Kierran & Isabella

Mellkasom dühösen süllyed és emelkedik ahogy próbálok a tüdőmbe levegőt préselni, csokoládé színű szembogaraim szikrákat szórnak miközben lerogyok az asztalhoz, megmarkolva egy üveg Jack Daniels-t. Gondolkodás nélkül csavarom le a tetejét és nyomom ajkaimhoz a alkoholos üveg száját. Jókora kortyot csúsztatok le a torkomon, lehunyt szemekkel élvezem ahogy az erős whiskey átjárja minden egyes centiméteremet felperzselve a bőrömet. Kierran ront be az ajtón mögöttem, majd hangos csattanással vágja be maga után, azon is csodálkozom, hogy nem esett ki a tokjából.
-Ez mégis mi a franc volt? - szegezi nekem a kérdést ahogy megáll az asztal előtt amin tehénkedem éppen, méregzöld íriszeiből sugárzik, hogy addig nem mozdul egy tapodtat sem, míg nem válaszolok. Felvont szemöldökkel bámulok a mesteremre, de a helyett, hogy válaszolnék neki csak egy újabb, emberesebb kortyot jutatok le torkomon a whiskey-ből. Látom arcán ahogy egyre dühösebbé válik, hmm legalább nem leszek egyedül az érzéssel, most egyszerűen képtelen vagyok kordában tartani a haragom, vagy a képességem, egyszerűen mindent és mindenkit felgyújtanék körülöttem. Nem tudok másra gondolni, mint hogy elszúrtam, Kierran világosan adta ki a parancsot, hogy azt a nyomoronc farkast ne öljem meg, ne végezzek vele, csak tartsam ott, hogy ő ki tudja kérdezni, meg akart tudni tőle pár információt. Majdnem össze is jött. Csak, hogy az a hülye kutya beszólt nekem, az anyámról…
-Az istenért, Russel, válaszolj ha kérdezlek…- sziszegi ahogy kiragadja a kezemből a palackot, mielőtt újból ihatnék belőle. Hevesen pattanok fel, még a széket is feldöntöm amin ültem, de nem foglalkozom vele, csak a zsebemből elő szedek egy láncot, az asztalra vágom elé.
-Erről van szó. Anyám lánca.- közlöm vele közömbös hangon, pedig belülről szinte szétcincál a vágy, hogy öldököljek, hogy felpörköljek valamit, csak cérnaszálakon függ, hogy nem teszem ezt a viskóval amiben éppen tartózkodunk. - Apámtól kapta amikor megtudták, hogy várandós velem, tudom, mert bele van karcolva a monogramjuk. Annál a mocskos disznónál volt, és… és amikor egy fél pillanatra nem figyeltél akkor mondott nekem valamit az anyámról, és hogy tudja ki tehette ezt velük. Annyira elkapott a düh, az igazi, izzó, mérhetetlen düh, hogy egyszerűen fogtam magam és felgyújtottam, élvezettel szívtam be az égett hús szagát, ahogy az a hülye dög a tűz martalékává válik, azé a tűzzé amit én okoztam. Kérlek szépen ez történt, most pedig ne haragudj, de egyedül kell lennem ezzel a szép nevű férfival, - azzal kirántom a kezéből a Daniels-t és besietek egy másik üres szobába. Mérgesen zárom magamra az ajtót, lecsúszok a földre. Újból ajkaimhoz emelem a kesernyés ital üvegét, és újból döntök magamba jókora mennyiségű whiskey-t, miközben eszembe jut még a pillanat, a pillanat amikor végig kellett néznem, hogy apámat megszállja egy démon, hogy végig kellett néznem, hogy az apám megerőszakolta, megkínozta az anyámat, hogy végül megölje őt, a szemem láttára. Ha Kierran nem jelenik meg időben akkor valószínűleg én is erre a sorsra jutok, de így csak azzal kellett szembe néznem, hogy a démon hogy végezz az apám testével, csak hogy utána elmeneküljön az a dög. Miatta kellett szülők nélkül felnőnöm, miatta lettem ilyen elcseszett amilyen is vagyok.

Egyszerűen nem tudja mire vélni a szőkeség reakcióját, aminek köszönhetően nem csak ő, de Kierran pulzusa is az egekbe szökött. Amióta világ a világ, utálja ha megtagadnak egy parancsot amit ad. Nem csak a Jágerek között, de az idegenlégiónál is elég magas beosztású személy, így alapjáraton ténylegesen parancs megtagadásnak nevezhető az, ha nem teljesítik az utasításait vagy épp nem úgy ahogy kell. Az ilyen esetek kiborítják, de nem is arról van ilyenkor szó, hogy a beosztásán esik csorba. Sokkal inkább az önbecsülése, a büszkesége és mesteri beosztása az  ami ilyenkor fejfájást okoz neki nem is beszélve arról, hogy az elmúlt öt év alatt Isa túl sokszor húzta ki a gyufát nála ilyen értelemben.
Most konkrét utasítást kapott afelől, hogy mit kell csinálnia. Nem köntörfalazott, nem csak megemlítette, hogy mit vár el tőle. Sokkal inkább kis híján leírta neki. Elmagyarázott mindent a-tól z-ig, hogy mit vár el, mit kell csinálnia és mi az a bizonyos határ amin ha lehet ne lépjen át, ne csináljon annál durvábbat. Erre tessék, rögtön aranybarnává sütötte szerencsétlen Lycant, akinek lehetősége se volt arra, hogy védekezzen. Az efféle sunyi, alattomos tetteket pedig alapból rühelli. Ha már harcra kerül sok akkor legyen szíves a kedves vadász megküzdeni azzal a valakivel, ne rögtön hátba támadni.
A nem túl nagy, viszont annál rozogább ház teljes egészében megremeg mikor bevágja maga mögött az ajtót. Egy pillanatra vet a háta mögé egy pillantást, hogy a zsanér a helyén maradt-e, de szerencsére csak meghajlanak ám ott marad az egész szerkezet. Pár pillanatig viszont még így is visszhangzik az épület aminek kongása közepette odacsörtet a lány elé s mint valami dühödt vad, számon kéri. Hangja alapjáraton is haragosnak és gyilkosnak hat a maga basszus szerű mélységével és reszelősségével, viszont tovább szigorítja a megütött hangvétel is ami nem meglepő. Állkapcsa megfeszül, nyakán kidüllednek az erek, méreg zöld tekintete pedig mintha egy gyilkos vadállattól lenne kölcsönkérve.
Nem tetszik neki az a közömbösség és nemtörődömség amit produkál, így ezzel a lendülettel ki is kapj a kezéből az üveget. Nem akarja, hogy túlzásokba essen vagy teljesen elboruljon az elméje mielőtt még konkrét válaszokat kaphatna. Nem lepi meg a hirtelen mozdulat, arca se rezzen, nem lép hátrébb csak áll és vár, míg megkapja a választ kérdésére. Egy részről megérti a kiborulását, ennek ellenére mégis ahogy beszél Isabell, nem is beszélve a hangnemről, a pumpa úgy megy fel benne, hogy félő, szétrobbannak az erei a nyakában.
- És ez feljogosít arra, hogy felelőtlenül cselekedj? - idegesen rivall a lányra, mintha legalábbis olyat vétett volna ami tényleg megbocsájthatatlan. Valamilyen szempontból igaz is. Idegességében ökölbe szorulnak a kezei.
- Nem megmondtam, hogy ne engedd, hogy a bosszú uraljon? Nem éltethet mindig a szüleid halála, hát nem érted? Ha érzelmileg és agyilag ilyen gyenge vagy akkor szerinted mi lesz veled? Nem érted, hogy csak a te érdekedben szajkózom ezt, te bolond?! - egyszerűen nem tudja felfogni, hogy miért csinálja ezt, hogy mi az oka annak, hogy nem tud tanulni. Oké, hogy nem lehet olyan egyszerűen elengedni egy ilyet főleg ha szemtanúi voltunk mindennek. De amíg Kierran mellett tanul, addig kénytelen lesz ezzel megpróbálkozni.
- Nem mehetsz el, amíg hozzád beszélek, Bella! - tudja jól, hogy utálja a Bella nevet, nem véletlenül használja most ezt.
Arcát dörzsölve morog még egy sort magában, majd némiképp lecsillapítva a kedélyeket elindul a szoba irányába aminek megkopogtatja az ajtaját.
- Beszélhetünk nyugodtan?

Szó szerint lángol a testem, egyszerűen csak nagy nehézségek árán vagyok képes megzabolázni az erőmet, a vágyat, hogy felgyújtsak mindent. Megtenném, olyan könnyű lenne engedni ennek  a vágyamnak, de azt hiszem jobban járok, ha nem teszem. Világosan megkaptam a parancsot, csak teljesítenem kellett volna. Mint egy katona. Annyi volt a dolgom, hogy biztosítsam Kierran számára azt, hogy ne meneküljön el, hogy ki tudja faggatni őt. De ha esetleg végezni is akarok vele, amit még  a mentorom nem adott meg, akkor is tiszta harcban kellett volna. Olyanban amilyenben, mi vadászok részt veszünk, nem pedig felgyújtani mint valami elkorhadt faágat. Meg kellett volna adnom az esélyt neki, hogy legyen ideje, energiája, egyáltalán esélye harcolni velem. De abban a pillanatban képtelen voltam gondolkodni, az érzéseim felül kerekedtek. Lelki szemeim előtt felrémlett újra az emlékkép amikor apámat megszállja az a dög, majd ezután megerőszakolja, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Tiszta vérű jáger vagyok, anyám is és apám is az volt, nagyon jó harcosok voltak, mégis az a démon kicselezte őket, és anyám annyira meglepődött amikor szemtanúja volt ennek, hogy még csak harcolni is elfelejtett. Annyi lélekjelenléte maradt, hogy tudjon riasztani valakit, mire én jöttem volna a sorba, mire velem is végzett volna az a démon apám testébe bújva megjelent Kierran és megmentett. És igaz, hogy gyerek voltam még akkor, de bele égett az elmémbe  a kép, és igen nem érdekel, hogy ki mit gondol, de nem fogok nyugodni addig, míg bosszút nem álltam a családomért, a szüleimért. És ezért bármire hajlandó vagyok, ha kell a saját életem árán is, de meg fogom tenni. Igen, valószínűleg nem éppen jó tanácsadó a bosszú, a harag, de mégis hogyan tudnék nem erre gondolni, amikor szemtanúja voltam ennek? Egyáltalán hogy a fenébe ne gondolnék erre? Nem tudom Kierran hogy reagálna, ha vele is megtörtént volna ez, mert biztos vagyok, hogy nem ülne ölbe tett kézzel, hanem  a bosszúra, a fájdalmas és kegyetlen bosszúra gondolna. Megfogom tenni, lehet nem holnap, vagy pár nap múlva de megteszem. És igen teljesíteni akartam  a parancsot, de az a kutya olyanokat ugatott be nekem, hogy megdugta az anyámat, meg, hogy tudja, hogy mi történt vele, tudja, hogy ki tette, és hogy ne aggódjak mert én is az ő sorsára fogok jutni, kérdem én vajon nem volt jogos a reakcióm? Nem gondolkodtam, mire észbe kaptam volna már a tűz nyaldosta a tenyerem és egyszerűen felgyújtottak, élvezettel ittam be az égett hús szagát, és talán még örömtáncot is ejtettem volna a porai felett ha nem lettem volna túl mérges, most is az vagyok.
-Feljogosít-e? Nem, baromira nem jogosít fel, de jól esett…- vágom oda neki dühösen ahogy vissza szerzem az alkoholomat, amibe ma a bánatomat akarom fojtani, de amíg a közelében vagyok addig nem tudom megtenni, tudom, hogy tolni fogja  a szentbeszédet. És mellesleg igaza is van.
-Nem érdekel, hogy mi lesz velem amíg bosszút nem állhatok? És ne gyere nekem ezzel a dumával, mert a helyemben te is bosszút akarnál állni, te is megtennéd, tudom jól.- sziszegem mérgesen neki ahogy veszek egy újabb mély levegőt, amivel megpróbálom magam lenyugtatni, hát nem jön össze a dolog.
Amikor meghallom, hogy azon  a néven szólít amit utálok, nem is értem, mindig arra  a hülye libára gondolok aki abban a gagyi filmben szerepelt. Megfordulok majd teljes erőmből hozzá vágom a whiskey-s üveget nem foglalkozva  a következményekkel. Pedig lesznek.
-csak figyelj!- azzal magamra vágom az ajtót, de azt is tudom, hogy nem sokáig élvezhetem a magányt, percekkel később hallja  a kopogtatást. Szem forgatva tápászkodik fel, majd nyitja ki az ajtót, felvont szemöldökkel mered rá.
-beszélj.- jegyzem meg hűvösen.

Nem tudja megmondani, hogy pontosan mi miatt dühös. Azért, mert meg lett ölve szerencsétlen farkas minden jelzés nélkül úgy, hogy lehetősége se volt megvédeni magát ezzel pedig jelzi a világ felé, hogy utálja a hátba támadó pofátlan, alattomos embereket. Ha nagy a szánk és megakarjuk mutatni, hogy milyen erősek vagyunk akkor tegyünk is azért a győzelemért face to face.
Viszont itt van a másik lehetőség is ami dühét haragosra táplálja az nem más mint, hogy szerencsétlen lány még mindig a múltban él és az az elsődleges szempontja, hogy bosszút forralva megakarja ölni azt aki a családjával végzett. Viszont mit tehet ez a szerencsétlen farkas a halálukról? No meg... az a baj, hogy így túl nagy esélyét adja meg annak, hogy egy démon átvegye a szőkeség gazdatestét.
Zöld szeme egyre élénkebb színt ölt magára ahogy Isabella húzza az idegeit, s miközben ő majd fel robban, addig a démon csak röhög a háttérben és azt a pillanatot várja, hogy előtörhessen és jó alaposan megleckéztesse a szőkét, ha már Kierran ezt nem teszi.
- Ó, komolyan? Az ilyenek ne essenek neked jól, Isa! Hallod?! Lehet, hogy ez a személy tudott egyet s mást az esetről, szüleid haláláról, viszont semmi köze nem volt hozzá! Lehet, hogy egy alattomos barom, de nem érdemelte meg a halált főleg nem tőled. Hogy az égben fogom én ezt szerinted megmagyarázni? Az én beosztottam és tanoncom vagy, én felelek a tetteidért! Miért hozol egyre sűrűbben ilyen helyzetbe? - gyilkos tekintete szinte eltűnik, helyét félelem és értetlenség veszi át.
- El fognak venni tőlem ha így haladsz, mert engem vonnak felelősség alá a hibáid miatt.
Gyanakvó tekintettel hallgatja végig kiborulását.
- Ha tudom, hogy mit kockáztatok vele akkor nem! Nálunk nem megengedett ilyen módon a bosszú, hallod?! Felelősek vagyunk a tetteinkért, és komoly következményekkel járnak a szabályszegések nem csak neked de nekem is...
Ezután viszont nem folytatja csak rámordul minek hála legközelebb már csak azt veszi észre, hogy a whiskey-s üveg repül felé ami kis híján telibe találja a fejét, de így is csak súrolja a halántékát. Mind ezt köszönheti gyors reakciójának és jó reflexeinek.
A harag újult erőt ad neki így a keze ügyébe kerülő összes poharat és üveget egyszerűen csak a földre söpri és csak hosszú idő múltával képes végre lehiggadni mikor is odaballag a szobához.
Mikor kinyitja az ajtót, egyszerűen csak elindul befelé ezzel nagyobbra tárva a nyílás zárót és félre lökve az útból a lányt.
- Először is szögezzük le a szabályokat. Mostantól kezdve fél éven át, blokkolni fogom a képességed, akárhányszor csak mennünk kell valahova és nem érdekel a véleményed! - hangja nem tűr ellentmondást, ettől függetlenül inkább hangzik lemondónak és csalódottnak mint idegesnek. Belefáradt ebbe. Ő maga is egyre kimerültebbnek érzi magát, néha megjelenik szemei alatt a fekete karika amit a démon erejének lehet betudni, de ezzel ő nincs még tisztában. Fogalma sincs, hogy mi az ami az erejét egyre elszívja ezzel együtt minek köszönheti a lüktető fájdalmat a fejében. Biztos nem a halántékát súroló üvegnek.
Megdörzsölve a szemét sóhajt egyet.
- Másodszor pedig csak úgy közlöm, hogy további fél éven át többet kell edzened és nincs lazsálás! Kösd fel a gatyád azt ajánlom...Most pedig beszélj!

+16 Tisztában vagyok, hogy nem volt helyes az amit tettem, hogy ez nem vadászhoz méltó tett volt, és leginkább nem volt tisztességes, egy cseppet sem, még sem tudtam kordában tartani az erőmet, szinte perzselt a vágy, hogy megtegyem. Ez olyan mint amikor tudod, hogy nem szabad megtenned,  de mégsem tudod, hogy hogyan kell megállítanod, mert megtörténik, képtelen vagy megakadályozni. Nos, én is így jártam most, amikor az a dög megszólalt, lelki szemeim előtt felrémlett az a pillanat amikor a szüleimnek meg kellett halnia, szenvedniük kellett és meg lettek kínozva. Azt akartam, hogy az elkövetőjük is így szenvedjen, hogy sikítson a fájdalomtól, és valószínűleg Kierran-nak igaza volt, még sem tudtam megakadályozni, habár a racionális érvek azt sulykolták, hogy nem lehet neki köze, de büntetni akartam, és ő itt volt tehát felpörköltem.
Csokoládé színű lélektükreim szikrákat szórva fúródik az idősebb férfi méregzöld szintén dühödt íriszeibe, miközben hallgatja mondandóját. A józanabbik felem tisztában van azzal, hogy minden egyes szava igaz amit mond, igaza van neki, viszont a temperamentumosabb énem, az az énem ami szomjazik, sőt kívánja a bosszút, egyszerűen képtelen felfogni az igazat. Képtelen beismerni, hogy Kierran-nak igaza van, a francba is, de akkor is képtelen vagyok megérteni, hogy ő nem tette volna ezt a helyemben, hogy ő nem akarna bosszút állni.
-Én…. Izé,szerintem az egyet s másnál egy kicsit többet tudott a halálukról, és honnan vagy olyan biztos ebben? Lehet hogy többet tudott mint azt állítja, amúgy… meg édes mindegy, ne beszéljen az anyámról úgy senki sem, mintha valami utolsó kurva lenne az utcasarokról! Nem tudom neked hogy esett volna, de szerintem biztos nem hagytad volna annyiban, tudom, hogy nem hagytad volna!- kiabálok vele ahogy szembe fordulok. Ne nekem akarja bebeszélni, hogy ő aztán úgy viselkedett volna mint egy…. Na jó valószínűleg úgy viselkedett volna mint egy hűvös katona. De senki sem lehet olyan tökéletes, mint Kierran Seymour, legalábbis én biztos nem vagyok olyan! És sajnálom, hogy nem tudom kiverni a fejemből azt ahogy az a nyomorék démon megerőszakolta az anyámat az apám testébe bújva, hogy megakart erőszakolni engem is. És hogy csak egy hajszálon múlt, hogy nem így történt, hogy nem lettem megerőszakolva, és nem tudom elfelejteni,l hogy ölte meg őket, hogyan végezte ki őket. Én kérek elnézést! És sajnálom de ezen nem tudok ilyen könnyen túl lépni, nem tudom ilyen könnyen elfelejteni, és amíg nem kapom meg a bosszúmat addig talán nem fogok túl lépni a múlton, de hogyan is tehetném amikor család, amikor szülők nélkül maradtam?
-Én… saj…. Sajnálom, komolyan nem akartam ezt tenni, de nem tehetek róla, tényleg…- motyogom halkan bűnbánóan aztán szavai hallatán újból elkezdek forrongani.
-Akkor majd vállalom a következményeket!-sziszegem ahogy hozzá vágom az üveget, majd magamra vágom a szoba ajtaját, a szoba elég szegényes, középen egy rozoga ágy található, az egyik sarokban egy kisebb asztal, ami bármelyik pillanatban össze dőlhet, a másikban egy kisebb szekrény található. Tisztában voltam azzal, hogy nem sokáig bújhatok magányba, percekkel később hallom a kopogtatást.
Nem terveztem beengedni a szobába, de Kierran arrébb lök és bevonul, hát csak nyugodtan fáradj beljebb- gondolom cinikusan.
-Mi??? Ezt nem teheted,- vágom oda neki, de látva arckifejezést elhallgatok és inkább karba font kézzel dőlök az ajtónak. -Kierran, nézd… nem… nem akarok más tanáért, nem akarlak elveszteni, komolyan, ígérem, többet nem fog előfordulni, csak… kérlek ne tedd ezt velem…- pillantok fel rá végül könyörögve.

Nem lehet elég szigorú a lánnyal szemben. Tudja jól, hogy miféle, egy bosszúszomjas, hamar kétségbeeső idegbajos kis jószág, akit nem lehet könnyen gatyába rázni és legszívesebben a hajánál fogva rángatná el innen, hogy egy fal segítségével beleverje a tanultakat, ha már így nem sikerült megjegyeznie.
- A lehet, nem lehet megjegyzéseknek itt nincsen helye, fogd már fel! Mit kell még mondanom ahhoz, hogy elhallgass végre? - ujjait a halántékához szorítja miközben elfordul tőle, s halkan felnyög mikor újabb lüktetéssel kezd el sajogni a feje. Zöld szeme egy pillanatra feketén ragyog, és csak a tudatának, szellemi erejének köszönheti, hogy nem lényegül át démoni énjébe, akivel amúgy még mindig nincs teljesen tisztában. Tudja, hogy valami nem stimmel vele és nem is fog még egy ideig rájönni ennek miértjére, de próbálkozik. Mert azt még lehet. De addig is mellőznie kellene a szőkeségnek azt, hogy mesterien művelje Kierran kiborítását, mert az ilyennek soha nem lehet tökéletesen békés vége.
- Egyszerűen nem értelek én titeket kölyköket. Miért kell mindig mással példálózni? Miért kell rögtön hozzá tenni, hogy "Te se" vagy "Biztos vagyok benne, hogy Te is". Miért nem lehet csak csendben elhallgatni, bólintani és elfogadni azt amit nem tettél meg de meg kellett volna? Vagy elfogadni amit az idősebb mond.
Fel se fogja először, hogy repül felé az üveg, csak akkor kapcsol, hogy mit csinált a másik mikor hangos csilingeléssel és pukkanással robban szét a háta mögötti falon. Ha ilyen döglött macska tempóban fog éldegélni tovább, akkor szinte biztos, hogy a végét fogja jelenteni. Az már más kérdés, hogy a démon akaratlanul is de védelmezi a fizikai testét, elvégre kitartóbbat nem is találhatott volna magának.
Miután elvonul és bevágja maga után az ajtót, odavágtázik s bekopog majd félre tolva Isa-t, belép a szobába. Gondolkodás nélkül elkezdi darálni a helyzet súlyosságát.
- Micsoda? - vonja fel a szemöldökét - de tehetem! Miért, talán meglep? Egyelőre még én vagyok a tanárod, én vagyok az aki felel érted és a tetteidért - ezután még gyorsan ismerteti vele a helyzetet, hogy mit vár el és mit akar viszont látni.
Mély sóhajjal helyet foglal az ágyon, majd megtámasztja a fejét rákönyökölve a térdére.
- Mit ne tegyek veled Isabella? - idegesen pattan fel miközben nyakán megduzzadnak az erek - te hülyeséget csinálsz és a lehető legnagyobb baromságokat műveled a jelenlétemben úgy, hogy közben utasítalak, ne tedd! Bolondot csinálsz belőlem, ellenszegülsz és ezután még egy rohadt üveget is a fejemhez vágsz! És akkor még én ne csináljam azt amit eljárás szerint kellene. Na ne nevettess! - arckifejezésén látni lehet, hogy nincs oda azért, hogy ennyire fel kell kötnie a lánynak a gatyát, de az is látszik, hogy ő maga sincs toppon.
- Az ígérgetés általában néma szavakat rejt... felesleges prédikáció mert tudom, hogy nem tartod be...

+16 Túl makacs vagyok, túl makacs vagyok ahhoz hogy hallgassák rá, akkor is az voltam amikor az a farkas gonosz és mocskos dolgokat suttogott az anyámról, és egyszerűen hagytam, hogy a képességem átjárjon és egyszerűen csak felégettem azt a természetfeletti lényt, holott Kierran parancsa még véletlenül sem így szólt, csupán annyi, hogy ne hagyjam megszökni. Hát asszem' nem nagyon fog már szökni, vagy bármi mást csinálni, hiszen már csak hamu és por maradt belőle, amit most sajnálok, de úgy sem tudok mit tenni, hiszen megtörtént, az idő kerekét nem forgathatom vissza, bár… ha megtehetném is így cselekednék azt hiszem, ha a családomról van szó akkor nem vagyok beszámítható, ez van.
-Semmit, semmit, óhajod számomra parancs, elhallgatok,- sziszegem szarkasztikusan miközben egy pillanatig bámulom a hátát. Nem is akarom, hogy ezek a szavak kicsússzanak az ajkaim közül, még sem tudok féket kötni a nyelvemre, egyszerűen kijönnek, mint amikor tudod jól, hogy nem szabad megtenned, de úgy sem tudsz ellenállni az ellenkezőjének, és megteszed, de nem tudsz ellene tenni. Nos én is kezdek így járni, észreveszem, hogy valami nem stimmel Kierran-al, mintha nem lenen egészen önmaga, vagy legalábbis nem lenen annyira türelmes mint máskor. Mondjuk máskor is sokszor játszódtam az idegeivel és sokszor sikerült kiborítanom őt, de most mégis úgy érzem, hogy máshogyan viselkedik.
-Hagyjuk inkább jó? Nem akarok erről beszélni, te vagy az idősebb, te vagy a tanárom, szóval vegyük úgy, hogy bocsánatot kértem és zárjuk le, mert úgy sem fogunk dűlőre jutni.- jegyzem meg rideg hangon. Teljesen fölösleges és csak még jobban felhúznám magam rajta, ezáltal őt is még jobban felidegesíteném, ami csak annyit jelent, hogy olyat mondnánk a másiknak amit megbánnánk, én biztosan, és nem akarok ilyet mondani, ezért inkább megpróbálom lenyelni azokat a gondolatokat és azokat a szavakat amik annyira kikívánkoznak, de nem tehetem nem akarom, van egy felem aki nem akar veszekedni vele, nem akar semmit sem, hallgatni akar rá, kár, hogy baromi makacs vagyok.
-Igen is, Mr. Seymour, ahogy Ön gondolja, - sziszegem ahogy bevágom magam mögött az ajtót. Hát én próbálkozom, de igazán nem könnyíti meg a helyzetemet, ezzel a hülye dumával, bár igen, teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy igaza van. Hogy ő felel azért amit teszek, és hogy ah nem figyelek oda eléggé, akkor tanár nélkül, Kierran nélkül maradok. És nem, ezt még véletlenül sem akarom, nem akarom elveszteni, mint a tanáromat, mert ő az egyedüli aki elvisel, és aki nem tart hibbantnak, valamint a közelemben akarom tudni, akkor biztonságban érzem magam.
-Nem mondom el még egyszer, hogy sajnálom, sajnálom amiért nem vagyok tökéletes tanítvány, sajnálom amiért hagytam, hogy az érzéseim vezessenek, és sajnálom, hogy nem tettem azt amit mondtál. De többször nem fogom elmondani!- felelem neki keményen ahogy elindulok a szobán keresztül a minibár felé, amit nem neveznék annak, egy két olcsóbb -féle pia van feltankolva, nem tudom kié lehet a rozoga ház, de szerintem már évek óta üresen állhat, nem baj majd én elfogyasztom az itt hagyott piát egy ilyen fickó mellett nem is árt.
-Jó tudod mit? Nem érdekel, akkor nem ígérek, sőt nem is csinálok semmit sem, nem érdekel,- sziszegem majd kikapom a szekrényből az egyik üveget.

Őszintén szólva kicsit emlékezteti egykori önmagára, a gond csak az, hogy benne nem lapult ennyi szemtelenség. Ő tudta, hogy ha azt mondják neki, hogy mit ne csináljon akkor azt ténylegesen nem csinálta, ha pedig mégis, akkor nagyon jó oka volt rá. Önvédelem, vagy mások védelme. Viszont ez jelen esetben Isaról aligha volt elmondható, hisz minden gondolkodás nélkül csak a saját haragjára támaszkodott ami tökéletesen megfelelő volt ahhoz, hogy idegességében tettlegességhez fajuljanak a dolgok.
Viszont azt nem érti, hogy miért nem tud soha szót fogadni. Olykor egy pánikba esett őzre emlékezteti a lány... amilyen óvatos és kedves tud lenni, épp annyira ingerült és harcias.
Ő maga sincs a helyzet magaslatán lévén érzi, hogy fejét szinte belülről szét akarja hasítani valami, miközben a bordáját kifelé tolnák. Egyszerűen nem tudja mire vélni ezeket a semmiből érkező, váratlan, fájdalommal és undorral érkező merényleteket. Talán emiatt sincs elegendő türelme ahhoz, hogy elviselje a lány kicsapongásait. Esetek nagy részében egyszerűen csak megrója, elmagyarázza neki, hogy mit kellene tennie és mivel kellene felhagynia. Most viszont csak köti az ebet a karóhoz, mintha valami a háttérben arra ösztökélné, hogy akkor is ismertesse Isabellel a helyzetet, tudassa, hogy ő az erősebb és az idősebb, emellett nagyobb a hierarchiában betöltött szerepe is, szóval könnyedén befolyásolhatja a lány életét. Viszont ha tényleg Kierran állna előtte és ha tényleg 100%-ban ő lenne, akkor semmi ilyenre nem törekedne, inkább leülne és csendben végighallgatná a nyomorát, talán még segítene is neki.
Azt se érti persze, hogy Isanak miért kell kötnie az ebet a karóhoz, de hogy is mondják? Okos enged, szamár szenved? Ha most az idősebb is elég "okos" lenne, akkor rég hagyta volna a fenébe a témát.
- Épp annyira nem vagy tökéletes tanítvány mint amennyire én nem vagyok tökéletes tanárod. Ettől függetlenül mindkettőnknek lehetne annyi esze, hogy ezt most abbahagyjuk, szóval - egy pillanatra előredől, hogy ezzel nyomást mérjen izmos mellkasa alatt rejtőző bordáira melyek egyikét mintha próbálnák feszíteni és törni. A gond csak az, hogy egyre inkább sejti, hogy mi lehet a baja... csak nem mer szembenézni vele.
A következő pillanatban hangos roppanás jelzi, hogy a bordája megadta magát, s  a benne lézengő haragos Seraf, mintha fennkölt kacajjal jelezné Kierran elméjének, hogy kezdi uralma alá vonni a testével együtt és nem sok ideje maradt már, hogy... élvezze az életet.
Elkerekedett szemekkel találkozik a pillantása Isaéval miközben hangos nyögéssel az oldalára szorítja a kezét, majd kivágtázik a szobából s meg sem áll a fürdőszobáig. Ott megmarkolva a mosdó szélét leül a sarokba. Megszokta már a fájdalmat, hisz több mint két évszázada volt rá, de egy ideje olyan mértékű kellemetlenségeket kell elviselnie, amihez nem szokott hozzá és talán nem is lehet. Egyetlen szerencséje van... méghozzá az, hogy Jáger és gyorsan gyógyul, ugyanis több száz csontjából a nagy része tuti el lett már törve ennek az ismeretlen erőnek "köszönhetően".

Ha nem lennék olyan baromi dühös, ha nem  a bosszúvágy lebegne a szemem előtt, akkor valószínűleg feltűnne, észrevenném, hogy ma Kierran nem önmaga, hogy furcsán viselkedik, úgy mintha nem is igazán ő lenne, mintha egyszerűen kicserélték volna valami egészen más valakivé. De annyira elvakítanak ezek az érzések, hogy fel sem tűnnek, pedig fel tűnhetnének, az a Kierran akit én ismerek, az mindig türelmes volt velem, és bármit is tettem, ha nem is volt elnéző, mert az tény, hogy soha az életben nem volt az, de megértett engem, az indokaimat, hogy mit miért tettem, és habár próbál leszoktatni arról az egészségtelen dologról, hogy a bosszúm vezérelje minden cselekedetemet, hogy  a bosszúnak éljek, hogy az lebegjen  mindenáron a szemeim előtt. Mert így könnyen egy démon markában találhatom magam, ahonnan aztán nem lesz vissza út. Pedig igazán sokat köszönhetek ennek a férfinak, és azt hiszem hálával is tartozom neki, hiszen ő volt az egyetlen olyan jáger aki elvállalta, hogy tanít, annak dacára és annak ellenére, hogy milyen kezelhetetlen fruska voltam. Természetesen a helyzet valamennyire javult, vagy csak rá vagyok képes hallgatni, ő tud hatni rám, eddig egy jáger tanárnak sem fogadtam szót úgy, mint neki, és amikor a bosszúm  az a mérgező, kezelhetetlen vágy eluralkodik rajtam akkor az agya elködösödik és egyszerűen képtelen vagyok másra koncentrálni, mint hogy szüleimet méltóképpen bosszuljam meg. Igazából most sem lett volna baj, ha az a nyomorék nem kezdi el hajtogatni, hogy tudja, hogy mi történt velük, és hogy az anyám milyen élvezettel csalta meg ezzel a démonnal az apámat, igen, akkor valószínűleg semmit nem tettem volna. De abban a pillanatban elborult  az elmém és képességemet felhasználva gyújtottam fel, úgy ahogyan kell, egy pillanatra az egész helyet fényességbe borítva ahol voltunk, orromat megcsapta az égő hús szaga, és más esetben elkapott volna a hányinger a szagot érzékelve, de ebben a pillanatban nem, semmit nem éreztem az ég világon.
-Igazad van, rendben,- suttogom halkan ahogy az alkoholt bámulom rendületlenül. Igaza van, mint mindig, sokkal bölcsebb és okosabb, mint én valaha leszek, azt hiszem. Akartam még mondani valamit neki, de a reccsenés amit hallok kiűz minden épeszű gondolatot a fejemből, az agyam azt mondta, hogy Kierran felől jött a hang, de nem, képtelen vagyok felfogni, nem akarom felfogni, ijedt, elkerekedett szemekkel nézek bele az ő szintén elkerekedett, méregzöld színű lélektükreibe, arcvonásaiból sugárzik a fájdalom, értetlenül bámulok még mindig rá, azt várva talán, hogy magyarázza meg mi történt az imént vele, vagy csak arra, hogy feleszméljek, hogy ez nem valóság. Azonnal lecsapom az üveget az asztalra, majd Kierran után sietek a fürdőbe, a sarokban találok rá, gondolkodás nélkül letérdelek mellé.
-Kierran… mi… mi történt az előbb?- kérdezem halkan, félve, nem nem veszíthetem el, őt nem veszíthetem el úgy, mint a szüleimet, azt nem élném túl, nem foglalkozom  a gondolattal ami kezd szöget ütni a fejemben, kitűröm az arcába hulló tincseket, mely több, mint törődés, benne van  a mozdulatban, hogy nem veszíthetem el őt, kimondani képtelen lennék,- Kierran segíteni akarok… - nyögöm halkan.

Még a legkisebb mozdulat is komoly fájdalmat okoz neki, mintha valaki belülről feszíteni. Valaki aki még nagyobb, valaki aki sokkal erősebb és idősebb nála. A lénye fekete mint a sötét éjszaka, a megjelenése olyan, mintha a pokol ura jelenne meg az élők között. Magára vonja a figyelmet, eléri, hogy mindenki csak őt tartsa szemmel. Tudják, hogy egykoron jó volt hisz vannak mozdulatai és tettei melyek erről árulkodnak, most viszont a velejéig romlott és talán nincs az az Isten aki megtudná akadályozni, hogy olyat tegyen amit nem lenne szabad.
Mély sóhaj szakad fel belőle ahogy ledobja magát a mosdó s a régi, mocskos fürdőkád közé. Izmos mellkasa gyors vágtában emelkedik és süllyed, miközben jéghideg verejték árasztja el a testét a ruhája alatt. Felsője nyakát és mellrészét átissza a víz, szeme vadul villog ahogy a padlót tartja szemmel, mintha az jelentené per pillanat számára a legnagyobb fejfájást. Méregzöld színű szemei olykor fekete obszidián árnyalatában ragyognak fel. Láztól csillognak miközben a fáradtság úgy veszi úrrá magát rajta, hogy kis híján előre bukik s ha nem kapaszkodna a mosdóba, talán meg is történne.
Hatalmasat nyel mikor meghallja a lány hangját s komoly gondot jelent neki fókuszálni mikor meglátja maga előtt az alakját. Nem tudja teljes mértékben szemmel tartani a vonásait, mintha azok összemosódtak volna. Egyszer-kétszer szóra nyitja a száját, de mintha a szívét szorongatnák legbelül, vagy szimplán a bordáját vagdosnák bele, képtelen megszólalni.
- Én... - motyogja miközben haragos grimaszba torzul a hangja és a csempéhez vágja a tarkóját egymás után többször is minek hála vörös folt marad a mocskos falon. Talán ezzel próbálja kiűzni magából a Démont? Mert akkor baromi rossz úton jár, ugyanis ez nem fog segíteni.  
- Isa, valami... nem jó - nyögi ki végül ahogy kinyitja szemét és a méregzöld szem lázasan, fáradtan és annál is inkább fájdalmasan izzik fel. Kezdi úgy érezni, hogy ezt a meccset elvesztette és a benne élő valaki úrrá lesz rajta. Képes táplálkozni a félelmeiből - mert ugyebár neki is vannak - az erejéből, a magabiztosságából. Ezen kívül a gyengeségből is mely egyre sűrűbben veszi magát úrrá rajta. Hangja a megszokottnál is rekedtebb, mélyebb és szinte fájdalmas ahogy egy-egy szúró érzésnél felnyög. Több mint két évszázada nem volt olyan fájdalom, mint ami most kínozza s mind ezt a tanítványának kell látnia. Utálja amikor sebezhető és kétségbeesett bár kénytelen belátni, hogy ez mindenkire igaz még rá is.
A kép el-elhomályosodik előtte, olykor mintha eltűnne a lány arca majd ismét megjelenik.
Köhögés tör fel belőle amivel ezzel együtt vér is távozik a tenyerébe, ez pedig tökéletes jel arra, hogy zöldjeit Isa-ra függessze s kérdő tekintettel figyelje az arcát.
Fémes vas íz marad a szájában melytől pillanatok alatt elkapja a hányinger, de elég erős az akarata ahhoz, hogy ez a végzetes baleset ne történhessen meg.

Nem. Ne. Nem.- csak ezt hajkurászom magamban, kérlek, istenem add, hogy ne történjen velem az ami évekkel ezelőtt. Kierran-t nem veszíthetem el, őt nem, kell legyen valami racionális magyarázat a történtekre,  a viselkedésére, hogy ilyen... ilyen rosszul lett hirtelen. Már bánnom, hogy annyit vitatkoztam vele az imént, ha nem lettem volna ilyen akaratos, akkor talán előbb is észrevehettem volna, hogy milyen kis idióta vagyok, a francba. Nem tudom, hogy mi lehet az ami ezt kihozta belőle, de atya ég valamit tennem kell bármit. Nem tudom mit tudnék tenni, abban azonban teljesen és száz százalékosan biztos vagyok, hogy nem fogom hagyni, hogy bármi baja legyen, legkevésbé azt nem hogy meghaljon. Kerül amibe kerül, de segíteni fogok rajta. Nem tehetek róla, de fejemben, lelki szemeim előtt csak az a pillanat lebeg ahogy szüleim holteste felett görnyedek, hogy nem tudom mitévő legyek, haláluk fájdalma még ma is kísért, a bosszúvágy még mindig oly kiolthatatlan, mint eddig volt, az elmúlt évek alatt egy csöppet sem enyhült. Teljesen biztos vagyok abban, hogy ezután sem fog enyhülni, addig biztosan nem amíg végül be nem teljesedik, amíg nem sikerül megbosszulnom őket, és addig a pillanatig nem is fogok nyugodni, az egyszer biztos. Addig a lelkem sem nyugodhat meg, míg elégtételt nem sikerült vennem értük, az utolsó csepp vérükért is.
Gondolkodás nélkül szaladok után a mocskos, elhasznált fürdőbe, és éppen arra érek be, hogy fejét a falba veri többször is.
-Hééé,- gondolkodás nélkül térdelek le elé, és miután tiszta vér lett a csempe, két kezem közé temetem fáradtnak, kimerültnek tűnt arcát.
-Ez egyáltalán nem megoldás,- mondom neki csöndesen, ahogy mogyoróbarna színben játszó íriszeim arcát tanulmányozzák. Úgy fest mintha nem bírná elviselni a fájdalmat, mint aki nem sokára ki fogja lehelni az utolsót is az ajkain. Mi a fene lehet vele?
-Igen rájöttem, hogy valami nem jól, Kierran nagyon rosszul festesz, mi történik veled?- motyogom ahogy letörlöm az egyik izzadságcseppet a homlokáról. Mit tegyek? Remélem nem az történik amire gyanakszom, mert az nem jelentene semmi jót az ég világon.
-Segítségre van szükséged, orvoshoz kell vinni téged, hogy meg tudjuk mi bajod lett.- mondom neki komoly hangon,- először is le kéne feküdnöd, gyere segítek bemenni a szobába,- ajánlom fel, és mielőtt válaszolhatna egyik izmos karját a nyakam köré helyezem, hogy ha beleegyezik akkor betámogassam az aprócska szobába, nem fogom hagyni, hogy baja essen kerüljön bármibe is, segíteni fogok rajta.

Szerepe 230 évvel ez előtt íródott valahol Európában, s azóta is kitartóan küzd, harcol és menti meg az emberséget az annak életében részt nem vehető lényektől. Legalábbis mind idáig azt hitte, hisz... az utóbbi időkben nem igazán sikerül remekelnie. Noha van sejtése, hogy mi az oka ennek, mégse szeretné elhinni. És, hogy miért nem? Hát azért, mert az aki ellen küzdenek, akik a poklot jelentik és igazolják is minduntalan az érzésüket és véleményüket, most többjük közül egy benne él. Nem törődik a gyötrődéssel, baromira nem érdekli, hogy még egy olyan személy is aki nagyon jól bírja a fájdalmat, könnyeit nyeldesve, verejtéktől csillogó homlokkal ücsörög egy mocskos, egykoron talán fürdőszobának nevezhető mocskos helyiségben. Fejét megállás nélkül a falhoz veregeti, reméli ez a féle éles, hasító erő meggátolja abban, hogy a többit érezze. Ez épp az a szituáció amit múltkor hallott egy nőtől valamelyik kocsmában. "Úgy szedem a szemöldököm, hogy közben ütögetem a homlokom...legalább nem azzal vagyok elfoglalva, hogy fáj a szemöldököm." Persze mondani se kell, hogy elkerekedtek méregzöld íriszei s elfojtott egy feltörni kényszerülő hangos, szánalmat kifejező nevetést, de ez talán jó taktika. Főleg most.  Nem véletlenül csapkodja a fejét a falba noha semmit nem ér el vele csak azt, hogy érezze a vércseppek csordogálását a tarkójától a nyakáig és onnan még tovább, le a gerince mentén.
A kép olykor elhomályosodik előtte, néha egy nagy szőke paca lesz Isa fejéből, de ez már a legkevésbé lényeges. Egyszerűen nem tudja elnyomni az érzést, hogy ki lehet benne. Mert tudja hisz nem hülye, hogy egy démon uralja a testét és az a leghőbb vágya, hogy átvegye felette az irányítást. A gond csak az, hogy nagyon jó úton halad. Már nincs benne az a végtelen küzdeni akarás, mint egykor volt. Már nem érzi azt, hogy nyerhetne, hogy esetleg ez változhatna és ő lehetne az, aki győztesként kerül ki a történetből. Főleg nem azért, mert nem csak a teste és a lelke, de az elméje pusztulására is edz a démon. Tudja, hogy egy ilyen embert csak akkor lehet tökéletesen hatalma alá vonni, ha hosszúhosszú éveken át aprólékosan, tökéletesen megfontolt tervvel szövögeti be téphetetlen hálójával.
Kierran soha nem volt a tökéletes ember vagy épp jáger mintapéldánya. Sokkal sötétebb és akaratosabb természete van, mint sokuknak noha ő mind közül talán azon kevesek egyike, aki tényleg képes volt és képes is a szeretetre. Persze ebben most már nem biztos, főleg nem azok után amit lát és tapasztal magán. Mert Seraf nagyon jól tudja, hogy mivel lehet őt megtörni, mi az aminek még ő sem tud nemet, ellent mondani. Sokszor olyan érzése van, mintha egy hordányi haragos tigrist zártak volna a testébe, melyek hatalmas karmukkal és fogaikkal igyekeznek őt szétszaggatni. Először a bordáit, aztán egyre csak haladnak tovább.
Tekintete megkeresi a lány pillantását mikor arcát apró kezei közé fogja. Egy ideig gondolkozik azon, hogy talán pár nagyobb pislogás után jobban menne, de inkább csak nekitámasztja a fejét a falnak s nagyot nyelve hallgatja őt.
- Öhm, én... - nyögi de tovább nem jut csak azután, hogy meghallja az orvos szót - nem... Isa, oda nem, ez nem orvosi eset - fáradt. Látni lehet az arcán s hallani a hangjából, hogy rettenetesen fáradt. Talán kezdi feladni? Igen, ezt érzi, a teste teljesen szét van cincálva, bordái apró szilánkokra zúzva fityegnek bordakosarán, egy-kettő csontszilánk, csont törmelék még a tüdejét is megsérthette, talán ezért is kap nehezebben levegőt nem a puszta fájdalom miatt.
Nem ellenkezik, miért tenné? Annak örülne a legjobban, ha végre ágyban köthetne ki, így bár segít neki a lány, mégis javarészt az ő maradék erejének köszönhető az, hogy feláll és átbotladoznak az aprócska kis szobába.
A roskatag ágy felnyög alatta ahogy leheveredik rá, az már nem is érdekli, hogy keze lába majd' lelóg róla köszönhető abszolút magasságának.
A feje úgy lüktet, mintha legalábbis légkalapácsokkal veregetnék. Arcizmai többször összerándulnak, állkapcsa megfeszül így minden ín, izomrost tisztán kivehető a nyakán és mellkasán még a fekete felsője alatt is.
- Bennem él... lassan öt éve. Sajnálom Isa, annyira sajnálom - nyöszörgi, szemeit egy percre se nyitva ki, hisz nem képes rá - én... nem akartam.
Hisz hogy akarhatta volna? Melyik hülye jáger lenne képes elfogadni és akarni, hogy egy démon éljen benne? Ha valaki akkor Kierran soha!

Kezdem úgy érezni, hogy a történelem ismétli önmagát. Ismét. De én nem akarom újból átélni, nem, egészen kicsi voltam mikor egy démon miatt a szüleimet elvesztettem. És mégis emlékszem a holttestükre, arra, hogy sokat szenvedtek, a fájdalomra, amit éreztem, a kínra, amit azóta is érzek, minden egyes nap megmérgezi a lelkem a bosszúvágy. Nem vágyok másra, csak arra, hogy megtaláljam, azt a nyomorult pokollakót aki ezt művelte a családommal, saját kezűleg akarok végezni vele, vagy vissza küldeni méltó helyére és ezért bármire hajlandó lennék. Kierran hiába szajkózza nekem minden egyes nap azt, hogy bosszúvágy nem segít, mi több. Csak még rosszabbá tesz mindent, és biztosan igaza lehet, mert ő a tanárom, meg alapjába véve is az egyik legjobb jáger akit ismerek, idősebb, sokkal több mindent megélt mint én. Hiszen nekem még ott a tojáshéj a fenekén, vele ellentétben. Tehát igen, igaza lehet. De én nem vagyok képes nem erre gondolni, minden este, mikor álomra hajtom a fejem, a szüleim emlékével alszom el, álmomban újra élem azt az éjszakát, mikor a szerencsén múlt, hogy én nem vesztem oda. Vagy csak csak a démon nagylelkűségén múlt. Amit igazából nem hiszek, vicc az egész, a démonoknak nincs ilyenjük, de tény, hogy túléltem. Talán azért, hogy bosszút állhassak, és Isten a tanúm rá, hogy meg is fogom tenni, még ha az életembe is kerülne. Kierran szerint ez fogja a vesztemet okozni, hogy vak és bosszúszomjas vagyok. A démonok kedvenc porhüvelye az ilyen, könnyű préda, könnyen találnak az illetőn fogást és mire észbe kapnánk már osztoznunk is kell a saját testünkön. De ezt ő nem értheti, nem kellett a szülei holtestével szembesülnie, neki még él az anyja, nem úgy mint nekem. Nem mintha panaszkodnék, mert nem igazán szoktam és nem is szeretek beszélni az érzelmeimről, mi értelme lenne siránkozni? Inkább csinálom amit jónak látok, és az érzéseimet átirányítom valami egészen mássá. Bosszúvággyá, gyűlöletté, lásd ugye azt a farkasfickót is akit véletlenül gyújtottam fel.
És ahogy most Kierran-ra nézek, látom rajta, hogy nem normális dolog ami történik, hogy ugyanaz fog megtörténni vele, ami a szüleimmel, ezt nem hagyhatom és nem is fogom hagyni, bárkihez elviszem aki segíteni tud.
-Tudom, tudom, de valaki.... valaki kell, nem tudom mit kell tennem, kell egy idősebb segítsége, bárki aki többet tud, mint én,- nyögöm ahogy elkeseredetten nézek végig rajta. Istenem, ne hagyd, hogy megint végig kelljen néznem, nem most nem hagyom, nincs az az isten.
Nagy nehezen feláll a férfi, hangos nyögés hagyja el ajkaimat ahogy elindulok vele, hiába a nagyobb súlyt ő cipeli, van erő benne, szerencse, hogy nincs messze az az ágy, lehet a végén még elejtené. Megkönnyebbülve engedem le a rozoga ágy matracára, és remélem... nem roppan össze tanárom súlya alatt.
Oda térdelek az ágy mellé, hatalmas tenyerét ujjaim közé zárom.
-Tudom, tudom, de nem hagyom, hogy megöljön, nem hagyom, hogy kárt tegyen benned, bárkivel megegyezzem, csak hogy megmentsen. Mondj valakit, biztos ismersz aki megmenthet, nem fogom hagyni, hogy meghalj!- mondom neki halkan, de sokkal határozottabban.