Noel & Aimee

Fekete fényezésű autóm némán suhan az éjszaka közepén, a sebességhatáron bőven túl. Az utcák ilyenkor már csöndesek, csak néhányan sétálgatnak, vagy éppen tántorognak haza, egy ismerősükhöz, másik kocsmába, szórakozóhelyre, parkba, ahol tovább ihatnak, még jobban lerészegedhetnek, ha nem lett volna elég az eddigi alkohol mennyiség. A sötétített ablakon senki nem láthat be, azonban én tökéletesen látok mindent és mindenkit. Az utcai lámpák gyenge fénye ad csak némi segítséget a tájékozódáshoz az embereknek. Páran figyelembe sem véve a közlekedési lámpákat sétálnak át a gyalogátkelőn. Ilyenkor sokkal bátrabbak, mint napközben. Kevesebb az autós, de ha tudnák, miféle teremtmények ólálkodnak még kint rajtuk kívül... Egész biztos az összes gyáva, gyengeidegzetű halandó bezárkózna otthonába és kuporogna, imádkozna az éleéért és azért, hogy reggel kinyissa még a szemét. Kivéve néhány őrült, vagy magát bátornak nevező önjelölt hősfigura, akik végezni akarnak a nem emberi lényekkel, megtisztítva ezzel a környéket. Azt hiszik, olyan egyszerű ez. Sokan a vesztükbe rohannak ezzel együtt, mit sem sejtve a fájdalomról, kínról, szenvedésről, amit át kell majd élniük. Aztán rájuk borul a sötétség, majd elnyeli őket mindörökké. Persze vannak erre képzett emberek is, de rájuk nem pazarolok gondolkodási időt.
Lelassítok, piros a lámpa. A vonalnál megállok. Nem sietek sehova az áldozat megvár. Ő már nem megy sehova. Noel gondoskodik róla, hogy ne menjen sehova. Legalábbis nagyon remélem.
A lámpa pirosról zöldre vált, rálépek a gázra. Befordulok balra. Kis idő után egy elhagyatott útszakaszhoz érek. Már közel vagyok. Pár perc múlva meg is látom a lepusztult környezetből kiemelkedő hatalmas szürkés színű épületet. Elégedett mosoly terül szét az arcomon, ahogy megközelítem a bejáratot. A hatalmas vasajtó egyik oldala nyitva van. Begurulok a kocsimmal, szeretek stílusosan érkezni. Leállítom a motort, kiszállok, becsukom az ajtót. Az első dolog, amit megpillantok a bátyám és a mai áldozatunk. A kezemet a levegőbe emelem, a korábban nyitott ajtó pedig azzal a mozdulattal csapódik be.
- Bocs a késésért - hagyják el a szavak sötétvörösre rúzsozott ajkaimat duruzsoló hangon. Közelebb lépek a bátyámhoz és finom csókot nyomok az arcára. Apró mosoly jelenik meg az arcomon, majd a földön fekvő, összeragasztószalagozott fickó elé guggolok. Alaposan szemügyre veszem. Oldalrabiccentett fejjel mérem végig.
- Hm... - lehúzom a szájáról a ragasztót, mire az fenyegetőzni és orbidálni kezd, mint egy fába szorult féreg. - Ha néma lenne, egész jó parti lenne - visszasimítom a ragasztót a helyére és felállok. - Kedvem lenne kicsit elszórakozni vele - suttogom Noel fülébe, mintha őt érdekelné. Vagy mintha engem érdekelne, hogy őt nem érdekli. - Kész vagy?

Szinte viszket a tenyere, hogy a hátsó ülésen szirénázó fickót tarkón vágja.
A rohadék még meg is harapta, amikor Caine szinte ráfeküdt, hogy bepasszírozza az utastérbe; a fognyomok jól ütemezett jajongással hirdeti ottlétét, és a picsába, el is fertőződhet.
Ki tudja, mi mindent forgatott már meg a szájában az a szerencsétlen.
– Engedjen el! – lármázik a férfi, nem épp fantáziadúsan, mire kiérdemel egy gyilkos pillantást a tükörben Caine-től. Aztán újra próbálkozik: – Kérem?
Caine figyelmen kívül hagyja, és inkább feljebb tekeri a rendőrségi rádiót, hogy elnyomja a pasas hangját.

Az egész azzal kezdődött, hogy eljött az ideje a szokásos rituálénak.
A démon, aki őket védelmezi, borsos fizetséget vár el tőlük – a húgától és tőle –, különben megsemmisíti, mindkettejüket, amit persze, egyikük sem óhajt.
Mindketten túlságosan is hozzászoktak már ahhoz, hogy élnek, ugyebár?
A rendőrőrsön már évek óta feszült a pánik és a frusztráló gyanú, hogy valaki tizedeli a kihallgatásra elcipelt tagok sorait – azt viszont még egyikük sem tudta kiokoskodni, hogy ki vagy mi. Rituális gyilkosságokra vagy maffiózók belügyeire alapozzák minden feltételüket, és az első verzió nem is téved akkorát.
A másodikon Caine rendszerint jót röhög, amikor hallgatja az öltözőben szállingózó beszédfoszlányokat.
Az infók nem szivároghatnak ki, mondotta volt a rendőrfőnök, és érdekes módon a lesiheroldok egyike sem szerzett tudomást a belső farkas gyilkolásairól; mindenki olyan mélyen kussol, mintha minimum zoknit tömködtek volna egymás szájába.
Amit Caine jó jelnek vesz.
De hogy meddig tart ez a vihar előtti csend, azt csakis Lucifer tudhatja.
Húgához hasonlóan – még ha erről nem is tud – alakváltással végzi a piszkos munkát; minden reggel kíváncsian néz bele a tükörbe, hogy ugyan, mikor veszti el arcának minden vonását és szorul egy másik férfi fizimiskájába, de ez – szerencsére – még nem fordult elő.
Habár, ami késik, az nem jön időben, ahogy tartja az a nagyeszű mondás.

– Cigarettát? – kérdezi, a pillantását a tükörbe villantva, mely találkozik a fogoly tekintetével. – Gauloise, erős, mint a kurvaisten, de felenged tőle az ember.
– Maga megbolondult – mondja a pasas, mire Caine vállat vonva kipöccint jobbjával egy szűrő nélküli szálat a dobozból, szabad baljával pedig megtekeri a kormányt, hogy bevegyen egy kanyart.
– Csak mások a nézeteim, ennyi – mondja, és fehér fogai előtűnnek egy ragadozó vigyorában. – Nem mindenki olyan beszűkült, mint te. Sajnálom, hogy én kell, hogy felvilágosítsalak.

Persze, senki sem gyanakszik rá.
Caine gyanú felett áll, ahogy azt a krimikben mondani szokás. Az, aki minden alkalommal új bőrbe bújik, amikor áldozatot lop, igazán nem vádolható semmivel; mire felfogná valaki, hogy újabb fickó – vagy nő – tűnt el ismeretlen körülmények között, addigra a tettes már viharsebesen felszívódott.
Se kép, se hang alapon szimatolnak a kopók, jól képzett nyomozók az ügy körül, és a fejüket rázva hátrálnak meg, amikor téglafalba ütköznek, és egymás állát vakargatva állnak felette.
Fogalmuk sincs, ki teheti mindezt.
Természetesen párhuzamot, összefüggést vonnak a két ügy közé – a kórházi gyilkosságok és a rendőrkapitányság eltűnései közé –, hogy valamibe kapaszkodhassanak, de ott sem találják a tettest.
Milyen furcsa, nem?

Amikor Caine bekanyarodik a raktárépület melletti kis sikátorba, a fickó megpróbál kirepülni az ajtón, aztán vinnyogva kucorodik vissza a fekete szedán bőrrel futtatott ülésére. Riadt, barna szeme ráfüggeszkedik Caine tetovált tarkójára, és szinte lyukat éget bele – Caine érzései szerint legalábbis, ezen ügyködik.
Hadd ügyködjön, gondolja. Még van két órája ezen ügyködni, aztán meg már úgyis mindegy.
Az ég alján vörösen vérzik a nap. A lámpák már felgyulladtak az utcákon – az egyik fénye pont a felhajtóra ömlik, ahol most Caine, egyik kezét zsebre téve, cigarettázik –, a tér viszont kihalt; a főutcát, amely erre vezet, felújítások miatt lezárták, a mellékágakat pedig magasról le sem szarták.
Mindig így van ez.
Amerika, így szeretlek.
Miután elnyomta a haldokló cigaretta utolját bakancsának csavarozott talpán, odalép a hátsó ülés felőli ajtóhoz, egy csettintéssel felpattintja a zárat, aztán gálánsan ajtót nyit a menekülni vágyó fickónak.
Az meg is ragadja a lehetőséget, és Caine-t fellökve, kivágódik a nedves – korábban szakadt az eső – aszfaltra, és botladozva futásnak ered.
Még annyi esze is van, hogy ordítozzon, de természetesen a „segítség!” jelszó „seg-„ ragjáig jut, mikor egy repülő, boszorkánysüveg formájú jelzőbója szemközt rúgja. A pasas fennakadt szemekkel hanyatt esik, és Caine, az orra alatt vigyorogva, odasétál hozzá, majd a bal lábánál fogva bevonszolja a raktárépületbe.

A fickó arra ébred, hogy a két bokája és két csuklója – utóbbi hátul – szorosan össze van tekerve ragasztószalaggal. A szájára is jutott egy sávnyi, csak a rend kedvéért; a szeme hatalmasra tágul, amikor Caine intésére két húsz centis gyertya lángja fellobban, az asztalra ültetve.
– Időben – mondja Caine, oda sem fordulva, és további intéseire sorban fellobbannak a gyertyalángok, amíg megfelelő fényviszonyok nem lesznek a helyiségben. A raktár hatvanhárom négyzetméterének közepén – nem túl nagy, de régen sem rendeltetésszerűen használták – a wiccák jól megszokott szimbóluma, a pentagram már ott van; fekete tintával festették fel, és a közepén bíborszín gyertyacsonk ragyog.
– A húgom mindjárt befut, szóval viseld magad – veti oda Caine. – Nem szereti a pofátlan köcsögöket.
Kivéve engem, gondolja, némi elégtétellel.

Aztán, amikor Mea tényleg befut, már minden készen áll; az asztalon ott vannak az edények, a régi, hagyományos, gyöngyházfényű borbélyborotva, és pár szál cigaretta is, ha Caine esetleg gusztust kapna hozzá.
Aztán, a húga intésére a nyitva hagyott vasajtó nagy dördüléssel bezárul, és a huzattól megvonaglanak a lángok.
– Szia, Mea – az arcán felsejlik egy vigyor, amikor az orcájára helyez a húga egy csókot, és erre cigarettázni kell. Magához vonz egy szálat, és a hüvelykujjáról pattint lángot rá. – Semmi gáz. Hogy telt a napod?
Mint Az Addams család egy epizódja, és ettől a gondolattól halkan kuncog.
Figyeli, ahogy a karcsú lány leguggol a véráldozat felé, lehúzza a csíkot a szájáról, mire az fahangon szirénázni és fenyegetőzni kezd, aztán a szalag ismét visszakerül, és áldott csend telepedik a raktárra.
– Tudod, hogy nem szabad – feleli, lefojtott hangja még így is visszaverődik a vasfalakról. – Most nem. De majd következőnek lehet, borítékolhatom neked. És tökéletesen kész vagyok, meg szerintem az ürge is. – Fejével a rémülten szemmeresztő pasas felé biccent, és a következő füstkortyot már az orrán át ereszti ki. – Csak hadd szívjam el ezt – mutatja fel a cigarettaszálat. – Aztán mehet.

Elégedetten vonulok a bátyám felé, mikor megérkezem. De ez nem lehet meglepő. Mindig elégedett vagyok magammal, magunkkal.
Szinte mindig.
A raktárban kongó csendet magassarkú cipőim kopogása szakítja félbe, emellett csak a földön fetrengő fickó mocorgásának apró, halk neszei hallatszódnak. Felé fordulok egy pillanatra.
Szánalmas.
De jóképű. Kár érte.
Miután üdvözlöm Noel-t, ismét a prédánk felé pillantok és így válaszolok a bátyámnak.
- Unalmas. Lassan új munka után kéne nézelődnöm. Fáj az arcom a folytonos mosolygástól - hangomból is kicseng az ellenszenv és az undor, amit a munkám vált ki belőlem. Nem szeretem. Sőt, ki nem állhatom. Embereket menteni? Mem az én területem, nem nekem találták ki. Álcának jó, a rituálékhoz egyszerű "alapanyagot" szerezni, de a jótét lélek szerepébe bújni kezd egyre fárasztóbb lenni.
Leguggolok a férfihoz, szemüygre veszem, kicsit fantáziálok róla. Ravasz mosoly kúszik vérvörös ajkaim sarkába. Veszek egy mély levegőt és lassú, kimért mozdulattal felállok.
- Tudom - legyintek. - Legközelebb kék vagy zöld szemű legyen - vigyorgok a bátyámra. - Az a gyengém - suttogom sejtelmesen, majd közvetlen az asztal felé lépek.
Minden készen áll.
Már csak Noel-re várok. Várunk.
- Remélem, hoztál magaddal parfümöt - sóhajtok az asztalnak támaszkodva - Nem akarom bűzben tölteni az estét - vetem oda foghegyről. Ez igenis sokat számít. Nekem igen. Adok a külcsínyre, a külsőségekre és a jó körülményekre. A bűzt pedig nem viselem el, még akkor sem, ha az imádott bátyámból árad.
Az apró, koszos ablak felé fordulok. Hirtelen észre sem veszem ilyen messziről. De aztán leesik.
- Szolgálati kocsi? Ez most komoly? - kérdezem fennhangon, lazán ellökve magam az asztaltól. - Azt hittem, ennél több eszed van, Noel. Haladj a korral! Az ilyenekben GPS van - hordom le a bátyámat megemelkedett hangnemben.
Sietős léptekkel viharzok ki az épület félhomályából az éjszaka sötétjébe. Magamban mérgelődve és szidkozódva vonulok egészen az autóig. Feltépem az ajtót és kutakodni kezdek benne. A vezetőülésen megtámaszkodva egy pillanatra megállok és körbenézek.
Ennyire leadott volna a szintből a bátyám? Szánalmas, ahogy ez az autó kinéz.
Nem kutakszom tovább. Kiszállok és bevágom az ajtót. Elindulok visszafelé. Félig felemelem a kezem és az autó máris lángokban áll. Már nem lesz rá szükség.
Visszaérve a raktárba szúrós pillantást vetek Noel-re.
- Hogy mindenre nekem kell gondolnom - forgatom meg szemeimet. - És még te vagy az idősebb - sóhajtok, majd a mai áldozatunk felé fordulok.
Sejtelmesen elvigyorodom
- Kezdjük a kedvenc játékommal - halkan felkuncogok, belenyúlok a zsebembe és egy apró fémdobozkát veszek elő. Leemelem a tetejét és kiveszem a tartalmát: egy félig kész szalmabábút és egy tűt. Lehajolok a pasashoz, kitépek egy csomóta hajából. Neki már úgyis mindegy. A visítása annyira nem hat meg.
- Te hallottál valamit? - kérdezem felvont szemöldökkel a testvéremtől. - Én nem - próbálom ezzel is érzékeltetni az ürgével, hogy mennyire nem érdekli senkit, amit csinál.
Itt nem ő diktál. Hanem mi.
A kitépett hajat a bábura erősítem és ezzel be is fejezem annak elkészítését. Ravaszul elmosolyodom.
- Ez csak... bemelegítés - magyarázom az összeragasztózott alaknak egy féloldalas vigyorral a képemen, rákacsintok. Óvatosan közelíteni kezdem a tűt az apró bábuhoz. Figyelem közben, ahogy a pasas vonaglik, nyöszörög és kiveri a víz. Folyik róla az izzadtság, mintha leöntötték volna egy vödör vízzel.
Elégedett vagyok a munkánkkal.
A tű először a szalmafigura karján siklik végig, a férfi keze pedig vérezni kezd. Gonosz nevetés hagyja el ajkaimat. Különböző pontokon kezdem el szurkálni.
És ez még csak a kezdet.