Minta - Szín - Fény

Ha az unalom szobráról mintát lehetne készíteni, védencem lenne a lehető legtökéletesebb alany. A testvére legalább háromszor ugrált hol az ágyán, hol rajta, hogy keljen fel, mert a kötelező iskolai látogatásból lekésnek és ezzel kizárják pár napra az iskolából. Az undor hangulata még a reggeliző aszalnál is eléggé átszellemülten lengedezik és nem volt ez másképp a buszon sem. Ezzel nem én voltam egyedül. Fáj látni, hogy a múlt már nem érdekli az embereket, elvesznek a jövőben, és a saját maguk által kreált világaikban. Kevesen beszélgettek a buszon, legtöbben a telefonjukat nyomkodták, vagy zenét bedugva a fülükbe, teljesen kizárták a világot. Vagy éppen tették mindkettőt.
Ez a Múzeum mindig lenyűgöz, de minden múzeum, ahová gyűjtemények kerülnek. A néprajziak is, hiszen éppen mi vagyunk azok, akik a tárgyak mögé látták azokat az embereket, akik nap, mint nap mögé állva, kézbe fogták azokat és használták. Ruhák, amelyeket izgatottan vagy éppen gyásszal öltöttek magukra. Önfeledt ismerkedés vagy éppen szükségszerű, állandó vándorlás miatti praktikus tárolók sorakoznak.
A Művészetek Gyűjteményének nevezem ezt a helyet, attól a naptól fogva, hogy először beléphettem ide. Nem csak azt volt alkalmam megfigyelni, hogy milyen tárgyak kerülnek be, s azokra miként figyelnek a betérők. Hanem arra is, az évszázadok alatt miként változik a kor gondolkodása egy-egy adott tárgyról, használati eszközről, kultúráról. Milyen igények szerint rendezik el és miként egészül ki, vagy éppen íródik át teljesen a történelem szava mellettük. Hogy ebben mennyi igazság van, arról mélyen hallgatunk. Nem a mi tisztünk ebben segíteni, ebben is, mint a legtöbb dologban, csupán szemlélői vagyunk még ennek is.
És nem csak ezért szeretek ide járni. Védenceim keze munkája köszönnek vissza néha rám, s mindazt, amit maguk vagy tanítványaik révén hagyományozódtak az utókorra. Legszívesebben megsimítanám a virágokat és a spirált. Anué keze munkája. Emlékszem, ahogy a mestere mutatta még neki a kezdő mozdulatokat, és legalább háromszor elrontotta, mire véglegesen elkészült a stukkóval. Ez volt az egyik mestervizsgája. A bal kezével nem tudott rendesen fogni, de az elhivatottsága és elszántsága atyja munkája iránt, felülemelte ezen. Elmosolyodom. Vajon tudják, hogy ez után olyan részegre itta le magát, hogy a város határában térítették magához másnap délelőtt?
Néha nehéz feldolgoznom ezeket az emlékeket, mert bár büszke vagyok rájuk, számukra a földi pályafutás már régen befejeződött. Lépnék tovább, ám teljes erőmből nekem rohan egy nyolc éves forma, korához képest alacsony kisfiú. Kezem máris nyúl utána, hogy ne vágódjon hanyatt a kövön, lejjebb is ereszkedem.
- Csak figyelemmel, pajtás, még bajod esik. Minden oké? – segítek neki visszaszerezni az egyensúlyát, mire máris szalad tovább.
Talán nem kéne annyira a múltba belevesznem. Felegyenesedek, és körbenézve nagy levegőt veszek. A jelen az a jelen. Ez is majd a múlt része lesz. Addig is: jelen vagyok benne.

Érzem, hogy nem vagyok egyedül és hogy a társaság nem akármilyen. Mégis, még utoljára veszek egy pillantást a kiállított darabra, s elengedem a gyereket, had fusson tovább. A hátamnak is ütődik, amire megfordulok. Egy nephilim? Nem vonom össze a szemöldököm, érdeklődéssel nézek rá. Ritkán van alkalmam összefutni eggyel, s ilyenkor mindig érdkelődéssel fordulok feléjük. Őrangyal vagyok, a feladatom csak a számomra kijelöltek védelme, sorsának egyengetése. Ha kérdeznek, válaszolok, de alapvetően a Hatalmasokra, a Jágerekre hagyom a feladatot, mert ez az ő feladatuk. De ha nem kérdeznek, akkor nyugton maradok.
- Nem történt semmi baj. – mosolygok rá, s lépek hátrébb.
- Hagyd. – lehajolok a prospektusért, majd átnyújtom neki. – Ritkán van alkalmam olyanokkal találkozni, mint te. A nevem Lahabiel, és Kyleként szólítanak. Én nem bántalak. – mosolygok tovább.
- Régóta vagy itt? – körbetekintek a teren, jelezve, hogy erre értem. – Mára már kevesen foglalkoznak a múlttal.
Más talán kitárt szárnyakkal berzenkedne vele, nekem eszemben sincs, csak támadó szándék esetén teszek ilyet, és úgy látom, hogy eddig nem tett ilyet.

//Nagyon örülök a betoppanásodnak!    //

Természetes, hogy felveszem, ami leesett, a bambulását pedig a korábbi figyelésének tudom be.
- Kérem.
A válaszom meglepi, a korrigálás hamarosan érkezni fog felőlem. Ha nem tud róla, nem fogom felvilágosítani. Ha nem akar róla beszélni, úgy békén hagyom ezzel. Vehetem úgy, hogy őrangyalként elszigetelten létezem szinte. Számomra a védencem létezik, az ő védelme, más nem. Mások talán unalmasnak tartanák, hogy magam nem nagyon alakítok ki kapcsolatot, ez csak részben igaz. És attól is függ, milyen kapcsolatról van szó.
- Összekevertem valakivel, bocsásson meg. Ha megsértettem, elnézését kérem. Azt hittem, hogy már ez is a játék része. Tudja, olyan szerepjáték féle, csak élőben. A nevem valóban Kyle. – az emberi illemeket ismerem, mégsem szeretem használni, mert az az övéké. Nem nyújtok kezet felé, egy mosoly az üdvözlésem. – Tartja a mondás, hogy a fiúk sose nőnek ki a gyerekkorból. Ez rám is igaz. – hazugság, valóság, őszinteség... minden igaz, a maga nemében, hiszen Kyle is egy karakter az emberek világában az emberek felé, megtévesztés, álca, rejtve valódi kilétemet, s a vele való megjelenés nem más, mint szerepjáték.
- Van olyan időszak, ami jobban érdekli? Vagy téma? Kis-Ázsiát nagyon kedvelem, az Égei-tenger világát. Van, ami különösen megfogja, megfogta itt? – még egy utolsó pillantást vetek egykori védencem alkotására és még egy másikat mostani védencemre. Pár száz vagy ezer év múlva az ő művei előtt is így fogok állni és visszaemlékezni? Egyre több emlékkel telik meg a lelkem és egyre nehezebbek.