Lépj közelebb
Nem harapunk nagyot
• • • • • • • • • • •
Ádáz harcok dúlnak a békés élet színfalai mögött. Hosszú évszázadokon átívelő harcok, melyeket nem mi vívunk, nem emberek emberekkel. Nem anyagi javakért, ásványkincsekért, szabad területekért, tiszta vízért, hatalomért. Egyszerű halandóknak álcázott emberfeletti lények mindennapos, vérgőzös küzdelme ez, melynek tudtunk nélkül mi magunk vagyunk hús-vér díjai. Némelyek számára az ereinkben futó életesszencia, a fizikai testünk szolgáltatta táplálékforrás, míg másoknak a lelkünk,a benne fodrozódó érzelemhullámok jelentik a zsákmányt. Fiatalságodra, ártatlanságodra, erényeidre, bűneidre éheznek, lerágnak, lenyúznak rólad mindent behabzsolnak, felfalnak, kiszürcsölnek, elemésztenek.Itt sosem lehetsz biztonságban. Ha bátornak hiszed magad, lépj közelebb és engedd, hogy körülvegyen a Sötétség.
• • • • • • • • • • •
Karakternév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Suttogó hangok
Az utolsó posztok

•• Another way out ••
Vas. Szept. 11, 2016 11:35 pm
Adam Terach
•• Hell Or Heaven ••
Szer. Szept. 07, 2016 7:35 pm
Vendég
•• Avatarfoglalás ••
Pént. Május 27, 2016 9:05 pm
Alexander Warlow
•• Riggins bár ••
Vas. Feb. 21, 2016 11:12 pm
Marilyn Scarlett Revedune
•• Riggon's Bar ••
Szomb. Feb. 13, 2016 7:18 pm
Marilyn Scarlett Revedune
Pént. Jan. 29, 2016 7:04 am
Vendég
•• Skulduggery ••
Hétf. Jan. 04, 2016 4:57 pm
Vendég
•• Jocelyn & Owen ••
Szer. Dec. 09, 2015 1:35 am
Owen N. Woods
Szomb. Nov. 28, 2015 7:15 pm
Vendég
Kedd Nov. 10, 2015 7:41 pm
Vendég
Chatbox fal
Beszélgess és üzenj
Visszhangzó léptek
Az oldalon tartózkodók

Jelenleg 24 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 24 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (198 fő) Szomb. Okt. 19, 2024 8:50 pm-kor volt itt.
Fórum
Fajok nyilvántartója
az oldal statisztikája
Faj
Férfi
•• Angyal
1
1
•• Nephilim
0
3
•• Démon
0
3
•• Scarba
1
1
•• Succubus
1
0
•• Vérmacska
5
1
•• Lycan
0
5
•• Vérbestia
1
0
•• Wicca
4
2
•• Vámpír
0
7
•• Dhámpír
4
0
•• Halandó
8
3
•• Jáger
7
5
•• Spiritiszta
2
0

Megosztás
 

 Hector & Sonja


Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Vendég
avatar
Vendég
The monsters among us


Hector & Sonja  Empty



Hector & Sonja    Hétf. Aug. 24, 2015 7:11 pm


Mézarany, szálldosóan puha sörényébe szaggat az égre nyurgult lombhullatók között nyargaló szél, fújtatástól tágult orrlyukaiba ki-be zúdul a balzsamosan hűs, erdő illatú levegő. Hosszú, búzakalász színű, selymes szőrrel takart patái fekete földet kapálnak fel a ritkás aljnövényzettel szőtt talajból, fátyolként utána úszó, felcsapott farkába bele-bele kapnak a kinyúló ágak horgas-göcsörtös ujjai. Tüdejét, ereit jólesőn feszíti a szervezetébe hörpölt, harmatfriss, ezerízű oxigén, vére – akárha dízel üzemanyag volna – pezsegve, forrva fűti dörömbölő szívét, szélvészgyors tempóba hajszolja vibráló izmait. Áthevült bőrén verítéktajték habzik, hallójáratait a szervezetét doppingoló, fortyogó életesszencia vad zubogása és a menetszél éles süvítése tölti ki.
A fák koronáit perzselő Nap tüzes sugarait vékony, zöldarany fénysávokká szitálják a lombok, a varázsos, meleg derengésben bágyatag, muslicaparány rovarok rajzanak lustán, pufók, szorgos méhek döngenek a bokrokon nyiladozó, nektártól roskadó, vajfehér, kökénykék és mályvalila, szív-, harang-, és csésze formájú virágkelyhek körül, pazarszép, karcsú pillangók lebegnek sziromról sziromra, a szárnyaikon szivárványló hímporszemcsék szikrázni tetszenek a smaragdos ragyogásban. Aranytorkú madarak dalolnak-neszeznek a dúsan habos levéltakaróba burkolt koronák rejtekében, rágcsálók motoszkálnak a vastag kérgű törzsek tövében sarjadó törpepáfrányok és pajzsikák recézett szegélyű levélernyői alatt. Őzek kergetőznek a cserjésben, rozsdabarna villanással tűnnek fel, majd el a bokrok között. Élettől lüktet a táj, élettel fűszerezett a levegő.
A paradicsomi ligetben vágtató, szabadság-részegült, karamellszín paripa körül eozinos csíkokká mázolódik a festői környezet és bár felfogja a körülötte rajzó bogarak önfeledt-pilledt táncát és a fészkelő pacsirták és rigók örömittas csivitelését, mégsem köthetik le figyelmét, hiszen önnön szabadságától részegülten, saját, belső mámorától ostorozottan nyargal a sudár fák között.
Aztán a lobogó sörényű, ívelt nyakú kanca teste zsugorodni, szépen izmolt, hosszú lábai rövidülni kezdenek, a fényes, gyantabarna paták kicsiny, szénfekete karmokban végződő ujjakká alakulnak, szálldosó farka tömött, bársonypuha szőrpamaccsá lesz, sima, aranyfényű szőrzete sűrű, ezüstszürke bundává formálódik, mandula szemrései kikerekednek, bennük szurokszín gombszemek kapnak helyet, bajszai megnyurgulnak, hegyes fülei gömbölyded, apró porckagylókká törpülnek kicsiny fejének két oldalán.
Felpattan a legközelebbi tölgy szürkésbarna törzsére, majd a kéreg egyenetlen felszínén megkapaszkodva felvillámlik a bujazöld lombkoronába. Repülőmókusként, ágról ágra, fáról fára rugaszkodva folytatja száguldozását. Minden ugrás után, miután eldobbant az elhagyni kívánt, hajtásoktól zöldellő vesszőről, szétterpeszti végtagjait, ekképpen tárva ki az azonos oldali mellső-, és hátsó lábai között feszülő, piheszőrrel borított bőrlebernyegeket. „Vitorláinak”, valamint pillesúlyának köszönhetően könnyedén felfekszik a levegőre, mintegy ráhasal a kedvező irányú szélre. Ily módon akadálytalanul siklóernyőzhet egyik növényóriásról a másikra, egyszerre élvezve ki a szökellésekkel vegyített lebegés sodró lendületű mozgássorát.
Miután maga mögött hagy cirka fél tucat sudár tölgyet, néhány köpcös égert és jó pár kerek lombú, filigrán törzsű kőrist, egy napfényben fürdőző, színpompás virágszőttessel takart tisztást pillant meg, amint ezüstcsillámos bundával kárpitozott, sugárhajtású golyóbisként robban ki az egyik kócos-bogas, kiterjedt levélkorona árnyas-hűs gyomrából. Borsnyi gombszemeit suhantában emeli a vakítókéken ragyogó, felhőtlen égboltra és az aranysugarait tékozlón ontó, izzó fényglóriában ülő napkorongra. Szíve megdobban, vére megárad. Új igény tör fel bundázott mellkasából. Szabadságtól túlcsordult, mámorossá részegült lelke immár nem szökellni, ugrándozni vágyik. Repülni, szárnyalni akar. Elég volt a szőrborítású bőrlebernyegekkel való siklóernyőzésből, pillekönnyű tollakra áhítozik, tollakra, melyek égbe emelik, szférai magasságokba röpítik. Parányi lábait kapkodva, izgatottságtól remegő bajszokkal és lesunyt fülekkel, rágcsálókra jellemző villámtempót diktálva cikázik végig egy lombból kimeredő, ujjnyi vastag ágon, miközben elméjében máris egy másik, magára öltendő állat formája képlik fel. Egyetlen szívdobbanásnyi időre sem torpan meg, gondolkodás nélkül rúgja el teniszlabdányi gömbtestét a trambulinként használt gallyról, hogy aztán, félúton az üdezöld fűszőnyeg felé zuhanva, habfehér, humuszbarnával pettyezett tollpalástot, erős szárnyakat, élesen villanó, obszidiánfekete, szigorú ragadozószemeket, horgas-gyilkos, hamuszürke csőrt, hajlított pengékre emlékeztető, grafitszínű karmokat növesszen.
Nem érhet földet, mielőtt kikericssárga, begörbített ujjai a tisztás növénytakarójába markolhatnának, tekintélyes fesztávolságú szárnyai legyezőkként tárulnak ki, majd rebbennek a talaj irányába, hogy kecses lendülettel a levegőbe emeljék karcsúvá nyúlt testét. Ezúttal fejedelmi küllemű vadászsólyomként fúrja magát a búzavirágkéken lüktető, kupolaként kereklő ég és a tűzben forgó héliumgolyó felé. Tűfoknyivá zsugorodott pupilláit izzó hegyű karókként nyársalják fel a szemébe vágó napsugarak, az agyába döfő, gleccserfehér fájdalom végigszúrja idegpályáit, jégszikrákat ékel sejtjeibe. Mintha gyötrően szép tűzijáték ropogna a fejében. Tébolyult szomjúsággal fogadja a jegesen parázsló, mámorító kínt, magába hörpöli, felhabzsolja oroszlánrészét, a maradékot emlékeibe vési, tudatának eldugott, borzongató-gyönyörű élményeket rejtő kincsesládájába raktározza.
És ahogy napfény-vakítottan, világtalanul szárnyal egyre feljebb és feljebb törve a magasba, veszélyesen hegyeslő, ölésre termett csőrét diadalvijjogásra nyitja a szétszakadni kész keblét feszítő, vad örömujjongás, az izmait doppingoló és vérét hevítő, szilaj életigenlés.

~ ~ ~

Zsemleszín alapon rőt csíkozású bársonybundát öltött, rozsdabarna szemű, puha léptű, tömör szőrméjű macska-testben mássza meg az ablaka előtt sudárló nyírfát. Opálüveg karmai mélyen belevájnak a fehér törzs sima felületű kérgébe, ahogy egyre feljebb tornázza magát az olivazöld levélkoronával ékített növényóriáson. Végül, az egyik vaskosabb ágon végigszaladva, majd onnan könnyed ugrással elrugaszkodva, a hattyúszín márványpárkányra huppan. Nesztelenül oson be a résnyire nyitott ablakon, talajra ékező bársonytalpai nem vernek zajnak a szobáját burkoló, vajszín kövezeten. Amint megveti lábait a földön, felölti eredeti, humanoid alakját. Csupasz, atyjától örökül kapott, alabástrom bőrén végigsimít egy, a háta mögül érkező, hűs érintésű légáramlat. Mintha anyagtalan szellemujjak cirógatnák végig lúdbőr csipkézte felhámját, mintha súlytalan, levegőből szőtt fantomsál siklana végig pőre tagjain. Oly sok időt tölt állatbőrben, szőrköntösbe bújva, hogy már-már elfelejti, milyen nagyon érzékeny tud lenni fedetlen emberi bőre. Receptorok milliói várják húsába ágyazva a külvilágból érkező ingereket, melyek mintha puszta idegvégződéseit stimulálnák.
A könnyű széllökés meglibbenti az arannyal futtatott karnisról alácsüngő, fátyolfehér, finom szövésű organzafüggönyt, majd keresztülsuhanva a letisztult eleganciát sugárzó, pasztellszínek uralta helyiségen, megcsilingelteti a plafonról lógó kristálycsillár hidegen villanó ékkőfüzéreit. A tündöklővé csiszolt, egymáshoz ütődő holdkövek dérfehér, jéglila és fagykék szikrákat pattogtatnak maguk körül, szivárványossá törik, felragyogtatják az üvegen betóduló napsugarakat. Ragadozógyorsasággal – talán még ott dolgoznak benne a macska-reflexek - pördül a hangforrás irányába, összeszűkülő szemeit elkápráztatja a szél macerálta füzérek fényjátéka.
Miután kellően kigyönyörködte magát a jégtüzű kövek sziporkázóan látványos előadásában, futó pillantást vet a szembeni szekrény ajtaját képező, tekintélyes méretű tükörre, melyben egy meztelen, nyúlánk alkatú, datolyabarna hajú, vízkék szemű, húszas évei derekán járó, sápatag lány néz vissza rá.
Nem merül bele képmásának tüzetesebb, részletekbe menő megszemlélésébe, nem veszi leltárba mások által csinosnak mondott vonásait, kellemesnek titulált idomait. Sosem volt maximálisan elégedett emberi küllemével, mindazonáltal jelentősebb kifogásolni valót sem talált rajta soha. Mint minden nő (és ide értendőek az önnön szépségüktől eltelt, önhitt példányok is), ő is fel tudna sorolni olyan esztétikai hibákat magán, melyek – ha nem is zavaró módon - de megbontják testének szimmetriáját. A szimmetriát, mely egyenlő a tökéletességgel. És bár e húsburok korántsem makulátlan, mégis természetesen mozog benne, együtt él vele, időről időre felveszi, viseli, akár bármelyik másik bőrét. Eredetileg félvér humanoid lényként, egy halandó nő és egy vámpír férfi utódaként látta meg a napvilágot, azonban születése óta birtokolta a képességet, mely lehetővé teszi, hogy bármely, a Földön jelenleg élő állat irháját magára öltse. És ha emberi alakja nem is, állati formái makulátlanok. Visszaköszön bennük a Teremtő művészi zsenialitása.
Elfordul a tükörtől, ráérősen a baldachinos ágyhoz lép, majd lehajol, hogy végighúzza kezét a vajfehér szaténlepedőre terített estélyi ruhán.
Érzi a tenyere alá simuló, csúszósan lágy szövet hűvösét, az ujjbegyeibe ágyazott idegsejteket kacéran, de gyöngéden cirógatja a szeme színével tökéletes harmóniát alkotó, akvamarin selyem. Tekintete ráérősen araszol végig tükörfényes anyagon, aztán kezeit óvatosan a finom szövet alá csúsztatja, és maga elé emeli az egyszerű vonalvezetésű, földet söprő, kétoldalt csaknem combtő magasságig sliccelt, spagetti-pántos, visszafogottan kihívó ruhakölteményt. Zsákmányával a tükrözött ajtajú, kétszárnyú, aranyozott növényindákkal ékített, hószín szekrény elé lép. Rövid szemlélődést követően, bárminemű alsóruházatot mellőzve, gyakorlottan belebújik a felhőtlen ég kékjét visszatükröző estélyibe. Kellemesen végigbizsergeti bőrét a testén végigsikló selyem hűvöse és csuszamlós simasága, melytől olyan érzés keríti hatalmába, mintha balzsamos, borzongatóan hűs folyóvíz örvénylene körülötte. Ujjai közé csippenti az oldalán futó, rejtett cipzár parányi fogóját, hogy azt felfelé húzva összeillessze az elváló szövetrészekhez varrt, kicsiny fémfogakból álló zárláncokat. Miután rögzítette magán a felsőrészén feszülőbb, szoknyarészen lazább öltözéket, lassan körbefordul a tükör előtt, hogy szemrevételezze toalettjét. A szekrényajtónak hátat fordítva átsandít válla felett, hogy megtekintse magát hátsó nézetből is. A merészen kivágott égkék szövet láttatni engedi elegánsan csontos hátát; lapockáinak finoman elősejlő lapátjait, a köztük futó gerincoszlop árkát, a hozzájuk kapcsolódó bordák vékony íveit és a keresztcsont két sorban elhelyezett, borsnyi mélyedéseit. Mivel a ruha alatt teljesen meztelen, nem keresztezi hátát a melltartó pántja, csípőjén nem vág be az alsónemű gumírozása. A selyem úgy tapad testére, mintha bőrének nyolcadik, szervesen hozzá nőtt rétege volna. Újfent szembe fordul a tükörrel, kritikusan megszemléli haját. Szabadon áradó fürtjei lágy hullámokba rendeződve omlanak vállai köré. Úgy határoz, hogy ezúttal – szokásától eltérően – nem béklyózza kontyba vörösarany fényű, barna tincseit, azonban, ha frizurát nem is készít magának, de némi sminket csak felvarázsol az arcára. Kovácsoltvas fésülködőasztalához vonul, helyet foglal a hattyúszín selyempárnával kényelmesített karosszékben, jobbjával bőre árnyalatához passzoló kőpúdert, baljával hozzá való, dús szőrözésű ecsetet ragad. Szakavatott mozdulatokkal viszi fel arcára a gyöngyházfényű szemcsékkel gazdagított, élettelin rózsálló arcszínt biztosító port, aztán a púderes tégelyt ezüstös szemhéjfestékre cseréli. Leheletvékony rétegben hordja fel a célterületre a finom anyagot, épp csak annyit alkalmazva belőle, amennyi ahhoz szükséges, hogy a jégszikrás mikroszemcsék meg-megcsillanva felerősítsék és deres árnyalatúvá hűvösítsék íriszeinek kékjét. Eztán tust vesz magához, hogy fekete csíkot húzzon szemhéjára. Spirállal teszi hangsúlyosabbá pillát, halvány, rózsás pírt hint arccsontjaira, hogy élettel telibbé varázsolja és kiemelje vonásait, végül, a művelet megkoronázásaként színtelen szájfényt ken ajkaira. Kritikus szemmel vizsgálja meg művét, majd maga elé húzza az asztal üveglapján a királykék plüssel bevont, drágaköveket rejtő, kincses ládának is beillő, többszintes ékszerdobozt. Lassan emeli fel a szelence tetejét, szemeit elvakítják a bársonypárnán szikrázó, fehér-, és sárga-aranyba foglalt lángolónak tetsző rubinok, élénkzölden villanó smaragdok, mélykéken csillogó zafírok és jégszikrákat szóró gyémántok tüzei. Nem kísértik meg a csillagászati árfekvésű ékszerek, kiemeli a nemesköveket dédelgető felső tálcát, hogy a hivalkodó, üresen ragyogó ásványokat félretéve a ládikó alján bujkáló, misztikusabb, ritkább, izgalmasabb kincsekhez férjen. Szemmel látható áhítattal emeli ki a doboz gyomrából az általa favorizált, ritkán viselt, de hőn kedvelt ékszerkülönlegességeket. Felkapcsolja nyakára a fehérarany növényindák közé ékelt, különböző nagyságú, sima felületű gömbökké csiszolt, hol jégkéken, hol dérlilán lumineszkáló holdköveket, fülcimpáiba helyezi a nyakékhez tartozó, borsó méretű golyóbisokat, bal kézfejére erősíti a gyűrűkkel egybekötött, holdkő-gömböcskékkel szórt karkötőt, melynek csuklót övező, indákkal ékített, merev, szoros perecét vékony aranyláncok fűzik össze a négy darab, ujjaira csúsztatott karikákkal. A felékszereződés folyamatának lezárultával visszahelyezi a drágaköves tálcát az ékszerdobozba, végezetül a fényűzőn sziporkázó csecsebecsékre zárja a fedelet.
Egyenes tartással emelkedik fel a székről, hogy piperéit hátrahagyva – a toalettjéhez illő lábbeli felkutatása érdekében - visszatérhessen szekrényéhez. Épp abban a pillanatban lép bele jobb lábával fémes hatású, ezüstszínű tűsarkúiba, amikor sürgető kopogás rezegteti meg dobhártyáit. Sietősen ölti fel bal cipőjét is, majd a hálótermét elszeparáló ajtóhoz vonulva markába zárja a kifényesített rézkilincset és feltárja a nehéz rózsafalapot. A rézveretes küszöbön túl Apja hajlott korú, karót nyelt komornyikja várakozik gondterheltté gyűrt homlokkal.
- Bocsásson meg, Kisasszony. William megérkezett és lent várja a szalonban. – recsegi a tejfehér hajú, halandó férfi száraz falevelek zizegéséhez hasonlatos orgánumán, miközben enyhén, derékból meghajtja magát. Sonja hallani véli, ahogy az idő koptatta porcok nyikorogva fordulnak el egymáson.
- Köszönöm, Bartholomew. Már úgyis elkészültem. – válaszolja halvány, részvétteljes mosollyal szája sarkaiban, és úgy kell visszafognia magát, hogy ne lépjen az öreg szolgálóhoz, hogy annak törékeny vállai alá nyúlva, óvatosan kiegyenesítse a férfiú rozogává avult gerincoszlopát. Az egyetlen ok, amiért nem siet a komornyik segítségére az, hogy nem kívánja megsérteni a korosan is módfelett büszke, méltóságteljes gentleman önbecsülését.
Halkan teszi be maga után az ajtót, majd a még mindig kétrét görnyedt tartásba merevedett alak mellett elhaladva a széles, kanyargós márványlépcsősorhoz járul, hogy aláereszkedve csatlakozhasson állandó kísérőjéhez és egyben testőréhez, aki minden – leszámítva persze állati alakban tett, titkos útjait - házon kívül megejtendő eseményre vele tart, Apja szigorú parancsa szerint.
Negyven perccel később, miután az örökkön kifogástalan toalettben feszítő, széltében, hosszában jelentékeny termetű, gazfickósan jóképű William-mel az oldalán elhagyja a dohánybarna Royce kényelmes bőrülését, a nem csekély mennyiségű aranyfüsttel, márvánnyal és bársonnyal ékített, gyertyalángok ezreivel hangulatosított bálterembe lép. Körbehordozza tekintetét a pazarul elegáns helyiségen; végigpillant a vakítófehér damasztterítővel takart, ínycsiklandozó illatú és küllemű, földöntúlian ízletesnek ígérkező finomságoktól roskadozó asztalok kínálatán és az egybegyűltek színpompás forgatagán. Kifinomult érzékeit többfrontos támadás éri az ingersokaságban; orrába illatkavalkád robban, látóidegeit drágakövek szivárványos izzása, drága kelmék színörvénye zsibbasztja, bőrét a vendégekből áradó, párás testhő nyalogatja. Nem ez az első estély, amin részt vesz, elvégre rajongásig szeretett és mélységesen tisztelt Apja – amellett, hogy befolyásos „ember” lévén szinte minden hétre meghívást nyer egy-egy nagyobb társadalmi eseményre – sűrűn rendez maga is fényűző bálokat, ilyen-olyan apropóból, hol saját hajlékában, hol kinti helyszíneken ejtve szerét az illusztris összejöveteleknek.
- Innom kell valamit. – leheli maga elé tikkadó torokkal, szárazon forgó nyelvvel, enyhén szédelegő fejjel, rádöbbenve, hogy túlságosan régen vett magához táplálékot.
- Mondjuk pezsgőt. – teszi hozzá, noha pontosan tudja, hogy a vámpírvéren kívül semmi sem fogja eloltani a nyelőcsövét módszeresen perzselgető szomjlángokat. Eközben természetesen azzal is tisztában van, hogy Apja, ereinek éltető, merlot-vörös, mustsűrű, ezerízű nektárjával egyetemben később érkezik az estélyre.
Addig is muszáj lángoszloppá gyulladó szervezetébe juttatnia valamiféle folyadékot.
Mielőtt elhamvad, mint egy lobot kapott pergamenlap.
A következő pillanatban, meg sem várva az oldalához sorolt, megkapóan sármos, hozzá hasonlóan kevertvérű testőr válaszát, eltökélten ugyan, de egyre tompábbá ködösülő aggyal, aszályossá tikkadó torokkal és remegő lábakkal a gyöngyözőborral töltött, kecses kristálykelyheket kínáló asztal felé indul. Fokozódó testi kínjai ellenére bravúros ügyességgel cikázik az elérendő cél, azaz a hívogatóan aranyló nedű felé a lenyűgöző ruhakölteményekben pompálló nők és fess szmokingban hivalkodó férfiak között, kétségbeesett hévvel fúrva keresztül magát a népes-zajos csődületen.
Vissza az elejére Go down
 
Hector & Sonja
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
▲ WORSENING SOULS :: 05. Other places & times
Alternatív játékhelyszínek
 :: Privát játékhelyszínek
-