Kellan & Milena

Az órájára pillant, hogy végre eljusson a tudatáig ideje lenne hazamennie. Hiába szereti az ehhez hasonló estéket, most már bizony későre jár az idő. Manhattanbe költözése óta, gyakrabban sikerül találkozókat egyeztetnie a barátaival, akiknek többsége ezen a környéken él. Mindig is az elsők között szerepelt az, hogy amint teheti itt fog lakást bérelni magának, hogy minél közelebb legyen azokhoz, akikkel közvetlenül tartja a kapcsolatot. Szereti ezt a városrészt. Különleges, mozgalmas, és minden megtalálható benne, amire az ő korosztályának igazán szüksége van. Sosem volt arról híres, hogy képes lenne egy helyben megülni, ezért sem szeretett Staten Island-en élni. Így még mindig büszkeségtől tagad a mellkas attól, hogy képes volt meggyőzni a szüleit, neki igenis el kell költöznie a családi házból. Megtette, és most itt van, egy igazán kellemes hangulatú, már-már törzshellyé vált bár egyik szépen megmunkált faasztalánál, és érdeklődve hallgatja a barátai diskurzusát. Divat, utazás, pasik... Már érzi saját magán, hogy egyre kevesebbet szól hozzá a témához, amit fel-feldobnak. Inkább csak egyetértően bólogat. Ezért is vándorol a tekintete a csuklóján lévő aranyórára. Elérkezettnek érzi azt a pontot, hogy elbúcsúzzon a társaságából, finomkodva elutasítsa a maradásra bíró szavakat. Nem csak a kései időpont az, ami hajtja haza, hanem hogy otthon várják. A testvére is biztos már hazaért, és egy pillanatig sem akarja, hogy aggódjon érte. Tisztában van vele, ha még egy félórát itt ücsörögne, már kapná is az üzenetet, amiben a hollétéről érdeklődik. Ezen okból kifolyólag végül feláll az asztaltól, miután fizetett az elfogyasztott italok után, és megköszönte az estét a társaságának.
A bárból kilépve ösztönösen pillant fel az égre. A toronymagas épületek csúcsain túl azonban a koromfeketeségen kívül semmi különlegesen nem akad meg a tekintete. Egyetlen egy dolog miatt szerette a szülei házát, ott néha-néha sikerült megpillantania a csillagokat, amik utat törtek maguknak a város erős fényei között. Magába szívja a szmoggal dúsított kesernyés levegőt, majd egy nagy sóhaj kíséretében elindul a kivilágított kirakatok vezette sávon. Gyalog vág neki, mert csak pár utcára lakik innen, eszében sem volt ezért autóba ülni, hogy a forgalomtól nyüzsgő utakon robogjon az éjszakába. Előbb ért ide a saját lábán, mintha idáig vezetett volna. Emellett jól ismeri ezt a környéket, így tudja azokat az utakat, amiken átvághat az épületek között, hogy elérje a már kertvárosi hangulatra hajazó lakórészt. Így pár kanyargás után fordul be az egyik sikátoros részbe, az égig nyúló épületek közt. A forgalmas út zaja halkulni kezd pedig csak pár lépést tett a házak között, amik felfogják a motorok éles hangját. Hirtelen zuhan a vállára a némaság egyvelege, ami egyre csak kezdi kitölteni a fejét. Unottan lépked tovább, hiszen nem először jár itt, ebből fakadóan nem is számít semmi furcsaságra, azonban ahogy befordul jobbra, megálljt parancsol magának. Dermedten pillant előre, és vörös ajkaira egy csinos kis o betű formálódik. Pislogni is elfelejt, aztán egyszerre robbannak az agyába a gondolatok, hogy mit is kéne tennie. Azonban az előbbi parancs, amit a mozgásához intézett úgy tűnik túl erősnek bizonyul. Csak pár lépést kéne hátra tennie, és talán nem vennék észre, de képtelen megindítani a végtagjait.

Fekete lélektükrei vadul csillognak ahogy nemes egyszerűséggel megragadja a férfi ingét és egy könnyed mozdulattal a legközelebbi falra keni. Elegendő ereje lenne ahhoz, hogy bele építse ezzel teljesen átrendezve az apró, dekor téglával kirakott fal rézsűs szerkezetét, de visszavéve ebből a felettébb erőből, csak vörösre festi vele ezzel különlegesen horrorisztikus hatást érve el. A vérfarkas tarkójából noha elkezdett szivárogni a vér és némiképp el is szédült, ám a gyors regenerációjának és a háromszáz éves korának köszönhetően hamar beheged a felszakadt bőr.
Retteg... és ezt Kellan nagyon is jól tudja. Retteg attól, hogy bármelyik pillanatban meghalhat, és tényleg! Nem sok választja el attól a vámpírt, hogy egyszerűen beledöfje a vérfarkasok irtására kialakított fegyvert a szívébe, majd leválassza a fejét a testéről, hogy aztán csak szemrevételezni tudja az izomrostokat, ereket és inakat. Soha nem tartotta magát különösen pszichopatának, elvégre vannak nála sokkal undorítóbb természetű egyedek, nem kifejezetten a maga fajából. Megélt már közel másfél évezredet, ez idő alatt bőségesen volt ideje lehiggadni, noha tudja jól, hogy jobban járna azzal ha elhúzódik a kis olasz villájába és kevésbé vidáman de eléldegél ott őskövület énjéig. Salvatore mindig ott lesz neki, szóval az italt vagy a szebbnél szebb nőket se kell mellőznie. A gond csak az, hogy túl sok dolog köti Amerikához. Ilyen például kedvenc tigrise és áhított nője Solah. A pénz, a cég, a szórakozás a nyüzsgő élet, a befektetések és ezzel együtt már Hanna is akire az életét is képes lenne rátenni. Megígérte Rogernek még kimondatlanul is halálát követően, hogy védeni és tanítani fogja, ott lesz neki ha szükség van rá. Rengeteg mindent kell még tanulnia az ifjú Dhámpírnak és nagyon úgy tűnik, hogy rögös utak állnak előttük amit talán közös erővel se fognak tudni egyszerűen áthidalni.
Mielőtt még szóra nyithatná a szerencsétlen a száját, egyszerűen csak belevágja a hosszú fegyvert a mellkasába, ezzel áttörve néhány bordát és a szegycsontot, hogy aztán a szívébe fúródhasson. A mérhetetlen nagy erőkifejtésnek hála a penge vége becsúszik két csigolya közé ezzel ketté választva a gerincét, majd a téglafalhoz tűzi vele mint véres, tökéletes címer remeket. A hold hamiskás fényében ezüstpenge csillan majd észrevétlen gyorsasággal megszabadítja a csonkított és már élettelen testet tulajdon fejétől.
Kellan belekapaszkodik a farkas kócos, gesztenye barna hajába, majd kihúzva magát a teste mellé emeli mintha egy aktatáskát fogna. Érzi ám a fiatal lány jelenlétét... az viszont meglepi, hogy nem fogta menekülőre. Normális esetben viszont ez történne. Érzi a lány vérének illatát, ám a harag szinte zabolázatlan hullámokban tör rá melynek hála sötét alakjából - tetőtől talpig fekete ruha borítja a testét - csak a két karmazsin színben világító írisz az, ami kitűnik, valamint a kezében tartott falfehér bőrű fej és a belőle csordogáló vér és lógó zsigerek.
- Gondolom felmerült benned a kérdés, hogy jó helyen vagy-e? - mély, búgó baritonja teljesen nyugodtnak és kellemesnek hat, semmi haragos vagy szadista élt nem lehet felfedezni benne. Ennek ellenére sejtet valamiféle kelletlenséget, jelzést arra, hogy baromira rosszkor jött ide a lány. Félrebillentett fejjel, kíváncsi tekintettel fürkészi a sötétbe burkolózó, vámpír adottságainak köszönhetően mégis könnyen kivehető arcot.

Kissé füstös, sötét sikátorba érve megszaporázza lépteit. Vékonyka kabátját összébb húzza magát, és magabiztosan pillant jobbra-balra, olykor a háta mögé is. Messze áll tőle, hogy pánikszerűen viseltessen egy szűkösebb átjáróval kapcsolatban, ami cseppet sem tűnik biztonságosnak. Azonban elég sűrűn használja ahhoz, hogy tudja sosem lehet elég óvatos. Az utca elején még belebotlott egy-két fura alakba, akiknek nem szentelt sok figyelmet, inkább lehajtott fejjel halad egyre inkább befelé, ahol már egyes éttermek hátsó kijárata találhatóak. Léptei sebessége nem változik, továbbra is arra törekszik, hogy minél előbb áthaladjon, és végre újra a forgalmas útszakaszhoz érjen.
Az egyik elágazásnál jobbra tér ki, de ahelyett hogy folytatná útját megtorpan... mi több, lábai pillanatok alatt ágyazódnak a földbe, és teljesen fogságba ejtik. Ajkai meglepetten nyílnak el egymástól, szemei pedig dió nagyságúra duzzadnak. A képek pillanatok alatt váltakoznak előtte, megszólni és megmozdulni sem tud. Teljesen cselekvésképtelenné válik, még ha úgy is érzi, hogy tennie kéne valamit. Az agresszió, ami elé tárul sok lenne az ő törékeny testének, még a homályból is tökéletesen kivehető a testek harcedzettsége, amivel ő biztos nem tudna megküzdeni.
Egy magasba emelkedő kéz téríti vissza a valóságba. Túl gyorsan történik minden, és csak akkor jut el a tudatáig pontosan mi is zajlik előtte, mikor meghallja a recsegő hangot, ahogy a csontok törnek, mellé társul az áldozat ajkaiból felhangzó fájdalmas nyögés. Teste összerezzen, szemöldöke ijedten ugrik össze a homlokán. Még mindig nincs tisztában azzal mit is lát, milyen eseménynek a részese, és ha a fejében esetleg felötlött az a gondolat, hogy ez csak egy egyszerű utcai verekedés, most jogosan kijelenthetjük, hogy naiv kis lelke óriásit tévedett. A fegyver újra a magasba lendül, ijesztően csillan meg, ezzel párhuzamosan nyújtja ki Milena is a kezét, mint aki bármit is tehetne, de egy lépést sem tesz előre. Keze magatehetetlenül süllyed vissza. Ha a szeme még nagyobbra puffadhat, akkor most megteszi. Oly sebességnek lesz szemtanúja, amit még sosem látott, és most sem tud részese lenni. Akkor tudatosul benne igazán az történések súlya, mikor az áldozat feje elválik tulajdon testétől.
Jobb keze ösztönösen lendül ajkai elé, mert érzi, hogy a gyomra tartalma nagy iramban szeretne előtörni a testéből. Sosem látott még ilyet, sőt... hiába figyelmeztették, hiába tudja, hogy milyen világban él, sosem akarta elfogadni hogy valaha ő ilyennek szemtanúja lesz, hiszen mindig is óvták őt mindentől. Ám most minden a feje tetejére áll. Mindkét kezét a szájára szorítja, abban reménykedve, hogy így megakadályozza a látottak következményét. Érzi, hogy a vér mintha az ő testéből is távozna, émelyegni kezd, és a kínzó hányinger sem segít rajta.
Továbbra sem képes megmozdulni, pedig kéne, menekülnie, futnia, ahogy csak az ereje engedi, de képtelen rá. Pislogni is elfelejt úgy figyeli a fejet, ami immár a gyilkos kezében van, csak akkor emeli el róla szemeit, mikor megérzi a perzselő íriszeket a bőrén.
Ha eddig még nem érezte azt, hogy menekülnie kéne, elszaladnia, most bizony a fejében magából kikelve üvölteni kezd egy hang. A döbbenet, ami eluralkodott rajta, pillanatok alatt csap át jeges rémületté, ahogy eljut az agyáig most már ő van a figyelem központjában. Egyre szaporábban veszi a levegőt, de a kezek továbbra is dús ajkai előtt vannak, mintha az erőt adna neki, pedig ez cseppet sem így van. Összerezzen mikor meghallja a férfi karcos hangját, ami szinte villámként hasít belé. Kell pár másodperc, még eljut teljesen a tudatáig mit is kérdeztek tőle. A sokk, zsigereibe hatolva belülről kezdte el bomlasztani teljesen meggátolja abban, hogy ésszerű lépéseket tegyen. Hatalmasat nyel, miközben leengedi a kezét, de a félelem továbbra is csipkelődve marja a bőrét, amitől meg-megremeg. Képtelen elszakítani szemeit a kíváncsi tekintettől, és csak egy kérdés villog a fejében, és ez cseppet sem helytálló.
- Miért? - Hangja cseppet sem határozott, mint ami általában rájellemző. Rémülettel átitatott, egér cincogáshoz hasonlít. Lélektükrei végig siklanak az idegen gyilkos teste mentén és újra megpillantja azt, amit nem kéne. Az áldozat fejét, ami oly könnyedén vált el a testétől, mintha csak pár ín tartotta volna. Szinte világit a feketébe burkolózott alak kezében. Fáziskéséssel kapcsolódik fel a testében a villany, ami jelzi hogy bizony neki is vannak ösztönei.. akvamarin írisze továbbra is riadt, rávillan a hátborzongató egyénre. Bátortalanul lép egyet hátra, és mint akit kilőttek egy szűkös puskanyélből úgy kezd el szaladni az ellentétes irányba. Nem törődik azzal, hogy ez volt talán a lehető legrosszabb választás, de muszáj elinalnia, rohannia, menekülnie, mielőtt ő maga lesz a következő áldozat, akit a vámpír nemes egyszerűséggel küldhet a másvilágra. Lábai mérhetetlen tempót diktálnak, és csak egy szó villog a fejében, skarlátvörös színben: vámpír