Bargaining with the Devil

Kétségbe vagyok esve, azt hiszem ezzel magyarázható az a lépés amire elszánom magam. Le kell győznöm az ellenszenvem, az undort. Segítenem kell Kierran-on, kerüljön amibe kerül, ki kell szedetnem valahogy, valakivel azt a szart ami benne van. Valamit tennem kell, nem ücsöröghetek a seggemen, míg teljesen felemészti az a valami. Elvégre még sem hagyhatom, hogy egy démon élősködjön a tanárom testében. Persze, tudom, hogy többről van szó. Sokkal többet jelent nekem, mint amennyit szabadna, ezzel tisztában vagyok, de ez csak az én titkom. Nem fogom hagyni, nem fogom végig nézni ahogy a démon őt is tönkre teszi mint a szüleimet. Sokat töprengtem azon, hogy hogyan tudnék segíteni, mert be kellett látnom, hogy az hogy egész nap Kierran mellett ülök és szorongatom a kezét, részvétet nyújt... talán, de nem fogok segíteni rajta. Viszont egyedül sem akartam hagyni, nagyon rosszul festett, ami azt illeti, még sem bírtam nézni ahogy elveszítem. Apa egyik régi haverját megkértem, hogy néha nézzen rá, és ha valamire szüksége van, vigyen neki. A családunk régi bizalmasa, amikor tíz éve elvesztettem a szüleimet ő vett magához, azért nem ő lett a kiképzőm, mert nagyon nem passzoltunk össze, egyedül csak Kierran tud kordában tartani, és ő az egyetlen személy akire valaha is hallgattam. Nem tudom ő mit szólt ahhoz, hogy néha bébicsőszt eresztettem rá, de egyedül sem fogom hagyni. Ezután nem volt más dolgom, mint kutatni egy wicca után, egy olyan wicca után aki az Ördöggel cimborál, nem mintha lenne különbség az árnywiccák és másik fajtájuk között. De állítólag a fénywiccák a jót képviselik. Nem nagyon hiszek ebben, számomra, mint minden jáger számára a természetfelettit ölni kell. Most nem. Most félre kell tennem az ellenszenvem, a gyűlöletem, a bosszúvágyam. Okosnak kell lennem, nem ösztönből cselekednem. Nem szabad, hogy az indulataim elragadjanak, ezzel tisztában voltam. Három napon át kutattam, beszéltem emberekkel, míg végre kaptam egy apró kis információt, egy nevet, ki az aki nagyon jó lehet ebben a dologban, úgy hallottam nagyon, tehát ő kellett nekem. Biztos baromi magas lesz az ár, de meg fogja érni, ha kell egyezséget kötök vele, bármit csak Kierran-t mentse meg. Szerencsére megfelelő haverokban nem szenvedtem hiányt, ezért az egyik nagyon jól értett ahhoz, hogy számítógépekbe törjön be, mindegy, hogy valami okmányirodáéba, vagy pedig egy bankiéba, neki nem okozott különösebb problémát. Némi készpénzért cserébe megtudtam, hogy az úriember akire annyira szükségem van éppen Denverben, régi nevén Salemben tartózkodik. Több se kellett nekem, úgy ahogy voltam, egy szürke trikó, dzseki, farmer, acélbetétes bakancs máris útra keltem, még méz színű fürtjeimmel se foglalkoztam, kócosan omlottak a hátamra. Egy válltáskát magamhoz vettem, azonnal felpattantam egy buszra, ami Denverbe tartott. Az oda tartó pár órás úton gondolatban már vagy századszorra zongoráztam, hogy mit is kéne tennem. Először is megtalálni, nyilván. De az lesz a kisebbik problémám, a haverom azt is megtudta, hogy van egy kocsma ahova szívesen beszokott térni ha erre jár, ott fogom legelőször keresni. Aztán nem tudom, hogy hogyan tovább, persze nem állhatok elé, hogy a barátomból űzzön ki egy démont, mert... mert elég nevetséges lenne ugye. Aztán inkább úgy döntöttem, hogy lesz ami lesz alapon majd improvizálok. Mielőtt leszállnék a buszról még megeresztek egy telefont, hogy érdeklődjek Kierran hogy léte felől, és csak utána indulok útnak. A kocsmában megtudtam, hogy ebben a pillanatban éppen a környező erdőt járja. Nem kevés zöld hasúmba került ezt kiderítenem, itt semmi nincsen ingyen, és a lelkemre kötötték, hogy majd még véletlenül se áruljam el, hogy honnan is tudtam meg azt hol találom. Nem tudom mi a francot csinálhat valaki éjszaka egy sötét erdőben, de inkább nem is lennék rá kíváncsi. Lehet szegény mókuskákat és őzgidákat áldozz fel Lucifernek mackóvérben fürödve. Na jó, ezt a jelenetet inkább nem képzelem el mielőtt elkapna a hányinger és kiokádnám az almát amit nem sokkal indulás előtt ettem. Olyan fél óra gyaloglás után sikerül elérnem az erdő szélét, gondolkodás nélkül veszem elő táskámból a pisztolyom és kibiztosítom, sose lehet tudni, fegyverek nélkül még a boltba se indulnék útnak, nem hogy ilyen céllal és egy ilyen sötét erdőbe. Csöndesen lépkedek az avarban, az érzékszerveimet, meg a hatodik érzéket használva, hátha megérzem hol lehet. A teli holdnak köszönhetően nincs korom sötétség, halványan láthat az ember, ha igyekszik. Egyszer csak mocorgást hallok, vagy talán csak morgást, nem tudom, de gyorsan egy vastag bükk törzse mögé rejtőzöm, és onnan figyelem, hogy mit művelhet a férfi, jól látom, hogy férfi, de nem tudom, hogy mit csinálhat, szorosan szorongatom a pisztolyom magam előtt, miközben leskelődök utána, várva a tökéletes pillanatot, hogy lecsaphassak rá, remélem nem vesz észre, mert akkor oda a tökéletes pillanat.