Krista and William

Anyaként kötelességem tudni a gyerekeim féltve őrzött titkairól, különösképpen azok után, hogy mik ki nem derültek a legutóbb. Oliver vérfarkas. Igen, vérfarkas… Persze erről nekem senki sem szólt, magamtól kellett rájönnöm, holott legalább két testvére is tudott a dologról. Azon felül pedig, hogy ez némileg sértő, mert hát micsoda dolog ez, hogy ennyire féljenek a tulajdon anyjuktól, hogy ne merjenek egy ilyen horderejű dologról beszámolni? Felháborító! Mintha bántanám a saját fiamat csak azért, ami… Értelemszerűen nem bántottam, hanem segítettem neki; kiszabadítottam a csapdából. Nyilván járt neki a jól megérdemelt fejmosás is ezt követően, de hát ugye az anyai szigor már csak ilyen hálátlan feladat. Nem mellesleg hozzá kell tennem, hogy a fejmosás nem azért járt, mert volt olyan szerencsétlen hogy hagyja beharaptatni magát valami jöttment döggel, hanem azért mert NEKEM nem szólt róla. Ismételten csak annyit tudok mondani, hogy felháborító! Mindenesetre most a díszes társaság megkapta a magáét, ugyanis mindhármuknak nyomkövetőt tettem a telefonjába, hogy most már akkor se tudjanak nekem hazudozni, amikor nagyon akarnak, vagy éppen ellenkezőleg: amikor egyáltalán nem akarnak. Ismerem minden lépésüket. De akinek ténylegesen figyelem a tartózkodási helyét az értelemszerűen a vérfarkassá harapott gyerekem, elvégre rá most már sokkal jobban oda kell figyelnem. Ha már egyszer megoldást nem tudtam még találni a problémájára, mivelhogy a jágerek esetében ez nem túl gyakori eset, hogy valaki vérfarkassá avanzsál a családból. Nem vérszerinti gyerek, sajnos – íme, a böjtje annak, hogy akkoriban magamhoz vettem
Csak tudnám, hogy mi a francot csinál már órák óta abban a parkban, ahova kénytelen voltam utána jönni, merthogy már – érthető okokból kifolyólag – nem igazán bízok meg a szavában. Így nem is kérdeztem meg, hogy merre szándékozik ma csavarogni – minek, ha úgyis látom? Ha-ha.
Azonban a látvány, ami fogad… felbecsülhetetlen. Mondhatni, még a szám is tátva marad a döbbenettől, hogy miféle kabarét rittyentett itt össze a sors nekem. Vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy a sors fintora? (…) Oliver a mocskos avarban gubbaszt, láthatólag éppen magával küzd, illetve a lelke mélyén szunnyadó fenevaddal, ami mintha most készülne kitörni belőle (?), körülötte szellemek (WTF?) Na, jó…
- Mi a rohadt élet folyik itt?! – Mint az anyatigris, úgy trappolok be a mágikus kör közepébe, öblös léptekkel és vehemensen, nem különösebben zavartatva magam az esetleges következményekért. Tulajdonképpen csak ekkor veszem észre a kabaré főszereplőjét, minek következtében akaratlanul is felnevetek – keserű éllel a hangomban. Ő és ÉN, szinte már közös történelmünk van, hogy akarva-akaratlan de időközönként újra és újra egymásba botlunk. Viszont (!) a fiam az tabu. Tehát értelemszerűen az arcomról aligha lehet leolvasni a megvetésen kívül más érzelmet, függetlenül attól, hogy valamilyen szinten azért örülök neki, elvégre… mint már mondtam: nekünk, kettőnknek szinte már egy történelem van a hátunk mögött. Ellenben a viszontlátás öröme ezúttal elmarad, helyette inkább keserűen (keserédesen) ráförmedek. – Te… Te…
Mantrázom ezt az egyetlen bűvös szócskát, miközben feltűnően végigmérem az emberünket. Tetőtől talpig. Legalább azt elmondhatja magáról, hogy az évek jó hatással vannak rá. Nem mintha ez mentségként szolgálna a gaztettéért, ugyanis a FIAM az TABU!
- Már megint te?! – fakadok ki kétségbeesetten, de a szám szélére mégis kedélyes mosoly feszül. Nahát, ki érti ezt… Nők! Ha-ha. – Elmondaná valaki, hogy mégis mi ez az egész? – rázom meg a fejemet erőteljesen, majd tekintetem először a fiamon pihen meg, aztán újfent a másik férfiegyedre szegezem a pillantásomat. Várok… valamiféle magyarázatra. Vagy minimum arra, hogy elküldje innen ezeket a szellemeket, merthogy határozottan nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez. Nem mintha félnék… De azért csak jobb volna, ha nem volnának itt…