Próbálok olvasni belőle, a tekintetéből. Egyelőre nem nézek a fejébe-, a gondolatai közé, hogy megtudjam, köze van-e anyámhoz, avagy sem; helyette a saját elmémet védem le, zárom feltörhetetlen lakat alá gondolataimat és emlékeimet. Fogást ugyan kötve hiszem, hogy találna rajtam, nincs senkim, akit féltenék, ellenben van olyan, amiről nem is akarom, hogy esetleg tudomást szerezzen. Továbbá, egészen egyszerűen nem akarom, hogy ez a nem kevésbé baljóslatú idegen a fejembe turkáljon.
Az ismeretlen arca is idegen – sokkal inkább az aurája az, ami ismerősnek hat. Nem a porhüvely, maga, hanem a lénye, és ez sokkal figyelemreméltóbb, semmint, ha egy ismerős arc volna csupán a múltamból. Próbálom felidézni, hogy éreztem-e valaha ilyesmit, de anyámon kívül mást nem tudok előhívni emlékeimből. Mindketten csupán érzések: emlékekbe öltözött, sötét árnyak, érzelmek, aurák. Semmi egyéb. És ez egyfajta kapocs közte, és a némber között. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy anyám kutyája. Gyanakvó és óvatos vagyok, hiszen, ha így van, akkor az idekeveredésem sem véletlenül történt – így kellett lennie, és így is lett. Talán anyám babonázott meg, és én észre sem vettem, hogy magához csaljon, valamiféle úton-módon a kis katonájával.
Mindennek ellenére, vagy pont ezért, nem menekülök. Oh, ugyan! Miért tenném? Talán most szemtől-szembe kerülök az anyámmal, ha a férfi feladata magához vonzania, majd anyám színe elé vinnie. És én alig várom, hogy végre megválaszolja az összes kibaszott kérdésemet. Ha pedig nem Clarice talpnyalója, akkor is ki kell derítenem, hogy mi köze a nőhöz.
- Igaza van. Jobban szeretem, ha Minden Gonoszok Úrnőjének hívnak – kétes-, kaján kis mosolyra görbül vérvörösre festett ajkam szeglete -, de hallgatok a Sátánra is – hanyag eleganciával vonom meg szép ívű vállamat. És végül is nem is hazudok nagyot, hiszen végtére is nem éppen kedvességemről, vagy kegyelmemről, esetleg megbocsátásomról vagyok híres – sőt, éppen mindennek ellenkezője igaz rám. Nem felejtek, nem bocsátok meg, kegyetlen vagyok, és önmagamért élek. Mi mást is tehetnék, ha nincs senkim?
- Arra utalt az imént, hogy kellemes társaság volnék, ha mosolyognék – emlékeztetem -, és felajánlotta, hogy lehetnék az Ön társasága is – nem fejezem be teljesen a gondolatmenetet, de a lényeg tehát, hogy igenis szeretné, ha mosolyogva kávéznék vele, mint egy kibaszott született feleség, vagy egy elcseszett Carrie Bradshaw, ami, természetesen, nem fog megtörténni.
Miközben kérdezget, én is a saját kávémba kortyolok, a pohár pereme fölött méregetem, fürkészem idegen vonásait, és próbálok olvasni a tekintetéből, az aurájából. Minden mozdulatára-, minden apró rezdülésére figyelek, ugrásra készen állok, minden izmomat megfeszítem, és készen állok a támadásra, és a védekezésre egyaránt, annak ellenére is, hogy a nyugalom álarcát vettem magamra. Soha nem vagyok nyugodt, vad vagyok, vehemens és megzabolázhatatlan, betörhetetlen, irányíthatatlan, mint egy elszabadult erdőtűz.
Figyelem, ahogy egyik kezével alkarját érinti, végignézem a mozdulatot, és ekkor pillantom meg a heget, mely megtévesztésig hasonlít az enyémre. Mely, mintha kiegészítené az én sebhelyemet. Összevonom a szemöldökömet. Ez nem lehet – szívem hevesen kalapál.
Az éppen csak látszó hegről a férfi arcára rebben tekintetem. Már nem is akarok válaszolni a sok kérdésre, amit feltett nekem az imént. Az én sebhelyem, anyám műve - még, ha közvetetten is -, Lucifer égette belém, mintegy fémjelzett vele – veszély, kerüld el, átkozott boszorkány jelentéstartalommal bír.
- Azt csinál, amit akar – hagyom rá, ezzel egy időben csúsztatok a kávézó pultjára pénzt, a visszajáró nem érdekel, a pultos tekintheti akár borravalónak is, hiszen a visszajáró eleve több, mint a kávéért fizetett összeg – hogy lássa, kivel van dolga. – De tudja mit? – igen, felkeltette az érdeklődésemet az a heg, mely már abban az apró-, látott részletében is úgy tűnik, mintha tökéletes befejezése volna az enyémnek. – Nem ígérem, hogy mosolyogni fogok, de megiszom Önnel a kávémat – arról pedig egyelőre nem kell tudnia, hogy a bőrdzseki alatt bizony rajtam is ott van valamiféle sötét mágiával okozott sebhely. Lehet ugyanis, hogy az Övé is csak anyám szemfényvesztése, illúziója. Ennek ellenére nem fogok elszaladni, és elszökni a lehetséges, vagy esetleges végzetem elől – egyenesen szembe megyek vele. Just for fun.