Isabella & Martin

Tőle nem megszokott erőszakkal nyitja ki az autójának az ajtaját, és egy ugyan ilyen vehemens mozdulattal vágja be a sporttáskáját az anyósülésre, hogy aztán ő beülhessen a volán mögé. Mély levegővételekkel juttatja a tüdejébe az oxigént, amivel próbálja magát lenyugtatni, de lássuk be, ez aligha bizonyul szerencsésnek. Nem kenyere ez a fajta viselkedés, de olykor mégis kiszabadul belőle, és akkor ember legyen a talpán, aki kezelni tudja. Ilyenkor, hogy ne a családtagjain vezesse le a feszültségét, inkább kimegy az erdőbe, hogy tökélyre fejlessze célzóképességét. Elvégre, amióta Oliver-t megharapta az a bizonyos lycan, miközben az ő felelőssége alatt volna, egyre inkább arra törekszik, hogy ez még egyszer ne történhessen meg. Bár, a probléma nála már bekövetkezett, de még mindig ott van Karina, ki ugyan olyan halandó származású, ezért ő is színes folt azon a bizonyos palettán. Na meg, a Srebro nevet tudhatja magának, és ezt a családnevet sokan ismerik, számtalan zseniális jáger került már ki közülük, és tudhatják, hogy ők ketten a család fekete bárányai, és egyben a gyenge pontok. Hiszen, a sajátjával senki se akar végezni, de mégis ott bujkál az a bizonyos kisördög, aki készteti őket, hogy mégis megtegyék, mivel erre hivatottak, és első sorban azt kell teljesíteniük a családi vonatkozásokat pedig el kell hagyni. Ez az egyetlen ok, amikor az ember a szívére, és nem az eszére hagyatkozik. Martin is dönthetett volna úgy, hogy ott helyben elteszi láb alól a tulajdon öccsét, de egy, azzal még inkább elásta volna magát az anyja szemében, kettő, nem lett volna hozzá szíve. Az istenért, tizenéves koruktól számítva együtt nőttek fel, a kiképzéseken ott voltak egymásnak, a gyakorlatokon anyjuk oldalán araszoltak, hogy eltulajdoníthassák a mesterséget. Még ha nem is ténylegesen vértestvére, ahhoz akkor se lett volna elég lélekjelenléte, hogy megtegye.
Idegességtől remegő kézzel helyezi a kocsiba a slusszkulcsot, és beindítva a motort rögtön tapos is a gázba, mely egy ideig csak porzik az úton, de végül megadja magát, és lassan, de egyre gyorsulva elindul. Erősen markolja a kormányt, mintha abba át tudná vezetni a feszültségét, zöldes szeme megcsillan, ahogy a Nap lemenő sugarai átszűrődnek a fák lombjai között. Tekintetét a mellette heverő táskára irányítja, majd ismét az útra, és a következő levezető sávnál befordul. Ezúttal úgy dönt, hogy nem a mesterségének továbbfejlesztésében leli majd örömét, sokkal inkább kivételt tesz, és a pohár fenekére néz. Sose tartozott azok körébe, akik minden este elisszák az összeszedett pénzüket, általában nagy ívből elkerüli a kocsmákat, és az egyéb szórakozóhelyeket. Egy kezén is meg tudná számolni, hogy a huszonhat év alatt hányszor tette be a lábát ilyesfajta épületekbe, de ez a szám most kivételesen mégis gyarapodni fog. Hiszen, mikor az ember fejéhez hozzávágják, hogy nem vagy te jó semmire, azért kérdőre vonja, hogy most akkor bebizonyítsa, hogy már csak azért is, vagy esetleg magas ívből tegyen rá. Hát, ő most ezt tartja jobb ötletnek. Nem is válogat túl sokat a lehetőségek között, és az egyik, kintről is lepukkantnak tűnő kocsma előtt teszi le a kocsiját. A táskájából a biztonság kedvéért elővesz egy pisztolyt, elvégre fő a biztonság, majd bevágva az egyik ülés alá a készletét indul meg az ajtó irányába. A fegyvert az öve és a bőre közé tűzi, gondosan eltakarva azt az ingével, és belökve maga előtt a fatákolmányt indul meg a bárpult felé. Az egyik szabad székre levágva magát, gondterhelten könyököl fel a pultra, és tekintetével pásztázza a lehetőségeket, és egy készséges felszolgálót, aki lehetőség szerint oda is adja neki a kiválasztott italát.

Már megint késésben vagyok, ha ezt így fogom folytatni akkor azt hiszem  a főnököm igen hamar ki fog penderíteni a bárból. És nekem kell a meló, leginkább azért mert valamiből meg kell élni, és miután a szüleim már évek óta nem élnek, ezért el kell tartanom magam. Két dologhoz értek, ehhez, hogy sört csapoljak az idiótáknak, illetve a vadászáshoz. Vagyis ahhoz még nem nagyon, mert tanuló vagyok Kierran kezei alatt. Ő a nem is tudom hányadik tanárom, amikor megtörtént a szüleimmel az ami. Hogy az a démon megszállta aput, és a szemem láttára, erőszakolta meg majd nyírta ki, mielőtt önmagával is végzett. Mármint az apám testével… tanárról, tanárra adogattak, senkit sem bírtam túl sokáig elviselni csakis ezt a magas fickót, de úgy látszik, hogy tőle is el fognak venni. Ha így folytatom. Én tényleg nem akartam bántani azt a farkast, vagyis nem akartam felgyújtani, pláne úgy nem, hogy így hátba támadva és nem úgy, hogy megszegem Kierran parancsát. Tisztán és érthetően mondta, csupán annyi dolgom volt, hogy ne hagyjam megszökni, ehelyett én mit tettem? Amikor az a kis korcs képes volt beszólni nekem, nem gondolkodtam egyszerűen csak fogtam magam és felperzseltem, élveztem az égett hús szagát, az ő égett húsának a szagának, amit utólag bánok. Már azért is mert, miután ez megtörtént, Kierran közölte velem, hogy fél évig nem használhatom a képességemet, emiatt, mert egyszer meggondolatlan… vagyis nem egyszer hanem már többször előfordult. Viszont, nem akarom elveszteni őt, nem akarom, hogy más tanítson, nem is hallgatnék másra azt hiszem, eddig ő volt az egyetlen olyan idősebb jáger aki megtudott zabolázni, akire hallgatok is. Viszont ha továbbra is így fogok viselkedni akkor ez lehet a következménye. Szóval, igen akkor megbántam, de ha vissza forgathatnám az idő kerekét, nagy valószínűség szerint most is így cselekednék. Megtenném, mert ha a szüleimről van szó nem tudok racionálisan gondolkodni vagy cselekedni, egyszerűen csak a bosszúra tudok gondolni, arra a bosszúra amit megérdemlek, ami jár nekem, azután amit át kellett élnem igen is jár és azt hiszem jogosan. Gyerekes hozzáállás ez? Nagy valószínűséggel, de akkor sem vagyok képes máshogy gondolni a helyzetre, és szerintem a tanárom hiába löki nekem a lelki fröccsöt folyton, ő sem ülne és nézné ölbe tett kézzel ami a szüleimmel történt, ő is szomjazná  a bosszút és mindent megtenne, hogy meg is történjen. Meg is fog. Egyszer, addig nem nyugszom amíg nem viszem sírba azt a démont, aki megölte őket,  a világ legjobb embereit, és ha ez azon múlna, hogy én is bele halnék hát az sem érdekelne. Egy fehér trikó van rajtam, egy kék színű farmerrel és bakanccsal, szőke fürtjeim kiengedve omlanak a hátamra ahogyan berontok a bár ajtaján. A hely tele van ilyenkor már és a főnököm mérges arckifejezéssel támassza az egyik oszlopot miközben az óráját bámulgatja fél percenként. Gondolom engem vár, azt hiszem.
-ne haragudj, azt hiszem el… elaludtam,- bököm ki ahogy igyekszem a pult felé, de elkapja a kezemet ezzel megállásra kényszerítve.
-Isabella, ez volt az utolsó alkalom, tudom, hogy kell a meló, de ha még egyszer egy perccel is késsel inkább be se gyere mert ki foglak rúgni, és ez nem csak üres fenyegetés aranyom…- szemeimet forgatom, ezt minden héten eljátssza, de azt hiszem ezúttal komolyan is gondolja, azt hiszem ezúttal nem csak a levegőbe beszél. Inkább beállok dolgozni, mert azzal is levezethetem a mérgemet, és a dühömet azért mert… hozzá tenném jogosan… de Kierran blokkolta a képességemet, szükségem van rá, az éltet.
-Szia Martin,- ragyognak fel a szemeim, amikor megpillantom a mesterem öccsét, és ahogy látom ő sincs éppen jobb kedvében,- mit keresel itt?- vonom fel a szemöldökömet miközben  a pulton támaszkodom.

A szorítása egy pillanatig se akar alább hagyni, egyre inkább fokozza, ahogy önmagát hergelve jutnak eszébe általa kreált gondolatok. Mostanság egyre inkább úgy tűnik, hogy a megszokott nyugodtságából egyre könnyebben ki lehet lendíteni, elég egy átgondolatlan szó, és máris úgy veheti az illető, hogy Martin utolsó idegszálain lejt táncot. Azóta vett ilyen fordulatot a személyisége, mióta az a bizonyos incidens megtörtént az erdőben öccsével. Lehet, hogy próbálja fenntartani a látszatot, miszerint ő rendíthetetlen, a maga módján makacs, de amúgy végtelenül kedves figura, de aligha jön össze neki. Az iménti dühkitörését anyja tapasztalhatta, mikor a továbbképzés részeként nem szép szavakkal illette fiát. De hát, egy jóhiszemű gyerekből nem is feltétlen lehet jó vadászt kreálni, félő, hogy esetleg megesik valakin a szíve, ezért minden dühöt elő kell belőle csalogatni. Eddig tudta ezeket kezelni, de manapság már a családja, és ő maga is tapasztalhatja, hogy mondhatni csak árnyéka önmagának. Persze, ha a beszélgetés rendes mederben folyik, és egyik fél se kapja fel a vizet, akkor ugyan olyan kellemes partnert kaphat cserébe, akin egyáltalán nem látszik, hogy viharvert lenne. Pedig az, és mintha a történtek őt jobban megviselték volna, mint Olivert. Nem tud mit kezdeni a bűntudatával, miszerint a testvéréből általa lett egy ragadozó,a kit a családja mindaddig szemrebbenés nélkül kínzott, és ölt meg, beleértve magát is. És most úgy is mondhatjuk, hogy saját maga ellensége lett, és ezt mostohatestvérének köszönheti, akinek addig hatalmas volt a szája, mígnem szembe találta magát azzal a bizonyos farkassal. Akkor bezzeg inába szállt a bátorsága, és, bár megpróbálta megfékezni a bestiát, elvétette. És hát, futottak, ahogy tudtak, de a szívbeteg fiútól aligha várhatott volna többet, még ha benne dúlt is az adrenalin, és az élni akarás. Ebben a hibában is lehet látni, hogy hiába jó vadász elméletben, és a gyakorlati feladatokban, hogyha a terepen mégse tudja az elvárásokat teljesíteni. Addig egy rossz szót nem lehetett rá mondani, de ezek után biztos, hogy minden vadászatban jártas ismerőse keresni fogja benne a hibát, mint tűt a szénakazalban. Csak, az a bizonyos tű egy hamar az ujjukba fog állni, hiszen mostanság számtalan, szinte alapnak számító hibát el tud véteni. Nem tud kellő mértékben koncentrálni, és elvonatkoztatni a történtektől, mindig van benne egy bizonyos félsz, ha egyedül, vagy társasággal, de kikerül az úgy nevezett harcmezőre.
Fegyverét gondosan eldugva löki be maga előtt a füstös kis kocsma ajtaját, és célirányosan közelíti meg a bárpultot. Minden és mindenki idegen a számára, és a törzsvendégek, a helyinek számító egyedek nem is nézik jó szemmel az új hús érkeztét. De, ő rendíthetetlen, és képes farkasszemet nézni a nála látszatban is minimum kétszer nagyobb egyedekkel. Nem ijed meg ő holmi, jól megtermett kamionosoktól, hiszen, kicsi a bors, de erős. A közelharcban is van olyan jártas, mint a fegyverforgatásban, és attól még, hogy a hapsik fejenként nyomnak annyit, mint egy fél tehén, még nem azt jelenti, hogy a harcban is vannak olyan ügyesek. De az bizonyítatlan tény, hogy ha egy ráülne Martinra, akkor az menten ott lelné halálát. Ezzel a töretlen lelkesedéssel ül be két nagyobb darab fickó közé, akik addig gond nélkül beszélgettek, most viszont az újonc egyértelműen elállja az utukat. Csak két mérges szempárral találja magát szemben, de azután, mintha mi se történt volna, folytatják a beszélgetést, tovább iszogatva a ki tudja már hányadik sörüket, Minden esetre mindkettő árasztja magából az alkohol szagot, ami szinte facsarja Martin orrát, lévén, sose szokott az italok, és az ittas emberek közvetlen környezetébe kerülni. Ez viszont ma egy ilyen nap...
Szinte fellélegzik, ahogy gondterhelt tekintete egy hasonló állapotban lévőébe ütközik, és ahogy felismeri a lányt, halvány mosoly ül ki az arcára. Meg nem tudná mondani, hogy mióta ez az első, tényleg őszinte mosolya, és nem csak a látszat kedvéért, mondhatni álarcként kapta fel.
- Szia... -hagyja el végül a száját, és szinte csak leheli a szavakat, miközben jobbját a tarkójára simítja, és egy ideig csak a pultot, majd végül a szőkeség arcát kémleli. - Továbbképzésen voltam anyámmal, akinek sikerült kellő mértékkel felhúznia, és most újításként úgy gondoltam, hogy inkább megiszok egy-két sört, nem pedig szétlövök egy nyamvadt céltáblát -elhaló nevetés tör fel torkából, mert így kimondva ezt a mondatot mégse hangzik olyan határozottnak, mint ahogy azt kigondolta. Anyjával, továbbképzésem, aki egy rosszul formált szóval kihozta a fiát a sodrából... mintha legalábbis valami tizenéves kamasz lenne, aki éppen heves vitában tört ki felmenőivel, lévén, azok nem akarják elengedni a hétvégi buliba.
- De te se tűnsz túl kisimultnak -résnyire szűkített szemekkel kémleli Isabella vonásait, amik a szokottnál is nyúzottabbnak tűnnek. Hát, az ő mestere se mondható kellemes személyiségnek, elvégre benne is a Srebro vér csörgedezik, és a név kötelez. Kierran akármennyire is próbálna ellenkezni, egyértelmű, hogy nem esett messze attól a bizonyos fától...

Tudom, hogy nem szabadna így reagálnom, hogy le kellene nyugodnom, elvégre Kierran is ezt szajkózza nekem, és igen, azzal is teljesen tisztában vagyok, hogy ha nem fogok vigyázni akkor könnyen elvehetnek tőle. És mint a példa eddig is mutatta, nem vagyok képes más tanárral, mesterrel együtt dolgozni, nekem ő kell, már több okból is. Legelőször is őt tartom a világ legjobb vadászának, és valóban nagyon jó vadász, egyszerűen nem ismerek nála jobbat. Másrészről eddig az összes olyan jáger közül akit hozzám helyeztek ő volt az egyedüli akire tényleg hallgatok, aki kordában tudja tartani a képességemet, és a heves természetemet is, mellette végre tanulhattam, szóval nem, egyáltalán nem akarom, hogy elvegyék tőlem, hogy máshova rakjanak, én őt akarom. Meg amúgy is, van egy sokkal bizalmasabb ok, amit magamnak sem vallanék be, meg neki sem tetszene, azt hiszem. A lényeg, hogy ezt nem ronthatom el, nem akarom el rontani, hiszen ő legalább valamennyire, nem is tudom, épp elég kemény hozzám. Persze mondjuk olykor azért meg is érthetne engem, például amikor a szüleimről, vagy azoknak a halálukról van szó. Azért egy ilyen dolgot nem olyan könnyű ám elfelejteni, legalábbis nekem egyáltalán nem az. És igen, valószínűleg talán túl kellett volna lépnem a múlton már, illetve elfelejtenem a haragomat, a mérgemet, azt hogy mit kellett évekkel ezelőtt átélnem, hogy látnom kell mindkét szülőm szenvedését, és hogy ezek után az a mocskos dög velem is végezni akart. Hát hol van itt a probléma, hogy bosszúra vágyom, hogy bosszút akarok állni, revansot venni azért amit át kellett élnem? És nem, mondjon a tanárom bármit is addig nem fogok nyugodni, míg végül rá nem bukkanok arra a démonra aki ezt tette velem, a családommal, Én nem is értem, hogy hogy nem ért meg engem, hogy hogy így áll a dolgokhoz, ellenkező esetben én megérteném, azt hiszem, sőt még segítenék is neki. Bár lehet nem gondolkodom túl racionálisan hiszen kezdi elvenni az eszemet ez a bosszúállás, de addig nem is nyugszom meg, míg nem történik meg.
Ráadásul erre a hülye munkára is szükségem van, hogy ne haljak éhen, hiszen a vadászatért nem perkálnak egy fillért sem, szóval azért is igyekeznem kell, hogy a főnököm agyát ne húzzam fel túlságosan, a végén tényleg az utcán találnám magam, aztán meg csak leshetnék, hogy miből élek, tehát igen, ezen a pár napon össze jött nekem minden, és ha nem figyelek oda akkor nem csak, hogy meló nélkül, de még Kierran nélkül is maradok, és valami beképzelt majmot osztanak be a helyére, azt meg aztán végképp nem akarom.
Épp hogy bevonulok a pult mögé amikor Martint pillantom meg és ránézve az ő napja sem lehetett túl rózsás, valahol megértem, hiszen az ő tanára a tulajdon anyja, és azt hiszem Kierran volt kitől tanulnia azt amilyen, tehát igen megértem nagyon is.
-Pedig ha szét lőnéd azzal sokkal jobban levezetnéd a feszkót,- kacsintok rá vidáman, habár csöppet sem érzem magam vidámnak, csak jó érzés olyan valakivel találkozni, aki valamennyire megérthet engem és fordítva is igaz,- sajnálom mivel sikerült felhúznia az anyádnak?- kérdezem, majd lekapok az egyik polcról egy teqilát és két feles poharat, töltök mind a kettőbe, majd az egyiket felé gurítom,- azt hiszem neked a sörnél keményebb kell, vedd úgy, hogy a vendégem vagy, csak ne pletykáld el a főnökömnek, kirúgna,- vigyorgok, majd a kellő ceremónia után lehúzom a víz színű alkoholt, élvezem ahogy marja a torkomat.- Ja. Kierran-al elkaptunk egy farkast, én meg véletlenül felgyújtottam a képességemmel, mert beszólt valamit, a bátyád meg blokkolta a képességem.- sziszegem végül mérgesen. -azt hiszem megérdemlünk még egy pohárral,- mosolyodom el ahogy töltök.

Noha a fegyverek ott lapulnak a mellette lévő ülésen, és szinte már hallja mindnek a hívogató szavát, mégis lefordul a legközelebbi útra, hiszen most éppenséggel mást eszelt ki magának. Mindig, szinte kivétel nélkül azzal szokta levezetni a feszültségét, hogy rongyosra lövi az aktuális fának a törzsét, ezért most először, magától meghozva ezt a döntést indul meg a kocsma felé. Egyszer járt már ott, és akkor azt vallotta, hogy számára már bőven elég is volt, legközelebb maximum tíz év múlva, ha be fogja tenni a lábát. Ehelyett, eltelt pár hónap, és megint az ismerős parkolóban találja magát, csak, hogy legurítson pár sört. Az már persze meg se fogalmazódik a fejében, hogy neki lényegében ma este még haza is kéne vezetnie, elvégre nem mondható túl viccesnek, ha egy méregdrága kocsi csak úgy ott marad egy ilyen kocsma előtt. Persze, mások kapnának az alkalmon, de az biztos, hogy Martin összeszorított fogakkal állna anyja elé, hogy felvezesse neki, hogy tulajdonképpen ellopták a kocsiját, és esetleg megköszönné, ha megelőlegezné neki a másikat, amit éppen kiszemelt magának. Mert tény, hogy már férfi, lényegében önmagától függ, csak saját háza nincs, a fizetését viszont mégis csak anyjától kapja, hiszen az ő cégénél dolgozik, az ő sara, hogy mennyi összeget is szán oda neki. És hát, ha nem elég, akkor azért még a harmincas éveikben járó emberek is megrebegtetik a pilláikat a szülők felé. De nem, ilyen nem fog előfordulni, pár üveg sör nem jelenti a világ végét, attól független még kellemesen haza tud majd kocsikázni. Legrosszabb esetben is az autó hátsó ülésén fekve fogja tölteni a bizonyos estét. Volt már ennél rosszabb is...
A büdös kis lebuj gyakorlatilag semmit nem változott, mint ahogy arra számított is. Ugyan olyan füsttől ömlengő, zajos koszfészek maradt, amiről már kintről is árulkodik, hogy nem a legbarátságosabb arcokkal lehet majd találkozni, ha akárki is megkísérli a belépést. Ő maga is kap pár kedves kis titulust a benga kamionsofőrök irányából, de mit se törődik vele, hiszen tudja, hogy csak előrántja a fegyverét, és máris fordul a kocka, és onnantól kezdve az ő kezében lesz a "játék" sorsa. Akkor már nyilván nem töltené be a kocsmát a röhögés ára, inkább a néma csönd venné át a helyét, amikor is bármi történhet, esetleg elsülhet a fegyver, vagy lenyugodnak a kedélyek. Viszont, egyelőre még nem tartunk itt, Martin konkrétan lepergeti magáról a megnevezéseket, és csak ül egymagában a pultnál, várva, hogy végre felvegye valaki a rendelését. Mindaddig szó nélkül ül és fürkészi a koszos fa anyagot, amin kezeit is pihenteti, míg meg nem hall egy ismerős hangot. Rajta is egyértelműen lehet látni a nyúzottság jeleit, és ezt a fiú is egyértelműen észreveszi, nem kell túlzottan sokáig vizslatnia az arcát, még a fél sötét is kihozza a megfeszült vonásait. Van egy olyan érzése, hogy mindketten ugyan abban a cipőben járnak.
- Van az a pont, amikor már úgy érzed, hogy az se tudna lenyugtatni. Hát, ez most az -na meg, tekintettel arra, hogy ennek köszönhetően pattant el valami a fejében, inkább nem akar fegyvert venni a kezébe. Ilyenkor amúgy se tud elvárásainak megfelelően teljesíteni, valahogy a golyó sose oda megy, ahova azt szánja, inkább önálló életet élve pár centivel odébb ér a célba. És ezzel még inkább felidegesíti magát. Labilis az idegállapota, és ilyenkor nem tanácsos lő, vagy szúróeszközt elé adni.
- A szokásos, nem tudok az elvárásoknak megfelelően teljesíteni, és társai...de tekintettel arra, hogy már azt se tudom, hogy mit vár el tőlem, így nyilván nem tudok a kedvére tenni -szemével végigköveti a lány minden egyes mozdulatát, ahogy elővesz két poharat, és egy ital is társul melléjük. Ő maga, ha már alkoholról van szó, tökéletesen meg van a sörrel, esetlegesen a whisky-vel, más nincs igazán az ínyére, de ezúttal a lányra bízza magát.
- Köszi -böki ki végül egy halvány félmosollyal, majd a kezébe kaparintja az italát, és szokásához híven először légútjain keresztül határozza meg annak aromáját, majd végül egy húzásra dönti magába. Még utána egy perccel is érzi, ahogy az ital felszántotta a nyelőcsövét, végig a gyomráig, de ezúttal ez jóleső érzésként hat rá.
- Kierran már csak ilyen, zsarnok, mint az anyánk... Szerintem azzal senki nincs előrébb, ha egy bizonyos időre megfoszt a képességedtől, elvégre így nem lehet a fejlődés útjára lépni -ez nyilván valami családi szokás, ezzel a hibával ő is összefutott már régebben, amikor állítólagosan rosszul, nem rendeltetésszerűen használta azt. - Egyetértek... -sóhajt fel, ahogy nézi az ital folyását a két kisebb pohárba, majd mikor megtelik a sajátja, maga elé húzza, és egy ideig csak bámulja annak fodrozódását, majd végül azt is megissza.
- És... meddig dolgozol ma? -teszi fel a kérdést, ahogy eléri azt az állapotot, amikor ki tud bökni akármit is. Kedve lenne vadászatra indulni, csak éppenséggel nincsen partnere hozzá. És ő sokkal inkább szeret társasággal nekiindulni, hiszen ott lehet számítani a másikra, és ha, esetlegesen valami hiba csúszna be, akkor még van esély a túlélésre. Egyedül már kevésbé...