Ariana & Jeremiah

Ariana & Jeremiah

New York. A kurvák, a mocskos szex, és a töménytelen hedonizmus városa. Hánynom kell ettől. Nem az én stílusom ez a fajta vonaglás, meg egymás testére izzadás, ez a csillogás, amit az emberek itt szórakozásnak neveznek. De sajnos muszáj volt idejönnöm. A nagynéném elég gyanúsan viselkedett az utóbbi időben, én pedig találtam egy meghívót a postaládában, egy bizonyos üzleti vacsoráról. A név, ami azon az átkozott papíron állt nagyon ismerős volt, de napok kellettek hozzá, hogy rájöjjek, kihez tartozik. Az apámhoz. Ahhoz az utolsó szemétládához, akinek a vére az ereimben csörgedezik. Aki megölte az anyámat, amikor tizenhat voltam, s akire hosszú évtizedek óta vadászom. Bárcsak tudnám, hogy mi köze van neki a nagynénémhez.
Acélbetétes bakancsom hangos koppanások kíséretében találkozik a betonnal, ami abba a puccos étterembe vezet, ahol apámmal kéne találkoznom. Vagyis nem nekem kéne, hanem Aleskandrának, de ő még csak a hírét sem hallotta meg ennek a bizonyos találkozónak, hiszen volt annyi eszem, hogy az első adandó alaklommal hamuvá égessem a meghívót, a borítékkal együtt. Tudom, ki kellett volna öltöznöm, hiszen mégiscsak egy nagyon híres kajáldáról van szó, de semmi kedvem nem volt szűk, és csillogó koktélruhácskába bújtatni a testemet. Maradt a fekete bőrnadrág, és a hozzá illő fehér top, meg a bőrdzseki a bakanccsal, ennél nem is kell jobb, ebben könnyű mozogni, hogyha harcra kerül a sor. És ha rajtam múlik, bizonyosan úgy fogunk kijönni a dologból. Nem nyugszom addig, amíg meg nem bosszulom anyám halálát, ráadásul azt a kegyetlenséget, ahogyan ez a lény végzett vele. Ott hagyta az ágyon a saját vérébe fagyva, hogy biztosan megtaláljam, ez afféle kihívás volt, legalább is én nagyon annak vettem, s neki nem kell félnie. A neve az első helyre került a bosszúállási listámon.
Karomon egy fekete táska pihen, amit a nagynénémtől vettem kölcsön mikor végleg otthagytam. Ebben pihen a pisztolyom, és a késem, a nyílpuskámat most otthon hagytam, ugyanis túl nagy helyet foglal, és nem lehet elrejteni, én pedig szándékozom meglepni az apámat. Legalább öt évtizede, ha nem több, hogy nem láttam őt, nem is emlékszem már az arcára, csak abból tudok leszűrni valamennyit, hogy a nagynénémtől folyton azt kellett hallgatnom, „rettenetesen hasonlítasz apádra”.  Ez a legrosszabb dolog, amit valaha is mondtak nekem, pedig kaptam nem egy gonosz megjegyzést a stílusom miatt, mégis, ez volt az, ami a leginkább szíven ütött. Teljes szívemből gyűlöltem az apámat, a gyomrom most is görcsösen fájt, ahogy lépés közben arra gondoltam, hogy újra látnom kell őt.
Egy lökéssel nyitottam ki az étterem ajtaját, majd odaléptem a férfihoz, aki az ajtónálló szerepét töltötte be.
- Jó estét! Én, egy üzleti megbeszélésre jöttem, azt hiszem, van asztal foglalva Raysen néven – mondom, s megeresztek egy fáradt mosolyt, mire a férfi végigjáratja testemen enyémhez hasonló sötét szemeit, és ő is elvigyorodik.
- Biztos benne hölgyem, hogy ilyen ruhában szeretne megjelenni egy üzleti vacsorán? – szemöldököm a homlokom közepére szalad, mire a férfi arca is elkomolyodik, látszólag észreveszi a dühös szikrát a szememben.
- Elnézést, máris odakísérem az asztalához – mondja, majd a karját nyújtja felém, amibe én készségesen belekarolok. Úgy tűnik túl korán jöttem, Ő még nincs itt, de ez nem is baj, legalább van időm felkészülni a fogadtatására. A férfi kihúzza nekem a széket, én helyet foglalok, majd az arcom elé emelem a menü „könyvet”, hogy egész arcomat eltakarjam vele. Végre megtaláltam őt.

Jeremiah & Ariana

Szívesen mondanám, hogy a giccses party-k csak untatnak. Csakhogy, egy vezető cég tulajdonosaként ezt híresztelni, nem lenne evidens dolog. Elsősorban azért is, mert az ügyfelek értékelési skáláján egy hatalmas lyukat ütnék, legyen bármilyen közérdekű az őszinteség. Másrészről, az ilyen értelmet-vesztett és a látszat sznobságot nyújtó estéken, nagyobb az esélye annak, hogy jelentősebb üzleti ajánlatok kerülnek átbeszélésre. Olyan témák kerülhetnek javaslásra, amik talán az év legjövedelmezőbb alkujaként beígérnék akár a csillagos eget is. Tehát az üzleti vacsorának meg van a maga kipuhatoló varázsa. Előkelő környezetbe öltöztetve minket, üzletembereket. Olyan terepen, ahol a pénz szinte kötelező kelléktárgya az ügyfélnek.
Az időpont egyeztetés, kényes volt, s egy darabig elhúzódott. A kitűzött helyszín azonban minden alkalommal pompásan teljesített. A titkárnőmet kértem meg, hogy minden fontos személynek kiküldesse a névre szóló meghívót. Egy ilyen munkaügyi találkozón, logikus döntést volt őt is meghívnom. Hiszen két dologban nem tudtam egyszerre remekelni. Nekem elsődleges feladatom volt a vendégek benyomását lenyűgöznöm, míg titkárnőm a háttérben intézte más bizalmas ügyemet. Igazis, már illene meg toldanom a havi fizetését, azért a szorgos és ritkán "erőszakos" úton megkért munkáért. Jól emlékszem, mikor újoncként a köreimbe vettem mint asszintest. Az első adódó alkalomnál már ellenkezett. Én azonban, természet-adta benyomásommal, hamar rábírtam a dolgára. Azóta ilyet, most már egyre ritkábban vetek be nála. Úgy látszik mégis tanul az az öreg, vén elméje. De miss Douglas-t talán épp ezért kedvelem.
Egy bérelt, matt fekete volvóval érkezem meg az étterem fogadó parkolójába. Komótosan szállok ki, s a kulcsot a parkoló-fiúnak dobom. Abban a pillanatba, társaságomban megjelenik az egyik igen fontos ügyfél. Miss Mackenzy. Az egyik legnagyobb befektetőnk a cégnél. Egy sor formális, ugyanakkor közhelyes beszélgetést folytatok le vele a bejárat előtt. Aztán hozzánk csapódik még több vendég. Frusztrálóan kell egy egy perces haladékkal fenntartanom a látszatot. Mivelhogy, a titkárnőm nem lelhető fel sehol. Kedvetlenít és egyben dühít, hogy egy ilyen abszolút kérést miért nem tud teljesíteni. Nincs mit tenni. Vendégeim oldalán térek be a már jól ismert vendéglőbe. A regisztrációs pultnál kérem számon, hogy minden rendben van-e.
- Egy hölgy már megérkezett. - jelenti ki a pultos, a listája között vizslatva a beérkezettek névsorát.
- Nagyszerű.  - megkönnyebbült hangvételre váltottam, biztosra véve, hogy az a személy csakis az én "kele-kótya" titkárnőm lehet. Szívélyes báli mosolyt lejtek meg ügyfeleimnek, miután az asztalukhoz kísér minket a vendéglő egyik pincére. Utunk során, mr Larak von bele egy beszélgetésbe. Nincs megelégedve a részvényekkel, amikkel a reggel újságban értesült. A dolog nem lep meg, hisz manapság a sikkasztásnak több útvonala lehetséges. A bizonytalanságát elűzve, vettem elő meggyőző énemet, s megnyugtattam azzal a ténnyel, hogy a mi cégünk biztos alapokon épült fel. Mint eddig, ismételten én uraltam a helyzetet. De az elszólásom hamar ellentétét is vette.
A látványra helyből értetlenkedve tekintettem. De a kellemetlen kérdőre-vonás megelőzött engem.
- Ki ez? - kérdi arrogánsan mustrával az egyik vacsora-partnerem. Azonnal úrrá leszek a meglepettségemen, s rögvest a pincérhez lépek.
- Ő nem az én vendégem.  - feleltem bőszen. De a szituáció túl kényes volt, hogy ne adjam meg a hamis képet arról, hogy minden a legnagyobb rendben.
- Hölgyeim is uraim!  - uralkodóan vonom magamra a figyelmet, mialatt kitalálom az első hihető magyarázatomat a fejemben. - Ő itt a titkárnőm, miss Douglas!  - mutatom be önkényesen a két félt, noha halvány sejtésem sem volt, hogy kilehetett ez a tagbaszakadt gyufa-árus kislány.
- Az ön alkalmazottai ilyen munkaruhát viselnek? - jött az első cinikus megjegyzés. Hamarabb mint vártam. De a hiteles beszédnek voltak több eszközei.
- A látszat ne tévesszen meg, mert én magam kértem, hogy ilyen ruhát viseljen. Nem akartuk, hogy az önök kellemes megjelenését elvonjuk.  - a titkon egójukat fényező beszédemnek hála, a kedélyek lejjebb csillapodtak. Mégsem volt szabad abbahagynom a színjátékomat. Láttam, hogy készülne felszólalni. Ezt semmiképp sem hagyhattam!
- S most ha megbocsátanak, váltok pár szót a titkárnőmmel!  - jelentem ki, párhuzamban hozzá lépve, és erőszakosan alkarjától kirántva székéből. Pár métert araszolok vele, miután határozottan élébe állok, s kijelentem ami már a megjelenésekor a tokomba szorult.
- Itt a hála pénzed!  - rakom a tenyérében a borravalóra szánt 30 $-omat. - Most pedig tűnj el!! - semmilyen vendégszeretet nélkül, adtam tudtára, hogy hívatlan zavaró-tényezőkre semmi szükségem.

674 || zeneszám || ©redit

Ariana & Jeremiah

Csak ülök ott a széken, egy friss, hideg pohár vizet kortyolgatva, s a fejemben lejátszom, hogyan is fogok nekikezdeni az egésznek. Felálljak, mikor bejön, vagy maradjak ülve, és rejtve? Vajon melyik lepné meg leginkább? Egy biztos, nem csak ezt az estét, hanem az egész életét tönkre akarom tenni, és véget akarok vetni annak. Eleget szenvedett már tőle a világ. Lábaimat keresztbe helyezem, és elkezdem piszkálni a körmömet. Ez afféle rossz szokás már nálam gyerekkorom óta, az a fajta, amelyikről az ember soha nem tud leszokni, eztán eszembe jut, hogy mindenre fel kell készülnöm, így hát gyorsan, és észrevehetetlenül előveszem a táskámból az egyik pisztolyt. Pár pillanatig csak figyelem, - mindig is elkápráztattak a fegyverek -, majd gyorsan bedugom a nadrágom derekába. Még jó, hogy nincs kibiztosítva, különben alaposan ellőném a combomat.
Mikor megpillantom Őt belépni, azzal a sok puccos ruhába öltözött emberrel az oldalán először megdöbbenek. Tényleg van köztünk hasonlóság, a nagynéném nem hazudott, az alma nem esett messze attól a korhadó, belülről rothadó fától, amin nőtt. Majd mikor meglátom az arcán azt a buta, értetlen ábrázatot, elvigyorodom. Igazán szórakoztat, a nyomora ezt be kell, hogy valljam. Nem számítottam ilyen sok emberre, mikor a nagynéném helyett szétküldtem a meghívókat, de úgy néz ki, nagy buli elé nézek. Tudom, a bosszúállásnak e fajtája elég gyerekes, de én még tini lánynak számítok dhámpír körökben, szóval nyugodtan ráfoghatom a koromra.
Mikor a pincérhez lép egy pillanatra felsejlik bennem a gyanú, hogy ki akar dobatni, ami nem lenne a legmegfelelőbb dolog az én helyzetemben. De mikor visszatér vendégeihez és bemutat, mintha a titkárnője lennék, az arcomon lévő vigyor még szélesebbé válik. Igazi színész az én drága apám, ez mindig ment neki, talán anyámat is így sikerült felvarázsolnia a vacsoraasztalára, na meg az ágyába. Aztán elhitette vele, hogy csak úgy eltűnt, persze, aztán visszajött, hogy megölje.
Erre a gondolatra egy pillanatra elsötétül az elmém, de a szememet egy másodpercre sem vettem le a férfi arcáról. És ha tudná, hogy nem is hazudik olyan nagyot, végtére is én is Miss Douglas vagyok. Amikor arról kezd el beszélni, hogy ő kérte, hogy ilyen ruhában jelenjek, meg már alig bírom visszatartani a nevetést, és még, hogy rákontrázzak a helyzetre fel is állok helyemről, és nyomok egy gyors pukedlit, majd visszahelyezkedem a székembe, bár ez az állapot nem tart valamis sokáig. Az apám a karomra markol majd egy rántással talpra állít. Nem gondoltam volna, hogy ennyire erős a szorítása, de hát, nem elég, hogy férfi, még vámpír is, és ahogy elnézem a humortalanabb fajtából. Pár métert araszolunk csak arrébb, amikor is megszólal, életemben először, az apám közvetlenül hozzám intézi szavait. Nem tudok rá mit reagálni, nemes egyszerűséggel csak elnevetem magamat.
- Igazán költőien fogalmazol Jeremiah. De mond csak, nem vagyok ismerős? – kérdezem, s titkon reménykedem benne, hogy nem fog elsőre ráeszmélni a helyzetre. Fogom a kezembe nyomott papírpénzt, az arca elé emelem, és darabokra szaggatom, majd egyszerűen a padlóra ejtem a kis fecniket, amik maradtak belőle.
- Nekem nem kell a mocskos pénzed vérszívó – illetem azzal a névvel, amivel anyám jellemezte mindig, miután elhagyta őt. És ez a férfi, még csak azt sem tudja, kit akart lefizetni.

Jeremiah & Ariana

Kételyt csalt az arcomra szavaival, melyek tobzódva hagyták el ajkát. Eleinte végig futott rajtam a gyanú, ami mesterkélést sejtetett, s nevetséges tréfát űzve fontos pozíciómmal. Felhangozhatott volna belőlem a "nincs időm rád pazarolni a figyelmemet!" című mondat, de szavai hallatán, elgondolkoztatott. Valamiért rém ismerős volt az utolsó monológja, mégis olyan távoli-idegen a hallásomnak. Miféle alantas játék ez, ha nem szabotálni szeretné a fontos üzleti megbeszélésemet? Most a kivételnek csorbát adva, feszengve tekintek a hazug lányra és az asztalnál ülő kuncsaftjaimra. Vesztegelek, s próbálok fontossági sorrendet tenni a fejemben. Beláthatatlan időre. De miért kelt bennem dejavut, az utóbbi kifakadása? Miért lenne ez ilyen fontos, ha nem valami értékes pillanat kötődne hozzá? S végre, nagy nehezen, életem apróbb és tömörebb képkockáit felidézve, megértem. A célzást. De azonnali beletörődéssel, nem mondhattam igent az elméleti következtetésre. Biztosra kellett mennem. S váratlanul eszembe ötlött, hogy meg van erre a bizonyításra szánt kulcsom. A képességem.
Finom léptekkel hatolok be személyes-szférájában, miközben kezemet a düh telítette, meleg arcához emelem. Betekintés nyerek. Látom. Látom azt az alig várt gyilkosságot. Látom a nász-táncot, átélem a sikoly pillanatát. A keserű gyermekkort. A szeretett hiányt. S a mérhetetlen bosszút. Már tudom ki ő. De a megérzéseimnek ellentmondva, inkább meggyőzőbbnek tűnt a múltja. Így már minden hiteles a szememben. Mégsem tudok megbarátkozni azzal a tudattal, hogy az a szajha miért nem szólt, hogy az én gyermekemet hordja magzatában. Habár, ha tudtam volna, akkor sem kegyelmezek szánalmas életének. Így a gyermeket, ki előttem áll, vehetjük szerencsétlen balesetnek.
- Látom mennyire szeretnéd... - a múlt idézés számomra igazi akció-dús vígjáték. Érezve a bosszúszomját, simítóm le nyakáig kezemet. Minden vágya, hogy a táskájában megbújó nyilat a szívembe szúrja. De az alkalomra szánt esélyt, nem adom ilyen könnyed formában. - ...szeretnéd a fejemet szedni, igaz? - teszem fel az enyhén provokáló kérdést, mialatt sértően a hallójáratához dörgölöm az arcomat.
- Én is épp ilyen izgatottan vártam... - szavaim selymesek, és olyan ártalmatlan hangsúlyt vetnek, amivel egy oroszlánt is háziállattá lehetne szelídíteni. - ... hogy megöljem az anyádat! - a mondat utolsó szójára, ördögi mosoly szalad végig a számon. Tudom, hogy a múlt idézése fájdalmas, és harcképtelenné tesz, ha azt eszközként fordítjuk az ember ellen. De a java csak most lép hatályba.
- Hallottad volna a keserves zokogását, miközben könyörgött, hogy ne öljem meg. - olajat öntök a tűzre, jól tudom. Mondjuk úgy, hogy épp ez a célom. A lány, kit lányomnak lenne ildomos neveznem, csak egy fattyú a szememben. Egy ártalmatlan, becsúszott hiba, amiért nem tartozom semmilyen felelősség tudattal. Ámbár az anyja...az anyja azon az éjjel, kiengesztelő volt a számomra. Igazából, nem kellett volna megölnöm. Ő volt az, aki ezt az egyedüli megoldást hagyta nekem. Leakart leplezni. Pedig állítása szerint szeretett. De milyen módon, ha mindenáron megakart változtatni engem? Kérlek...egy vámpírt jó irányba nevelni, egyenlő a lehetetlennel! Ő ezt azonban nem tudta, vagy nem akarta elfogadni. Én pedig úgy voltam vele, mihaszna az egésznek, ha az új élet kárára én teljesen semmivé leszek? Így hát megöltem. Bűntudat nem gyötri szívem, még azóta sem. Csak ez a lány üti ki most a szememet. A külleme kiköpött anyja...de a jelleme, hasonlít az enyémre. Nézd csak, egy maréknyi rokonszenvet is ébresztett bennem. De vajon nyilvános helyen vetne véget az életének?

525 || zeneszám || ©redit

Ariana & Jeremiah

Mikor hozzám ér megborzongok az undortól, ami belülről égeti el a testemet, minden alkalommal, amikor ránézek. Tudom, mit csinál, de ő azt hiszi, hogy nem is sejtem, mire készül. Anyám mesélt nekem a vámpírok földöntúli hatalmáról, arról, hogy képesek turkálni mások elméjében, s apám, ő szerinte mestere volt ennek a képességnek a használatában. Céltudatosan irányítom a gondolataimat, csak azokat emelem a felszínre, amelyeket akarok, hogy meglásson. Például, hogy van egy nyíl a táskámban. Hangja, és szavai mind dühítenek, a vulkán, ami az elmémben lakozik, már morog, s nem fél kitörni, még itt, ennyi ember között sem.
- Nem csak szeretném, apám – nyomom meg a hangsúlyt az utolsó szón, érdekel, hogy hogyan is viseltetik a tény iránt, hogy mindig is volt egy lánya, aki őt kereste, bár nem azzal a célzattal, hogy elmenjenek együtt horgászni, vagy mozizni – meg is fogom tenni – ez volt az egyetlen dolog az egész életemben, amiben biztos voltam. Ennyi edzés és gyakorlás után nem fogom hagyni, hogy éljen. Akár most, akár egy év, vagy egy évtized múlva, de meg fogom ölni őt, amiért ezt tette velem. Árvává tett, és még csak nem is sajnálja.
- A te könyörgésed, zene lesz a füleimnek – mondom fojtott hangon, s egy pillanat alatt előkapom a pisztolyt a nadrágomból, arra sincs ideje senkinek, hogy észrevegye a mozdulatsoromat. A fegyvert a derekához nyomom, s tudom jól, hogy ha lelövöm, nem történik vele semmi, a golyó egyszerűen áthalad a lépén, a seb pedig néhány másodperc alatt begyógyul, de akkor is, ha ezt bárki meglátja, oda az eddigi életének, mondhatni, lelepleződik, legalább száz ember előtt.
- Most pedig szerintem menjünk ki, ha csak nem akarsz magyarázkodni, hogy miért nem véreztél el, miután kilyukasztottam az egyik fő szervedet – mondom s arcomon ugyan az az ördögi vigyor jelenik meg, ami látható volt az övén is.
Az érintésének nyoma marja a bőrömet, legszívesebben most hazamennék és megfürödnék egy marék vízzel felhígított sósavban. Azt akarom, hogy az ő vére legyen az első, ami a kezemhez tapad, le akarom tépni a fejét, ki akarom szakítani a karjait, inni akarok a véréből, hogy erősebb legyek és aztán össze akarom varrni a sebeit, hogy újra széthasíthassam a testét. Közben nevetnék, ahogy ő nevetett akkor, mikor végzett anyámmal, és nem lenne bennem egy cseppnyi bűntudat sem.
Ezek a képek fordulnak meg a fejemben, azt akarom, hogy lássa a gyűlöletemet, azt a mérhetetlen undort, amit táplálok iránta. Amit tizenhat éves korom óta érlelek a belsőmben, hogy ha egyszer majd kitör, belőlem söpörjön el mindent, ami csak az útjába kerül, s végül pusztítsa el ezt a férfit, az utolsó darabkáig. Zúzza porrá, temesse be, ne lássam soha többé, akkor megnyugszik a lelkem.

Jeremiah & Ariana

Rögös útját követi. Ki gondolná, hogy a gyűlölet ennyire átformál egy ilyen, bájos, szolid jellemet? A végletekig kitartatva bosszúja mellett. Hálásnak kéne lennie, ha úgy vesszük. Hiszen, ha én nem jelenek meg a szokványosnak hitt világában, ugyanolyan tehetetlen és életképtelen suhanc volna, mint a többi gyermek. Igen, féltétlenül a köszönetét kéne, hogy nyilvánítsa. Ehelyett mégis, a derekamba passzírozza fegyverét. Hálátlan gyermek!
- Butus lélek, hát kitől örökölted szerinted a ravaszságod? - kérdem továbbra is a fülénél marasztalva a fejemet. Enyje-enyje...már kezdtem megbékélni, s köreimbe venni mérhetetlen kitartása láttán. Erre mindent, egy szempillantást alatt a süllyesztőbe ejtett. - ...csak nézz körbe. Nézz csak körbe!! - nyomatékos unszolással, fogtam közre arcocskáját két merev ujjammal, egy 180 fokos iránnyal körbeforgatva azt. - Szerinted erősítés nélkül jöttem? - kérdésemet újból a fülének szegezem, miután lassan a fegyvert markoló kezét a szívemnek nyomom. - Nyugodtan tedd meg.  - adok engedélyt a sóvárgó vágyának beteljesülése képpen.
- De nem árt tudnod...mindig akad B tervem. - kezdek bele részletesen felvázolva a közel jövőt. - Ha most lelősz, azzal magadra vonod cinkosaimat figyelmét. Ők pedig, rögvest azon lesznek, hogy minden gyanús jelet közömbösítsenek, ugye érted? ...Nem?? S te akarod, hogy lányomnak nevezzelek?! - mérgesen kerülök ki az arcából, elégedetlen ábrázatot vetve előtte.
- Csak gondold át még egyszer, hogy melyikünk szava hitelesebb ha eldurvulna a helyzet? Egy sosem látott, felfegyverezett, nincstelen fruskáé...vagy egy társadalmilag jelentős szerepű üzletemberré? - végül megadom a válaszutat, természetes módon úgy, hogy én jöjjek ki a legjobban belőle. Pedig szentül hittem, hogy viselkedésben az én belsőmre ütött. Erre tessék! Nagy hévvel érkezett hozzám, mégis egy kicsinyes tervvel akarja kilövetni a belső szervem. Szánalmas és rendkívül gyerekes!
- Hatalmasat tévedtem... - szemeit erényesen meghódítva nyomtam egy savanyú fintort a képemre. Nem igazán nyűgözött le tettével. Pedig egy apának kötelessége büszkének lenni, egy szem lányára. Főleg ha ilyen komoly esetnek adódnak. - ...nem, anyád tévédett nagyot, hogy a világra hozott téged! - vágom a fejéhez, csalódottságom legfelső fokát megízleltetve vele. Ismervén természetemet, valamint az ő viselkedését, nem számítottam arra a közhelyes apa-lánya viszonyra. Egyszerűen el sem tudnám képzelni, hogy én úgy tekintsek rá, mint rokonomra. Hiszen az elfogadáshoz nem csak a véremet kell hordozza. Mutatnia kell valamit. Adjon tanúbizonyságot arról, hogy lányomként tekintsek rá, s nem úgy mint a többi "becsúszott" esetemnél. Mert nem ő az első. Ennek dacára, úgy kéri ki magának a halálomat, mintha az egyetlen kivétel volna. Önző. Csakúgy mint az apja.

412 || zeneszám || ©redit