Lost in Somewhere

Kierran és Trice

Hallom, ahogyan ütemesen zubog végig a víz a nyakamon, vékony erekben mossa le rólam a vért, a szennyet és minden mocskát az előző éjjelnek. A zuhanyrózsa prüszköl, a víz kezd hideggé válni, de mit is várok egy olcsó, huszad rangú moteltől, mint bojleres melegvizet, pár ócska pornó csatornát, és egy félig kiolvadt hűtőt whiskey nélkül? A lassan hideggé váló víz továbbra is rám pereg de nem érzékelem a különbséget. Alattam a homok szín csempe vöröslik, majd a csatorna lassan elnyeli a vizet. Kezemmel átsimítom a hajamat, majd tenyeremmel megtámaszkodom a zuhany mellett, a fejem előre nyaklik és a gondolataim közé temetkezem. Aludtam, egészen mostanáig, úgy ahogyan beestem az ágyba. A pengéken a vér megszáradt, és szinte vakarni lehetett róla, ahogyan ébredés után a lemenő nap mellett tisztogatni kezdtem őket a mustársárga függönyű ablak mellett. Sosem figyelek oda milyen szobát veszek ki, csak az a lényeg, hogy biztonságos legyen arra a pár napra amit egy helyben töltök. Magamba döntöttem vagy húsz híg kávét, ami felőlem akár mosogatólé is lehetett volna, nagyjából annyit is ért. Hallgattam ahogyan a műhajú, műmellű maca negyedszer is ugyanazon a  hangon nyögdécsel a tévében, végül közelebb húztam a saját magam által vásárolt whiskeys üveget. Belekortyoltam, majd öntöttem belőle egy keveset a szürke pólómra, és felitattam a vért az oldalamon. Gyorsan gyógyultam, de addig is rohadtul tudott fájni az ilyesmi. Aztán megint aludtam, és amikor felébredtem már egy következő nap volt, egy következő nap, amit túl kellene élnem ebben a pokolban. Minden napom így telik, néha már unalmasan véresen, és néha arra gondolok ki is akartam én lenni egykor? Amikor a vér az arcomra hullik a vámpír nyakából és önfeledten vetem rá magam, hogy felzabáljam vajon van még valami közöm ahhoz a lányhoz, aki leandereket ültetett a kis háza előkertjébe, és fütyörészve nyírta a rózsabokrokat, locsolta az estikéket, meg árvácskákat? Elveszítem lassan önmagamat, de a bosszú, a bosszú nem képes csillapodni bennem, nincs már aki visszafogjon. A nyakamon dörzsölök végig, a tarkóm vonalán, hogy kiverjem a fejemből ezeket az örökkön visszatérő, és egyébként elég értelmetlen gondolatokat. Miért vágyom egy olyan életre vissza ami soha nem is lehetett volna az enyém? Azt gondolom talán, hogy ha elég vérszívót ölök meg és elegendő vérben gázolok végig még évszázadokat akkor a halandók kegyeit egyszer majd elnyerem, hogy maguk közé fogadnak, hogy érni fogok annyit mint ők? Ostoba vagyok időnként, és azt gondolom, hogy eljön majd az idő, amikor nem korcsként tartanak számon, hanem egynek közülük. Elzárom a vizet, és a fürdőlepedőért nyúlok. Megfürödtem, de belül ugyanolyan mocskosnak érzem magam. Ahogyan a szobába visszatérek, a lágyan derengő fények között a bútorok csupán maszatos árnyékok. Ez vagyok én is az emberek között. Egy elvesző, semmitmondó árnyék. Mit foglalkozom vele? Teszem a dolgomat amit saját magamnak rendeltem el egykor. Nem tartozom senkihez, nem magyarázkodom senkinek. Ha megfizetnek megyek, ha kellő indokot találnak, akkor ingyen is. Mint ahogyan most is, és éreznem kellett volna, hogy ez az egész egy tetves csapda, hogy nincs ott semmiféle fickó, hogy nincsenek sem démonok, sem vámpírok sem senki azon a helyen, csak arra várnak, hogy lecsapjanak rám. Most belépek a szobába, hogy felöltözzek és elmenjek abba a házba, amit ismeretlen megmentőm megadott nekem címként. Az a telefon, amit kaptam…nem tudom ki volt és miért tette, hogy miért akart figyelmeztetni, ahogyan azt sem tudom azóta is miért akar immáron másodszor segíteni nekem? Bízhatok vajon benne? Kevés az önbizalmam, és még kevesebb a bizalmam egy olyan valaki iránt akinek még a valódi hangját sem ismerem, a torzítón keresztül mintha egy drogos angyal lett volna. Nincs más választásom, hiszen ha akkor, amikor kiszállok a kocsiból…ha akkor nem csörren meg a mobilom és nem figyelmezet arra mi fog bent várni, akkor most nem állnék itt a szobában a sebeimet nyalogatva a múlton rágódva és azt próbálva kitalálni, hogy merre induljak tovább? Minden megbízás végén elkap ez a görcsös magány érzés, amit már megszokhattam volna, de isten lássa mocskos és elkárhozott lelkemet nem nagyon fogok sosem megszokni. Apám nem hiányzott, és senki sem hiányzott úgy igazából, ami persze egy eget rengető hazugság. Fintorgom egyet a falon tekergőző árnyékomnak, és elindulok, hogy megnézzem magam a gardrób szekrényre felerősített maszatos és foltos tükörben. Megállok előtte meztelenül és nézem egy ideig magamat, végül aztán sóhajtok egyet: a látvány nem változott. Ugyanaz a viaszfehér bőr, ugyanaz a külső, amely egy napot sem öregedett azóta az este óta, hogy először erőszakolta belém apám a saját vérét és én megmámorosodtam tőle, úgy éreztem bármire képes lennék. Ha elég erőt kapnék, akkor még magát a mennyet is képes lennék megrohamozni, alászállanék a pokolra, hogy megfürdőzzem a kénköves tűzben, és újjászülessek akár egy vérben fogant főnixmadár. Elég az önsajnálatból, elveszi az időt a valódi feladatomtól, hogy megnézzem azt a házat. Van egy olyan érzésem, hogy nem egy szimpla találkozó lesz ez, de soha nem lehetek benne elég biztos, úgyhogy az óvatosságomból mit sem veszítek. Magamra húzom a fehér pólómat, ami kicsit olyan mint az edzőtermi izomagyak karra feszülős cuccai, magamra kanyarítom a spéci zsebekkel átalakított bőrkabátom. Vannak alkalmak amikor a praktikum felülírja az eleganciát, és ez most az. Ha a szükség úgy kívánta képes voltam én nagyestélyiben is megjelenni bárhol, igaz olyankor csupaszabbnak éreztem magam mint éppen akkor amikor kiléptem a zuhany alól alig fél órája. Egy viseltes kopottabb mélylila szín farmer és egy bőrcsizma egészítette ki az öltözékem. A hajamat csak megfésültem, ennyi elég is volt a külsőségeket illetően. Jöhettek azok a kellékek amik nélkül nem voltam hajlandó egy tapodtat sem lépni egyetlen helyről sem. Két rövid pengéjű, recézett élő ezüst kés a bőrkabát belső, harsányvörös zsebében, hogy kéznél legyen ha kell. Ekkor jutott eszembe a fegyvertáska, úgyhogy vehettem le a kabátot, hogy bele tudjak bújni a hámszerű cuccba. Olyan voltam mint az a masszív fickó egy régi filmben, amikor elindul kiszabadítani a lányát, és közben magára szíjjazza az államok teljes fegyver arzenálját. Őszintén szólva a két S&M 9 mm-es és a két penge is kevésnek bizonyult volna túlerővel szemben, vagy ha sikeresen belesétálok egy nekem felállított csapdába. Volt már ilyenre is példa, és csak a szerencsémnek meg az időnként felbukkanó adósaimnak köszönhettem, hogy megmenekült a formás kis seggem az ilyen helyzetekből.  Olyankor legyél a legóvatosabb, amikor minden jel szerint valaki a segítségedre siet! Ehhez a mondáshoz tartottam magam, és ez a helyzet most nagyon is ilyen volt. Fél óra múlva hagytam magam mögött a sötétbe burkolózó, ég felé ásítozó motelt, amely úgy hirdette magát a foghíjjas neon reklám szerint, hogy „Az utak megfáradt harcosainak pihenőhelye.” Na jah, akkor legalább működhetne a hűtő, és nem lenne rossz néhány rajzfilmcsatorna sem. Igaz a legtöbb ilyen helyet kiéhezett kanok veszik igénybe, akik ínhüvelygyulladásig, és másnap reggelig képesek elleni az olcsó és eléggé Zs kategóriás csatornákon. Amíg az autót vezettem kifelé a városból az út menti kis tanyavilágba azon gondolkodtam, hogy miért is mentem én egyáltalán bele ebbe a találkozóba? Mit remélek, hogy majd aki segít nekem pusztán a két szép szememért teszi? Biztosan akar tőlem valamit, csak az a kérdés, hogy mit és leginkább miért? A seggem valószínű azért mentette meg, hogy ez az egész neki ne kerüljön semmibe. Ingyen segítség az életemért, ami alapvetően számomra egy árva százdolláros darabkát nem ér, amivel a drogosok rágyújtani szoktak jobb helyeken. Nyugodtan vezettem végig a bérelt furgonnal, és a második bekötő úton fordultam le, ahogyan a telefonban megadta nekem a helyet az illető. A murva nyekergett és fájdalmasan csikorgott a kerekek alatt amikor végül egy fekete lombú fánál megálltam, és a szélvédőn át kikukucskáltam. Hallgatóztam, zajokat reméltem, az összetákolt apró farmer házból, aminek csak egy kis benzin meg egy szál gyufa hiányzott ahhoz, hogy megoldódjon a problémája. Évek óta lakatlan lehetett már. Az ablaküvegek törött repedésein át szökött be a hold fénye, ami a fák között is utat talált magának. Sejtelmes ezüst leplével vonta körül. Szorítottam a kormányt, és egészen kifehéredtek az ujjaim. Ha valaki azt mondja, hogy egy ilyen helyzetben nem fél az vagy hazudok, vagy teljesen hülye. Féltem, hiszen félig ember voltam, megvoltak bennem azok a tulajdonságok, amiket gyarló és leginkább ostoba anyámtól örököltem. De talán pont miatta voltak érzéseim is. Na ja, azok miatt vagyok időnként rohadt nagy gázban, mert mindig hallgatok rájuk, mert a halandók azok akiknek nem vagyok képes nemet mondani. Én barom! Rácsaptam a kormányra, és kirántottam a slusszkulcsot, majd zsebre vágtam és kiszálltam a furgonból. Nem vágtam be az ajtót, nemes egyszerűséggel nyitva hagytam. Innen ugyan ki lopná el? Nem láttam még itt másik kocsit. Az egyik pisztolytáskából elővettem a fegyveremet, kibiztosítottam, és két kézzel magam előtt tartva minden irányba forgolódva elindultam a ház felé. Arra ügyeltem, hogy csak akkor induljak mindig tovább, ha a hátam mögött fedezékként fal van, előttem pedig meggyőződtem, hogy tiszta a terep. A  második és a negyedik lépcsőfok is megnyikordult a lépteim alatt. A francba! Kivártam, majd indultam is tovább. A bejárati ajtó évek óta nyitva lehetett az egyik zsanérja kiszakadva, ha a szél feltámad minden bizonnyal játékszerként himbálja majd. Óvatosan lépkedtem a mindenfelé szétszórt faldarabok, törmelékek, ki tudja honnan idekerült korhadó deszkák, lestrapált, egykor szebb napokat látott székek és egyéb bútorok között. Alighogy beléptem, jobb kézre egy ajtó nyílás, a nappaliba vezethetett egykor. Lassan pakoltam előre a lábaimat, szinte lopakodva mint egy macska, az utolsó lépésnél nyikordult a talpam  alatt valami összetört üveg.
– Francba!- sziszegtem alig hallhatóan de kellően ingerülten. Ebben a csendben mégis egymásnak dobálták a falak a szavaimat. Hátamat az ajtó nyílásnak vetettem, és lassan újra megkíséreltem beljebb merészkedni, a fegyveremet még midig két kézzel magam előtt tartva. Egy árnyék moccant az ablaknál, lebbent a régi málló bársonynak tűnő olvadt fekete árnyékokkal szabdalt függöny, és egyetlen másodperc választott el attól, hogy lőjjek. Nem tettem, viszont a fegyvert továbbra is abba az irányba tartottam. Mi van ha ez az egész megint egy rohadt csapda? Hát akkor ennyi volt a dal, szépségem! Vártam, a csendre figyeltem, és a lassan mozgó, táncoló függönyre.

Kierran és Trice

Ne bízz meg senkiben, akkor nincs mit veszítened! Ha nincs mit veszítened nem vagy senki! Ezt már eddig is tudtam, és őszintén szólva eddig sem foglalkoztatott a dolog, legfeljebb csak az utóbbi húsz évben, amikor valahogyan mutatkozni kezdtek rajtam bizonyos tünetek. Gyenge voltam, és azt hiszem egyre kevesebbszer akarom magamnak megengedni ezt a gyengeséget. Gondolatban többször csattant a tenyerem a saját arcomon, hogy észhez térjek végre, hogy képes legyek a napok múlását a maguk egyhangúságában szemlélni és nem gondolni többet bele, semmint, hogy a pokol a földön van, a mennyországban az összes angyalt kardélre hányták, és a világot a pusztulás felé kormányozzák fejetlen kalandor kalózok. A ház akkor sem volt bizalomgerjesztőbb amikor beléptem rajta, mint amikor még kint szemléltem meg a szélvédőn át. Az autó nem éppen a legjobb választás volt, és most már jobban belegondolva gyalog szerrel kellett volna jönnöm, de fáradt voltam a bújócskához és túl akartam lenni ezen az egészen bármit is akar tőlem az a tag. Ha ki akar nyírni akkor csinálja gyorsan és csendben, nincs kedvem a saját mocskomban fetrengeni órákon keresztül. Ha pedig akar tőlem valamit akkor térjen a tárgyra villámgyorsan, mert nem hiszem, hogy ebben az állapotomban annyira készséges lennék. Egy hete vagyok dögrováson, ennyi ideje nem sikerült egyetlen vérszívót sem becserkésznem ennyi ideje, hogy már szomjazom és éhezem egyszerre, ennyi ideje, hogy még az sem képes csillapítani a vér iránti vágyaimat, ha egy halandó ágyába landolok röpke órákra, ha hagyom, hogy az alkohol marja szét a torkomat, vagy valamelyik klubban betérve marok bele valakibe, akinek éppen az ilyesmi a hóbortja. Büszke és magukról sokat gondoló halandók, akik mégis olyan tetves módon szennyben gázolnak térdig, hogy azt sem vennék észre ha valaki mellettük virágszirmokat szórna szét. Vonszolják maguk után a rothadás bűzét rózsaolajba mártogatva az ujjukat. Álszentek! Gondolhatnám dühösen magamban, de persze nem ezt gondolom, mert mióta csak apámról leszakadtam, mióta magam mögött hagytam azt a röpke két évet, amely még ma is billogként feslik szét a szívem helyén mint valami málló anyag, ami azt hiszem soha nem lesz képes tökéletesen felszívódni bennem...mióta csak a saját utamat járom a magam uraként azóta állandóan visszatalálok hozzájuk, ők mégsem néznek semmibe. Szörnyeteg vagyok nekik, ugyanolyan mint azok akik a vérüket veszik nap nap után, mint az árnyvilág egyik tagja, akiben sem érzések, sem pedig semmi nincs ami miatt maguk közé fogadnák. Lenéznek és kinéznek maguk közül, én mégis rendületlen nekik segítek, az ő seggüket mentem meg, és bennük van minden reményem arra vonatkozóan, hogy megoldást és enyhülést hoznak a fejetlenségbe. Hogy az egyensúly mely törékenyebb és értékesebb mint egy fabergé tojás majd általuk érkezik el. Nem akarom itt végezni, ennek a rozzant háznak a falai között, mely felett a hold is csak félve kacsingat, mely felett az égbolt olyan fekete, hogy szinte egybeolvad a földdel, a körülöttünk fekvő erdős tájjal. A távolban madár kuvikkolást kap szárnyaira a szél, és összerezzenek, amikor a száradó kukoricaszárak egymáshoz érve kerregnek. A madárijesztő ruháját már így is rongyossá tépte az idő, a feltámadó esti szél még segít rajta egy kicsit. Lassan haladok befelé, a terep idegen a számomra, és már ezerszer bánom magamban szitkozódva, hogy egyáltalán belementem, hogy nem vagyok képes azon emberi gyengeségemet leküzdeni, amely a kíváncsiságot ébreszti fel bennem. Le kellene már szoknom róla, ahogyan nagyon sok minden másról is le kellene, de vagy nem akarok vagy nem tudok, vagy mindkettő egyszerre. Az árnyékokat a falakon a kopasz, kiszáradt almafák ágai táncoltatják meg. A málló tapéta dohos szaga terjeng végig mindenhol. A lépcsőkben ezer szú éneke csendül fel, ha éppen olyan nagy a némaság, hogy még az is hallatszik, ahogyan a bogarak apró lábaikkal futnak végig a falakban. Ha nem itt lennék és nem most azt mondanám, hogy örökké ezt a fajta nyugalmat keresem, az éjjel semmihez sem fogható meghitt és félelmetes nyugalmát. Most azonban ilyesmiről szó sincs, most egyszerűen idegesebb vagyok a kelleténél, érzékeim tompábbak a vér hiánya okozza....legalábbis azt hiszem. Próbálnék rajta úrrá lenni, de valahogyan nem megy. Annyiszor megpróbáltam, hogy leállok, hogy nem kell, hogy olyan leszek mint a többi normális ember. Baromság, soha nem leszek olyan. Mégis mi az ami hajt folyton folyvást, hogy eggyé váljak az ő társadalmukkal, a gyengeségükkel, a démonaikkal, amelyek belülről rágják a lelküket, az ostoba cselekedeteik, a meggondolatlanságuk? Azt hiszem az, hogy mindezek bennem is megvannak, kitörölhetetlenül váltak a részemmé. Csikorog minden a lábam alatt: az üvegcserepek, a finomra őrölt homok, amit a szél a kiszakadt deszkák között fújt be ide az évek során. Mondhatnánk, hogy kísérteties a hely de sokkal inkább nevezném egyszerűen csak lerozzantnak. Nincs benne semmi rémisztő, inkább most már az bosszant, hogy érzem itt valaki jelenlétét, csak éppen nem látom. Megfeddem magam legbelül, hogy a tartalék vérből kellett volna magamhoz venni, néhány fekete kortyocska a húgymeleg whiskey mellé nem lett volna rossz. Én ostoba a fegyverrel szórakozom itt, holott nagyon jól tudom, hogy ha ilyen csendben megeresztek egy lövést, akkor bárki, bárhol is vár rám a sötétben elég hamar megtalálna. Nem mintha ne lenne velem szemben helyzetelőnyben, mert abban volt. Mégsem eresztem lejjebb a markomból, még mindig határozottan előre tartva fogom, és úgy haladok befelé, hagyva időnként, hogy a hátam a falnak simuljon. A lebbenő függöny az első ami magára vonja a figyelmemet, és amitől majdnem sikerül lőni is egyet, az utolsó pillanatban húzom vissza az ujjam a ravaszról. Nem fogok ész nélkül a semmire puffogtatni, főleg, ha nem látom tisztán a célpontot. Akkor sem ha éppen ezüst töltény van benne. Egy halandóra kár elhasználni, egy kárhozott ellen meg csak akkor hatásos ha pontosan célzok. Nem eresztem még le a fegyverem, noha a hang, amely szinte a semmiből kel életre rekedtsége akár a bőr alá mászó bogár, kúszik bele a fülembe. Bizalmatlan vagyok...lehetek is bár semmi esélyem, ezzel az erővel lehetne nálam egy lencsi baba, vagy egy szál rózsa, azzal sem mennék többre mint ezzel a fegyverrel, mégis valahogyan biztonságot ad, van mibe kapaszkodnom, és van miből erőt merítenem.De mihez is kell ez most nekem pontosan? Lazul a tartásom rajta, bár még nem eresztem le, végtelenül idióta látvány lehetek ahogyan célra tartom, és kell majd egy kis idő mire annyira eljutok, hogy leeresszem a kezeimet. Most még nem.
- Kezdted azt hinni, vagy azt is hitted?-  mindenféle köszönést és egyéb udvariassági formulát mellőzve én is odavetem neki a saját kis megjegyzésemet rágódjunk el ezen még egy darabig. A hang ismerős, nagyjából mögé képzelem a torzítót is amin keresztül eddig értekeztünk, és meg kell állapítanom, hogy valahogyan....másnak képzeltem el. Mármint külsőre. Nem passzolt bennem össze az egész, ahogyan még mindig ott dobolt bennem a kérdés, kikívánkozva, hogy mi ez az egész szar, miért vagyok én egyáltalán itt és mit akarhat tőlem? Ha meg akart volna ölni valószínű már nem nyekeregtem volna végig a csizmámmal a fél házat, minden bizonnyal be sem jutottam volna. Bár az is lehet, hogy egy perverz disznó, és szeretne még kivéreztetni mielőtt elpatkolok. Hogy bárki jó szándékkal, vagy egy szemernyi segítő akarattal forduljon felém, az az én opcióim között valahogyan nem szerepelt, és ez adta meg azt is, hogy perpillanat éppen benne sem bíztam meg. Egy cseppet sem. Most volt az a pillanat, hogy a fegyvert a kezemben immáron egy felesleges...kelléknek éreztem, egy olyan darabnak, ami inkább hátráltat, semmint segít, úgyhogy fogtam, és leengedtem, majd mintegy gesztus értékkel biztosítottam vissza, és a bőrkabát oldalát félrebillentve süllyesztettem vissza a pisztolytáskába a hónom alá. Leengedtem mindkét kezemet, mintha egy megtört szárnyú madár lennék, és megvontam a vállamat.
- Itt vagyok, ahogyan szeretted volna.- nem tettem fel felesleges kérdéseket, úgyis tudta mit akarok tudni, nem szerettem a mellédumálást, majd elmondja miért vagyunk itt és pontosan mit is akar tőlem. Egyelőre úgy tűnik nem megölni. Ha pedig nem azt akkor mit? Körbenéztem a helységen és magamban megállapítottam, hogy a legjobb találkozó hely ez, szó szerint az isten háta mögött van. Még mindig széttárva tartottam a két karomat magam mellett. Éreztem belőle valamit, valami borzongatót és érdekeset egyszerre, bár első blikkre magam sem tudtam volna megmagyarázni, hogy mi ez. Nem láttam csak az árnyékát, még megbújt a sötétben, pár lépéssel tőlem hátrébb.
- Ha esetleg láthatóvá tennéd magad, már előrébb lennénk.- jegyeztem meg inkább visszafogottan semmint idegesen vagy ingerülten. Tudni kell, hogy mikor veszíthetjük el a fejünket és tudni kell mikor vagyunk olyan pozícióban amikor nem mi diktálunk. És ez most olyan volt.

Kierran és Trice

Ha hívtak, mentem. Ha eleget fizettek, akkor gyakorlatilag bárhova. És ugyanez volt a helyzet olyankor, amikor felkeltették a kíváncsiságomat, mint jelen esetben is, amikor a pénznek még csupán az ígérete volt meg. Nem számított. Minden idegszálam azt zongorázta az agyamnak, hogy ez egy csapda, és forduljak vissza amíg lehet, de egy ideje már nem foglalkoztam a figyelmeztető hangokkal. Egy dolgot szerettem volna, méltósággal elpusztulni. Talán ezért sem volt annyira megerőltető igent mondani erre a felkérésre. Amíg idefelé tartottam, rengeteg opció megfogalmazódott a fejemben, miért is kerülhet sor egy ilyen találkára, miért éppen én kellek ennek az illetőnek. A hangja karcos éle, ahogyan a szuszogását a torzítón keresztül is hallottam, ahogyan a szavakat megformálta keményen és ellentmondást nem tűrően gyorsan világossá tette a számomra, hogy egy férfival van dolgom. A nők rafináltabbak, sokkal inkább próbálnának a nem létező érzelmeimre, és a nagyon is létező lelkiismeretemre hatni. Ő tényeket közölt. Aztán amikor hirtelen csattanást hallottam a háttérben és a nyöszörgő hangot, mintha lett volna valaki más is a helységben ahonnan hívott, valaki, aki halkan, alig hallhatóan kúszott át az éteren hozzám, és kérte, hogy segítsek. Én? De mégis mit? Azt hiszem kezdett világossá válni számomra, hogy ezt a találkát a Renden belüli informátorom hozta össze, és az is, hogy egy szívességgel tartozom nekik, amit talán most akarnak rajtam behajtani. Persze sosem arra szólt az üzlet, akivel megkötöttem, hanem arra, hogy az ő kérésére teszem meg. Ha pedig valaki tartozik nekünk, akkor azt nem engedhetjük addig meghalni, amíg a tartozást be nem vasaltuk rajta. Draven százados pedig pontosan ilyen volt, az a fajta morózus ember, aki inkább megmenti a seggemet semmint hagyjon csak úgy a pokolra menetelni anélkül, hogy megtenném mire kér. Tagadni sem akarom, hogy időnként pontosan ezért segítettem neki, mert életben tartott. Így mozog a világ nem? Megteszem amit kell, hogy aztán nekem is megtegyék, hogy valakinek tőlem függjön az élete. Ez mégsem borítja el az agyamat isteni hatalomnak vélt érzéssel, sokkal inkább józanságra int. Bárcsak mindig ilyen tudtam volna lenni, ennyire letisztultan gondolkodó, de az utóbbi évtizedekben többször ragadtattam el magamat bizonyos cselekedetekre, amelyek hatottak volna öngyilkosságnak, semmint megfontolt lépésnek. Valóban őrültség volt mindenféle előinformálódás nélkül belemenni ebbe a találkozóba, ahogyan ostobaság volt egyedül idejönni, de mégis kit hívhattam volna? A harcostársaim zöme vagy máshol járt vagy már régen halott volt. Valahogyan kipotyogtak mellőlem azok, akikkel a közös ügyek összekötöttek: minél több vérszívót visszaadni a kárhozatnak, minél többet porrá hamvasztani. Mégis mennyiszer nekem kellett állnom, és néznem miképpen végzik el a jágerek a piszkos munkát helyettem, csupán azért, hogy ne érezzék fenyegetésnek a jelenlétem. Bejutni a vérszopók közé nem volt nehéz, mert bár kevert vérű voltam, szórakozásnak tökéletesen megtettem a számukra. Vélték ők. Nem akartam, hogy lássák miképpen táplálkozom belőlük, hogy miképpen marom ki a bőrükből a vért, amitől megbolondultam, amitől olyanná váltam mint valami eszét vesztett harcos amazon. Abban a pillanatban, hogy az ajkaimon cseppent a jutalomvér, már tökéletesen átszellemültem. Olyankor nem akartam ember lenni, nem akartam gyenge lenni, nem vágytam semmi másra csak még többre. A vámpír vértől eszemet vesztettem legalábbis egy időre, amíg a szervezetem befogadta és feldolgozta azt. Korcs vagyok nincs ezen mit szépíteni, ahogyan azon sincs, hogy amivel foglalkozom az leginkább egy irányba tart, hogy majd egy napon én magam leszek az aki szembe néz egy vadásszal, aki nem kíméli majd. Talán ma teljesedik be a végzetem? Nem, ezt éreztem már az autóban idefelé tartva, és minél közelebb kerültem ehhez a házhoz, egyre biztosabb voltam benne, hogy behajtásról van itt szó, hacsak nem vetett oda Draven százados egy szórakozó, eszement rendtársának. Nem lepődnék meg rajta, ilyenre is volt példa. Igaz, abban az esetben nem ő tette, de sokszor voltam már elnyűhetetlen játékszere a vadászok tivornyáinak, amelyben a jutalmam minden esetben a végén kecsegtetően meglóbált vér volt, ezért pedig bármit engedtem volna, hogy megtegyenek velem. Olcsó vérfüggő lotyó, ennyi voltam hát, hinnéd? Ó ne, ne gondold még így sem, hogy ismersz, egyetlen pillanatig se forduljon meg a fejedben, hogy ugyanezt te is bármikor elérheted nálam. Legfeljebb ha elég gyors és elég kitartó vagy. Esetleg olyan ajánlatod van, aminek nem tudok ellenállni, amely miatt még a lábad nyomát is végignyalom a porban csakhogy megadd nekem amire vágyom. Erről akartam volna leállni, ez volt az amire törekedtem, de gyenge voltam, az emberi oldalam ebben volt a legdominánsabb: termelte a félelmet és az ellenállás legkisebb szikráját is felmorzsolta bennem. A vérszopók gyakran abban élték ki hajlamaikat, hogy a saját véremmel itattak, a vadászok azzal, hogy a kisajtolt könnyeimmel. Mégis hát én lennék az akitől az égiek megvonták az üdvösséget, aki számára soha nem érkezhet el a mennyország. Csak kicsit kellett volna változnom, csak hallgatni egykor egy tollas fülembe suttogott gyönyörű szavaira, én azonban két kézzel taszítottam el magamtól, és most hiába is hívom, csak üresen gurulnak szét a szavaim bárhol is járjak. Most is hívnám, magamban mormolom ezerszer a nevét, szükségem lenne arra, hogy tanáccsal szolgáljon, de a pokolba is, nincs egyetlen egy vigasztaló gondolat sem bennem. Bizonytalan vagyok és rettegek, ugyanakkor a kíváncsiság olyan erővel hajt, amelyet régen tapasztaltam. A szoba kietlen nyugalmában csak ketten vagyunk, az árnyék alak meg én. Olvadó arany pászmaként fut végig a falakon a megszülető fény, és hirtelen rezzenek össze. Kiélesedő érzékeim gondolatban már újra a fegyverért nyúlnának, de végül megállítom a még csak megszülető gondolatot. Helyette a magam mellé ejtett kezemet hol ökölbe szorítom, hol pedig kiengedem, mintha pumpálnék, mintha itt tartanám ujjaim között a saját szívemet és azt mozgatnám, abba próbálnék erőt lökni, hogy képes legyek józanul végigvinni ezt az egész beszélgetést. A hangja sokkal mélyebb és sokkal kellemetlenebb is egyben, olyan érzésem van, mintha a hátam mögé lopakodnának a szavai és érdes nyelvével végignyalná a hátamat a gerincem teljes vonalán. Pokolian gusztustalan és gyönyörű is egyben. Kettős érzést vált ki belőlem, egyrészt szeretném látni, másrészt, lehet mégis jobb volt közöttünk ez a távolság. Nem szerettem ha valaki ilyen kétkedővé és bizonytalanná tett pusztán a hangjával. Tartásom egyenes volt, de még így is azt hiszem még törékenyebbnek tűntem ebben a homályos, és kissé élét vesztett fényben, ahogyan aztán kilépett az eddigi sötétségből, és úgy magasodott fölém, mint egy évszázadok óta súlyával kitartóan az ég felé meredő oszlop. Biztos lábakon álló gondolatok, szigorú szemöldökvezetés, zöld szemek.. akár az oliva amelyet avatott kezek sajtoltak ilyen selymessé. Nyekkennek a léptei alatt a szilánkok, zokogva adják meg magukat a korhadó deszkák, ahogyan felém közelít, és a még inkább felfelé kell szegnem a fejem, hogy láthassam. A szagát idáig érzem, ahogyan a keserű bőrbe valami éterien biztonságos, és fenyegető kúszik, amely eljut egészen az agyam leghátsó tekervényeibe és arra buzdít, hogy fussak amíg még tehetem. Egy jáger. Hát persze, azt hiszem az előérzetem nem csalt, Draven százados küldhette, méghozzá lassan azt is sejtem , hogy miért, ahogyan az is világossá válik egyetlen másodperc alatt, hogy miért menekültem meg abban a vámpírfészekben. Azért, hogy most itt legyek, hogy a Rend szolgálatába állítsam magam. A jutalom ezúttal az életem lesz, a nyomorult, és posványosan bűzös életem, amelyet tovább folytathatok, hogy újabb vérfejdíjakért cserébe tomboljam keresztül és kasul az egész világot. Micsoda jövőkép ugye? Draven századossal valamikor a nyolcvanas években futottam össze Prága környékén járva a fekete gyémántokkal kereskedő vámpírlord kapcsán. Akkor én voltam a csali, mivel a lordról köztudott volt, hogy dhampírok szerepelnek az étlapján, de ezt általában több napos orgia előzi meg, amiben minden lehetséges módon kínozza végig a jövendő csemegéit. Ennek a játéknak viselem a mai napig a nyomát a hátsómon, egy beleégetett billog, a vámpír ujjával karcolta bele a nevének kezdőbetűjét, majd harapta körbe, cakkozva szét a bőrömet, mintegy díszítő elemként. Rohadék! Draven öccse és a felesége veszett oda a bevetésen amelyen megpróbálták a lordot elkapni, de a teljes személyzetet lemészároltuk, magát a tetvet nem sikerült elkapnunk. Azóta ha felbukkan valahol a százados mindig előkerít engem is, hiszen tudvalevő, hogy nem csupán én keresem a férget, hanem ő is engem. És ezt akarja kihasználni.
- Elégedett? Mármint veled vagy azzal az ajánlattal amivel érkeztél?- mosolyodtam el, majd innen, ebből a magasságból én magam is alaposan végigmértem csettintettem a nyelvemmel, kidugtam a számból egy pillanatra, majd félrebillent a fejem, és úgy néztem tovább, kezeim még mindig időnként ökölbe szorultak, majd elernyedtek, ezt a mozdulatsort nem hagytam abba.
- Másra számítottál? Hát be kell velem érned. Netán csalódást okoztam?- tártam szét a karomat, a mosolyom megült a szám sarkában, láthatóan próbáltam vele leplezni azt az ideges izgalmat amely erőt vett rajtam. Vova Mazarek. Adja ég, hogy ezzel a névvel lepjen meg, és egy infóval amit a százados bízott rá. Abban is biztos voltam, hogy nem véletlenül őt küldte Draven, mert a vámpírhoz kellően elvetemültnek, kellően határozottnak és kellően vérengzőnek kell lenni, különben esélytelen, hogy sikerül elkapni. Ő már nem fogja többé megpróbálni, azt hiszem ezzel tisztában voltam a legutolsó olyan alkalommal, amikor esélyünk lett volna kinyírni. Egy tized másodpercig hezitált, egy tized másodpercig felderengett az öccse arca a szemei előtt, és ez pontosan elég volt ahhoz, hogy a mocsok egér utat nyerjen és elmeneküljön előlünk, nem hagyva hátra mást, csak kitekert nyakú, szétdugott és apró pettyezett sebekben vérző dhampír lányokat. A többségük még át sem változott, még fel sem ébredt a vérszomja. Ez lett volna a szüzesség elvesztése, az a pillanat amikor megérezzük a vér mámorító bűzét, amikor a vas és a méz vegyesen bódító illata beszökik az orrunkba, és nyílik az ajkunk, követelve morranunk fel, és akarjuk az utolsó cseppjét is. Egyetlen csillagok közé repítő vérorgazmusként éljük meg, bár szerintem ez még annál is gyönyörtelibb, ugyanakkor mocskosabbnak is érezzük magunkat utána. Csak bámulunk előre üveges tekintettel és odabent ember lényünk ököllel üti a lelkiismeretünket, feltéve neki ezerszer visszhangozva a kérdést: „ Mit tettél?” Ez a férfi, ez a magas és szinte csak a maga után vonszolt sötét árnyékával beborító férfi valami földöntúli bűnös energiával tekert körbe és ez azért egy másodpercre elbizonytalanított, ami pontosan elég volt ahhoz, hogy ránduljon a szám, lebiggyedve, mintha nem akarnék kérdéseket feltenni neki. Pedig nagyon is akartam. Az utolsó mondata után beálló csendben felvontam a szemöldököm, kíváncsian emelve rá, mélyfekete szemeimet. Láthatóan nem tudom miért vagyok itt, ellenben vele. Én találgatni tudok, ő meg válaszolni.
- Szóóóóóóval...- nyújtottam el szándékosan, mélyebb tónusokba engedve szökni a hangomat.
- Először is nincs valami piád? Bár nem mondanám, hogy ez a hely éppen egy öt csillagos Ritz, de gyanítom amíg engem vártál, addig némi feszültség levezetőnek legurult néhány pohárka. Szóóóóóóval első nekifutásra megkínálhatnál.- nem tagadom, hogy a piával némiképp oldani akartam a bennem uralkodó feszültséget, és azt a kaotikus izgalmat, ami felvetette Vova felbukkanásának a lehetőségét. Az eddig játszadozó kezeim abbahagyták a mozgást, végül nem tudva fegyver nélkül mihez kezdjek velük, a hátam mögé vezettem és belesüllyesztettem őket a farzsebembe. Annyi mindent akartam hirtelen kérdezni, hogy türelemre kellett magam inteni, hiszen meglehet ez még mindig csapda, hogy nem is a százados küldte, hogy tulajdonképpen nem is engem várt...vagy az ügyről tud kevesebbet, talán csak annyit, hogy a bosszúról szól, semmi másról. Nem mozgatja pénz sem vér sem pedig semmi más, kizárólag az, hogy a vámpírlord ott végezze ahova való, elszálló fekete pernyeként. Bár azt hiszem a végén mindenkinek meg lesz a maga jutalma. Kortyolni egy több száz éves vámpír vérét, azt hiszem olyan mintha a pincében heverő, pókhálók, és a föld hűvöse között érlelődő palackot bontanánk fel. Már az aromája is megrészegít, engem biztosan. Ügyelnem kell majd arra hogyan adagolom. Legutóbb egy kétszáz éves vámpír vérétől napokra használhatatlanra ütöttem magam, utána viszont hetekig száguldottam és gázoltam a mocsokban, annyira erőre kaptam tőle. Kezeim még mindig a farzsebemben, én meg lassan hintázó mozdulatokkal néztem fel rá
- Draven százados küldött?- tettem fel a nyilvánvaló kérdést, mert ideje volt, hogy tisztán lássak, vagy legalább ne hagymázas következtetések között legyek, hanem bizonyosságot szerezzek.

Kierran és Trice

Nem azért voltam itt, hogy bízzak benne és ő sem azért volt, hogy elnyerje a bizalmamat. Igazából ha jobban szétnézek ezen a helyen fogalmam sincs miért vagyok itt. Már megint kapaszkodom valami reményfélébe, abba, hogy a Draven és a hozzá hasonlók szívességekért cserébe majd segítenek nekem. De nem erről van szó. A vérről szól az egész, legalábbis erről próbálom meggyőzni magam, meg arról, hogy ez soha nem lesz másképpen. Bármennyire is szeretném bármennyire is akarom, ez ide édeskevés. Abban a pillanatban, hogy ajkaim először kóstolták a rubint cseppeket, abban a pillanatban ahogyan láttam apám átszellemült tekintetét, ahogyan a gunyorosság álcája mögé temetkezve hagyta, hogy a csuklójára tapadjak…abban a pillanatban elvesztem embernek lenni, és azóta sem találom önmagam. Rohanhatok és futhatok, hagyhatom magam mögött egyik várost a másik után nézhetek szembe ezer és egy démonnal és pokolfajzattal, a saját lelkiismeretem torz ábrázata sokkal inkább megrémít. És most mégis itt vagyok telve valamiféle csalóka eszményképpel valamivel, hogy kapok egy esélyt, valamit, amitől jobb lehet. Én jobb? Mintha csak hallanám az idős vámpír agykaristoló nevetését, hogy mennyire naív vagyok, hogy még mindig nem tudta belőlem kiölni az emberek milliónyi gyengeségét, kezdve az ostoba reménykedéssel, meg azzal, hogy valamilyen formában különlegesnek gondolom magam. Nem vagyok az. Be kellene látnom a hang szerint, de nem vagyok rá képes. Hinni akarok, a hitemet elhagytam valahol félúton azt hiszem Texas pusztáin, amikor utolsóként még markoltam a porzó homokot, ujjaim kétségbeesetten mélyedtek az áthatolhatatlanul kemény földbe és őt szólítottam. Nem jött, csessze meg, nem jött és rekedtre üvöltöttem magam, akkor sem. Felsoroltam minden vétkemet, elmondtam mit tettem, és az alkohol gőzét kilehelve egyszer sem hagyta el ajkaimat a sajnálat szó, a bűnbánat szó. Mert nem bántam meg semmit, legfeljebb azt, hogy megszülettem. És most itt vagyok. Egy omladozó roskatag épület mállott falai között, egy magasra nőt, megtermett jágerrel, akinek árnyékban megbújó sötét tekintete mögött valamiféle ködös és öröktől gonoszat érzek. Nem értem mi ez az egész és kissé össze vagyok zavarodva, mint a lelógó, árva villanykörte, ami kiszolgáltatottan himbálózik, fényét időnként megosztva közöttem és a férfi között. Nem szoktam bújkálni, egy ideje már keresem annak a lehetőségét, hogy itt hagyjam magam mögött ezt az egész szart. Fáradt vagyok, és legszívesebben aludnék, fel nem ébredve soha. Néha arról álmodom, hogy nem vagyok éhes….hogy nem vérre vagyok éhes, hanem arra amire az emberek. Aztán amikor az olcsó motelszoba hasonlóan semmitmondó falai között felébredek az éjjeli szekrényen az ujjam az üvegem után kutat, és, hogy csillapítsam a fejemben tomboló vihart whiskey-vel öblítem le a kétségbeesésem. Végigmarja a torkomat, és lehunyva újra a szemeimet, sóhajtok, egymás után többször is. Néha….aztán persze fogom magam és elvállalom a következő megbízást, ami elég könnyű ahhoz, hogy legalább egy hétig ne kelljen mennem sehova. Bevackolom magam valahova, mint az életunt drogosok és azon a véren élek, erősödöm, azért, hogy a következő megbízást teljesíteni tudjam. Ez az átkozott körforgás jellemzi az életemet. Amikor az apámat megöltem azt gondoltam szabadságot vettem magamnak az utolsó csepp vérrel amit belőle magamba szívtam. Azóta nem sok idős vámpír véréhez volt szerencsém, az ifjak pedig még olyan gyengék. De nem a szabadsághoz jutottam hozzá ilyen módon, hanem az átok tovább fenntartásához, hogy ne legyek képes egyedül többé semmire, arra sem hogy lemondjak róla. Nincs miért. Ha volt is olyan régen elveszett és az enyészeté lett, egy megkopott emlék a múltban, amely talán csak az én ostoba fejemben létezett. Reményvesztett lettem, egy átkozott korcs, akinek egykor voltak gondolatai, álmai és minden szar amit az emberek magukban dédelgetnek. Őrület! Hogy lehettem ennyire hülye, hogy hittem benne, hogy lehettem ennyire öntelt és vak? Hogy lehettem ilyen kétségbeesett? Kapaszkodni akartam valamibe ami csak az enyém, ami segít a felszínen maradnom, ami nem hagyja, hogy apám feketesége magába rántson. Végül győzött felettem és átváltoztatott azzá ami most vagyok. Nem számít már semmi, nem akarok már semmit, csak megyek a fejem után gondolatok és álmok nélkül, nem vágyom semmire, csak hogy egyek, igyak dugjak és aludjak. Az ösztönök szintjére süllyedtem, hát idáig jutottam. És most megint hol vagyok? Egy lepratelep közepén, egy vadidegennel, akiről azt sem tudom kicsoda, akinek még a nevét sem tudom, akiről azt gondolom, hogy Draven küldte hozzám valami infóval. Ahogyan azonban beszél, ahogyan engem bámul, ahogyan a benne felsejlő misztikum áthatol a levegőben kavargó csillámló porszemcsék között, egyre nyilvánvalóbbá válik számomra, hogy nem ezért vagyunk itt. Majdnem felröhögök azokon a szavakon amiket mond, de inkább csak valami keserédes nevetés hagyja el, a fénytől megfakulni látszó ajkaimat. Éhes vagyok, nem is kérdéses, a vér nem volt elég, amit indulás előtt ittam. Nyelem vissza folyton a vágyaimat, ahogyan hallom az ütőerének egyre veszedelmesebben csábító dobolását. Ökölbe szorul a kezem, mindkettő, aztán elernyednek.
- Ezek egymástól erőteljesen függő dolgok. A gyáva ember fél, aki fél az bizonytalan. Aki pedig bizonytalan beledöglik. Na ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak, ámbár rengeteg módja lenne az öngyilkosságnak, hát akkor miért ne a legstílusosabbat válasszuk? És jöjjünk el egy bizonytalan eredetű találkára? Hitessük el, hogy gyávák vagyunk, hogy félünk és ebből kifolyólag bizonytalanok vagyunk, majd dögöljünk bele!- egyetlen pillanatra sem vettem le róla a tekintetem az utolsó kis rezdülését, is nyomon követtem. Ő ugyanezt tette velem, mert bár ő hívott nem szavazott nekem bizalmat, egyetlen másodpercre sem.
– Örülsz, hogy én jöttem és nem más? Hm…- vontam meg a vállam ajkaim összezárva biggyedtek el, majd folytattam a gondolatsort.
- Ahhoz képest elég bizalmatlanul méregetsz. Bele sem akarok gondolni milyen az amikor olyan jön akit nem vársz.- mosolyodtam el, majd hagytam, hogy úgy táncoljon körbe mint ahogyan a vadászok a prédájukat, és a mozdulataimmal magam is lassan, mint valami aprócska tükör lekövettem a mozdulatait, hogy még véletlenül se fordítsunk egymásnak hátat. Nyekken a talpunk alatt a megannyi üvegtörmelék, a lélegzetvételünk egymásnak tökéletes ellenritmusaként tölti be a szobát, az egész valahogyan szürreálisan oda nem illő. Itt sem kellene lennem, ha nem hajtott volna a kíváncsiságom, érzem, hogy egyszer ez lesz a vesztem. Mindig ez vitt a bajba korábban is, Keyronnál is….mintha csak tegnap lett volna, olyan erős orromban a házunk égett hasáb szaga, hogy még ezen a helyen terjengő bűz is csak ideiglenesen tudja kiűzni onnan. A keze finoman kulcsolódik az üveg nyakára, olyan óvatos, mintha attól félne elejti a következő másodpercben. A nekem nyújtott poharat átveszem, és csak tartom egy darabig, amíg felém nem táncol az övé, hogy az üveg halkan koccanjon össze. Mire is iszunk pontosan? Én azt hiszem arra, hogy tompuljak tovább, mert csak az alkohol képes elnyomni bennem a vágyat arra, hogy ne figyeljem a dobogó ütőerét a nyakán, ahova folyton visszakalandozik a tekintetem. Hol megbújik az árnyékban, hol sötétarany fénybe burkolózik, de a hangja ütemesen dobol, megbolondítva az érzékeimet. Ha innen visszamegyek…ha innen visszamegyek a hűtőben van még két üveg…még kettő, de több kell. Mohó vagyok, fáradt éhes, és elszánt. Ez utóbbi örökké. Még nem kortyolok az italba, bár az ajkaimhoz emelem, megvárom, hogy az ital az ajkai között végezze, akkor gurítom le én is a sajátomat. Nem fintorgok, noha mar mint a háborodás, de a fájdalom egy másodperc alatt feledteti velem, hogy a vérét kóstolnám másodperceken belül. Ez egy időre visszafog. Lövésem sincs miért, ahogyan azt sem tudom miért van ilyen hatással rám a pia, de ez van. Az első meglepetés akkor ér, amikor a meglepődött hanghordozása egyértelművé teszi számomra nem a százados küldte. Bár azt nem mondta, hogy nem tőle hallott rólam. Tudok róla, hogy időnként szárnyra kapnak a Renden belül bizonyos pletykák rólam, ahogyan arról is, hogy temérdek szívességgel lógok a jágerek némelyikének, amit ha örökké élnék sem lennék képes viszonozni. De igyekszem, és a hosszú évek alatt elég szép mennyiséget letornáztam.  Hogy életben vagyok annak is köszönhetem, hogy időnként ellátnak vérrel, cserébe pedig azzal fizetek, hogy ha kell vásárra viszem érte a bőrömet. Őrült vagyok? Nem hiszem, egyszerűen csak túlélek, és abban reménykedem, hogy ha kellően odaadó vagyok az egy igaz ügyért, akkor az a magasságos, ott a fényeken túl talán nekem is juttat a kegyéből egy keveset. Egy torzszülött vagyok, sem ide sem oda nem tartozom, de ettől lennék én rossz? A félbehagyott mondatot követően felvonom a szemöldököm és egy egész lépésnyit közelebb lépek hozzá, bár azt hiszem az ötlet ostobaság volt, így szépen lassan kitörik a nyakam, ha a szemébe akarok nézni. Még a mellkasáig is alig érek. De mit számít ez?
– Belőled aztán nem sajnálták az anyagot!- jegyzem meg tréfának szánva, bár elég szárazon csendül a hangom, nem így akartam így sikerült.
– Kedves.- fejezem be bólintva a mondatot követően, majd előre nyújtom a poharam, jelezve, hogy nem fejeztük be még az iszogatást, legalábbis amíg abban az üvegben van ital biztosan nem.
- Ha ez most valami felszedős duma akkor elmondom, hogy nem rossz, de finomíts még rajta kicsit. Szóval térjünk a lényegre, aztán visszatérhetünk a felszedős részre….keeeeedveeeessss.- fejezem be az ő hangját utánozva, megpróbálva olyan mélységekbe lemenni ahogyan ő, bár ez nekem nem megy olyan tuti jól. És hasonlóan hozzá én is valami démoni vigyort próbálok magamra erőltetni, amilyen az ő arcán is tanyázik, de meg kell vallani, hogy Kierranéban van valami őstől örökölt, valami sokkal mélyebb amitől feláll a hátamon a szőr.