Hecate & Morgana

Képtelen vagyok elfelejteni azt a kellemetlen érzést, ami akkor kerített a hatalmába, amikor pár napja megöltem azt a férfit, azt a wiccát, akiért még a hajnalban megkaptam a pénzemet. Csak egy feladatnak indult a levadászása, a megölése, a kivégzése, ellenben azt álmomban sem gondoltam volna, hogy köze van – vagyis, most már csak volt – annak a féregnek az én drága, jó anyámhoz. Ez az érzés azóta sem ereszt karmai közül, foglyul ejtett, a rabja vagyok – már, mióta az eszemet tudom, de most, mintha szorulna a képzeletbeli hurok a nyakamon. Éreztem anyám mágikus lenyomatát. Éreztem őt, minden pórusomban, minden sejtjeimben – mintha csak a saját idegeimben hordoznám, s talán így is van. Talán megmásíthatatlanul belém égette lenyomatát az a kötelék, ami akarva-akaratlan kettőnk között feszül, mely összetart minket, és amely még mindig béklyókban tart. Talán így lesz ez, egészen addig, míg valamelyikünk meg nem hal – talán az utolsó lélegzetvételemig úgy fogom érezni, fuldoklok.
Érzem anyámat, még most is olyan, mintha bennem pulzálna, a sötétséggel együtt, mintha ebben a pillanatban is itt lenne, vagy, ha nem is, hát figyelne, figyeltetne a kutyáival. Ő az én árnyékom, ő az én bosszúságom, ő az én legnagyobb félelmem, és a legádázabb, ismeretlen ellenségem. Ő az én személyes démonom. Az életemet akarja, vagy, ha azt nem kapja meg, a varázserőmet. El akar venni tőlem mindent, ami azzá tesz, aki vagyok. Ha nem lennék wicca, ha megtagadnák ezt tőlem, csupán fél életet élnék. Félig élnék. Milyen élet volna az ilyen? Nem tudnám elviselni.
Beleőrülnék. Belerokkannék. Belehalnék.
Rettegek tőle, hogy, amikor eljön az a sorsfordító pillanat, amikor mi újra összefutunk, amikor újra szemtől szembe kerül velem, a lányával, az első lányával, aki a vesztét hivatott elhozni, mint a Halál éjfekete lovasa, legyőz engem. Aggaszt, hogy nem vagyok elég erős, vagy legalábbis gyengébb vagyok, mint az asszony.
Az anyám már nem sok mindent volna képes elvenni tőlem. Meglehet, hogy csak a hatalmamat féltem. E nélkül az életem mit sem ér. A nevelőanyámat, Morganát nem féltem tőle. Anyám remek boszorkány, nagyszerű wicca, ragyogó elme, valamilyen szinten, egy bizonyos nézőpontból szemlélve, és vizsgálva, de beképzelt, nagyképű, arrogáns és makacs, akár egy öszvér. Mindezen tulajdonságait tőle örököltem, de Morgana formált olyanná, amilyen vagyok most. A nyughatatlanságomat, a kitartásomat, a lobbanékonyságomat, a sajátos-, kalózbecsületemet pedig az apámtól, aki életében-, az elmondások szerint legalábbis, nem volt jó ember. Sőt, kifejezetten kegyetlen volt, egy szűk-, wicca kör feje, mely olyan volt egykoron, mint egy kisebb, alvilági csürhe, mint egy zárt-, de annál hatékonyabb maffia csoport.
És itt van az a nő, aki felnevelt, az egyetlen anya, akit ismerek, és akit el is ismerek annak, akire felnézek, szívem utolsó, sötét dobbanásáig. Clarice-t csak gondolatban hívom annak, aminek lennie kellene. Morganat pedig nem hívhatom annak, amit érdemelne – azt hiszem, kiborítaná, ha anyának hívnám, különben is, már kinőttem abból a korból.
A nevelőanyám, a mesterem telefonhívása pont jókor ért utol. Éppen a szerkesztőségen, ahol az asztalomnál látszólagosan a munkába temetkezve próbáltam valamiféle kapcsolatot keresni, anyámhoz. Hogy végre megtudjam, hogy hol is bujkál az a patkány, amelyiket illene végre kifüstölni, és kivégezni, úgy, ahogyan azt kell.
A baljós érzéseimet a Braydennel való találkozásom is megerősítette és megkoronázza – a férfi elképesztően erős kisugárzása, még, ha nem is hasonlít anyáméhoz, az általam befogadott, mágikus rezgései ellenben nagyon is hasonlítanak ahhoz a valamihez, amit a mellkasomban érzek, minden alkalommal, amikor megérzem Clarice lenyomatát valahol, vagy valamin. Nem szenvedek üldözési mániában, nem rettegek a következő saroktól, vagy a sötét zsákutcáktól, a kihalt utcáktól. Mindezek ellenére úgy vélem, Clarice direkt hagy maga után apró, tünékeny, illékony lenyomatokat. Mintha azt akarná, hogy megtaláljam, és, habár én is ezt akarom, ismerem anyámat. Elmondásokból, de ismerem, tudom, hogy milyen körmönfont. Tudom, hogy, ha akar valamit, ahhoz ragaszkodik, és nem hátrál meg. És, ha azt akarja, hogy én keressem meg, és én legyek az, aki megtalálja, bizonyára tartogat számomra valamiféle meglepetést, aminek én nem olyan biztos, hogy örülnék – maradjunk ennyiben.
Felírok még egy utolsó nevet és címet, mielőtt indulnék, a papírt kitépem a jegyzetfüzetből és a táskámba ejtem, majd sietős léptekkel indulok a lakásom felé – elvégre farmerban, bakancsban és bőrkabátban mégsem jelenhetek meg a Naka Nakában. Még nem voltam ebben az étteremben, de nyilvánvalóan Morgana nem elégszik meg egyébbel, csak a legjobbal. Én is ez akarok lenni, az élete egyik területén: a legjobb lány, a legjobb tanítvány, a legjobb szövetséges. Fekete bőrdzsekim zsebeibe süllyesztem kezeimet, miközben kissé bosszúsan emlékeztetem magamat a tényre, a valóságra, az igazságra: nem hiszem, hogy a nevelőanyám a szövetségesét látja bennem, nem vagyok egyéb, csak egy kislány, csak egy katona.
A lakásba belépve táskámat a szekrényre teszem, ami a fogas mellett van, amire a kabátomat akasztom és a fürdő felé veszem az irányt, hogy gyors, levendula párás fürdőt vegyek, majd szolidan sminkeljek. Kis feketét húzok, mely térdem fölött ér véget, dekoltázsa decens, hosszú ujjai-, és maga a ruha felső rétege csipkéből készült, majd fekete magas sarkúba bújok, végül vállamra kanyarítom elegáns szövetkabátomat, és a táskámat magamhoz véve indulok el. Az utcán taxit fogok, és egyenesen a Naka Nakához irányítom a férfit.
Odaérve valamivel több pénzt hagyok a meglepően tiszta autó sofőrjénél. Elnyújtott, erélyes léptekkel teszem meg az utat az ajtóig, a telefonom kijelzőjére pillantva megnyugváassal tölt el a tény, hogy még éppen időben vagyok, s már nyúlnék is a kilincsért, de az hirtelen és hidegen siklik ki ujjaim közül. Hűvösen biccentek az ajtónállónak, és zokon veszem, hogy azt feltételezi rólam, hogy nem tudnék kinyitni egy ajtót magamnak. Nevetséges. Ha akarnám – ha! -, felgyújthatnám e helyet, egyetlen, kósza gondolatommal, vagy tüzes lélegzetvételemmel.
De rendes nő vagyok – ugyebár (vagy nem) -, így most nem okozok katasztrófát.
Átható, borostyán pillantásommal nevelőanyámat keresem, miközben kigombolom szintén fekete kabátomat. Minden bizonnyal úgy festek, akár egy baljós, sötét árny, egy éji látomás.
Megpillantva Morganat, azonnal felé indulok, és bár módfelett örülök a jelenlétének, és a társaságának, vonásaimról ez nem olvasható le; komoly vagyok, amikor megállok az asztal mellett, akkor rándul csak halovány mosolyra vérvörösre festett ajkam.
- Remélem, nem várattalak meg – dorombolom, köszönés helyett, és veszem le a kabátomat, és adom a pincérlány kezébe, aki máris úgy döngicsél körülöttem, mint darázs, valamiféle buja, tavaszi virág körül. Válltáskámat, melybe előzőleg a mobilomat is csúsztattam, a szék támlájára akasztom, és a ruhám sosem volt ráncain végigsimítva hanyag eleganciával ereszkedem le a székre, nevelőanyámmal szemben.
- Hogy vagy? – röpke pillantást vetek az orchideára, de szívesebben keresem Morgana pillantását, és még mindig, oly’ sok eltelt év-, és évtized után, kutatom benne a kifürkészhetetlen titkokat. – Milyen volt az út? – kulcsolom össze magam előtt, feketére festett körmű ujjaimat, és minden figyelmemet a velem szemben ülő nőnek szentelem.