Ariana & Dante

Zöldes tekintete egy pillanatra se hagyja el a méterekkel előtte haladó lány kecses alakját, ahogy az éjszakában halad a park különböző sétányain. Meg nem tudná mondani, hogy mióta van a nyomában, azt meg megtippelni se szándékozik, hogy a jelentétével a másik tisztában van-e, de, hogy nem mutatkozik meg előtte, azt biztosan tudja. Legalábbis, még nem. Tudja, hogy mi okból jött Philadelphiába, és a nephilim ezt mérhetetlen hülyeségnek ítélte, még ha az ő véleménye egyáltalán nem lényeges, és ezt nyilván nem is rótta fel a dhámpírnak. Most se feltétlen azért van itt, hogy lebeszélje, tekintettel arra, hogy nincs esélye az apja ellen, egyszerűen csak fel akarja tartani, hogy ne tudjon hülyeséget elkövetni, amit esetleg nem gondolt meg kétszer. Egyszerűen csak elvakítja a bosszúvágy, és mást nem is lát, célirányosan csak arra koncentrál, és mindent elenged maga mellett. Dante természetesen ismeri ezt az érzést, csak, hogy ő annak idején tehetetlen volt. Neki nem volt kézzel fogható, a közelben lévő gyanúsítottja, még ha tudja, hogy kit is okoljon a hibáért. Az Úrral senki nem húzhat ujjat, ezért helyénvalónak tűnt, hogy nem tetszésének úgy adjon hangot, hogy elhanyagolja a hitet, amit addig megrögzötten követett. A mai napig nem találta meg a helyes utat, csak egy párhuzamos sétányon közlekedik, ami tele van akadályokkal, és meg tud velük küzdeni, vakmerően száll velük szembe, még ha látja is a másik lehetőséget, ami egy kitaposott, Nap világította lehetőség is. Az élet azonban nem ilyen, nem lehet minden habos torta, csak bízik abban, hogy a sok negatív cselekedete ellenére is egyszer megváltás fogja érni, amikor eljön annak az ideje. Addig viszont csak habzsolja az élvezeteket, lepaktál démonokkal, és az angyalokat lehetőleg nagy ívben elkerüli. Alapjáraton megvetendőek a nephilimek a nagyok körében, hiszen angyali együttlétből származó, félvér utódról van szó, hát még akkor, ha nem a számára kijelölt utat követi, hanem átpártol a pokoljárók oldalára. És Dante is egy az ilyen ritka kivételek közt...
Szürke szárnyai egyik pillanatról a másikra csapnak elő, nagyra nyílnak, és megőrizve láthatatlanságát próbál a másik elé szegődni, hogy eleget tegyen elhivatottságának. Egy pár méternyire lévő, a sétányon elhelyezkedő padot választva ül le annak háttámlájára, lábát kellemesen megveti az ülésre szánt részen. Szinte csettintésre eltűnnek a felsőbbrendűségét jelentő, repülésre szánt tagjai, és ezzel egy időben megjelenik az emberi szemek előtt. Kellemesen könyököl rá térdeire, táskáját a lábszárának dönti, napszemüvegét pedig hosszú ujjai közt forgatja, ahogy figyeli a lány egyre közeledő alakját. Mindvégig néma csöndben, egy halvány mosollyal a szája szegletében fürkészi, mígnem a hallótávolságon belülre érkezik, akkor ugyanis tétován, de beszédre nyílik a szája.
- Ariana kedves, mégis hova sietsz annyira? -szemét mindeközben lesüti, a koszos barna deszkalapot vizsgálja, amit ülőalkalmatosságnak szántak, ám még arra se érdemes, hogy megvesse rajta a lábát. Hangja az imént szinte léket vágott a csöndbe, amit néha egy hangosabban felbőgő motor hangja tör csak meg. Míg a válaszra vár, ráveszi magát arra, hogy ismét végigkémlelhesse a lányt egy egyre szélesedő vigyorral a képén, amit még a sötét se tudna elfedni.
 

Egyre inkább törekszik arra, hogy léptei a lehető leghalkabbak legyenek, és megtartsa a kellő távolságot a lány mögött. Elvégre, ő nem tudja, hogy potyautasként megkapta a mostanság egyre többször ágybetétjeként használt nephilimet. Pedig ő már lassan egy órája a nyomában jár, bár nem igen figyelte az időt, hogy mikor is szegődött utána. Neki csak az a célja, hogy a dhámpírt végre rávehesse arra, hogy felejtse már el azt, hogy mit is akar tenni az apjával. Valamilyen szinten félti is a lányt, tekintettel arra, hogy nyilván nem egy zöldfülű vámpírral lenne dolga, hanem egy sokat tapasztalt, több száz éves fószerral kéne farkasszemet néznie, és meggondolatlan tett lenne a részéről, hogyha még ennek ellenére is úgy dönt, hogy megkísérli az elpusztítását. A jágerek idővel lehet, hogy elintéznék helyette, de amennyire fűti a bosszúvágy, úgyse engedné át másnak. Ez a téma nem sokszor ütötte fel a fejét kettejük közt, nem próbálta meg lebeszélni róla, bár, ha máshogy nem, arckifejezésével úgyis kifejtette a nemtetszését. Most viszont nagyban törekszik arra, hogy idővel megmutatkozzon előtte, és akkor, ha nem is konkrétan megmondja neki, hogy mit tegyen, de elédesgeti innen. Nyilván tudna jobb lehetőségekkel kecsegtetni, nem is eggyel, de amilyen rendíthetetlennek tűnik a fegyverrel a kezében, nem fűz hozzá nagy reményeket. És amennyiben nem tud rá jó hatással lenni, csak reméli, hogy az apja kesztyűs kézzel fog vele bánni, ha valami csoda folytán mégis összesodorja őket az élet. Hiszen, még ő maga se akarná beismerni, de a Ariana szemmel láthatóan többet jelent számára holmi egy éjszakás kalandnál. És ilyet több mint száz éve nem érzett senki iránt, még ha ezt nem is feltétlen lehetne szerelemnek nevezni, sokkal inkább fizikai, és lelki kötődésnek.
Ahogy a háta mögött tudja a lányt, tőle alig pár méternyire foglal helyet az egyik padon, kíváncsian várva, hogy a célszemély elérje azt a távolságot, amikor is magára tudja vonni a figyelmét. Türelmesen nézi végig minden mozdulatát, mindeközben láthatóvá válva, bár az éjszaka sötétsége még így is magába szippantja, és önmagában véve nem feltétlen lehetne észrevenni. Egy mély levegővétel után viszont, mikor a lány mondhatni vele szemben van, egy rövid mondatot ereszt meg felé. Tekintetét ráemelve veszi észre, hogy éppenséggel a nyílpuskájával néz farkasszemet, minek köszönhetően szemöldöke a homlokába szökken, és az eddig görnyedt üléséből szögegyenesbe vált. Azt viszont nem lehetne mondani, hogy ezzel megijesztette volna, szimplán azt hitte, hogy a jól ismert hangja nem fog belőle ilyen reakciót kiváltani.
- Igen, csak én vagyok... -a "csak"-ot akaratlanul is erőteljesebben nyomja meg, zöld íriszeivel pedig végigköveti a mozdulatait, ahogy a fegyvert maga mellé engedi, és az se kerüli el a figyelmét, hogy azért a hölgyemény is igen csak jól végigméri szerény személyét, de ez egyértelműen nincsen ellenére. Ő is kihasználja az alkalmat arra, hogy viszonylag lassan, de annál feltűnőbben mérje végig a vele szemközt állót.
- Őszintén? Nem... nem gondoltam, hogy ilyen reakciót válthatok ki belőled -hangja a történtek ellenére halál nyugodt, arcán egy halvány mosoly foglal helyet, amit mindeddig hanyagolt, tekintettel arra, hogy ez egy jó pár évtizede nem a lételeme. Azonban a lány társaságában néha megenged magának egy-két kósza vigyort, amit ő már nagyon jól ismerhet, de más ember számára, ki mondjuk a kelleténél, vagy a megszokottnál többször fut össze vele, teljesen idegenül hathat. Ha viszont illet másokat vele, akkor is csak arrogánsnak, mintsem szívvel telinek lehetne mondani.
- Mit gondolsz, a nagy rohanás következtében tudsz rám egy kis időt szakítani? -mintegy csalogatva pillant rá, reménykedve abban, hogy a válasza nem nemleges lesz. Bár, nagy valószínűséggel addig loholna a nyakában, míg végül beadja a derekát, és akkor már csak kis lépések választják el attól, hogy le tudja beszélni a feleslegesnek bizonyuló kísérletéről.