Krista and Ollie

Már napok óta nyugtalan vagyok, nem hagy nyugodni egy bizonyos érzés, egy vészjelző, hogy valami orbitálisan nagy baj van. Itt, körülöttem, a közvetlen környezetemben. És nem, nem csak azért érzem ezt, mert a lányomat baleset érte, és most amnéziában szenved miatta szerencsétlen. Magamhoz vettem addig, míg vissza nem tér önmagához, úgy ténylegesen. Habár sokan úgy vélik, hogy egy vadállat vagyok – bocsi, de a hivatásommal jár –, igenis gondoskodom a szeretteimről, igenis gondoskodom a családomról. Főleg azok után, ami a férjemmel történt. Több családtagot nem veszíthetek el, pedig pontosan jól tudom, hogy ez az élet rendje, nálunk meg még szakmai ártalom is egyben. Visszatérve a különös érzésre, ami nem hagy nyugodni…
Ez a különös érzés összekapcsolható azzal a jelenséggel, hogy néhány napja vérfarkas csatangolt a birtokunkon, ami már önmagában véve is röhejes, elvégre melyik idióta fenevad az, aki a saját hóhérjának a területére merészkedik? Öngyilkosjelölt – minden bizonnyal. Vagy rosszabb. Meglehet, hogy nagyon is hozzánk kapcsolható, és ha nem csal a megérzésem – márpedig sosem szokott csalni, sajnos –, akkor bizony nagyobb bajban vagyunk, mint azt gondoltam. Mindenesetre kitettem egy csapdát a fiúkkal, hogy biztosra menjek. Először is el kell kapni azt a dögöt, mielőtt bármiféle következtetést vonnék le. Nem vagyok már huszonéves kis csitri, megfontoltabb vagyok annál, mintsem hogy előbb cselekedjek és utána gondolkodjak, noha annak idején szokásom volt az ilyesmi. Sőt, előfordul olykor-olykor még most is, a napjainkban, hogy elpattan egy ideg az agyamban, aztán megfontolatlanul cselekszem, de szerencsére sosem volt még olyan, hogy ne tudtam volna a helyére tenni a dolgokat. Én, ha valamit egyszer elcseszek, akkor azt rendbe is hozom. Így, vagy úgy.
Éppen a jól megszokott esti tereplovaglásomon vagyok, amikor a kijelzőm csipogni kezd, hogy bizony kapás van, kérem alássan. A csapda elkapta a betolakodót, legalábbis jobbik esetben. Nincs is más hátra, mint előre…
Néhány perc alatt vágtatok be a birtok széléről a közepébe – valahol ott helyeztük el a csapdát a kölykökkel, ugyanis –, de amint meglátom, hogy ki fetreng benne majdhogynem önfeledten, még az állam is leesik. Illetve minden bizonnyal leesne, ha nem lennék már olyan öreg, mint amilyen, és ne éltem volna már meg ezt-azt az életem során.
Természetesen semmit sem szabad elsietni, így a tőlem már megszokott humorommal reagálom le az eseményeket, hátha attól majd elfeledtetem mindkettőnkkel ezt a kibontakozni látszó rémálmot.
- Remélem, hogy csak ellenőrzés célzattal fekszel a csapdámban, kölyök – szólalok meg a szürke csataménem hátáról, mint aki jól végezte dolgát. Hanyag eleganciával, szenvtelenül.
Ajánlom neki, hogy tényleg csak ellenőrzés célzattal szórakozzon ott, máskülönben… máskülönben… nálam van a puskám. Hoppá!

A mai napig tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor a tulajdon kezemmel kellett véget vetnem a férjem életének, noha már nem tegnap történt az eset. Jó néhány évtizede van már annak, hogy ilyesfajta tettre kellet vetemednem, mégis meglehetősen elevenen él bennem az emléke. Mármint akármekkora pszichopata vadállat vagyok – vagy legalábbis egyesek így titulálnak, én pedig nem mondom azt, hogy nem, mert az hazugság volna –, attól még a férjem volt, nyilván nem szándékoztam megölni. Csakhogy nem volt más választásom, muszáj volt megtennem, hogy megszabadítsam szerencsétlen a démoni megszállástól. A lelke már amúgy is rég eltűnt, csupán csak a teste volt a régi, viszont már nem ő birtokolta. Tehát nekem kellett elvégeznem ezt az alantas munkát, mert végül is ki más tette volna meg, ha nem én? Persze nincs bajom az ilyesmivel, sosem volt, és a származásom révén egyébként sem volt más választásom. Ebbe születtem, ebbe nevelkedtem. Nem mintha olyan gyakori esett lett volna az ilyesmi, elvégre nem sűrűn lényegülünk át másfajta lényekké, másféle szerzeményekké. Immúnisak vagyunk ugyanis a vérfarkasok harapására, és vámpírt sem sűrűn tudnak belőlünk csinálni az élőholtak. De a démonok, a démonok képesek megszállni egy testet, egy akármilyen testet. És sajnálatos módon akkor az én férjem testét választotta ki az a rohadt démon, az átkozott boszorkájával együtt.
Na, mindegy.
Most viszont, hogy újfent beigazolódott az, amitől féltem, nem tudom hogyan kéne hozzá viszonyulnom. Hogyan reagáljak rá egyáltalán?
Oliver nem démon ugyan, de többé már nem is halandó, így értelemszerűen nem élhet velünk ezek után. Legalábbis apám nem erre nevelt, és a kódexünk szerint sem efféleképpen kell eljárni, habár nem sűrűn volt még példa ilyenre, hogy egy családtag farkassá avanzsált volna, mert mint már mondtam, a jágerek immúnisak erre. A gond csak az, hogy Oliver nem jáger.
És mégis hogyan történhetett ez? Persze lehet nem ártana előbb megvárni a magyarázatát, mert lehetséges – bár az szintúgy kérdéseket vonna maga után –, hogy csupán a hecc kedvéért fetreng a csapdámban anyaszült meztelenül. Amekkora idióta néha, még ki is nézném belőle, maradjunk ennyiben. Ugyanakkor még mindig itt van ez a furcsa érzés, ami továbbra sem hagy nyugodni. Márpedig az én megérzéseim sohasem csalnak. Soha.
- Rendben van, fiatalember – bólintok határozottan, majd egy könnyed mozdulattal lehuppanok a lovam nyergéből, és a kezem ügyébe veszem a puskámat. – Hallgatlak…
Elindulok felé. Közben pedig serényen hallgatom a magyarázatát.
- Csak nem nudista lett belőled időközben? – kérdezem keserű éllel a hangomban, miközben a csapda felé lengetem a puskát, majd meghúzom a ravaszt. Nyilván nem a fiamat lövöm le. Nyilván csak a csapdát lövöm szét, hogy szabadulni tudjon. NYILVÁN.
Leengedem a fegyvert magam mellé, és a másik kezemmel ráterítem a bőrdzsekimet, nehogy a végén még megfázzon itt nekem. Ugye, hogy ugye? Hát! Most mondjátok azt, hogy nem vagyok jó anya. (…)