Dante & Aimee

§Egész csönd van az utcán. Ilyenkor nincsenek sokan.
Akarom mondani, ilyenkor nincsen sok ember. A hozzám hasonlóak azonban csak most kezdenek elemükben lenni. A sötétség különböző teremtményei uralmuk alá vonják az éjszakát, kiszorítják az egyszerű halandókat, vagy éppen hasznot húznak belőlük. Kinek mi esik jobban.
Hogy nekem mi esik jól?
Áldozatokat gyűjteni.
Meglepő, ugye?
Egy wicca, aki a sötétség és démoni erők iránti hűségét töretlenül bizonyítja.
Általában a bátyámmal szoktam ezt csinálni. Sőt, szinte mindig. Folyamatosan veszekszünk, mégis elválaszthatatlanok vagyunk. Ölni is képesek vagyunk egymásért. Azonban a mostani áldozásomról nem tud. Nem akarom belevonni. Ez az enyém lesz. Ráadásul, ha megtudná, hogy hozzá hasonló rendőröket tervezek prédává tenni a mai éjszaka folyamán, egy darabig egészen biztos mosolyszünet lenne.
Egyedül sétálok az utcán. A csöndes fekete magassarkúm ütemes kopogása szakítja félbe. A szél olykor-olykor belekap a hajamba, közben kellemesen hűsít. Szokásomhoz híven az embereket nézem. Pár drogosba botlok bele.
Jellemző.
Egyre több az önpusztító. Folyton csak siránkoznak a társadalmukért és a romló viszonyok miatt, de tenni már nem tesznek ellene. Ez annyira... emberi. Szánalomra sem méltó.
Ahogy elhaladok mellettük, hirtelen furcsa érzés kerít hatalmába. Szokatlan. Nem szoktam ilyet érezni. Lépteimen lassítok, de nem állok meg. Pásztázni kezdem a környéket, hátha rájövök, ki vagy éppen mi okozza ezt az érzést. Nem sokkal később megpillantok egy férfit. Ő nem illik ide. Közelebb megyek hozzá. A telepátia csodás fegyverének hála hallhatom a gondolatait.
Érdekes.
Már csak a lényéből fakadóan is. Félig angyali teremtéshez képest a gondolatai nem éppen ehhez a fajhoz valóak. Ravasz mosoly jelenik meg az arcomon. Tovább hallgatózom.
Emily.
Ki az az Emily?
Figyelmes hallgatás után megtudok részleteket. Hiányzik neki. Miatta fordult el a fenti górétól. Sötét vigyorom tovább szélesedik. Vajon sikerül egészen sötét dolgokba belerángatni a férfit? Hamarosan kiderül.
Észrevétlenül megkerülve a fickót az utca túloldalára megyek, pont úgy, hogy ha a férfi előre néz, akkor lásson. Kihasználva az előttem elhaladó buszt magamra öltöm a korábban gondolatait kitöltő, Emily nevű nő alakját. A szórakozás kedvéért meg is szólítom.
- Segíts - mondom ki ezt az egyetlen szót és felé nyújtom karomat is. Elég hatásvadász. Szeretem a látványos, beteg dolgokat. Pláne, ha közben szórakozhatok is valakivel. Egy autó takarásában ismét visszanyerem az eredeti alakom és tovább sétálok, mintha nem történt volna semmi. Figyelem a férfi arcát. Imádok játékot űzni másokkal.
A következő sarokig sétálok, hogy kiérjek a látóhatárából, majd egy-két perccel később, sietős léptekkel kerülve egyet mögé kerülök.
- Visszakaphatod - suttogom a fülébe hátulról. Ismét a nő alakját magamra öltve lépek elé. - Hisz hiányzik, nem? - kérdezem elnevetve magam, majd visszanyerem eredeti alakomat. - Csak egy kis segítséget kérek cserébe - vázolom fel az alkumat a férfinak. A wiccák tudnak holtakat feltámasztani. Lelketlen zombik lesznek, de az apró betűs részt sose olvassa el senki.
Egyedül is elintézhetném azt a két zsarut, akik a park túloldalán lévő járőrautóban ücsörögnek. De mi lenne abban a móka, ha egy ilyen lényt most van esélyem még lejjebb rántani a sötétség felé? Soha vissza nem térő alkalom.
Kíváncsian várom a választ. Elutasításra számítok első sorban, de én mindig elérem, amit akarok. Vagy így, vagy úgy, de mindig elérem.

Rideg, zöldes tekintete az eget pásztázza, ahogy már a sokadik körét írja le Salem utcáin. Nincsen konkrét célja, nem tudja, hogy merre tart, nem is először fordul meg ugyan azon a helyen az éjszaka folyamán, egyszerűen csak teszi a köröket, mintegy kiszellőztetve ezzel a fejét. Egy-két nap telt el azóta, hogy Ariana-val találkozott Philadelphia egyik parkjában, mikor is úgy határozott, hogy, noha nem az ő dolga, megkísérli megállítani a lányt. Lényegében hagyhatta is volna az egészet a fenébe, tekintettel arra, hogy ez egyáltalán nem az ő hatásköre, nem akar beleavatkozni az élete minden pillanatába, hiszen ami köztük van, alig több fizikai vágyódásnál, és kapcsolatnál. Persze, olykor jó, hogyha ott vannak egymásnak és támaszt nyújtanak, kibeszélhetik a fájdalmaikat, vagy csak simán beszélgetőpartnerként funkcionálnak, de ennél semmi több. Legalábbis ez az, amit próbálnak tükrözni a másik irányában, de tény, hogy mindketten éreznek valamit, ami több puszta barátságnál, mely kerítve van extrákkal, de még csak holmi egy éjszakás kalandnak, energialevezetésnek se mondható. Ez azonban mindkettejük részéről rejtett titokként van fenntartva, és most is ezt vette alapul, tekintettel arra, hogy, bár megtehetné, most mégse lohol a lány nyakában. Hiszen, miért tenné? Felelősségteljes nő, aki tudja, vagy csak tudnia kéne, hogy mit csinál, még ha szemmel láthatóan nem veszi észre azt, hogy ezúttal nagy fába vágta a fejszéjét. Elvégre a tulajdon apjáról van szó, aki több száz éves is lehet akár, nem holmi zöldfülű, aki még életében nem húzott ujjat egy jágerrel se. Nem, nyilván tisztában van azzal, hogy miként lehet leteperni egy képzett vadászt, és nagy valószínűséggel nem a lánya lesz az, aki a halálát fogja okozni. Az viszont annál valószínűbb, hogy ő a közeljövőben a halálba fogja kergetni a saját véréből származót. Csak meg kell várni azt a napot, amikor a nyomára bukkan, és Dante nagyon reméli, és törekszik arra, hogy ne a lány élettelen testével kelljen legközelebb találkozni. Azonban semmit nem erőltethet rá, és, hogy mindketten feltöltődjenek, ezúttal egymástól független, úgy határozott, hogy ad magának lehetőséget arra, hogy kiszellőztesse a fejét, egy kicsit a gondolataival lehessen, amire mostanság úgyse volt sok lehetősége. Most viszont eltérően a megszokottól nem egy külvárosi ház tetején hencseregve rágja át magát ismét a múlton, sokkal inkább volt most ínyére, hogy egy város zűrös forgatagában lehessen, ahol van egy kis alapzaj, mely esetleg visszaránthatja a jelenbe, hogyha túlságosan is elmerülne a múlt történéseiben. Mert erre igen csak hajlamos, hiszen anno minden a helyén volt, minden olyan jól passzolt, és olykor szeretne visszatérni a kétszáz évvel ezelőtti időkbe, amikor még ugyan zöldfülűnek számított, de legalább boldog volt, és tudta, hogy mi a helyes, és mi nem. Alapjáraton csupa szív, beszédes és kedves férfi volt, ki törekedett arra, hogy megszépítse mindenki napját, és London városát egy szebb hellyé tegye, még ha nem is volt túlzottan befolyásos ember. Azonban mindenki szívesen fogadta a közeledését, független a korosztálytól, a társaságbeli elhelyezkedésétől, és ő ugyan úgy foglalkozott az idősebb réteggel, mint a fiatal lurkókkal, akik előszeretettel invitálták különféle labdajátékokba, és ha nem volt sietős dolga, boldogan tett eleget a kérésüknek. Viszont, mikor a lányt, kivel boldogan leélhette volna az életét mégis elveszítette egy kór miatt, az élete száznyolcvan fokos fordulatot vett. Számára a Nap már nem sütött, a madarak nem csicseregtek, a virágok nem illatoztak, egyszerűen rideg lett, és mindentől és mindenkitől elidegenítette magát. Hajlamos lett a rosszra, ami egyre inkább magába szippantotta, de a mai napig lehet nála érzékelni a jóság halvány jeleit, ami olykor feltörnek belőle, de ő ezt igyekszik magában tartani, és elfojtani, hogy ne láthassák a gyengeségét...
Tekintetét léhán emeli fel a koszos, repedezett járdáról, a makulátlan lakkcipők birodalmából, szemmagasságig, amikor is megpillantva egy kedves arcot lába szinte a földbe gyökerezik, ezáltal végighallgat egy cifra káromkodást, mikor is valaki ütközik a hátában. Szemei elkerekednek, szinte a víz is leveri, ahogy próbál egy nagyon nyelni, hogy azzal nedvesítse kiszáradt torkát, de az abban képződött gömb aligha engedi ezt. Akkor is halálra vált arccal áll a kisebb tömegben, mikor Emily személye eltűnik a következő kocsi takarásában, és nem marad más utána, csak a nagy üresség. Mintha legalábbis szellemet látott volna, ami lássuk be, reális meglátás, ismét elindul, és fejét rázva próbálja kiverni az imént látottakat a gondolatai közül. Mert hát, erre egyáltalán nincsen ésszerű megoldás, ami szóba jöhet az az, hogy képzelte az egészet. Kezeit mélyen a zsebébe temeti, ahogy lehajtott fejjel tör magának utat a tömegben, az eddig lassúnak mondott tempója ismét sietőssé válik, holott csak maga mögött akarja tudni ezt a pár másodpercet. Mindvégig azt hiszi, hogy mára ennyi izgalom elég is volt, amikor egy ismeretlen hangot hall maga mögül, ami hallatán kezei akaratlanul is ökölbe szorulnak, ahogy elhagyják a zsebe nyújtotta biztonságot. Arcvonásai összerándulnak, és ingerülté válnak, ahogy az idegen ismét a számára közel álló személy alakját veszi fel. Egyáltalán nincs ínyére, hogy mindezt szórakozás céljából használják fel ellene. Vet egy gyors pillantást a valós illető kinézetére, mely szépségben alig tér el a halott párjáétól, de ez nem elég ahhoz, hogy eltekintsen a történtek fölött. Hosszú ujjai a lány csuklójára simulnak, de a finom mozdulatból egy erős szorítás képződik, és így rántja közelebb magához, ellentmondást nem tűrve mélyeszti méregzöld tekintetét a nőébe.
- Mire megy ki a játék? Hm?! -ingerülten hagyja el a száját ez a pár szócska, de hangneme egyáltalán nem a tőle megszokott nyugodtságról és kellemességről árulkodok. A szorításra való tekintettel egyáltalán nem finomkodik, továbbra is bilincsben tartja a kezét, és egyáltalán nem mutatja jelét annak, hogy el akarná engedni. Azt viszont ő maga se tudná megmondani, hogy azért, hogy megtudja, hogy miért is tette azt, amit, vagy elgondolkozott az ajánlatán.