Koralia and Oliver

Bár jó néhány hónapja már annak, hogy a Martinnal való vadászata félresiklott és az egész élete kerekestül felfordult, de még mindig nem tanulta meg tökéletesen kezelni a benne rejtőző szörnyeteget. Mármint... ő próbálkozik vele, viszont nem jutott el odáig, hogy eredménye legyen. Közel 21 éven keresztül ugyan azt az éltet élte. Tudta, hogy hol vannak a határai, mikor éri el a tűrőképessége határait valamint, hogy ilyen esetben, hogy kellene reagálnia. Soha nem volt idegbajos, mindig elintézte valami más, egyszerűbb módon a dolgait. Felpörgette magát, mások idegeit csipkézte ki, vagy szimplán megkérte egyik testvérét, hogy legyen szíves venni a fáradságot és tanítsa egy kicsit közelharcból, ha épp az anyja nem volt a helyszínen. Mondani se kell, hogy testvérek esetén egy ilyen "kiképzésből" általában sárfürdő vagy hangos röhögésáradat lesz, viszont az anyja kőkeményen elintézi, hogy másnap ne akarjon kimászni az ágyból az izomláz és a kék-zöld foltok miatt.
Viszont most mi maradt neki?
A hirtelen harag és az önkívületi állapot ami olykor elragadja és azután is érzi az állat erejét, mikor visszaveszi emberi formáját.
Fogalma sincs, hogy milyen módon kell kezelnie ezt a jószágot. Mintha elveszítette  volna igazi énjének egy darabkáját, mintha nem maradt volna meg az alapvető probléma megoldó képessége és helyette egy hangosan valamint meglepően gyorsan pityegő bombát rejtettek el benne ami bármelyik percben anélkül robbanhatna, hogy arra ő vagy a környezete fel lenne készülve.
Finom remegés fut végig a testén, ahogy az előtte álló nagydarab srác az izmait feszítve próbálja bebizonyítani, hogy márpedig itt ő a Jani és úgy beveri a nála közel harminc kilóval könnyebb Oliver képét, hogy talán még a tulajdon anyja se fog ráismerni.
Ezzel csak az a gond, hogy míg eleinte Ollie is csak viccként fogta fel az egészet valamint próbált szarkazmusával kibújni a lehetséges verés alól, addig mostanra egyre közelebb és közelebb érzi magához a fenevadat.Viszont most nincs az a biztos pont amibe bele tudna kapaszkodni és ezzel elhitetné magával, hogy minden rendben lesz, a farkas ott marad ahol van, sunyin lapít a háttérben és elengedi a füle mellett a szitokszavakat.
Érzi ahogy körmei karmokká alakulnak, megnyúlnak és meggörbülnek miközben mindig kedves tekintetű, csokoládé barna szeme rikító sárgává változik. Légvételei reszelőssé, méllyé válnak és első körben inkább bikára emlékeztetheti az előtte állókat, mintsem egy teljesen átlagos, normális egyetemistára.
- Neked mi bajod van? - érkezik az első kérdés a háta mögül.
- Csak biztos zokogni fog. Szaladj az anyukád háta mögé te szerencsétlen.... - folytatná, viszont Oliver egy meglepően gyors mozdulattal a park egyik vaskosabb fájának törzsének taszítja. Hosszú ujjai a vaskos, izmos nyakat szorítják s még az előtte kétségbeesetten pihegő srácot is meglepi, mekkora erő van a nála kisebb srácban.
A gond csak az, hogy nem is sejti, hogy milyen formájú erő ez...

Tisztában van vele, hogy valaki olyan személyt kell keresnie, aki vérfarkas és segíthet neki. Szüksége van arra, hogy tanítsák és okítsák főként arról, hogy milyen úton módon képes arra, hogy kordában tartsa az erejét és a haragját, ami csak ugyan sokszor okoz neki kisebb és nagyobb fejfájást is. Talán az lenne a legegészségesebb, ha megkeresné a helyi, vagy ki tudja, hogy melyik alfát csak, hogy a fejébe verjék minimum az alapokat. Tudja ő, hogy fontos a család számára - már akinek -, és azt is, hogy az anyja nem fogja engedni neki, hogy csak úgy menjen a saját feje után farkasokat keresni. Persze ő is tudná tanítani lévén több száz éve vadász már, ismeri a Lycanok szokásait, de azért igazán csak egy ugyan olyan fajtájú egyén tudna megfelelő nevelést biztosítani a túlságosan is lelkes Olivernek.
Új neki ez a dolog és fogalma sincs, hogy mi a fene lesz, ha egyszer túlságosan is elszalad vele a ló. Lesz aki visszatartsa? Lesz olyan valaki aki a valóság, a jelen és az értelem határán tudja tartani anélkül, hogy bárkinek baja esne? Nem szívesen vallja be, de az eddig tapasztaltak mellett ezerszer jobb volt várni a biztos halált a rossz szívével, mert tudta, hogy ha valami akkor az, hogy hamar el fog múlni, megtörténik. Viszont jelen esetben teljesen bizonytalan. Fogalma sincs, hogy mi az ami várhat és mi az ami nem.
Látszólag még őt is meglepi az a gyorsaság és erő amivel nemes egyszerűséggel a mögötte lévő fának szegezi a srácot, ki pár pillanatig levegőért kap lévén kiszorulhatott tüdejéből minden az ütés következtében.
Ajkai szorosan csukva vannak ezzel kizárva a lehetőségét annak, hogy kivillantsa apránként növekvő, farkasokra emlékeztető fogait és talán ez az, aminek köszönhetően nem bukik le és nem kezd el mindenki kétségbeesetten ordibálni, hogy egy szörnyeteg van a jelenlétükben.
No persze nem beszélve az újonnan érkező hölgyeményről aki úgy kapja el Ollie grabancát, mintha tényleg ezer éve barátok lennének.
Meglepettsége ennek ellenére nem űzi el a haragját, még mindig nem tud mit kezdeni a hirtelen végtagjaiba toluló erővel és a gyilkolás vágyával. Mintha a szörnyeteg igyekezne uralma alá vonni őt és a legnagyobb probléma az az, hogy nem is ellenkezik.
- Eressz!  - tépi ki magát a nő karjának szorításából majd hátra tántorodva egy fába kapaszkodik bele amibe hosszúra nyúlt karmai vájnak. Négy éles vágást ejt a barna kéreg felszínén. Mély, reszelős levegővétele leginkább egy tüdőbajosra emlékeztetheti a nőt kire arany íriszeit emelve végig pásztázza. Ha ki nem is mondja, de tekintetében ott ül a kérdés: Ki vagy?

Míg egyik pillanatban a harag és az idegesség uralja, addig a következőben már a fulladással és az erőtöbblet visszafojtásával küzd, amit még csak véletlenül se olyan könnyű megoldani. Mintha azt mondanák egy negyven kilós nádszál vékony, súlyt soha meg nem emelő nőnek, hogy "na bébi tessék, itt van ez a kétszer nyolcvan kilós súly, tessék emelni és fej fölé tolni". Ugye, hogy lehetetlen küzdelem? Egyszerűen képtelen arra, hogy eleget tegyen az eszének, hisz a harag és a fájdalom ami az átváltozás meggátolását jelzi, szinte tépdesi minden egyes porcikáját és ízületét. Eleinte érezte, hogy megnyúlnak a csontjai, hogy már nem csak a szeme és a karmai azok amik megváltoztak, de a csontjai és a bőrfelülete is. Egyszerűen nem tud mit csinálni, nem tanították arra, hogy milyen módszerrel tudja legyűrni az átalakulás kényszerét.
Halkan felmorran mikor az ismeretlen nő nemes egyszerűséggel csak lekever egy jókorát annak a vadmaromnak, viszont ennél többet nem tud reagálni rá. Ő maga is fél attól, hogy ezek után mire fog emlékezni, mi lesz az, ami a fejében megfordul mikor kinyitja a szemét? Vajon elfelejti? Vagy rögtön az fog beugrani, hogy ezt a gyereket nem érdemes elkezdeni püfölni? Igazából az lenne a legjobb, ha semmire nem emlékezne és olyan mértékű fejfájással küzdene, hogy nem is akarna visszagondolni erre. Talán ennek örülne a legjobban, viszont most egyelőre ő az aki küzd a gondolataival...
Barna tekintete a menekülőket figyeli, mígnem ismét a nőt kezdi fixírozni, mintha legalábbis ezzel rájönne egy-két dologra, ami eddig nem keltette fel az érdeklődését. Abban már teljesen biztos, hogy nem egy egyszerű csinibabáról van szó aki csak futni jött ki a parkba, hogy formában tartsa testét.
- Már bocsánat, de ez nem olyan mint amikor a szeleket vagy a vizelést próbálja visszatartani az ember - morogja az orra alatt miközben a mellette lévő fa bőszen játssza támaszát folyamatosan ingó testének.
- Esetleg van valami... konkrét tanácsod is, vagy be kell érnem a hülye kérdésekkel? - kis híján teljesen négykézlábra nehezedik, ahogy a csontjai hangos ropogással jelzik, nem sok van már hátra ahhoz, hogy átlényegüljön a dühödt, nem túl kellemes természetű formájává. Eddig csak egy alkalomra emlékszik, mikor az idegesség miatt változott át, akkor szét is kapott egy felbőszült Dobermannt. Azóta is látni szokta a gazdákat keresni az állatot. Tele van a város a plakátjával... így jár az ember, illetve Lycan ha egy drogkereső kutya belé köt. Viszont tekintettel arra, hogy nem is sejthetik, mi történhetett vele, vagy, hogy Ollie lenne a bűnös, miért szólna? Inkább csak fulladozik a bűntudattól és jókat nevet a kétségbeesett arcokon.

Egy pillanatra míg teljes mértékben magánál van és nem a bestia az aki elködösíti elméjét, elgondolkozik azon, hogy mit is akar ez a nő? Megváltani a világot azzal, hogy nem engedi a többiek előtt átváltozni, vagy szimplán a szívén viseli a természetfelettiek titkát átlagos, egyszerű emberek előtt, mielőtt bevadulnának és egyéb laborkísérleteket végeznének rajtuk.
Halvány lilája sincs afelől, hogy hogy kéne a jelenlétére reagálni, így sajnos először nem is veszi komolyan, ami talán öreg hiba hisz ezután olyan könnyedséggel rendezi le az előbb még Olivert idegesítő srácot, mintha csak egy légy lenne a falon. Tudja jól, hogy nem átlagos ember, viszont még nem tudja hova tenni, mi is ő valójában... azt, hogy milyen fajhoz tartozik. Alkatára és személyiségére való tekintettel ő valamiféle macskára gondol. Volt ideje megtanulni róluk és más fajokról bizonyos paramétereket és mióta benne él a farkas, hamarabb jutnak el ezek a bizonyos dolgok az agyáig.
- Mi a... - morogja mikor úgy kezdik el rángatni mint valami marionett bábút, már csak a kis madzagok hiányoznak róla. Egész testében megfeszül, mintha legalábbis ellenére lenne a mozdulat. És tényleg!
Ha neki, mint pasinak nincs is vele baja, a farkas szinte üzekedik a gondolattal, hogy egy macska ölelgeti még akkor is, ha csak segíteni akar és minél hamarabb kijuttatni innen. Első körökben ténylegesen ezzel van baja... át akar lényegülni! Ki akar szabadulni ebből a gyenge emberi testből, ha már így felidegesítették.
- Azt remélem tudod, hogy ez bűncselekmény! - morogja míg Kora is közel van hozzá - én nem fogok miattad sittre kerülni! - miatta? Hát... igen végül is miatta, ő megtudta volna oldani ezt másként is még ha az néhány emberi életet is követelt volna, akárcsak az a szerencsétlen Dobermann, ők is ki lennének teregetve valahol a völgy aljában. Senki nem gondolná, hogy ez a szelíd képű, általában életvidám gyerek egy gyilkos szörnyeteg lenne, még ha ezt nem is ő irányítja.
A férfi haragja hallatán összerezzen, de mintha a visszapillantó tükörben látna valamit, az arca elfehéredik majd úgy vetődik ki a járműből, mintha most kezdené az életét mentő maratoni távot.
Ő maga is beles a tükörbe, és csak ekkor jön rá arra, hogy általában tejcsoki barna tekintete rikító aranyként villog...
- Talán ha sietnénk, akkor - nyögi, s belekapaszkodva a bőr ülésbe, belemélyeszti a karmait - akkor az jó is lenne.
Kénytelen bevallani, hogy szüksége van a segíatségére.

Kétségbeesett tekintettel néz végig magán, s legfőképpen ujjvégei azok melyek elborzasztják. Vékony ujjai megvannak duzzadva, végei pedig hosszú, éles karmokban zárulnak mellyel normális esetben nem szívesen találkozna. Eddig egy alkalommal se volt olyan, hogy le akarta volna állítani az átváltozást. Nem tudott neki parancsolni, de még csak meg se fordult az agyban, hogy esetleg meg kellene gátolni. Most viszont, hogy itt van ez a nő és jelzi, hogy nem kellene ezt tennie, teljes mértékben arra koncentrál, hogy a farkas visszahúzódjon a háttérbe és csak várjon. Az a baj, hogy ez a jószág nem akar várni... ő kiakar törni, hogy bebizonyítsa mekkora ereje van, hogy mire képes lévén magára vette az iménti sértő, undorodó szavakat. Nem tudja elviselni, hogy őt és "gazdatestét" - lévén valamilyen értelemben mégis csak annak számít - lebecsüljék.
Viszont most, hogy a kocsi hátsó részében kell ücsörögni, negyed annyira se érzi biztonságban magát, mint eddig. Eddig legalább érezte a hűvös levegő cirógató érintését a nyakán és a karjain, most még ezt is elvették tőle. Jelen esetben nincs más csak a bezártság érzet, az, hogy szabaduljon nem csak a testéből de a kocsiból is, amit könnyű szerrel megtudna tenni még a zárt ablakon keresztül is.
Karmai az ülések kárpitjába mélyednek ezzel lyukat fúrva szerencsétlen anyagban. Zihál mintha legalábbis maratont futott volna, közben szagok milliói kezdik elborítani az agyát. Kávé szag ami nagy valószínűséggel reggel borulhatott ki és még mindig nedves tőle az anyós ülés előtti lábtörlőnek is jó rongy, kutyahúgy szag, hisz a kedves gazda három nappal ez előtt vitte el Vitany nevű pudliját az állatorvoshoz benőtt körme miatt. Nem beszélve az ezer féle női illatról, ami keveredik a pacsulival és az izzadsággal. Vannak itt kisgyerek illatok amiből arra enged következtetni, hogy családapától vették el a kocsit... no igen a sz*ros pelenkaszag a kisgyerekek ismertető jelei. Szerencsétlennek jelen pillanatban nem íz, sokkal inkább szagrobbanást kell túlélnie ami valljuk be, sokkal kellemetlenebbnek számít.
- Azt hiszem, hogy ez most nem az akaraterőmön fog múlni - halk zihálással harap alsó ajkába olyan erővel, hogy vére kibuggyanva vörösre festi hófehér bőrét állán és nyakán is, ezzel átitatva világos pólójának nyakát.
Vad remegés fut át testén, de sajnos nem azzal a jóízű, "kirázott a hideg" remegéssel van dolga ami egy finom ételnél vagy Evelyn láttán szokott megjelenni. Sokkal inkább a rémes vadállat az, akinek közeledő jelenléte előidézi csontjainak további deformálását.
- Állj meg! Állj már meg! - ezúton pedig ha megteszi, minden finomkodás nélkül állati erővel kirúgja a kocsi oldalát, hogy kivergődve onnan négykézlábra boruljon. Nyilván nem fog tetszeni ez a tette a tulajnak, mint ahogy ő sincs elragadtatva tőle, de nagy valószínűséggel máshogy nem tudott volna kijutni.
Előreborulva hangos zihálással, rángásokkal markolnak ujjai a száraz, szikes talajba, ezzel felsértve saját körmei alját.

Jelen pillanatban semmi se tűnik túl ésszerű döntésnek és semmi se jó módszer. Egyszerűen nem akar átváltozni, viszont a harag és a düh, az undor és az amit le kellett nyelnie a nap folyamán, előhozza belőle az állatot még akkor is, ha nem akarja. Nagyon nehezen tűri csak ahogy az egész csontváza átalakul. Azt, ahogy a csontok nyúlnak, törnek és átalakulnak. Hatalmasak lesznek és erősek, sokkal ruganyosabbak és strapabíróbbak. És ha csak belegondol abba, hogy talán évek, évszázadok múlva is mennyit fog változni, valahol legbelül kellemes elégedettség tölti el bestiáját. Kíváncsi arra, hogy hova fejlődhet, mi lehet majd belőle... talán jobb lesz mint a legtöbb vérfarkas? Esetleg a Jágerek segítségére lesz? Vagy jobban jár ha elcsípi az alfát aki beharapta? Kénytelen lesz tanulni valakitől ha tetszik neki ha nem, hisz nem maradhat tudatlan bolond aki azt se tudja hogyan védje meg magát másoktól, mert gyanítható ugyebár, hogy ebben a világban van kitől tartania egy fiatal vérfarkasnak. Lehet, hogy ott lesz mögötte a családja, lesz akikre támaszkodhat, de ez nem mindig elég.
Haragosan rúgja ki a kocsi ajtaját ezzel gyakorlatilag meg is semmisítve a járgány ezen részét, hogy aztán a földön térdelve várja a kegyes megnyugvást.
Ujjai véres csíkot hagynak a talajon, hallja a ropogást és a szakadást ahogy a bőre elválik egymástól, s aranyló szeme sarkából már látja a fekete bundást, aki talán tökéletesen jó arra, hogy bevégeztesse ezáltal az átváltozást.
Pofája pillanatok alatt megnyúlik, végtagjai teljesen átvedlenek, mellkasának területe megnő, így az egész "állat" mérete is. Míg eddig bő száznyolcvan centis hetven kiló srác volt, mostanra egy közel két méter ötven centi izmos, erőteljes, két lábon járó farkas. Szőre és bőre egyaránt sötétszürke, nyomokban fekete, íriszei pedig ragyogó aranysárgán ragyognak miközben mindvégig szemmel tartja Koraliat.
Vicsorogva mutatja ki foga fehérjét. Nem tetszik neki a párduc jelenléte és bár eddig nem volt vele problémája noha nem volt túl barátságos, mostanra eljutott arra a szintre, hogy legszívesebben elküldené a búsba. Furcsa, hörgő morgás tör fel belőle miközben le sem veszi a tekintetét róla s inkább elindul jobb oldalra, hogy ezzel köröket tudjon róni az állat körül. Tudja jól, hogy nem sok esélye van vele szemben, de a bestiát ez most aligha érdekli.