Oliver & Martin

Az adott egyetemtől pár utcányira vannak, mikor is kiszemelve magának egy üres parkolóhelyet, beáll a kocsival. Néma csöndben ül a volán mögött, meredten bámul ki a szélvédőn, ahogy ismét végigpörgeti a fejében a tervet, és az esedékes hibákat, amik nagy valószínűséggel közbefognak avatkozni, és, hogy ezzel miket is vonnak majd maguk után. Mert hát, mi is a tervük? Betörnek Oliver egyetemére, pontosabban a kémia szertárba, hogy elcsenjenek pár robbantásra tökéletesen alkalmas vegyi anyagot. És, hogy miért? Mert miért ne... hiszen, a maguk módján mindkettőről elmondható, hogy nem normálisak, de emellett a tervezési képességük ott van a szeren. Most viszont úgy érzi, hogy ezt nem gondolták át teljesen jól, még ha eleinte jó ötletnek is tűnt, elvégre, nem árt egy kis izgalom. De most, hogy tényleg teljesíteni kéne, mondhatni inába szállt a bátorsága, még ha továbbra is fűti a tett vágy. Megadóan sóhajt fel, majd bajjóslatúan ingatva a fejét nyúl a kilincs után.
- Nem hiszem el, hogy erre tényleg rábeszéltél... -pillant vissza fivérére, majd kinyitva maga előtt az autót, kiszáll és, mintha legalábbis mindenki tudná, hogy mire készülnek, kissé kétségbeesetten tekint végig a kíváncsiskodó embereken. Alapjáraton nem lehet rajtuk látni semmit, csak két átlagos srácnak tűnnek, akik az éjszakába vágva nekiindulnak egy szórakozóhely meghódításának, vagy esetleg egy éjjeli edzés után epekednek. Mert hát, a táskák, amik egyelőre a hátsó ülésen hevernek, azt a látszatot keltik, mintha azokban törülközők, és váltásruhák lennének. Ehelyett már ő maga se tudná megmondani, hogy miféle szerszámok, és barkácsoló eszközök lapulnak bennük, amivel megkísérelik felnyitni az egyetem ajtaját, ablakát, hátsó bejáratát... már azt se tudja, mit beszéltek meg, az ilyen eszement baromságok lebonyolítója általában Oliver szokott lenni, Martin csak az erőt szolgáltatja hozzá. De valahogy mégis ő szokta húzni a rövidebbet... és megint elkövette azt a hibát, hogy hagyta magát becsaklizni, holott még lenne ideje esetlegesen visszafordulni. Ehelyett kikapja mindkét táskát az autó hátuljából, az egyiket a vállára akasztja, a másikat testvére mellkasának nyomja.
- De ha ebből is rosszul fogunk kijönni -ez az utolsó mondata, amit felé szán, ezután, mint rendíthetetlen ólomkatona, elindul az általa jónak vélt irányba. Egy hangot nem bök ki, amíg oda nem érnek az egyetemhez, csendben vonul előre, oldalán öccsével, aki nyilván még mindig váltig állítja, hogy ebből semmi baj nem lehet, csak elvesznek egy-két cuccot, és már itt sincsenek. Mintha legalábbis olyan könnyű lenne betörni egy marha nagy épületbe, ami nagy valószínűséggel nem a legrosszabb technikával van felruházva, és minden egyes négyzetmétere be van riasztózva. És lássuk be, azért nem kicsi épületről van szó, és ezt Martin is konstatálja magában, ahogy odaérve, földbe gyökereznek lábai pár méternyire a bejárattól. Nagyot nyelve néz végig az épületen, majd tekintetét átvezeti Ollie-ra.
- Te Oliver.... biztos jó öltet ez? Még van időnk meggondolni magunkat -tarkóját dörzsölgetve váltogatja szemét a testvére és az épület között. A próbálkozása viszont egyértelmű, hogy hiábavaló, hiszen Oliver amilyen őrült, és kitartó, nem adja fel egy könnyen. Szinte már bánja is, hogy feltette a kérdést, ezért várva az instrukciókat, lerakja a táskáját a koszos földre.

Vérfarkas léte nem gátolja meg abban, hogy hülyeségeket csináljon, méghozzá nem mással mint az ő kedvenc fivérével aki van, hogy rosszabb mint egy háklis, hisztériás vénasszony.
- Most mond, mikor sült el úgy akciónk rosszul, hogy én voltam a felbujtó? - teszi fel a költői kérdést megállás nélkül dobolva egy dal ritmusát a műszerfalon miközben vidám tekintettel bámul kifelé az ablakon. Viszont a síri csönd hallatán Martinra emeli a tekintetét.
- Ja, hogy akkor változtam át? ... mondasz valamit, igaz! Nem kell okoskodni.... - mintha legalábbis bármit mondott volna. Bírja azt a lenéző tekintetét amivel bámulni szokott rá ha valami hülyeséget mond. Szinte kézzel fogható az undor és az értetlenség ami ilyenkor kiül az arcára és ha valami, akkor ez tudja igazán szórakoztatni Olivert. Ebből növeli energia szintjét, ez tornázza fel az adrenalinját az egekbe és éri el, hogy még nagyobb baromságokat találjon ki.
- Rávettelek de csak mert máshogy feltűnőek lettünk volna és az utóbbi esetet követően... igen ami miattam történt az eset nyolcvan százalékában, szerinted anyu mennyire engedte volna, hogy bármit is csináljunk? Már akkor fent lett volna a plafonon ha rájön, hogy miben mesterkedünk. Szóval ne jajongj itt nekem vagy szállj ki amíg ezt megcsinálom aztán felszedlek valahol... nyuszika - de látszólag Marint se olyan fából faragták aki egyszerűen csak feladja, így leparkolja a kocsit hisz az iskola már csak pár perc sétára van innen és valljuk be, az meglepően furcsa lenne ha az épület parkolójában állnának meg éjjelek évadján és elkezdenek a zárakkal bíbelődni.
- Aha, szerintem mindig én jövök ki a legrosszabbul de ez már más kérdés - teszi hozzá utólag miközben kikap egy táskát a hátsó ülésről és már indul is a fivére után.
- Nem, nem jó ötlet de tudsz jobbat? - szemöldöke kíváncsian költözik a homloka közepébe majd elővesz két símaszkot.
- Tessék, ezt nem árt ha felveszed... tudod, van néhány kamera és ha nem szeretnél a hírekben lenni akkor ezt viseld - ezzel már el is indul a fal mentén ahhoz hozzásimulva, hogy a hátsó ajtó felé vehessék az irányt. Ott a pince ajtaja fog nekik segíteni a bejutásban, az egyszerűen csak egy lakattal van rögzítve, amit egy kis dróttal simán hatástalanítani is tudnak.
- Hallod? Van nálad drót? - motyogja az orra alatt Martinnak a kérdést, elvégre bár a fejében volt, hogy nem árt betenni, megvalósítani mégis elfelejtette.
Hosszú ujjai - melyeket amúgy egy fekete bőrkesztyűbe bújtatott csak, hogy hatásosabb legyen a betörés ezzel együtt stílusosabb is - elkezdenek bíbelődni a jókora lakattal, hogy annak megfejtse mechanizmusát.
- Csak egy drót kell igen - közben úgy vár kíváncsi tekintettel, mintha legalábbis abban bízna, egy szép szelet torta kerül elő a táskából.

Értetlenül, fél szemöldökét felvonva pillant öccsére, ahogy befordul a legközelebbi üres, és ugyanakkor szélesnek mondható parkolóba. Mindig is tudta, hogy valami nem klappol drága fivére agyában, de arra még nem volt precedens, hogy a saját kérdéseit önmaga válaszolja meg.
- Nekem valamiért nagyon úgy rémlik, hogy nem csak az az alkalom volt az, amikor a te normálatlan fejedből pattant ki valami, és mi húztuk a rövidebbet. Tulajdonképpen majdhogynem minden ilyen ötleted azzal szokott végződni, hogy mi szívunk... -tény, hogy Olivernek általában vannak jó tervei, amiket tudnak úgy teljesíteni, hogy nem rontanak el közben valamit, de azért ezek az esetek vannak hátrányban. Hiába szokott jó lenni az ötlet, és összeszokottan dolgoznak, még úgyis képesek magukra felhívni a figyelmet, holott nem szorulnak rá egyáltalán néző közönségre. Arra viszont biztos, hogy nem adnák rá a fejüket, hogy akármikor is felhagyjanak a randalírozásukkal, holott már lassan be kéne köszöntenie annak az időnek, amikor mindkettőjüknek benő a fejük lágya. Nagy valószínűséggel az anyjuk se venné rossz néven, ha esetleg két értelmes fiatallal kéne együtt dolgozni, nem pedig olyanokkal, akik képesek patáliát csapni kis dolgok miatt egy vadászás során.
- De ne mond már nekem, hogy tényleg csak a sulid kémia terme jutott eszedbe, ahol, merem feltételezni, nem feltétlen tartanak robbanásra szánt anyagokat, mert valamelyik ügyefogyott az égbe repíti az egész kócerájt. És ha, tegyük fel, nem úgy sül el a terved, ahogy azt nagy ügyesen kitaláltad, szerinted még be fogod tenni a lábadat abba az épületbe? Mert én nem tartom valószínűnek -na nem, mintha elsődleges gondolata lenne, hogy öccse mégis ezek után hogy fogja teljesíteni a maradék éveit az egyetemen, sokkal inkább azon rágódik, hogy mi lesz, ha egy óvatlan pillanatban lencse végre kapja őket a kamera, és felismerhetővé válnak. Na, akkor szorul a nyakuk körül a hurok, az már biztos. És nem feltétlen vetne rájuk jó fényt, hogy megint képesek voltak galibát csinálni, és nem tudnak a nem régiben történtek után csendben, nyugton ülni a seggükön.
- Hát, ha megcsócsáltatod magad a farkasokkal, akkor ne is csodálkozz -veti oda zárásként testvérének, miközben táskájával bíbelődve elindul az iskola felé. Nem, ezzel a mondattal nyilvánvalóan nem lesz vége ennek a témának, tudja, hogy fivére úgyis ki fog találni valamilyen, általa értelmesnek ítélt mondatot, amivel vissza tud vágni. Mert, természetesen olyan nincs, hogy ne Oliveré legyen az utolsó szó joga.
- Mondjuk vissza is fordulhatunk, beülhetünk a kocsiba, és otthon aludhatunk egy jót. Nekem ez viszonylag kielégítőnek hangzik -fordul ismét felé, de amint egy símaszkkal találja szembe magát, értetlenül kerekednek el a szemei. - Ez most komoly? Basszus Oliver, ez már kezd olyan lenni, mint egy nagyon rossz akciófilm, ami lassan kezd vígjátékra hajazni... -sóhajtva kapja ki a kezéből azt a bizonyos, állítólag betörésre roppant mód alkalmas cuccot, és egy ideig csak szemrevételezi azt. Viszont mikor Ollie kém üzemmódba kapcsolva oson végig a fal mentén, halk nevetés hagyja el a száját, és vállára kapva táskáját, indul meg utána, persze normális, emberhez méltó módon megtéve azt. Az még aligha lehet feltűnő, hogyha az épületnél sétálgatnak.
- Mit tudom én, biztos van valahol -mikor megállapodnak a hátsó ajtónál, letérdelve a fel mellé kezd el a táskájában turkálni. Minden kezébe kerülő tárgyat, mint például csavarhúzó, kis fűrész és társait leteszi a földre, míg meg nem találja azt a kis drótot, ami után éppen annyira kutat.
- Várjál már! A te táskádban tuti, hogy nincs? -les fel öccsére, hiszen már konkrétan alig van egy-két dolog a táskában, a fémszál viszont még mindig nem került elő. Ha így fognak a továbbiakban is haladni, nagy valószínűséggel nem fognak sokáig jutni...

- Jaj ne ess már túlzásokba. Komolyan ilyen vészmadár is csak te lehetsz? - épp úgy mint az imént Martin, most Oliver szemöldöke is a homlokába költözik. Nem tudja, hogy miért ilyen pesszimista, annyi biztos, hogy bár lehet, hogy féltestvérek, nem sok mindent örököltek egymástól... vagy legalábbis nem hasonlítanak annyira mint kellene. Viszont ha ezt vesszük alapul mindketten különböznek a család többi tagjától. Szinte biztos, hogy az apjuk volt a kakukktojás, ő a hibája mindennek. Hibás kis ebihalakat szórt szanaszét.
Résznyire szűkített szemekkel, morcos morgással az orra alatt bambul kifelé a fejéből miközben Martinnak be nem áll a szája. Mintha legalábbis arra menne ki a játék a részéről, hogy fossa a szavakat ezzel elrettentve Olivert a tervétől. Alapjáraton ő soha nem szokott semmitől meghátrálni. Mindig biztos a dolgában, ha pedig nem akkor is van egy B, C, D...E..... vagy épp Z terve amit bevethet. Igaz ha már az utolsó lehetőségei vannak a zsebében akkor inkább a családjához szalad. De ez már tényleg a végső eset.
Kelletlen grimasz szalad át az arcán.
- Nem akarok túl nagy szemét lenni barátom, de te jártál valaha iskolába? Vagy... legalább órára? Esetleg a kémia szertárat meglátogattad az elmúlt húsz vagy mit tudom én hány év alatt egyszer is?  Csak egyetlen egyszer? - halkan még hozzámormol egy-két nemtetszését kifejező undorodó szót, de aztán folytatja.
- Na figyelj... - fordul felé mint egy tudatva vele, hogy mégis mi a helyzet - van egy olyan fogalom ebben a nagy büdös világban amit neked is ismerned kell. Lőpor... vagy ha egyszerűbbet akarunk akkor lőgyapot, de nem tudom, hogy ebből mennyit tudnánk előállítani, hogy egy akkora kócerájt lebombázzunk. Szerintem a lőpor jó lesz. Otthonról hoztam néhány cuccot amit kicsempésztem, de ha valahol akkor a kémiaszertárban összetudunk szedni olyan holmikat, vegyszereket amik a segítségünkre lesznek. Nyilván nem tart lőport az iskola, de elő lehet azt állítani. Emellett már ne is haragudj de nem gimnazistákról vagy kisiskolásokról beszélünk hanem egyetemistákról akik hiszed vagy sem, de felnőttek, diplomázó emberek. Nem hiszem, hogy nekiállnak majd robbantgatni - darálja és csak reméli, hogy ez a kuka agyú valamit felfogott abból amit mondott.
- Biztos direkt csináltam. Egyszerűen csak felelőtlen bátyám vagy, valld be! - vágja neki még utólag oda, de ezután tényleg azzal kell foglalkoznia, hogy épségben bejussanak.
- Ami meg a tervemet illeti... tökéletesen fog zajlani és nem, kiemelem NEM fognak kicsapni mert nem fognak rájönni, hogy itt jártam. És erre kell ez - csak ezután nyomja a fekete símaszkot fivére kezébe jelezve, hogy márpedig most ők befognak törni és elviszik azt ami kell.
- Most mi a baj? Izgalmas lesz! Legalább megugrik az adrenalinszinted és... jobban fogsz teljesíteni ami nem fog megártani, mert eléggé le vagy mostanában lassulva nyomikám - jó, mondjuk úgy könnyű beszélni, hogy vérfarkas lett gyorsabb és jobb reflexekkel rendelkezik nála, és gyakorlatilag teljesen felgyorsult az ő tanulási fázisa is.
- Akkor adjad ide! - nyújtja hátra az egyik kezét miközben megállás nélkül forgatja és nézegeti a lakatot másik keze segítségével.
- Mi van? Ha lenne nálam már rég elővettem volna, szóval leszel szíves - ekkor viszont eszébe jut, hogy apropó, természetfelettivé lett!
Így hát ezzel a lendülettel megrántva a lakatot kipattan a benne lévő zár és a kezében marad.
- Lehet nem is kellettél volna ide - prüszköli nagy mellénnyel majd felkapja a hátizsákját, fejére húzza a maszkot és már vágtázik is befelé csendesen, halkan, figyelve a zajokra és a legkisebb neszekre is, nehogy valaki meglepje őket.

Oliver mondatát csak egy legyintéssel elengedi a füle mellett, ezzel jelezve, hogy nem érdekli túlzottan a véleménye. Tény, hogy nem mondhatók a legjobb testvéreknek, hiszen általában a rokonságban álló egyedeknek össze kéne tartaniuk, általában jól szót tudnak érteni egymással. Hát, ez kettejükről viszont alig mondható el. Szökőévben egyszer előfordul, amikor mindketten rábólintanak valamire, az is általában csak akkor szokott lenni, hogyha valami orbitális baromság forog szóban. Amúgy meg csak tépkedik egymás idegszálait, és csábtáncot lejtenek rajta. Viszont ha kell, akkor segítenek egymásnak, persze azt se teszik meg szitkozódás nélkül, valamelyiknek mindig el kell sütnie egy mondatot, amiből veszekedés kerekedik. De náluk már ez mondható normálisnak, nyilván mindenki furcsállná, hogyha egyik napról a másikra megváltozna ez a helyzet, bár nagy valószínűséggel a javukra válna. Erre viszont türelmesen lehet várni, mert ez az opció egyelőre felfedezetlen terület.
- Mondjuk úgy, hogy hasznosabb időtöltést is találtam annál, hogy a kémiaszertárban robotoljak, ha úgyse feltétlen veszem hasznát ebben a szakmában. Amire meg szükségem van, azt más ledarálta -egy pillanatig reménykedik abban, hogy ezzel lezárulhat ez a téma, tekintettel arra, hogy Oliver okoskodásaitól már a falra tudna mászni. Igen, tény, hogy nem túl gyakran látogatta az iskolát, pláne nem a kémia órákat, ezáltal nem is jeleskedett benne, de természetesen Ollie abban is remekel. Mint minden másban, ami a tanulási készséggel összeegyeztethető.
Unott arckifejezéssel fordul testvére irányába, ahogy az ismét egy hosszas monológ ledarálásába kezd. Természetesen tisztában van vele, hogy a tervek és tanulmányok ágazatában ő a legjobb, de még így is, roppant mód az idegeire tud mennie a folytonos okoskodásával.
- Igazán köszönöm szépen a felvilágosítást, és ha most kellő mértékben kibeszélted magad, remélem egy ideig csendben maradsz. És nem mellesleg a hozzád hasonló buzgó mócsingok kísérletezés közben szerintem akármit össze tudnak hozni -tudja le nemes egyszerűséggel ezt a témát, és mit se törődve öccsével, csörtet előre az egyetem felé. Már mihamarabb túl akar lenni rajta, mert ma nem úgy kelt fel, hogy túl sok kedve lenne ahhoz, hogy épületekbe betörve robbantószert hozzanak össze. Régebben akármikor vevő volt rá zokszó nélkül mostanság viszont lehet úgy mondani, hogy egyre inkább kezd elhidegedni ettől a témától. Ettől független még ott áll Oliver mellett, de akkor öccse egy nem túl kellemes egyeddel fog együtt dolgozni, és erre szép lassan, de ő is kezd rájönni.
- Legjobb tudomásom szerint a vadászat során nem csak egy embernek kell résen lennie, nálad is ugyan úgy volt fegyver, mint nálam, amit használni is tudsz. Legalábbis, valamilyen szinten biztosan -szúrja oda végszóként, és ezután már ő is megpróbál teljes mértékben a tervre összpontosítani.
- Na, arra kíváncsi vagyok, hogy ezt tökéletesen le tudjuk-e bonyolítani... -morogja az orra alatt, ahogy elveszi a símaszkot, és alaposabban szemügyre veszi. Már szinte kezd röhejes lenni ez az egész, ha ehelyett egy nagy fekete sapkát kapott két kivágott lyukkal, biztos, hogy hátat fordít neki, és egy röhögés közepette hagyja ott.
- Hé, nem ér felhánytorgatni a bizarr reflexeidet! És amúgy is, még fel tudnám ellened venni a harcot... -legalábbis, a farkassal szemben tudna valamit kezdeni, csak nem biztos, hogy utána társaságban térne vissza. És, ha addig nem kapott volna eleget az anyjától, akkor azután biztos, hogy páros lábbal repülne ki a családi házból, és a bizniszből együttvéve.
- Adnám, ha lenne mit! -már szinte kifordítja a táskát, de az a bizonyos drót még ennek ellenére se akar előkerülni a táskából. Persze, nyilvánvaló, hogy főképp a drótra fog koncentrálni a bepakolás közben, és nem a legnagyobb, és leghatékonyabb felszerelésekre. Amikor viszont egy kattanást hall, és az ajtó kinyílik a testvére előtte, sóhajtva forgatja meg a szemét.
- Hülye gyerek, ez hamarabb is eszedbe juthatott volna, és akkor nem pakoltam volna ki az egész készletünket... -szorgosan dobálja vissza a táskába a szerszámokat, majd vállára kapva a táskát indul meg befelé. Utolsó mozzanatként, csak, hogy testvére is elégedett legyen, hogy úgy történnek a dolgok, ahogy eltervezte, felveszi a símaszkot, és a nyomába ered. Most teljes mértékben csak rá tud hagyatkozni, elvégre neki van emberfeletti hallása, szaglása, és ő ismeri a járást, Martin csak utánfutóként, és felszereléshordóként funkcionál.

- Aha... viszont el kell keserítselek, hogy ha részt vettél volna legalább három vagy négy órán, akkor tudnád, hogy most hogy kell összekeverni ezt a robbanószert. De sebaj, örülj neki, hogy vagyok így el végzem helyetted a piszkos munkát úgy, hogy biztosan nem fogunk felrobbanni. Na jó inkább talán ez a biztos...- hadarja, majd ráncolja a szemöldökét - de mondd csak! Ha ezt nem akkor mégis mi a fenét műveltél te iskola idő alatt? - egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy mi izgalmasabb lehet egy kémiaóránál mikor robbantanak, égetnek, kísérleteznek dögivel. Látja a fivérén, hogy nem kifejezetten van oda az okoskodásáért bár megszokhatta. Rendszerint a falra másznak tőle az ismerősei, rokonai szintén - már amennyire a fogadott rokonok annak számítanak - de egyszerűen csak legyint ilyenkor. Ő ilyen, nem fog már megváltozni, maximum kicsit komolyodik de ez a fajta gyerekesség és örökös hülyeség talán még a halála napjáig is elfogja kísérni amennyiben az valamikor ötszáz éves vénséges korában fog elérkezni.
- Istenem legalább egy kis jópofát próbálj meg vágni a dologhoz ha kérhetném! Nem tudod milyen lehangoló nézni azt a komor, vastag szemöldökű, szögletes fejedet - leginkább egy felpörgött mosómedvére emlékeztetheti Martint öccse pörgése. Mindig utálta ezt az arckifejezést, egyszerűen lekeverne neki egy jókorát ami most farkas lényeként sokkal jobban fájna Martinnak mint akkor, mikor még csak egy közönséges halandó volt. De mivel nem egy vaddisznó, próbálja visszafogni magát így csak elhátrál tőle és egy ideig rugózik egyik lábáról a másikra, hogy a pillanatnyi feszültségét leküzdje.
- Igen volt, de mindig számításba kellett volna venned, hogy "az a hülye márpedig ember és míg én immúnis vagyok egy rohadt farkas harapására, addig ő ba*ottul nem. Emellett én vagyok az idősebb nekem kellene több eszemnek lennie, tanítottak, Jáger vagyok, tapasztaltabb". Tehát sajnálom de minden felelősség téged terhel. Én csak egy szerencsétlen, pórul járt béna egyede vagyok a társadalomnak aki benyelte ezt a ronda bacit... - csak tudná valaki megmondani, hogy tud ennyi baromság dőlni belőle anélkül, hogy két mondandója vagy szava között akárcsak levegőt venne. Mintha felhúzták volna! Talán Martin jobban jár, ha megkeresi a kikapcsoló gombot mielőtt túlzásokba esne és úgy pörögne itt neki mint valami búgó csiga.
- Biztos vagyok benne, hogy minden tökéletesen fog menni - gonosz vigyorral nézi végig azt a jelenetet amíg szemügyre veszi a hatalmas sapkát ami most egy rögtönzött símaszk. Na nehogy már még arra is költsön mikor a lakás tele van Kierran régi fekete sapkáival amit elég volt kivágni, hogy felismerhetetlenek legyenek általa.
- Bocs... ez az egyik legjobb oldala annak, hogy farkas lettem. Most mondd meg! Gyorsabb vagyok mint te, így legalább már biztos vagyok abban, hogy ha hosszú távon egyedül nem is, de egy ideig túlélném. Gyorsaság, döfi! De a kihívást elfogadom - mutat rá vigyorogva miközben kacsint egyet ezután pedig nem dumál tovább, csak halad előre lévén sikerült kinyitnia a zárat. Már nem szól hátra, hogy mondjon valamit Martinnak, egyszerűen csak halkan felnevet. Persze a kelletlen megszólítást megjegyzi, de jelenleg most abban bízik egyedül, hogy Őkényessége veszi a fáradtságot és elindul.
Mikor már hallja a lépteit maga mögött, a kémiaterem felé veszi az irányt. Általában nyitva vannak a termek csak a szertárakat zárják be vészhelyzetek elkerülése végett. A második emeletig szedi a csülkeit, többször hátra fordul, hogy szemmel tartsa fivérét valamint megbizonyosodjon afelől, hogy követi. Lehet, hogy elég lenne kifinomult hallására hagyatkoznia, de a szeme sose hagyják cserben.
Ha itt van, lenyomja a terem kilincsét majd megvárja míg ő is beszambázik.
- Jól van, ott a szertár. Összeszedsz néhány üveget abból a szekrényből? Lombikok is kellenek... nehogy megkérdezd, hogy az mi!- mutat a terem hátsó része felé a hatalmas szekrényekre, ő pedig megkísérli a bejutást a szertárba.