Daxatriel & Martin

Szeme vadul csillan meg az éjszakában, ahogy elégedetten, fegyverekkel felszerelkezve, ám azokat nagyon jól eldugva lép be a szórakozóhely ajtaján. Hiszen, azokon a biztonsági őrökön is át kell verekednie magát, de aligha végeznek jó munkát, gond nélkül engedik át, és az eddig tompa zene egyik pillanatról a másikra válik fültépővé, és ezzel egy időben idegesítővé. Egyáltalán nem szereti az ilyesfajta helyeket, legszívesebben elkerüli őket, de a szükség néha törvényt bont. Elvégre ma se jókedvében tette be a lábát, sokkal inkább az hatja, hogy immáron egy nagy hal akadjon a horgára, amivel felhívhatja magár a figyelmet. Alapjáraton a jágerek körében nem mondható annak a kifejezetten kiemelkedő tehetségnek, de azért felveszi a harcot a tiszta vérű társaival szemben, nem arról van szó. Csak neki ez éppenséggel nem elég. Mindig is többet szeretett volna annál, mint ami lehet, és akármit meg tett azért, hogy erőn felül tudjon teljesíteni, a lényeg mindig is az volt, hogy az anyját levegye a lábáról. Mondani se kell, általában a próbálkozásai sikertelenek voltak, mert tény, hogy talált magának emberfelettit, aki csak úgy éppenséggel arra kószált, de mindig is túl erős fajzatokat fogott ki, akihez nem ért fel az ő ereje. Szerencséje volt, hogy minden egyes alkalommal, mikor egyedül indult meg vadászatra, valaki volt a közelben, aki a segítségére volt, és ezek általában a családtagjai, vagy egy szem fivére, esetleg nővére volt. A mai napig szégyennek tartja, hogy egyedül nem tud elbánni egy idősebb éveiben járó vérfarkassal, esetleg vérmacskával, de be kell ismernie, sokszor, általában túl sokszor nem úgy történnek a dolgok, ahogy ő azt eltervezi. Most viszont, a szokott magabiztosságával csörtet egyre befelé, felmérve jó pár egyedet, aki szokatlan viselkedésre utaló jeleket küldene felé. Ezzel szemben csak olyan hölgyek társaságát kapja meg, akik gond nélkül lejtenek előtte csábtáncot, hiszen Martin személyében egy roppant szemrevaló figuráról van szó. A baj viszont csak ott van, hogy ez nem az a nap, amikor kíváncsi lenne az ilyesfajta társaságra, ezért egy kínos mosolyt mutatva halad tovább, és csak hallgatja a zenét is átütő cüppögéseket, amik a nők egyértelmű nem tetszését jelentik. Hát hiába, más esetben azért nem mondana nemet egy szép egyednek, akit első körön nem ilyen helyen szeretne felcsípni, az ehhez hasonlóak túl könnyen adják magukat. És ezt a természetfelettiek is tökéletesen tudják, ezért, akármennyire is ellene van, mégis be kell ide térnie párszor, hogy felmérje a terepet. Akadnak ilyenkor mindenféle rétegből, vámpírok, vérfarkasok, vérmacskák, de a legrosszabbak, és egyben legnagyobb kihívást jelentők egyértelműen a démonok. Általában a jágerek nem szoktak démonokra vadászni, nem tartozik az ő hatáskörükbe, ők a szennytől mentesítik az embert, az alvilágiakat a jobbik esetben meghagyják az angyaloknak. Azonban, vannak vakmerőek, akik úgy gondolják, hogy mit nekik egy Lucifer gyermekei közül, egy kutya az összes. És most Martin is ugyan így vélekedik, bizonyítani akar, élete során már nem is tudja, hanyadjára, és csak reméli, hogy ezúttal jól sülnek el a dolgok.
Nagy erővel szorgoskodik azon, hogy a tömeg fölött megpillanthassa a bárpultot, és nagy nehézségek árán megközelítse azt. Végül, amikor a tömeg konkrétan kidobja magából az egyik székre, értetlenül fordul vissza, de mit se törődve a lökdösődő egyedekkel tekintetét az italokra irányítja. Nem, nem akar alkoholt fogyasztani, és mikor megindul felé az egyik kiszolgáló, fejét ingatva jelzi, hogy nincsen szüksége rá. Csak fel akarja mérni a terepet, hiszen a csendes egyedek a démonok által könnyen megközelíthetők. Akaratlanul is felfigyel a mellette lévő kis párosra, egy tipikus szőke hölgy, és egy viszonylag nagydarabnak mondható férfi, aki nagy erővel próbálja fűzni a gyengébbik nem egyik képviselőjét. Hogy miről? Másnak aligha lehet fontos, de ez az, ami Martin adrenalinszintjét is megemeli. A téma egyértelműen arról árulkodik, hogy a nő egyik, ha nem a legféltettebb kincsét akarja tőle elcsenni. Az életét... Martin torkában egy kis gombóc alakul ki, majd izgatottságát félretéve pattan fel a székről.
- Hölgyem, bocsásson meg, de egy pillanatra el kell rabolnom a fiút van egy... egy fontos megbeszélni valónk -ragadja meg az említett tagnak a tarkóját, majd lerántva a székről kezdi el maga előtt tuszkolni a hátsó ajtó irányába. Érzi az erejét, amivel majdhogynem ki tudja szabadítani magát Martin kezei közül, de pont időben érnek ki a hátsó sikátorhoz, és szinte ő is fellélegez, hogy nem kell tovább féken tartania az erejét. Legalábbis, ez egy apró öröm, utána viszont úgy is farkasszemet kell néznie vele. Egy viszonylag idős példányról van szó, ahogy azt a testi erejéből is leszűrte, de tekintettel arra, hogy a földi síkon serénykedik, csak katona lehet, ezáltal ezer évnél fiatalabb. De ez még nem jelent semmit, hiszen mérlegeljünk, hogy egy huszonhat éves fiatal srác mégis hogy veheti fel a harcot egy több száz éves, ereje teljében lévő démonnal szemben. Leginkább, sehogy, de ő igyekszik. Már csak abban reménykedik, hogy nem akarja az általános erejét felhasználni, ami között ott szerepel az illanás. Ám, a feldúlt arckifejezés, és a zavaros tekintet egyáltalán nem arról árulkodik, ezért gyakorlatilag könnyen besorolható a harag rendjébe. Pillanatok alatt kreál a fiatal fiú körül tűzgyűrűt ezáltal megakadályozva annak szabad mozgását, és ez is akadályozhatja abban, hogy célozni tudjon. A fegyvere viszont pillanatok alatt a kezében terem, és nem feltétlen a célzásra összepontosítva lő egyet felé. A golyó viszont célt ér, és elégedetten nézi a kialakult sebet... a boldogsága viszont alább hagy, mikor meglátja, hogy szép lassan kezd beforrni az a bizonyos seb. Igen, az egyetlen dolog, amiben nem gondolt bele az az, hogy az emberi fegyverek nincsenek rájuk hatással, még akkor se, ha a golyó ezüstből van, a pengék meg felszentelt ezüstből... Innentől kezdve már csak a legjobbakban reménykedik, és feleslegesnek mondható sorozatlövéseket zúdít a démon irányába, ki szintúgy használva erejét küzd meg a jáger ellen. Remélte, hogy az összeütközés a démon halálával fog végződni, de nagy valószínűséggel a mai este folyamán sokkal inkább fogja ő halálát lelni, mintsem a pokol gyermeke...

Minden erejével azon van, hogy a tömegből kiszúrjon egy gyanús egyedet, esetleg a tömeg felé látva tehessen terepszemlét, mely valamilyen szinten nehézség a számára, tekintettel arra, hogy pár centivel alacsonyabb az egyre felfelé törekvő átlagnál. De, annyira még éppen van ereje, hogy legalább a bárpultot megtekinthesse, és azt egyből meg is közelíti. Ott azért valamilyen szinten békésebb a terep, tekintettel arra, hogy a tánctéren vadul ugráló emberek, és a bárpult székei között van egy tisztes, egy méteres távolság, hogy egyik réteg se zavarja a másikat a szórakozásban. Azt hitte, hogy egy időbe bele fog telni, míg meg tudja rendesen közelíteni, de ilyen szempontból az idegenek készséges társai, és mindent megtesznek annak szempontjából, hogy az őket zavaró, fiatal jáger fiú minél hamarabb kiszökjön az ő privát zónájukból. Mert hát, egy új szám alkalmával a tömeg őrjöngve egy emberként ugrálni, amivel az egyetlen, ki nem veszi ki a részét, az Martin, és ő nem tartozik azok közé, aki nem használja ki az ember feletti erejét, és erősen löki odébb a benga, kigyúrt figurákat, akiknél akármilyen hihetetlen is, erősebb, ő egyedül. Persze önmagában véve ezt senki nem nézné ki belőle, csak, hogy nem vághat fel, hogy bocs, de ő is az angyalok által adott erőket képviseli, ezért egy vállrántás közepette fordul vissza a kiabáló gorillák felé. Hát, ha ő el akar érni valamit, akkor tesz is érte, ebből is következik, hogy pár perc múlva már az egyik bárszéken ülve próbálja szemmel tartani az embereket, és különböző erőket, akik ügyesen, de megbújnak a kavalkádban. Mindig tanácsos a nyugodtabb helyeken keresni, hiszen a vámpírok is első körön azért érkeznek, hogy vérhez jussanak, és ahhoz valahogy el kell csábítani őket, és kinek hogy sikerül, tánc közben, vagy édes szavakkal. Általában az utóbbi szökött előtérbe kerülni, de ő elsődlegesen nem ezzel a céllal érkezett. Az agyarasok csak b-tervként szerepelnek a listáján, most nagyobb halakra vadászik, mintha legalábbis lenne esélye ellenük. Hiszen, a bizonyítás az utóbbi időben olyannyira eluralkodott felette, hogy abba nem gondolt bele, ő egyedül aligha tud akármit is kezdeni egy démonnal szemben. Bízik az erejében, és a fegyvereiben, de mindhiába. Viszont partnert is talált arra, hogy ezeket a kínzó eszközöket megmutathassa valakinek, és grabancán ragadva a férfit taszigálja azt a szórakozóhely dugottabb ajtaja felé. Önmagában véve nagydarab férfiről van szó a pokoljáróval kapcsolatban, tipikus tekintélyt parancsoló ábrázattal, ki nem tűr senki irányából ellentmondást. Azonban Martinnal szemben most kifejezetten úgy hat, mint egy verő legény, ahogy izmai megfeszülnek, és agresszív tűz lobban tekintetében, ahogy azt a fiatalabbikéba mélyeszti. És, hogy ki az első, aki megmutatja erejét? Egyértelmű, hogy a jáger, ki nem rest előkapni a fegyverét, melyet, ugyan célzás nélkül, de elsüt. Látja, hogy végül célba ér, de a siker, és a csillogás ugyan elmarad, mikor a kialakult seb pillanatok alatt begyógyul. Egyértelműen lehet látni az arcán az elégedetlenség, és a kétségbeesés jeleit, és egymás után, reménykedve, hogy végül hatást ér el, folyamatosan süti el a fegyvert, míg a tár engedi. Azonban szinte még az elsütő billentyűről is lekapja az ujját, ahogy egy ismeretlen, de gyönyörű női alak tűnik fel mellettük. A pisztolyt leengedi, de támadó állásban tartja továbbra is, hogy akármikor maga elő tudja tartani, ha esetleg úgy adódik. Tekintete viszont el nem hagyja az angyalt, kinek hangja is ugyan olyan mámorítóan hat, mint a kinézete. Legalábbis, ő ezzel egyértelműen így van, a démon nyilván máshogy vélekedik erről, Martint viszont megbabonázza az újonnan érkezett.
- Utólag már én is okosabb vagyok... -morogja végül az orra alatt, majd lő kettőt a férfi irányába, és ledobja a kiürült fegyvert a földre, hogy egy másikat kaphasson elő. Tudja, hogy innentől kezdve nem ő fogja megvívni a harcot, de attól még próbálkozásokat tehet, addig is tudja gyakorolni azt a bizonyos célzást, amivel manapság mindig meggyűlik a baja. A démon tény, hogy lefegyverezve érzi magát, tekintettel arra, hogy az ezüst golyók a teste különböző tájai érik, mégse adja fel, és egyáltalán nem látszik rajta, hogy Martinra akarja hagyni a helyzetet. Sőt, őt is egyre inkább gerjeszti a feszültségre, és a harcra a kialakult helyzet, pláne lehet látni az arcán a mérget, mióta feltűnt közöttük a női személy, kit nyilván az ellenségei közé sorolna, már csak a fajból adódóan is. Azonban a pokolfajzat egy pillanat alatt válik köddé, és pár másodperc múlva Martin előtt tűnik fel, és kapja ki a kezéből a fegyverét, hogy ne tudjon még több lövést felé küldeni. Az ifjú jáger kétségbeesetten pillant az angyal irányába, mintegy segítségkérően, de amíg az nem tesz semmit, inkább előrántja a közelharcra alkalmatos tőrét, és a démon felé csap vele, vágást ejtve a karján, és torzóján, de ő sincs híján a képességeinek, és a tűz és víz duóját némileg felváltva szórja a srác felé, és igyekszik, hogy a női egyed is kikapja belőle a részét. Elvégre, erős egyedről van szó, ki akár több száz éves is lehet, és kapva kap az alkalmon, hogy esélyei szerint két illetőt tehessen el láb alól, egy menthetetlen vadász tanoncot, és egy égben járót.

Némi büszkeséggel tölti el a puszta tudat, hogy gond nélkül akadt olyan egyedre, aki után egész éjszaka koslatott, és viszonylag hamar tudhatja a csapdájában. Bár, nem mondható túl nagy ellenfélnek a démon számára, de annyira még pont elég az ereje, hogy amíg kijutnak, kordában tudja tartani a ficánkolót, ki persze minden áron el akarja magát szakítani a jágertől. Elvégre, a démonok önmagukban véve is gonosz teremtmények, akkor meg még inkább kinyílik a bicska a zsebükbe, hogyha az ellenfelük éppen félbeszakítja az akcióját. Mert mi a teendője egy katonának, aki még nem elég erős a felsőbb kaszthoz, de már túllépte a betanításra szánt időszakot? Hogy minél több lelket kaparintson meg, hogy bővítse a saját maga kincstárát, és ezen munkálkodott a pokoljáró is, amíg Martin félbe nem szakította. Pedig, látszólag a hölgy már majdnem beadta a derekát, már készült volna kimondani az igent, és ezzel megpecsételték volna a lelkét, a sorsát, de szerencséjére, vagy esetleg balszerencséjére Martin éppen időben érkezett, hogy ettől megmentse. Mert hát, nyilván nem véletlen akarta magát odaadni a démonnak, de most veheti úgy is, hogy kapott egy második esélyt, amit érdemes kihasználnia. Csak, így már belátást nyerhetett a természetfeletti lények világába, ezáltal vehetik beavatottnak. De addig jó, amíg csak úgy tudja, hogy csak a lélekrablók munkálkodnak. Bár, így már egyenes az út afelé, hogy hajoljon arra, hogy az angyalok is esetleg valós lényeg. És jöhet a következő megkérdőjelezhető faj... de erre választ sose fogunk kapni, az már a saját maga ügyes bajos dolga, hogy lerója ezeket a tiszteletköröket. Esetleg ő maga is becsatlakozhasson egy adott fajba, amiben a vámpírok és a vérállatok kifejezetten kezesbárányként segédkezhetnek.
Fegyverdörrenések hallhatóak a szórakozóhely mögötti sikátorról, ám erre aligha figyel fel valaki, tekintettel arra, hogy bent bömböl a zene, és egymás szavát se hallják meg, csak nagy keservek árán. Martin nem is igen foglalkozik ezzel, hiszen ő ennek tudatában van, és egymás után süti el a fegyvereket, mígnem a másik fél is becsatlakozik a buliba. Elvégre, ne csak a jáger vegye ki a részét a szórakozásból, inkább ő is megdolgoztatja egy kicsit. Pedig a fiatalabbik nyilván örült volna, hogyha minden aszerint történik, ahogy ő azt eltervezte, de a körülötte gerjesztett tűz aligha ad arra lehetőséget, hogy bebizonyítsa, már pedig ebben a helyzetben ő a vezető fél. És a vezetés kis tétovázás után ugyan, de más kezébe kerül... egy harmadik személyében, kinek káprázó alakja rögtön elbűvöli a vadászt, hiszen még sose látott hozzá hasonlót. Értsük úgy, hogy nem került még testközelbe angyallal, de nőként sincsen hozzá fogható, legalábbis ez az ő állítása. De, amíg a segítsége nem mozgósítja magát, ő próbálja magát valamilyen formában menteni a tűzcsóváktól, és lövésekkel próbálja meg legalább lelassítani a démont, ha már máshogy úgyse tud magán segíteni. Az ütő viszont még benne is megáll, amint a jég rideg, de agresszióval túl fűtött tekintetet viszonylag közelről veheti szemügyre, és egy pillanatra a kezével próbálja magát védeni, de megkönnyebbül, mikor a fehér szárnyak körülveszik, és a sokkal kellemesebb arcot veheti szemügyre. Szemei elkerekednek, és elképedt arccal hátrál hátrébb, mikor az angyal megfordulva a démon "jóléte" felől kezeskedik. Martin kapva kap az alkalmon, hogy hátráljon a fal irányába, és a háttérből vehesse figyelemre az eseményeket. Egyértelműen lenyűgözi az angyal fegyvere, a hibátlan penge, és annak kisebb suhanása, ahogy kirántja a hüvelyéből. Hibátlan, és páratlan fegyver, amiről egy jáger csak álmodni merhet. Tekintete a saját tőrjére, és utolsó, kicsit nagyobb pisztolyára terelődik, majd kicsit odébb állva, hogy a démon a célpontjává váljon, előkapja a lövőeszközt, és elsüt egy-két lövést, amivel láthatóan csak még inkább haragra gerjeszti. Hát, egy haragdémont nem nehéz felidegesíteni, ez egy bizonyított tény, már azt hitte, hogy az a maximum, amit az elején produkált. Hát, tévedett... a sértett fél rögtön megpróbálja magát kiszabadítani az angyal karmai közül, hogy ismét a fiatal fiúnak ronthasson, ki csak egy fél lépést tesz hátra. Zavarja az, hogy ő gerjesztette magára Lucifer fattyát, viszont a harcot mégse vívhatja meg maga, ehelyett teljesen másra kell bíznia a feladatot, akinek bele se kellett volna folynia, és most ő próbálja kordában tartani az ellenfelet, aki minden erejével azon van, hogy megszabadíthassa magát a fehér szárnyútól.

Arckifejezéséből adódóan nem tűr ellentmondást, de azért meginog a lába, mikor a démon láthatóan nem úgy reagál az ezüst golyókra, amire ő számított. Reménykedett benne, hogy egy-két lövés a szív tájékába, és máris magáévá tudhatja a győzelmet, és sikerként elkönyvelheti, de ahelyett, hogy megadva magát a koszos földre hullna, több sebből vérezve, ugyan úgy talpon van, és ő is szemrevételezi, ahogy gyógyulnak a sebei. Egy kis ideig néma csönd ül közéjük, se fegyver nem sül el, nem érkezik tűz, de még víz se, ezáltal csak a különböző zenéket lehet bentről hallani, néhány felkiáltással. De a csoda nyilván nem tart örökké, szinte egyként tekintenek fel, ki ki a másik szemébe, és egyértelműen mindkettejük szemében ott ég a harag. A démon Martin iránt érez mérhetetlen gyűlöletet, amiért ujjat húzott vele, a fiú viszont önmagára mérges, amiért nem gondolkozott előre. Anyja egyértelműen a fejébe verte a sérülékeny fajok listáját, amin, így utólag rájőve ő is tudja, hogy nem szerep se a démon, se az angyal. A félteremtény leszármazottjaikkal ugyan el tudnak bánni, hogyha jó helyen céloznak, de a felsőbbrendűek aligha adják be a derekukat. Csak az általuk képzett fajok azok, akik elhullanak a jáger fegyverek miatt, a démonok viszont képen röhöghetik őket, hiszen ők kizárólag angyal fegyver által sebezhetőek, és kiírhatóak. Őket viszont természetükből, és félelemből adódóan inkább nagy ívből elkerülik. De nem mindenkinek lehet szerencséje, olykor felüti a fejét a színen egy-két jótevő, kik mentik azokat, akiket alkottak, a vadászokat, akik esetleg nagy fába vágták a fejszéjüket. Martin is ilyen nagy szerencsének örvendhet az angyal személyében, ki pont jókor érkezett, tekintettel arra, hogy a fiatal férfit már kezdte elhagyni a reménye, és úgy hitte, hogy ha máskor nem, de most biztos, hogy a saját hülyeségének következtében fogja halálát lelni. Jogosnak is érezte volna, tekintettel arra, hogy mindenki a hibáiból tanul, ki milyen mértékben. Hát, neki ez lett volna a végzete, hogyha az égben járók egyik küldötte nem védené még most is, mintha legalábbis valami kötelessége lenne. Máskor csak anyjától számíthatott segítéségre, most viszont egy nagyobb rangúnak köszönheti ezt meg, még ha nem is a szó szoros értelmében, csak a tekintetével, ami tükrözi a háláját, de ugyanakkor a félelem is ott tükröződik benne. Mert kétség kívül fél a démontól, már egyenesen retteg... Viszont tudja értelmezni, hogy miért is nem ölte már meg az angyal az adott pillanatban a démont, és észbe kapva rántja elő a fegyverét, hogy némileg sikertelen lövésekkel áraszthassa el annak a testét. Amikor az ki akar szabadulni a tartásból, Martin tesz hátra egy lépést, és mikor kitöri magát, már emelné fel a fegyverét, hogy megfékezze, csakhogy a nő hamarabb reagál, és drasztikus lépésekkel sújtja az immáron kettejük ellenfelét.
- Az anyám... -válaszol közben halkan a feltett kérdésre, és csak tátott szájjal figyeli a lesújtott démont, ki félig térdepelve előtte markolássza a sebet a sarkán, legalábbis az ép karjával. Megrökönyödve áll, úgy gondolja, hogy egy lépést se tudna megtenni, a lábain mintha több kilós súlyok lennének, csak áll egy helyben, és váltogatja a két fél között zöldes tekintetét.
- Én... én nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet lenne... -ugyan mondata ezt sugallja, ahogy arckifejezése is, de végül a kezébe veszi a kardot, és ámulva veszi szemügyre azt, jobbjában tartva a markolatát, bal kezével pedig tartja a könnyű pengét. Gyönyörű darab, ehhez kétség se fér, de nyilván ő maga nem tudná forgatni.

Egyáltalán nem áll szándékában ellenkezni, mikor az angyal úgy dönt, hogy a saját kezébe veszi az irányítást, Martin előszeretettel adja át neki a jogot, és ő a hátrálásával a tudtára is adja, hogy csak nyugodtan tegye azt, amit jónak lát. Megrökönyödve nézi, ahogy az angyal lefogja a nagy erővel küzdő démont, akinek viszont még így sincs elég ereje ahhoz, hogy kitörje magát a szorításból. Nem elég idős, nem elég szemfüles ahhoz, hogy túljárjon a szárnyas egyed eszén, egyszerűen csak saját magát hergeli fel azzal, hogy nem engedi, hogy úgy táncoljon, ahogy fütyülnek. Szemmel láthatóan is tudni lehet, hogy nincs is más vágya, minthogy végezzen a jágerrel, aki haragra gerjesztette, és a démon nyilván addig nem engedi el, amíg nem éri el végső célját. Csak, hogy ehhez a nőnek is van egy-két keresetlen szava, amit ugyan nem is szándékozik kimondani, de tetteiben egyértelműen lehet látni, hogy márpedig nem fogja hagyni, hogy az ő jelenlétében megöljék a pártfogoltját, aminek Martin csak örül, mint majom a farkának. Azonban még ő maga is tesz egy-két sikertelen lövést, ami tény, hogy oda megy, ahova ő azt szánta, de még csak véletlen se okoz halálos sebet a másiknak, csak ismét szítja vele a feszültséget, olyannyira, hogy a sérült fél kibontja magát a finom ölelésből, és tesz pár lépést felé. A fiú szemei elkerekednek ennek láttán, és ő is megkísérel egy fél lépést hátra tenni, de ami ezután következik azzal eléri azt, hogy az álla a földhöz közeli irányt tegyen. A fegyver nemes egyszerűséggel vágja át a húsát, kezdve a sarkánál, folytatva a karjánál, ezzel harcképtelenné téve őt. Persze, még így is tudna mit kezdeni a leggyengébb egyeddel, de láthatóan jobban el van foglalva azzal, hogy saját magát sajnálja.
- Erre már magam is rájöttem -köpi ki a szavakat, tekintetét le nem véve az előtte térdelőről, aki még így is vet rá egy haragos pillantást, de mit se foglalkozik ezzel, hiszen nem tűnik már különösebben ijesztőnek a számára. Eddig azért megfutamodott volna tőle, azzal a mondattal, hogy szégyen a futás, de hasznos, most viszont legszívesebben képen röhögné, még ha nem is az ő jóvoltából lett a földdel egyenlő.
- Azt viszont kétlem, hogy képes lennék az alkalmazására, még ha csábító is az ajánlat... -nem csak tekintete árulkodik lenyűgözöttségéről, ez mind a hangjában is fellelhető, ahogy a kezében tartott fegyvert csodálja. Nem minden jágernek adatik meg, hogy egy ehhez hasonló kardot tarthat a kezében, de ő ezt is megtapasztalhatja, attól független, hogy személyében még valamilyen szinten egy zöldfülű vadászról is beszélhetünk. Azonban a következő mondatok hallatán még ő is felkapja a fejét, és szemét átvezeti a nő arcára, még ha a szemét nem is láthatja. Nem tudja, hogy mégis mi tévő legyen, megkísérelje saját kézzel megölni a démont, vagy inkább hagyja az angyalra. A tétovázás viszont nem tart sokáig, hamar megkapja a választ önmagától, és tesz egy bizonytalan lépést a démon irányába. Megragadva annak állkapcsát fordítja maga felé, hogy a szemébe nézhessen, ami még mindig ég a haragtól, de már a tehetetlenség is helyett kapott benne. A kard hegyét a mellkasához, nagyjából a szíve helyéhez nyomja, finoman, de még így is kiserkent belőle pár csepp vért, ami átlátszik a szürkés árnyalatú ingen. Nem sieti el, minden pillanatát ki akarja élvezni, és még ha ügyetlenkedésnek is tűnik, ahogy csak egy kicsit nyomja beljebb a penge élét, egyáltalán nem annak szánja, csak látni akarja, hogy csendben, és magatehetetlenül szenved a kezei alatt a pokolbéli.

Nem mondható meglepőnek, hogy egyáltalán nincs ellenére a tudat, hogy a démon harcképtelenné vált, még ha ez nem is a saját neve mellé írható fel. Ettől független az arcán egy elégedett mosoly ül meg, ahogy a másikat figyeli, ki térdepelve próbálja magában tartani a kiabálását, vagy az esetleges szitkozódást, amit nyilván jogosnak találna mind az angyal, és Martin irányába is. Azzal viszont csak olajat öntene a tűzre, mert tény, hogy még van esélye megmenekülni, hogyha szárnyas barátunk is úgy látja jónak, és egy figyelmeztetéssel elengedi. Azonban ez a lehetőség pillanatok alatt tovaszáll, amikor is Martin a kezébe kaparintja a fegyvert, amit alaposan, négyzetméterenként átvizsgál. Ő maga is reménykedett benne még annak idején, hogy majd esetleg lesz lehetősége magához kaparintani egy ilyesfajta fegyvert, de nem mert túl nagy reményeket hozzáfűzni. Most viszont, hogy szemrevételezheti, minden valóságosnak tűnik, és tudja, hogy ezzel mi is a célja az angyalnak. És tény, hogy eddig meg akarta ölni a pokollakót, de most, hogy tényleges lehetőség nyílik rá, úgy tűnik, mintha meg akarna hunyászkodni, és visszaakarná dobni a fegyvert. Tényleg úgy gondolja, hogy nem méltó a használatára, ám mikor az angyal látszólag is szánalmasnak találja a tettet, miszerint ezek után úgy dönt, hogy másra bízza a feladatot, összeszedi a maradék kis lélekjelenlétét, és tesz a térdelő felé egy lépést, azzal nekinyomva a penge hegyét a férfi mellkasához. A pillanatnyi kétségbeesése amilyen gyorsan jött, olyan sebességgel is távozik, és szinte élvezettel nézi a másik szenvedését, ahogy lassan belehatol a húsába a fenséges fegyver. Lassúak de kimértek a mozdulatai, szája szegletében egy arrogáns mosoly kap helyet. Mozdulatai viszont hiábavalónak tűnnek, hiszen a fegyver úgy siklik át a férfi mellkasán, még ahogy a kés szeli a vajat, és magával rántja a jáger kezét is. Erősen szorítja még mindig a markolatot, másik kezével a démon vállát, és csak próbálja felmérni a helyzetet, hogy tulajdonképpen ezt a hirtelen reakciót minek is köszönheti.
- Mit tudom én, de most nem is érdekel! -hagyja el végül a száját, majd tesz hátra egy-két lépést, ahogy az angyal megszabadítja őt a fegyvertől. Szemeiből az értetlenség minden egyes jele kivehető, tekintettel arra, hogy az imént még azt akarta a másik, hogy ő végezzen a démonnal, erre fel csak annyi szerepe volt benne, hogy fogta a gyilkos fegyvert.
- Az előbb még azt akartad, hogy én végezzek vele... aztán meg nem hagyod, hogy a saját módszereim szerint tegyem azt? -felvont szemöldökkel mered bele a láthatóvá vált, világtalan, kék szempárba, hitéből kitérve mutogatva a már por formájában jelenlévő harmadik személy felé. Fejét ingatva, csípőre tett kézzel nézi, ahogy az eső lassan elsodorja a maradványokat, és a zene, mely ismét elindult, szinte léket váj a köztük kialakult csendbe.