Nobody can save us now | Amaris & Vlad

Nobody can save us now | Amaris & Vlad Kedd Júl. 21, 2015 11:23 pm

Nobody can save us now

Amaris Téa Muñoz & M. Vladimir Dragoş

Elmém legmélyebb, legeldugottabb traktusáig teljes némaság honol. Egyelőre, hisz jól tudom mindez csupán a pillanat szülte illúzió, mi oly gyorsan röppenhet tova, miként a szív egyet lüktet bordáink között. Ahogy az enyém is. Még ver, igaz nem érzem mindezt. Ha mellkasomra nyomom tenyerem, nem érzem a lüktető érzést, nem érzem, hogy bármi is mozogna bent. Ez az állapot azonban teljesen megfelel, szív és lélek nélküli élet a nekem való. Nem áhítozom emberi érzelmekre egyet kivéve: A harag. Haraggal összeforrt heves bosszúvágy az, ami célt ad létezésemnek és nem is kívánok másért élni tovább. Nem érdekel az ivadékom, mi több messzire kerülném, ha tudnám. Undorodom ránézni, hiszen Őt juttatja eszembe. A szeme, a fürtjeinek árnyalata olykor még a szavai is éppen úgy csengenek, mint azé a személyé, aki szilánkosra zúzta szívem, amikor szétkaszabolt, megcsonkolt hullája mellett térdepeltem. A feleségem. Nem ordítottam, pedig feszítette torkom, nem vonaglott meg arcom a förtelmes hullájának látványától, nem hullajtottam könnyet, ahogyan az özvegyeknek illenék. Ástam, ástam a sírját némán és kővé dermedt vonásokkal. Ástam remélve, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre tudom őt hajítani olyannyira, hogy a Pokol legmélyebb bugyráig érjek le, hogy lássa gyilkosa, mit művelt a hullával. De nem voltam képes elérni célomat, egy nyugtatóinjekció gátolt meg elhatározásomban. Nem hagyta a Rend, hogy befejezzem a küldetésem. Végül a fivérem és a lányom temették el őt, míg én kábult állapotomban ordítottam legbelül, mégha mindez külső szemlélőnek fel sem tűnhetett. A bosszú maradt az egyetlen, ami megnyugvást hozhat. A bosszúm tárgya pedig immár gyötrelmet okozó karjaim közt van.
Nem tekintek ájult testére, hiszen tudom, hogy pontosan amiatt vagyok elmémben ismét egyedül. Nem hallom a démon hangját, mi hosszú karmaival mar agyam falába, hogy véres árkokat véssen belé, míg nem teszem, amit mond. Nem hagy nyugtot, nem hagy választást. Csinálnom kell, amit mond, amennyiben nem kívánom, hogy a fejem szétrobbanjon a keserű fájdalomtól. Talán mégis az volna a legjobb, ha hagynám neki. Robbantsa szét a koponyámat, de tudom, hogy mindezzel semmit nem oldanék meg. A végleges halál fogalma csupán a halandók naiv ábrándja. Úgy vélik, a halállal megnyugvás ajándékát kapják. A fájdalom megszakad, gondolatok megtorpannak, lélek megszűnik létezni. Átkozott bolondok... ha tudnák, hogy milliárdnyi démon kívánja apró ízekre-cafatokra tépni lelküket. Veszett pszichopaták vérbálja mindez, akik úgy marakodnak a halandók lelkén, mint a folyvást éhező rühes dögök.
Áldozatom pedig éppen egy efféle rühes dög játékszere. Tudom, hogy kötődik hozzá. Tudom, hogy olyan érzelmek sarjadtak benne, miként én éreztem a feleségemmel szemben. Igaz, nem hasonlítható össze. Akkor még emberi voltam, a démon pedig túl hosszú ideje rohasztja pedig a világot. Engem. Ha megölöm őt, egy cseppnyit kaphat abból, amit én éreztem mélyen. Az ő hulláját is elé vetem majd, hogy hosszú idő után ismét torz mosolyra húzzam ajkaim kiélvezve fájdalmának minden cseppjét.

Nézz rá! Nézz rá! Nézz rá! Nézz rá!

Eddig tart hát a nyugalom.
Nem tehetem... ezúttal ellent kell állnom a készítésnek. Túl gyorsan ölném őt meg, ez pedig a legkevésbé sem célom. Azt akarom, hogy szenvedjen. Hogy zokogva sikítson a démonja után, hogy ő mindezt végighallgassa tudván, hogy nem segíthet. Hogy hasonló sorsra juttassam őt, miként a démonja tette Vele...
Érzem, hüvelyk ujjam reszketni kezd a folyvást feszítő indulatoktól. Követi a gyűrűs ujjam - melyen még ennyi év elteltével is a házasságunk pecsétje villan -, középső, mutató, hüvelyk mígnem kénytelen vagyok ökölbe szorítani a kezem, hogy enyhítsem az idegölő érzést. A Rend pszichológusa szerint be kéne vennem a gyógyszerem, de elmulasztottam. Direkt. Miként zsinórban az elmúlt hét alatt, hogy méltón készülhessek fel erre a napra. A beteljesülésemre, ami talán nem is hoz megnyugvást. A bosszú éltetett mindeddig, arra azonban nem gondoltam, hogy mi lesz akkor, ha következik be a nyugalom. Ha nem marad más helyette, csupán üresség. Egy robot leszek. Egy robot, aki nem több néhány köteg izomnál, és csontnál.

Akkor megölöd magad... tudod, hogy nem úszhatod meg. Egyszer meg kell tenned. Harapd fel saját csuklódat, mard a húsod addig, míg ki nem vérezteted magad. Keserű lesz az íze, keserűbb mint az áldozataidé, akiknek puszta foggal tépted fel nyaki vénáit. Az ő vérüket megédesítette a halálfélelem, a tiéd pedig éppen e hiánya miatt lesz keserű és mocskos akár a kátrány...

Igaza van. Akkor nem marad más választásom, s talán én leszek az első, akibe a Pokol sorvasztó lángjai életet lehelnek. Nem fogom sajnálni a világot, melyet magam mögött hagyok. A lényeg, hogy marjon a láng, dühítsen fel, hogy ismét érezhessem a részemmé vált haragot.
Tekintetem rátéved. Megálljt kéne parancsolnom neki, de ezúttal a késztetést elhatalmasodik rajtam. Íriszeim, ha már ott maradtak, alapos pontossággal mérik őt fel. Teljes sötétség honol a szobában, egyetlen fényforrásként a Hold ezüstfénye szolgál, mi éppen az Ő testének vonalaira árad. De jágerként akadálytalanul hatol át tekintetem a sötétségen. Mellkasa nyugodt tempóban emelkedik és süllyed egyelőre, ám mindez gyorsan megváltozik, ha tudatára ébred és rájön, hogy hová került. Hogy kihez került. Hogy mit fog vele tenni.

Nem tudja még... de mámorító lesz sikolyának a hangja... Vajon akkor kőkeményre mered a farkad?

Nem vagyok hajlandó erre gondolni. Kinyújtom eddig ökölbe szorított ujjaimat, majd feszültségtől vibrálón végigsimítok tenyeremmel homlokomtól egészen tarkóig a hajamon. Legszívesebben kitépném tőből, ha elérhetném azt, hogy elhallgasson. De ő csak nevetne. Nevetne mindaddig, míg el nem borul elmém teljesen tőle.
Elszakítom tekintetem róla mielőtt tovább kalandozhatna, ehelyett az éppen e célra kibérelt kunyhó másik végébe lépek, hogy a sarokban elhelyezett székre üljek. Várom, hogy szervezete végre elégesse az altatót, ami talán másnak hosszú órákig eltartana, ő azonban nem ember. Egy átkozott macska, akit ébredés után nem vár más, csak láncok minden végtagján, a tőle nem messze bekészített újabb adag nyugtató, ha túlságosan hevesnek bizonyulna, valamint egy bosszúszomjas jáger, aki oly szívesen fakasztana végre vért a húsából.

Ó igen... erre lesz szükségem!

Készítette Hector

Re: Nobody can save us now | Amaris & Vlad Szomb. Nov. 28, 2015 7:15 pm

A végtelen, időtlen, anyagtalan tér, melyben asztráltestet öltve, súlytalanul, kioltott tudattal, szellemként levitál olyan, akár egy boroshordó gyomra. Egy szurokkal töltött boroshordó fekete bendője. Egyetlen molekulányi fényszikra sem pislákol odabent, sziklasúlyos, áthatolhatatlanul tömör sötétség tesped koponyájának üres csontgömbjében.
Nem alszik - ezt megmagyarázhatatlan módon, tudatalattijának egyetlen morzsamaradványával bizton érzi -, idegszinapszisain nem villámlanak oda és vissza, információkat hordozó elektromos impulzusok, letaglózott elméje nem vetít halovány, foszladozó álomképeket, múltbéli, megfakult jeleneteket elé. A kómaszerűen mély passzív állapot szinte beszipolyozza magába, elnyeli, felzabálja, akár egy falánk tornádótölcsér. És valóban, mintha lefelé zuhanna, mintha a föld felé szédülne, s jó ideje ez az első észlelése, még ha hamis is.
Ekkor egyetlen zavaró, abszurd, de mégis valahogy – e perspektívában nagyon is hihetőnek rémlő - gondolat úszik keresztül az agytekervényeit bilincsbe béklyózó bénultságon.
Ő nem más, mint egy turmixgépbe ejtett eperszem. Ám nem selymes, illatos tejhullámok között örvénylik körbe-körbe, hanem kátrányfekete, dohos szagú, taknyos-nyákos, visszataszító trutymóban.
És vajon mi történik, ha eléri az alant várakozó, galádul felfelé meredő, hegyes borotvakéseket?
Hát nem egyértelmű?
Felszecskázódik; először nagyobb, majd minden egyes fordulattal, egyre kisebb darabokra szeletelődik, eközben elfolyatja vérpiros testlevét, míg végül vörös húsdarává, majd péppé trancsírozódik.
Ez az eperszemek sorsa. Vagy így, vagy úgy, de elfogyasztják őket. Némelyeket egészben, másokat felaprítva. A lényeg, hogy gyilkos agyarak között végzik…
Szempillái megrebbennek, akár a szétnyílni akaró lepkeszárnyak, csuklójában életre ébred egy zsibbadt idegszál, mely megrándítja kézfejét. Egymáshoz súrlódó fémfelületek csörrenését hallja. Távolról és tompám ugyan, de megrezegteti dobhártyáit.
Viaszszoborszerűen merev arcán keresztülsuhan egy árny. Az értetlenség árnya. Szempillái újfent megrezdülnek, ezúttal már akarattal – s nem ösztönösen – rándítja meg csuklóját.
Az iménti csörrenés ikerbátyja üti meg füleit. Szája felett megvonaglik egy izom nem tetszése jeleként.
Láncok…
Eszmélete máris visszatapogatózni látszik a feneketlenül, kútsötét semmiből. Végtagjai nehezek, akárha mázsás vasgolyók húznák lefelé, ám az elméjébe égő, karmazsinvörösen lüktető szó mozgásra bírja gémberedett tagjait.
Egy újabb szó társul az iménti mellé:
Rab.
Egymáshoz préseli állkapcsait, fogai megcsikordulnak, szemöldökei rosszat sejtőn szaladnak össze; gyanúráncot vésnek orrnyerge fölé.
Nyelésre kényszeríti szárazzá szikkadt torkát, hangszálai reszelősen fenődnek egymáshoz. De nem csupán porladó gégéjét érzi aszályosnak, nyelvén egyetlen mikrocseppnyi nedvességet sem talál; ízlelőszerve vattadarabként hever tikkadó szájában.
Most, hogy már egyre intenzívebben érzi saját testét; uralja légzését, képes mozgásra bírni izmait, észleli bőrén a levegő nyirkos hűvösét, orrában a szaglóhámját karistoló dohszagot, végre agyáról is felszakadozni látszik a tejfölsűrű, fehér ködfelleg.
Rémes gyanú ver fészket elméjében és a tudatába ékelődött, egyre markánsabbá erősödő balsejtelem hideglelős félelmet döf szívébe. Próbaképpen megmozdítja egyik bokáját. Noha újabb rémülethullám tajtékzik keresztül rajta a kísérlet eredményének hatására, nem éri meglepetésként az akcióját követő lánccsörrenés vészterhes, fagyosan csilingelő hangja.
Jól sejtette. Fogoly. Megint.
Félelem szorongatta szíve felugrik repedezve száradó torkába, hogy ott lüktessen tovább, fájdalmasan, kínlódón, ritmustalanul vergődve, elállva a légcsövén átjutni akaró oxigén útját.
Tudatalattijának mélyéről egy hisztérikus hang csattan fel a rá törő pánikroham előszobájában.
Ez lenne az ő karmája?! Folyvást rabláncon lenni?! Folyvást mások beteges vágyainak tárgyaként szolgálni?!
Tudván, hogy úgysem odázhatja sokáig a dolgot, úgy dönt, szembe néz mostani fogvatartójával. Ugyanis tisztában van vele, hogy nincs egyedül. Éles macskaérzékei felfogják a másik felől érkező jeleket: a szaggatott légvételek zörejeit, az idegen test kipárlásának felfokozott érzelmi állapotról árulkodó, borsos-sós illatát. Ráadásul ragadozóösztöne is egyre azt szajkózza, hogy nincs egyedül.
A következő pillanatban összekaparja bátorságának utolsó morzsáit is és eltökélten felnyitja szemeit. Macskalátásának köszönhetően hologramos zölden villanó tekintete rögvest keresztülhatol a helyiség falai közé ékelődött sötétségen, melyet csupán egy a sűrűn rácsozott, fektetett téglalap alakú ablakon beszűrődő, árva holdsugár tör meg. A dérfehér fénycsóva mintegy kettészeli az alagsori terem szúrós-kesernyés szagú, penészes levegőjét.
Újdonsült Fogvatartója – ugyanis biztos benne, hogy egy újabb perverz, avagy őrült fickóval van dolga, mivel nem feltételezi a Démonról (még ha annak gondolkodásmódja történetesen minden normális emberi világnézettől fényévnyi távolságra is van), hogy ilyen durva meglepetést eszelne ki a számára – a puritán berendezésű, cellának is remekül beillő szoba túlvégében áll, távol a szúrágta fapadlóra vetülő, kósza holdsugártól. Egyelőre nem szakít időt arra, hogy felmérje a társaságában lévő férfi küllemét, mivel agyát hirtelen gondolatok tucatjai rohanják le és elvonják figyelmét az árnyékba húzódott pasasról.
Na, igen, a Démon… Vajon feltűnt már neki, hogy eltűnt?
Vagy épp, hogy ő adott túl rajta? Máris ráunt volna, és most továbbad rajta?
A zaklatott elméjében megfogalmazódó kérdések – nem várt módon – erőteljesen szíven ütik. Keserűen veszi tudomásul, hogy szemei szúrni kezdenek, ahogy gyomra szűkülni kezd.
Nem… az nem lehet, hogy a Démon eladta… Nem lehet ennyire… szívtelen.
De miért is ne lehetne? Elvégre az a fickó egy korhadt lelkű pokolfajzat, aki minden emberi érzésnek, gátlásnak, erkölcsi normának híján van. Lövése sincs róla, hogy mi az a szeretet, hogy mi az a ragaszkodás, hogy mi az a gyengédség. Miért is ne passzolhatná le ilyen galádul a használt játékszereit?!
A lelkét satuba záró mélyre tépő csalódottság és szúró fájdalom egy pillanatra elnyomja a szívét facsargató jeges félelmet. Az elméjébe tolult kérdések felszínre kívánkozva törnek elő cserepesre repedt ajkai közül, miközben egy szökevény könnycsepp – minden erőfeszítése ellenére – csak kitolakszik szeméből, hogy aztán pilláin átszüremkedve kanyargós útra induljon nagy adagnyi félelmet, nem elhanyagolható mértékű keserűséget és némi csalódottságból sarjadó indulatot tükröző arcán.
- Máris rám unt? – kérdezi régen használt, egymáshoz dörzsölődő, száraz falevelek zizegéséhez hasonlatos, közepes fekvésű szopránján, miközben jelentőségteljesen megzörgeti a bokáihoz és csuklóihoz erősített vaspántokhoz kapcsolódó láncokat.
- És ez a módja? Így szabadul meg a szeméttől? Egyszerűbb lett volna, ha egyszerűen csak nejlonzsákba hajíttat és elszállíttat egy hulladéklerakó telepre! – folytatja gondolatmenetét feldúltan, egyre több indulatot szivárogtatva rekedt hangjába.
- Maga végzi el a piszkos munkát? És most mi lesz? Felszeletel és megzabáltat Cerberus-szal? Vagy netán maga az új tulajdonosom? Egy újabb őrült, aki játékszernek néz?! – szűri fogai között, felindultságtól hevesen hullámzó mellkassal, immár színtiszta dühtől villámló, zöld parázzsal izzó tekintetét a homályban ácsorgó fickóra szegezve. A fickóra, aki a félkómás agyából kipattant turmixos hasonlatban szereplő aprítókés szerepét tölti be, míg ő maga – ahogyan azt korábban oly helytállón megfogalmazta - felszecskázandó és elfogyasztandó eperként van jelen ebben a bizarr, és számára semmi jót nem ígérő közjátékban.