Ádáz harcok dúlnak a békés élet színfalai mögött. Hosszú évszázadokon átívelő harcok, melyeket nem mi vívunk, nem emberek emberekkel. Nem anyagi javakért, ásványkincsekért, szabad területekért, tiszta vízért, hatalomért. Egyszerű halandóknak álcázott emberfeletti lények mindennapos, vérgőzös küzdelme ez, melynek tudtunk nélkül mi magunk vagyunk hús-vér díjai. Némelyek számára az ereinkben futó életesszencia, a fizikai testünk szolgáltatta táplálékforrás, míg másoknak a lelkünk,a benne fodrozódó érzelemhullámok jelentik a zsákmányt. Fiatalságodra, ártatlanságodra, erényeidre, bűneidre éheznek, lerágnak, lenyúznak rólad mindent behabzsolnak, felfalnak, kiszürcsölnek, elemésztenek.Itt sosem lehetsz biztonságban. Ha bátornak hiszed magad, lépj közelebb és engedd, hogy körülvegyen a Sötétség.
„Síri csöndbe semmisülve, kábulattal elgyötörve, Álmot éltem, tébolyálmot, mint halandó senki más...” (Edgar Allan Poe)
Brighton Galéria – Hétfő, 20:30
Hosszú, ecsetforgatástól inassá izmosodott ujjait zaklatottan fonja a rézkilincs köré, hogy aztán, lenyomva a tenyerében hűvöslő fémnyelet, kitárja a galéria nehéz tölgyfaajtaját. Távoztában elhaló, szellősusogásnál nem hangosabb búcsúszó hagyja el sem túlzóan dús, se nem túlontúl vékony, átlagosnak mondható, festetlen ajkait. A hangszálain tespedő láthatatlan, anyagtalan gombóc a szokásosnál is fátyolosabbá tompítja halk szopránját, melyet csaknem teljesen magába habzsol a sarokvasain elforduló nyílászáró idegszaggató frekvenciájú, éles nyikorgása. Felhámjára libabőrt csipkéz a hallójáratait felhasító, fémes csikorgás, mire látványosan összerezzen. Mielőbb szeretne friss levegőt szívni, ezért sietősen átlépi a rézveretes küszöböt, háta mögött hagyva a neves kiállító terem elégedetten somolygó, délceg, sötét hajú, tüzes pillantású tulajdonosát. Mr. Gregory Nolan Brighton a méltán híres philadelphia-i képtár vezetője már csaknem egy éve próbál kapcsolatba lépni vele. Az alkotásaira pályázó, rendhagyó artisztikai irányzatokat favorizáló férfi figyelmét egy a műveiről szóló újságcikk hívta fel és irányította rá. A művészeti lapban közzétett publikáció Judith néni ötlete volt, aki ily módon szándékozott két legyet ütni egy csapásra. Ugyanis legjobb barátnőjének unokahúga kezdő újságíróként tevékenykedett az Enigma néven futó folyóirat szerkesztőségében és az újdonsült zsurnaliszta akkoriban témaválasztási gondokkal hadakozott. Ylia épp kapóra jött Tamara-nak, azt viszont nem lehet egyértelműen kinyilatkoztatni, hogy az újságírólány, vagyis az általa megírt cikk is hasonlóképpen hasznosnak bizonyult-e az ő számára. Judith néni szerint igen, elvégre, azóta számos megrendelés érkezett unokahúga sajátos művészi látásmódját tükröző, nem mindennapi belső világát megelevenítő festményeire. Az idős hölgy a maga részéről sosem gondolta volna, hogy azok a sötét enteriőrű, ködös-lidérces, jobbára éjszakai fényviszonyok uralta tájképek, valamint a bizarr csendéletek és démoni portrék ennyire kelendőek lesznek. Bár tény, hogy az emberek nagy hányada különös, hideglelős vonzalommal viseltetik az elvont, normálistól messze eltérő dolgok iránt. Elvégre Edgar Allen Poe borzongató hangulatot ébresztő költeményei is széles rajongótáborral dicsekedhetnek, nem csoda hát, hogy az ő rendhagyó témát feldolgozó, érzékletes képeit is egyre élénkebb érdeklődés övezi. Benne azonban még csak a csírája sincs meg a művészi elégedettségnek, amit az alkotásai sikerét látva éreznie illenék. Sőt, mi több, inkább tapasztalja magán a közelgő idegösszeroppanás vészjós tüneteit, semmint az elismertségből fakadó örömmámor jeleit. Sosem kívánt reflektorfénybe kerülni, de még csak halovány mécslángnyi figyelemre se áhítozott soha. A maga részéről, megmaradna az ismeretlenség jótékony homályában, ahol saját kedvére és szórakoztatására áldozhatna a festészet oltárán. Nem említve azt a korántsem csekélyke részletet, hogy az alkotást nem csupán szabadidős tevékenységként, vagyis hobbiként űzi, hanem terápiás jelleggel is alkalmazza. A sötét hangulatok vászonra vetésével méregteleníti iszonyatos emlékektől és egykori rémvízióitól tépázott elméjét, az őt rágó, jeges félelem képbe zárásával melengeti fázósan rettegő lelkét. Úgymond kifesti magából a benne duzzadó feszültséget. Éppen ezért felfoghatatlan a számára, hogy egyes emberek miért tartják attraktív dísztárgyaknak a képeit… Miért fizetnek súlyos összegeket a szennyezett agyából, riadt szívéből kitépett „mocsokért”? Mikor vált kelendő árucikké a félelem? És most, borzalommal kereskedő kofa módjára, pénzzé teszi a lelkéből kiszaggatott szörnyszutykot. Eladja iszonyatban fogant, fájdalom szülte képeit, az azokat megvásárlók pedig nappali szobáikat, hálótermeiket ékítik velük. A háta mögött álló férfi pedig nyilvánosan kiállítja, közszemlére teszi a festékbe öntött irtózatot… Ő pedig így mintha meztelenül, testétől fosztott, húsából kifejtett, pucér lélekkel állna a Világ előtt. Végtelenül morbid és groteszk ez az egész. Mégis meg kell tennie, el kell adnia a vászonra dermedt, megfestett paranoiát, az egyetlen, általa létrehozott, kézzel fogható produktumot, amit anyagi javakká tehet, hiszen rengeteg pénzre lesz szüksége ahhoz, hogy valóra váltsa álmát. Egy szanatórium felépítése és elindítása kolosszális indulótőkét emészt fel. És ő mindennél jobban vágyik arra, hogy segíthessen a hozzá hasonlókon, hogy támaszt, menedéket, enyhülést nyújtson mindazoknak, akiknek megrendült a mentális egészségük. - Akkor péntek, este nyolc, Miss Sapolowska. Helyszín a Dessauge Villa. Szeretettel várom a megnyitóra. – szól utána a galéria parázsszemű tulajdonosa, különös (kaján?) hangszínnel, melynek hallatán fázós borzongás árad végig gerincén. Mintha gleccser folydogálna a hátán. Kétségek közt vergődve, önmagával vívott etikai vitába bonyolódva, nyugtalanul hagyja el a tágas, egyedülálló képekkel zsúfolt termet. Hiába csukódik be mögötte a galéria hatalmas üvegajtaja, hátában érzi Mr. Brighton lángpillantását, mely átperzselve ruháin lyukakat éget a bőrébe, húsába, de még lapockáiba is. Gyomrát a szorongás fantomujjai szorítják marokra és nyomják fel torkába, súlyos emlékektől béklyózott szíve vadul püföli szegycsontját. Megkísérli figyelmen kívül hagyni a csigolyáin felfelé kúszó, nyálkás testű viszolygást, amit a galériatulajdonos izzó tekintete citált fel benne. Nagy légkortyot szív orrába az éjszakába burkolózott város benzingőztől csípős, karcosan hűvös levegőjéből, miközben szorosabbra fogja magán habfehér, térdig érő szövetkabátját. Az árnypalástot öltött épületek között kanyargó, télvégi szél ostromot indít ellene, jeges szellemujjaival mézszínű tincseibe markol, végigkarmol arcán, tolakodón benyúl ruhái alá; puszta bőrét horzsolja, vacogó felhámját parányi göbökkel csipkézi ki. Látványosan megborzong és iparkodva elindul a merőleges utcában rejtező buszmegálló felé. Nem tekint hátra, nem kívánja látni az utána bámuló férfit, csak minél előbb ki akar kerülni annak látóteréből.
° ° °
Delacroix Villa – Péntek, 19:50
Jó néhány mély légvételt és némi ideges hajigazgatást követően, óvatosan lép ki üvegszálas harisnyába, púderszín topánokba bújtatott lábaival a nyirkosan fénylő, gránitszürke aszfaltra. Bizonytalanul helyezi testsúlyát a szokatlanul magas tűsarkakra, hogy végül – megvetve lábait a szilárd talajon - kiemelkedhessen végre a taxi hátsó üléséről. Egy halk „minden jót”-tal vesz búcsút az indiai származású, jámbor arcú sofőrtől, majd gyengéden beteszi maga mögött az ajtót. Nem tekint a járda mellől kiguruló, forgalomba olvadó, kanári-sárga Ford után, figyelmét már az előtte tornyosuló, impozáns küllemű, hatalmas, sudár jegenyék karéjozta épület köti le. Ámuló pillantása aprólékos alapossággal méri fel a francia reneszánsz ihlette, barokkos építészeti stílusban kivitelezett, egykor arisztokrata család lakóházaként funkcionáló, ma különböző rendezvények, társadalmi események helyszínéül szolgáló villa minden egyes tökéletesre komponált részletét. Falánk íriszei szinte habzsolják az eléjük táruló látványt, szépségre éhező, művészetre fogékony elméje szomjasan issza magába a vajszín falakat ékítő, habfehér, növényindákat idéző mészstukkókat, a fazettázott díszüvegeket keretbe foglaló, boltíves ablakokat és az épületre rögzített, kovácsoltvas karokon függő, gömb formájú, mandarin-sárga fénykörbe vont lámpaburákat. Megbabonázva, bizonytalan léptekkel indul meg a főbejárat felé, miközben szemeit egyetlen másodpercre sem vonja el a tervezői zsenialitást hirdető, attraktív villa bájaitól. Az átszellemült nézelődés enyhít valamelyest a szívét markoló szorongás kútvíz-hideg présén, noha sajnálatos módon nem szünteti meg azt teljes egészében. Egyetlen sejtje sem kíván jelen lenni a – szerinte indokolatlanul felfújt, szükségtelenül nagy hangsúlyt kapó – eseményen. Nem akarja arcát adni a képeihez, nem akar egy pillanatra sem a figyelem középpontjába kerülni, sőt, mi több, még az ismertség gondolatától is hideglelőssé válik. Ráadásul a jelenleg benne munkáló, pánikba torkolló stressz nem hogy ingatag lelki békéjének, de ideiglenes mentális egészségének sem tesz jót. Ki tudja, hogy hat elméjére ez a fajta feszültség? Kár volt Judith nénire hallgatnia… Kár volt eljönnie. E kétségektől gyötörten, száját harapdálva, remegő térdekkel halad a hatalmas, kétszárnyú üvegajtó felé, melyen rémisztően sok, elegáns öltözékben feszítő ember árad az épületbe. Megérzi nyelvén rózsás árnyalatú szájfényének édes málna ízét, mire azonnal kiereszti fogai közül megrágcsált alsó ajkát. Miként az imént a taxiban, zavarában most is feltűzött hajához nyúl jobbjával, hogy remegő ujjakkal megtapogassa laza kontyba béklyózott, aranyfényű, behullámosított fürtjeit. Ezzel végezve keze lejjebb siklik; most a fülcimpájában fehérlő, szabályos gömb formájú, enyhén rózsaszínes beütésű igazgyöngy fülbevalót érinti meg. Eközben pillantása egy feltűnő szépségű nőre rebben. A dús keblű, darázsderekú, gazellalábú, illően dekoltált, oldalán felhasított karmazsinvörös selyemruhát és ezüstszürke alapon fekete pettyes hópárduc-bundát viselő jelenés kimért, felsőbbrendűséget sugárzó léptekkel közelíti meg a bejáratot. Arisztokratikus vonásait közrefogó, éjfekete, tükörfényű, szögegyenes fürtjei hosszan omlanak le hátára, a vállalkozó kedvűbbek keblének halmaira kígyóznak rá. Magabiztos mozdulatai, egyenes tartása, különleges kisugárzása és dekoratív külleme úgy vonzza a férfitekinteteket, akár mécsláng az éji rovarokat. Eltépi tekintetét a fekete szépségről, hogy végigpillanthasson magán. Cipőjének púder-színét idéző, pasztell-rózsaszín, térde felett végződő, magas nyakú, testhez álló csipkeruhát visel, mely a gerincén végigfutó, halványrózsaszín, szatén fényű gyöngygomb-sorral nyílik és záródik, s amit derékrészen cirka öt centiméter vastag selyemszalag ékít. Konszolidált, romantikus hangulatú, nőiesen elegáns darab, melynek megjelenését az imént megtapogatott igazgyöngy fülbevalóval, hegyes orrú, lakk tűsarkújával, egy lábbelijéhez illő borítéktáskával, hófehér kasmírkabáttal és diszkrét, természetes hatású sminkkel tette teljessé. Toalettjének precíz felmérése után magában összegzi benyomásait: alkalomhoz illően elegáns, de nem feltűnő. Az olyan szépségek mellett, amilyen a karmazsinruhás nő is, igazán nem szúr majd szemet a tömegben. Egyetlen férfi sem fogja olyan mohó pillantással méregetni, mint a hollóhajú jelenést. Megkeresi Mr. Comwell-t, gyorsan letudja a módfelett kínosnak ígérkező bemutatkozást, aztán kimenekül a kényelmetlen szituációból. Nem marad a gyönyörű épület falai között fél óránál tovább. Ezt elhatározva megszaporázza lépteit, hogy mielőbb letudhassa a felesleges köröket és hazaindulhasson végre. Feszültséget sugárzó arcán szolid mosollyal honorálja a bejáratnál álló, komornyiknak öltözött, őszülő halántékú, rendezett bajuszt viselő férfi előzékenységét, amivel az kitárja előtte az ajtót. A tágas, fényűző berendezésű előtérbe érve újfent elragadja az ámulat. Lassan, megilletődve sétál végig a vajsárgával erezett, agyagszín márványkövezetre terített, tömör bolyhozású, jajjvörös szőnyegen, miközben kutató pillantása hol a rozsdaárnyalatban barnálló, sima felületű márványoszlopokon, hol a köztük elhelyezett, kovácsoltvas állványokon zöldellő, dúsan leomló, apró levelű, parányi, hattyúfehér, csillag-formájú virágkelyheket dédelgető folyondárokon, hol pedig a falra erősített, arannyal futtatott, sokkarú tartókban olvadozó gyertyákon, s azok lágyan hajladozó, megnyúló-összezsugorodó, légáramlatokkal kacérkodó lángjain időz hosszabban el. Olyannyira lefoglalja az elbájoló látványvilág, hogy már csak akkor veszi észre, hogy a lenyűgöző hallból a még lenyűgözőbb fogadóterembe sodródott a többi vendéggel együtt, amikor már a dúsan megpakolt, lédús, színpompás gyümölcsökkel, sajtkülönlegességekkel, vörös és fekete kaviárral, füstölt lazaccal, sült garnélarákkal, pármai sonkával és pirított, fűszerolajjal locsolt baguette-t kínáló tálcáktól roskadozó asztaloknál találja magát. Meglepetten hordozza körbe pillantását a válogatott ínyencségek gusztusosan tálalt halmain, azonban nem nyúl egyetlen ételféle után sem. Valami ihatót keres, ha már – szándékán kívül, a környezetben gyönyörködve – a patyolat damasztterítőn sorakozó csemegékhez járult. Fürkésző tekintete egy ovális, tükröződő felszínű tálcára, pontosabban a rajta állomásozó, talpas kristály-kelyhek glédájára téved. Az aranyló gyöngyöző-borral töltött, kecses, virágtölcsért idéző poharakon játszó gyertyafény rezes szikrákat gyújt az üveget ékítő, jégvirágszerű metszetek szirmaira. A hirtelen támadt kényszerítő erőnek engedve – noha tisztában van azzal, hogy gyógyszereire szigorúan tilos alkoholt fogyasztania – bátortalanul kinyújtja jobbját, hogy mandulaformájú, gyöngyházrózsaszín körmökben végződő, gyűrűtlen ujjai közé csippentse a hozzá legközelebb eső kehely vékony szárát. Vigyázva veszi el a rézszikrákat szóró, pezsgős poharat, de nem ajkaihoz vonja azt, hanem szemmagasságnál is tovább emeli, hogy a freskókkal dekorált plafonról alácsüngő, kristályfüzéres csillárok szórta, meleg fénysugarak záporába fürössze meg zsákmányát. Környezetéről elfeledkezve, megigézetten bámulja a citrinszín nektárban lubickoló, parányi, fényes buborékgyöngyöket. A rá ereszkedő, bűvös áhítatban megszűnik körülötte a külvilág, mintha tejopálból csiszolt bura alá szorulna; nem érhetnek el hozzá a csarnokban tartózkodók beszélgetésének hangjai, nem látja a közelében lévők arcát, alakját, nem fogja fel ottlétüket. Ily módon a terem túlvégéről felé induló Galériatulajdonost sem veszi észre, ahogy az sem tűnik fel neki, hogy a díszes helyiség falain az ő ide nem illően rémisztő, horrorisztikus hangulatú képei lógnak.
Vendég
Vendég
The monsters among us
Re: Dimitri & Ylia Kedd Júl. 14, 2015 4:54 pm
Beauty and the Beast
Everybody Wants to Rule the World
A Hold csupán egy órája váltotta fel égi trónján az Igaz Halált hozó égitestet, Ő azonban máris elhagyta ideiglenes otthonául szolgáló rezidenciáját. És miért? Hogy egy Galéria megnyitóján vegyen részt. Oly emberi és annyira undorítóan normális. Nagyobb kedve volna új szolgát keresni magának, hisz létszámuk eggyel csökkent a tegnap múltával. Aki egy éhező démon elé veti magát, ne csodálkozzon, ha lelkét falják fel. Szolgája a legapróbb sajnálatot sem fakasztja féregrágta lelkében, hiszen számára egy a sok közül, különlegessége semmilyen módon nem nyilvánult meg. Túl kevés, mi végül a vesztét okozta. Dolga azonban akad így is bőven a megnyitón, ahol most először nyilvánosan is megmutathatja magát. Tudatában van a ténynek, hogy rettegőn tekintenek az éj szörnyetegei össze, midőn megpillantják az egyik legidősebb vámpírt Philadelphia városában. Ám célul éppen ez szolgál. Feszes ajkainak széle ördögien görbül felfelé elméjébe villanó mulattató jelenet láttán, miként léptei egyre közelebb viszik az épület díszesen elegáns bejárata felé. Az előkertben várakozók vonásai egy emberként fordulnak felé, akárha láthatatlan erő késztetné őket figyelemre. Azonban efféle trükköket nem birtokol, mégis ahol megjelenik, akárha reflektor vakító fényében ázna, az íriszek úgy tapadnak arisztokratikus alakjára. Nem hibáztatja őket, hisz nem más, mint egy szénfekete ingbe és egyedileg szabott hasonlóan fekete öltönybe bújtatott démon. A éj sötét bestiája, az ösztönlények legrosszabbika. Jeges íriszei hűvös arroganciával, közönnyel siklanak végig a márványlépcsősoron állókon. Kutató tekintete hozzá hasonlókat fürkész, ám egyelőre nem talál mást, csupán halandó lények sokaságát, kik megbabonázottan vagy enyhe félelemtől hajtottan igyekeznek másfelé fordítani figyelmüket, akárha attól tartanának, ha a deres lélektükrökbe merítkeznek, jéggé dermednek. Átlépi a küszöböt, mitől nyomban felé nyújtanak az ezüsttálcán sorakozó pezsgőkből. Jobbját kinyújtja, hogy bőrkesztyűbe bújtatott ujjai közé vegyen egy karcsú poharat csupán a szokás kedvéért, elfogyasztani azonban nem szándékozik. Halandómassza alkotta illat kavalkád tövises indaként kúszik végig légcsövén, hogy belé fojtsa légvételeit. Igaz, egyáltalán nincs szüksége oxigénre, tömegben azonban kifejezetten kedveli az emberáradat fellegét. Ez alkalom kivételnek minősül. Bőrük alól felszabaduló aromák, nem természetes mivoltjukban érződnek, sokkal inkább a drága parfümöktől bűzlenek, akárha reneszánsz Párizsban rekedt volna. Azok a szánalmas franciák mindig többet foglalatoskodtak azzal, hogy különféle aromákkal kísérletezzenek, melyek elfedik mérhetetlenül ocsmány bűzüket, semmint tisztességesen tisztálkodtak volna. Igaz, azóta halandó létben mérve hosszú idő tovaszállt, ő azonban úgy érzi, mintha eme korszak még mindig virágkorát élné. Undorító. Gyűlöli az efféle műaromákat, a halandók bőre alól felszabaduló vér pulzáló elegyét elnyomó kotyvalékokat. Egyetlen, amit tehet, hogy ezúttal elnyomja hűn dédelgetett emberi szokását, és kizárja szaglószervét. A teremben immár nem vezeti végig tekintetét, íriszeit a falra függesztett festmények kötik le. Kezében a pezsgővel indul meg a hozzá legközelebb eső alkotás irányába. Bestiális jelenetet, árnyakat megjelenítő vásznak szinte megbabonázzák. Sötét színek uralta kísértetiesség elméje legmélyebb szegletébe ivódik. Annyira egyedi és különleges, hogy már-már magához láncolják a függő ecsetköltemények. Noha koránt sem azért van itt, hogy művészet-gyengeségének hódoljon, képtelen elszakítani tekintetét róluk. Metsző íriszei végigszántanak a vásznon egészen annak sarkáig, ahol szemei megakadnak a készítő díszes betűkkel festett monogramján: Y.M.W. Különös indíttatásnak engedve oldalra vet egy pillantást. Egy pillantást, mely akkor és ott sokkal érdekesebbé teszi az éjszaka eljövendő óráit, mintsem azt remélhette. Íriszei egy pillanatra megvillannak a plafonra függesztett kristálycsillár fényében. Nem törődik azzal, hogy bárki is megláthatta-e, hiszen ha így is volna, csupán a fény különös játékának vélné az érzékcsalódást. Orrjáratait ismét megnyitja, s mielőtt újfent fojtogatóvá válna a bűzfelleg, egyetlen karcsú női alakra fókuszál csupán. A nőre, aki figyelmét immáron jobban leköti, mint a falon bemutatott pokolian gyönyörű jelenetek. Mélyet szippant a levegőből, hagyja, hogy holt szervének minden sejtjét betöltse a teremtmény érzékien finom, NEM parfümtől elnyomott aromája. Jázmin. Ínye bizseregni kezd illatát érzékelve, azonban ügyel rá, hogy ne nyúljanak meg agyarai. Túl sokan vannak körülötte, túlságosan kockázatos volna. Felébredő csillapíthatatlan mohósága rég elfeledett érzületeket tép felszínre. Állkapcsát megfeszíti, ragadozószerűen villanó íriszeit pedig minduntalan a törékeny teremtés éteri vonásain tartja, miközben csökkenti a halandó és közte feszülő néhány méternyi távolságot. Ő nem veszi észre, ezt bizton tudja, hisz pillantása legalább oly megbabonázottan tapad a pezsgő aranyszín gyöngyeire, miként őt méregeti közeledő Végzete. A teremben Ő az egyetlen, aki nem a festményeket méregeti, mitől azonnal egy kérdés kúszik elméjébe. Csak nem a titokzatos Y.M.W.? Ujjai erősebben feszülnek a kristálypohár körül, ahogy elé ér, s ekképpen fölé magasodik. Illatát intenzívebben érzi, mi több, már olyannyira, hogy másra képtelen figyelni. Íriszei szomjasan isszák magukba a nő káprázatos vonásait. Porcelánfehér bőrét, melyek agyaraiért sóvárognak. Halvány színű telt ajkait, melyekből vért fakasztana. Azúrszínben csillanó lélektükreit, melyek figyelméért ordítana, valamint hosszú méz szőke fürtjeiért, melyet csuklója köré fonna, hogy akadálytalanul nyalhassa végig felkínált torkát. Vadállatias ösztöneit egyelőre azonban kénytelen emberinek mutatni. Egyelőre. Az enyém lesz! - Nem tudom nem észrevenni, hogy Kegyed az egyetlen, aki nem az alkotásokat vizsgálja és elemezi. Netán a művészhez van szerencsém? - szólal meg hipnotikusnak tűnő érdes baritonján szinte egészen közelről, mialatt jeges íriszei szinte csontig hatolnak a nőben. Ám tudja, hogy nem csupán tekintete lesz az, mi efféle kivételes helyzetet tudhat majd magáénak...
Vendég
Vendég
The monsters among us
Re: Dimitri & Ylia Kedd Júl. 14, 2015 5:03 pm
Nincs menekvés, józan eszem a múlté, Az őrület növő izgalma ráz; Gondolatom s szavam: egy tébolyulté, Ténytorzító, fecsegő kapkodás; Mert esküdtem: szép vagy; s hogy: fény, üde; Te, éjsötét, te, pokolfekete. (William Shakespeare)
Az alkohollal mámorosított szőlőnektárban gömbölyödő, kicsiny aranygolyóbisokon kacér táncot járnak, tüzes szikrát vetnek a kehely metszett kristályfalán átszüremlő, azon meg-megtörő, gyertyalángszín fénysugarak. Akárha megannyi, aprócska, izzó Napkorong tündökölne a nemes gyöngyöző-borban, mintha tengersok csillag ragyogna egy topáz-sárgává gyulladt, folyékonnyá olvadt égbolt csillámló-sziporkázó tajtékai között. Miért nem tud a pohárban felsejlő, delejező szépségű, lélekcirógató látványvilághoz hasonlatos mozzanatokat vászonra vinni? Miért nem képes megfesteni a szívfájdítóan gyönyörűt, az igézően varázslatost, a megkapóan álomszépet? Miért csak szennyet és borzalmat, elemkór sújtotta agyának vad szüleményeit, tudatának legárnyasabb szegletéből előcitált rémalakjait áll módjában formába önteni? Az elméjében szárnyra kapó, gyötrő kérdések száműzik szívéből a mámoros bűvöletet. Az iménti édes hangulatot, mely úgy vette körül, akár egy csúszós anyagú, simogatóan meleg selyemsál, keserűvé mérgezik letargikus, nyomasztó gondolatai. Pillanatnyi lélekringató kedélyállapotának tovaröppentével lesújottan ácsorog a patyolat damasztterítővel takart, íncsiklandozó, buján illatozó ínyencségekkel elhalmozott asztalok előtt, ujjai között az érintetlen pezsgővel. Lassan leereszti jobbját, szájmagasságnál is alább, elvégre nem kíván fogyasztani a kezében lassan átmelegedő, párássá opálosodó pohár kétségkívül méregdrága tartalmából. És épp abban a másodpercben, amikor megérik benne az elhatározás, hogy visszahelyezi a fényesre szidolozott ezüsttálcára a markában szorongatott kelyhet és e szándéktól hajtottan, elszontyolodott ábrázattal a finomságoktól roskadozó, jégkék fényű fémtálak felé fordul, egy magas, sötét sziluett jelenik meg látóterének legszélén. Periférikus látásával érzékeli a hozzá lépő alakot, mire az idegen érkeztétől megriadva csaknem kiejti ujjai közül a csuszamlóssá izzadt poharat. Az utolsó pillanatban szorít rá a nyirkos üvegre, mielőtt az kicsusszanhatna markából, megakadályozva, hogy a metszett kristály, a benne aranyló, értékes nektárral együtt a márványpadlóra hulljon, majd százezer parányi, csillámló szilánkká robbanjon szét. A kis híján bekövetkezett baleset utóhatásaként adrenalin-löket zubog végig erein, meglóduló szíve végig űzi keringésén az emberi szervezet forráspontig hevült vészüzemanyagát. Hogy némiképp visszaszilárdítsa, erőteljesen megbolygatott – művi eszközökkel, azaz súlyos skizofréniájára szedett gyógypirulákkal szinten tartott – nyugalmát, kiadós légkortyot hörpint tüdejébe a mesébe illően pompázatos terem ezerízű levegőjéből. Szaglóhámjainak receptoraira a helyiségben tartózkodók pedigrés illatszereinek édes-fűszeres aromái, az asztalon magukat kellető étkek és italok ínycirógató zamatai, valamint a falikarokban olvadozó, löszsárga gyertyák viaszos kipárlása bocsát érzékdúló illatkavalkádot. Lassan kifújja a tüdejében átlangyosodott, szén-dioxiddá használódott levegőt, miközben barátságossá rendezi rémület dúlta vonásait. Kezében a buborékokat pöfékelő pezsgőt szorongatva, kelletlenül fordul szembe a háta mögé került férfival. Nem akar beszélni vele. A múltban történtek tükrében talán érthető, hogy nem fordul bizalommal a Föld lakosságának hímnemű tagjai felé. Tart tőlük, féli őket és minduntalan mélységes zavarba süllyed, ha társalgást kénytelen folytatni velük. Legszívesebben gyáva nyúlként – mint akire halálos, és egyre hízó árnyékot vet a sebes ereszkedésbe kezdett sólyom - menekülne ki a kínosnak ígérkező szituációból. Kimenti magát valami elfogadható ürüggyel, aztán menekülőre fogja. Feszélyezetten, már-már feltűnő szorongás közepette, szabad kezével púderszín borítéktáskáját gyűrögetve vezeti fel hajszolt őz pillantását az Idegenre. Szemmagasságból, az az a vele szemben álló, finom szövésű, szénfekete öltönybe, ingvászonba burkolt mellkasának egyenlítőjétől kezdi meg az újonnan érkezett feltérképezését. Kisportoltnak ható, deréknál jóval keskenyebb, vállak felé látványosan kiszélesedő felsőtesten halad végig fürkésző, vizuális ingerekre fogékony, mindent aprólékosan kianalizáló és megfigyelő művésztekintete. Kéklő, bizalmatlanságot tükröző íriszei a teljesség igényével araszolnak a zakó V-alakú kivágásáig, majd onnan tovább; a vastagabb ruhaanyag fejre állított háromszögében sötétlő, mattfekete ingszövet által takart területre, a lazán kioldott gombolás jóvoltából szabadon hagyott, márványsimának tetsző, sápadtfehér bőrfelületre, az izmos nyakra, a rajta dudorodó, jelentőségteljesen kiemelkedő ádámcsutkára, a határozottságot sugalló, szögletes állra, onnan a nem is túlzóan húsos, de nem is pengevékony ajkakra, a jóformájú szaglószervre, majd a meghatározhatatlan árnyalatban szürkéllő szembogarakra. A viharfellegszín, vesébe látó lélektükrök csapdába ejtik egy szívdobbanásnyi időre, mintha ingoványba, nyúlós iszapba ragadt volna a tekintete. Sóbálvánnyá dermedve, letaglózottan, egész testében borzongva bámul a rabul ejtően mély pillantású, riasztóan hipnotikusnak rémlő íriszekbe és bő tíz másodperc is eltelik, mire végre összeszedi magát annyira az első sokkból, hogy képes eltépni tekintetét a delejező, szürkén kavargó íriszekről. Az átható, érzete szerint testi-lelki titkait, gondolatait, emócióit, emlékeit fürkésző röntgenpillantástól hideglelősen összecsapja szemléjének hátralevő részét. Rá nem jellemző módon, csak érintőlegesen pásztázza végig a halovány ráncokkal ekézett, fejlett intelligenciáról tanúskodó, torony homlokot és a hátrasimított, félhosszú, hullámos fürtökre tincsesedő, humuszbarna hajzatot. Arcába lávaforróvá gyulladt vért pumpál zavartság és rémület hajtotta szíve, selyemfényű harisnyába bújtatott térdei egymáshoz koccannak, aszályossá szikkadt torka fájón megvonaglik, amikor megkísérli lenyelni a gégéjében rekedt, anyagtalan, feszültség gyúrta gombócot. Nem kérdés, hogy rémület fogja el a daliás termetű, markánsan szép arcú, viharszemű férfi láttán. Annak szúrós, hideg fénnyel villanó – nem e világinak tűnő – ragadozó(?)pillantása, vérfagylalóan sötét kisugárzása, hűvös arroganciát sugalló, arisztokratikusan szálegyenes tartása és féken tartott erőt sugárzó, feszes s mégis ruganyos mozdulatai túlságosan ismerős félelmet döf szívébe. Mintha csapdába esett lepke volna egy éhes pók hálójában… A fejébe lopakodó, vészjós hasonlat, melyet talán életösztöne súg lelki füleibe, kitéphetetlenül beleég agyába. Mintha egy láthatatlan erő – akárha billogot - beleégetné elméjébe a nyugtalanító szavak láncolatát. Menekülj! – sikolt fel benne egy halálra ijedt szoprán, azonban, noha nagyon is kedve lenne eleget tenni a Belső Hang kétségbeesett parancsának, nem kis önfegyelemről téve tanúbizonyságot, megembereli magát és - ellazítva tettre készen feszülő combizmait - mozdulatlan marad. Mint Lót felesége. De miért nem hallgat vészjeleket sugárzó intuíciójára? Miféle igézet tartja itt, miféle sötét varázs delejezi a padlóhoz? És ami a legrelevánsabb kérdés e pillanatban: Mi veszi rá, hogy zaklatott tekintetét újfent azokra a fájó mélységekbe – húsába és lelkébe, szöveteibe és elméjébe, sejtjeibe és szívébe - hatoló, higannyal töltött íriszekre vezesse? Csapdába esik. Ismét. Lélektükreit magukhoz gravitálják az Idegenéi. Megkísérel elszakadni a mágnesező pillantástól. Képtelen szabadulni. Hiába verdesel a szárnyaiddal, csak egyre inkább beleragadsz a tapadós nyálszövedékbe. Míg cinikusra váltott Belső Hangjával és a szürkéllő íriszekkel hadakozik, szóra nyílnak az Idegen – festőecsetre kívánkozó – kissé vértelennek ható ajkai. Hallja és megérti a hozzá intézett, sötét tónusú, ráspolyos basszbaritonba burkolt szavakat, felfogja a hallójárataiba kúszó férfiorgánum különös, borzongató vibrálását. Gerincén mintha lúdtoll siklana végig; összerándul a bőr a hátán, csigolyasorán eddig soha nem tapasztalt csiklandós-áramütéses érzület villámlik végig. Néhány kínosan hosszúra nyúlt, szótlanságba süppedt másodperc után végre kapcsol: Illenék mondania valamit. Járomcsontján a zavar vörösen nyiladozó pírrózsáival, diszkréten torkot köszörül, hogy ezzel is némi időt nyerjen gondolatainak elrendezésére, valamint hogy bemelegítse régen használt, rozsdamartának rémlő hangszálait. - Kellemes estét. – nyögi ki végül, a rövid gégetréning befejeztével, fátyolosan fojtott szopránján, melynek tompa színében ott bujkál minden gátlása, félsze, feszélyezettsége. Hogy bátorságot gyűjtsön a második felvonásra, félfordulatot téve, vakon az asztalra helyezi az ujjaira verítékezett, kóstolatlan italt, hogy pezsgőtlenített jobbját alkalmasint kézfogásra nyújthassa. Idegességében megfeledkezik a tényről, hogy tenyerére hűvös nyirkot izzadt az eleddig görcsösen szorongatott kristálykehely bőséggel párálló üvegteste. - Nem tudom mennyire szerencse Önnek, de én vagyok az, aki… - e ponton elakad egy pillanatra, megfelelő kifejezések után kutat feldúlt elméjében, majd újult erővel rugaszkodik neki közlendőjének. - …elkövette a… - végre sikerül letépnie titkolatlan zavart, nyílt félelmet tükröző tekintetét a higanyszín, jeges fényű íriszekről, hogy aztán végighordozhassa béklyóból szabadult szemeit a piktúráival teleaggatott falakon. - …teremben kiállított képeket. – fejezi be halkan a mustra végeztével, majd visszairányítva figyelmét a férfi veszélyesen delejező lélektükreire, végül – némi hezitálás után – pazsgőpárától nedves jobbját bátortalanul az Idegen felé nyújtja. -Ylia Mirayam Wyspiański. – mutatkozik be, zaklatottságában észre sem véve ama kellemetlen tényt, hogy levegőben tartott kezének éléről testmeleggé langyosodott vízcseppek csurrannak le és peregnek alá.
Vendég
Vendég
The monsters among us
Re: Dimitri & Ylia Kedd Júl. 14, 2015 5:07 pm
Beauty and the Beast
Everybody Wants to Rule the World
Tudja, hogy észrevette. Már azelőtt tudja, hogy a nő felemelné azúrszínben ragyogó pillantását, s átengedné magát az Ő bűverejének. Ráfókuszáló érzékei egy prédára leső vadállathoz hasonlóan egyetlen mozdulatot,egyetlen jelet sem hagynak figyelmen kívül, így hát alkalma nyílik arra, hogy észrevegye elakadó lélegzetét, szívverésének egy lüktetésnyi kihagyását, melyet szilajabb tempó vált fel. Bordái közt verdeső életszervének gyönyörűen fájdalmas dallamától összefut a nyál a szájában, garatreflexe nyomban működésbe lép. Kedve volna jeges nyelvét végighúzni saját alsó ajkán, de magába fojtja e késztetést. Nem könnyű, de sikerül. Uralkodnia kénytelen egyelőre ösztönein, még akkor is, ha nem szokása efféle finomkodás. Madárkáját azonban nem kívánja elijeszteni, ez nem az a pillanat, mikor megengedhetné a nőnek, hogy rémülten rohanjon előle, csupán azért, hogy önnön bestiális ösztöneit felaljza. Tarkója borzong a rá tapadó tolakodó pillantásoktól, mely emlékezteti arra, hogy hol is vannak. Túl sok a halandó, miben alapjában véve örömét lelné, ezúttal aggasztó hátráltató tényezőnek bizonyulnak csupán, melyről gondoskodnia kell hamarosan. El kell tűnniük, kettesben kell maradnia vele! Állkapcsa megfeszül a sötétebb, véresebb, kéjesebb gondolatok árjától, vonásain azonban ezen kívül más nem látszik meg. Nem vetülnek ki beteges vágyai, az elméjében megfogant képek hatása. Látszólag minden rendben van, mi ékes bizonyítéka mindama ténynek, hogy mily tökéletesen képes megjátszani azt, hogy emberi. A közelében lévők érzik, minden alkalommal érzik, hogy nincs minden rendben vele, rajta azonban sosem kapják sem halandók, sem pedig más lények, ha csak Ő úgy nem kívánja. Ettől pedig csak még inkább örömét leli a rá tapadó sokkos tekintetekben, mikor fény derül démoni énjére. S arra, hogy botor módon elhitték, ők irányítanak. Pedig sosem. Nem mások csupán Marionett-bábuk, játékszerek, eszközök. Semmi több. Prédájára hulló zavarfelleg fizikai megnyilvánulásaként vöröslően pirul ki a járomcsontra feszülő hófehér porcelánbőr. Ó mily tüneményes! Látvány olajként szolgál a tűzre mi benne tombol, ekképpen vonásaira tovább húzódik a féloldalasan sötét mosoly. Zavarának ékes jele még izgalmasabbá teszi a vadászatot, hiszen erősíti a tényt, hogy nem mindennapi teremtéssel van dolga. Mérhetetlenül unalmas számára a magukat kellető szajhák, akik mindent megtesznek azért, hogy felhívják magukra figyelmet. Sok ezer efféle nő fordult meg az ágyában, akik kellően magabiztosak voltak ahhoz, hogy azt higgyék megkaparinthatják. Hogy Ő is éppen olyan szánalomra méltó, mint a többi hím, akit irányítani lehet dús keblek, darázsderék és bujaságuk láttán. Bujaság... Számára egészen mást jelent a fogalom. Gondolatait bizonytalanul csengő szoprán szakítja félbe, melyet végül egy felé nyúló tenyér kísér. Tekintetét egy tized másodpercre sem vonja el a nő éteri vonásairól, ám így is tisztán érzi a felé nyújtott ujjakról csöpögő vízpárlatot. Milyen átkozottul lenyalná minden cseppjét... Ám ahelyett, hogy engedélyezne csupán egy árnyalatit megvillanni ösztöneiből, bőrkesztyűbe bújtatott tenyerét felé nyújtja, hogy ujjai közé csípje törékeny perceit. Nem ráz vele kezet, inkább elfordítja némileg karját, hogy kézfeje felé forduljon, végül pedig előre hajolva deres ajkait a finom porcelánbőrre simítja, hogy csókot leheljen rá. Most, hogy ily közel került áhított bőréhez - noha nem oda, hová úgy vágyna -, kifinomult szaglószervét kiélesíti, hogy egy mélyet szippanthasson a felhám alól kipárolgó mézédes esszenciából. Orrjárataiba kúszik a vízzel kevert vérének aromája, melytől szemhéjait egy pillanat tört részéig lehunyja, torka sivatagossá szárad. Finom csontú ujjainak béklyóján acélosít akaratlanul feltépő ösztöneinek eredményeként, ínye fájdalmasabban kezd bizseregni jelezvén, agyarai mily szívesen törnének ki börtönükből, és mennyire szívesen mártóznának meg az illatozó bőrben. Szemhéjait ismét felnyitja, hogy ragadozópillantásával fogva tarthassa a rátapadó idegesen csillanó íriszeket, végül pedig szólásra nyitja ajkait egy újabb félmosollyal fűszerezve. - Végtelen örömömre szolgál, hogy megismerhetem, Miss Wyspiański. Mindig is érzékem volt hozzá, hogy kiszúrjam azokat, akik mások, mint a többiek. - egy lélegzetvételnyi szünet beállta után ismét folytatja, immáron ismét fölé magasodva, ujjait azonban továbbra sem engedi el, szánt szándékkal. - A képek mesterművek. Magam is nagy művészet rajongó vagyok, egyik nagy szenvedélyem a különlegességek felkutatása és gyűjtése. Noha az utóbbit igaz, nem én végzem ez alkalmat kivéve. - kétértelmű szavai enyhe célzásként rebbennek fel, igaz a nőnek minderről nyilván fogalma sincs. Íriszeit egyetlen pillanatra hajlandó csak elvonni Prédájáról, míg szintén ő is végigvezeti tekintetét a teremben kiállított alkotásokon. A baljós hangulatú képek noha első pillantásra éles kontrasztot alkotójának lágy szelídségével, Ő mégis képes a külsőségek legmélyére ásni, hogy a belbecst felfedezze. Évezredei során egyetlen pillantásból, egyetlen mozdulatból megtanulta meglátni az értéket, kiszűrni a lényegtelent. Míg legtöbben az utóbbi sorát népesítik, a nő sokkal értékesebb annál, mi első pillantásra szembetűnik. Karcsú vonalai, kerekded halmai, cseresznyeszín férfiakat szédítő ajkai, a bőre alól párolgó aroma ösztönkorbácsoló hatással bírnak, ám mégsem ez az, mi leginkább magához vonzza Őt. Az Ő Sötétségét. Az íriszei mélyén fel-fel lobbanó fájdalom, a félelem édes árnya oly hívogatóan hat birtoklásra vágyó démonára, mint eleddig soha semmi. Talán Ő az! Talán Ő az, akit oly régóta keres! Elméjében visszhangot verő izgatottan torz hangba olyannyira belefeledkezik, hogy elkerüli a figyelmét, miként egy személy közelebb lép hozzájuk. Megzavarta őket. Tekintetében agresszió lángjai éledeznek, torka legmélyéről csaknem vad állatias morgás szakad felszínre azért, hogy elijessze az átkozott halandót. Fenyegető lassúsággal fordul a halandó felé, ki e tekintet láttán alig észrevehetően nyel egyet. Ádámcsutkája megugrik, mutató és középső ujját nyakkendőjéhez húzva lazít annak szorításán némileg, hogy a tüdejének oxigénhiányos állapotán javíthasson. Nagyon szívesen javítana, miként felszakítja nyelőcsövét. - Nem kívántam megzavarni a beszélgetést, azonban Miss Wyspiański-t egy pillanatra el kell rabolnom. Nem több csupán pár perc míg... - A hölgy most nem ér rá. El van foglalva. - hangja ellentmondást nem tűrően hasítja át a köztük lévő feszült levegőt, hogy ezzel bele fojtsa további szavait. Káin vérével örökölt képességét mozgósítva behatol a férfi elméjébe, hogy gondolatait akként rendezze át, hogy esélye se nyíljon ellenvetésnek. - Intézze el, amit neki kéne, míg mi teszünk kint egy sétát. A képeit hiánytalanul kívánom megtekinteni a későbbiekben, ennek okán egyetlen darabot sem adhat el. - fejezi be végül már-már hipnotikussá rendezett hangszínen, majd elszakítja igéző tekintetét a kábult szempárról, hogy figyelmét a még mindig markában tartott nőre irányíthassa. - Kérem tegyen velem kint egy sétát. Bővebben beszélgetnék a mű keletkezésének körülményeiről, míg friss levegőt... szívunk. - szavai leplezett udvarias kérésként szólalnak meg, mégsem várja meg a nő válaszát. Ujjai közül kiengedi apró tenyerét, ám vissza azt nem helyezi maga mellé, ehelyett finoman a derekára simítja, s végül a hátsó kert felé indul meg Foglyával.
Vendég
Vendég
The monsters among us
Re: Dimitri & Ylia Kedd Júl. 14, 2015 5:14 pm
„Azóta, hogy az örök Ég Megáldott látnok-szemmel engem, a bűn, a gonoszság művét olvasom az emberszemekben.” (Mihail Jurjevics Lermontov)
E pillanatban, hogy ott vesztegel szemközt az idegen, nyugtalanító kisugárzású férfival - földbe gyökerezett lábbal, tengermély zavarba süppedve, kínzó-gyötrő gondolatoktól ostromoltan - megfagyni látszik, elnémulni rémlik körülötte a Világ. Megtörnek az útjukra indított mozdulatok, kimondatlanul enyésznek semmivé a szavakká formálódó gondolatok. Még a kristálypoharak metszetein végigsikló gyertyafény-nyalábok is megtorpannak az ólomüvegbe vésett jégvirág-motívumok tűvékony szirmain. Az aranyló gyöngyözőborban rekednek, folyékony börtönbe, hullámsírba záródnak a mákszemparány ezüstbuborékok, az ujjairól alácsurranó vízcseppek is megszilárdulnak; sima felszínű, harmattiszta ékkőgömbökké dermednek félúton a levegőben. Megtorpant a Föld a forgásban, elakadt Nap körüli pályáján és példáját követte a Hold is; az ezüsttányérnak tetsző, kráterekkel lyuggatott égitest mozdulatlanná merevedett az ég boltozatán. A veszteglésbe átkozott Kék Bolygó egyik félteke örök nappalban, míg a másik szüntelen éjszakában ragadt. Ő pedig sóbálvánnyá bénult emberek között ácsorog, nyomasztóan élethű viaszbábuk karéjában, akár egy groteszk panoptikumban, melynek egyedüli mozgóképes alakja tenmaga és az előtte magasodó, bazaltfekete hajú férfi. Miért szűkül kettejükre a Világ? Légcsövét, tüdejét éles jégszilánkokként karcolják fel a kapkodva behörpölt, metszően hidegnek érzékelt légkortyok, miközben arra vár, hogy a pillantását fogva tartó, röntgenező-hipnotikus tekintet veszélyesen sármos gazdája elfogadja kézfogásra nyújtott jobbját. Dobhártyáján ősi sámándobok ritmusát tamtamolja bal bordaíve alá szorult, dúltan dübörgő szíve, fejébe toluló, zubogó vére fájón feszíti szűkösnek bizonyuló koponyáját. Fuss! – dörren rá hirtelen a semmiből Életösztönének sürgető hangja, minek hallatán üvegharisnyába bújtatott combjaiban – menekülésre készen – rezdülnek meg az izmok. Nem lehet… - utasítja el magában Belső Sugallmának – egyébiránt nagyon is kecsegtető - indítványát, miközben ellazítja lábait és bár erős kísértést érez arra nézvést, hogy – meggondolván magát - visszahúzza levegőben felejtett, remegő ujjait, eltökélten megtartja imént felvett pozícióját. Ha már egyszer kezet nyújtott, nem fog visszakozni. Égbekiáltó modortalanság volna a részéről. Kapott nevelést, méghozzá katolikus szigorságút, továbbá nem kívánja sem megsérteni, sem felmérgelni a délceg tartású, ragadozószerű férfit. Amint gondolatmenetének végére ér szénfekete, fémesen sima tapintású bőrkesztyűbe bújtatott, erős ujjak záródnak jobbja köré, hogy némileg feljebb vonják azt a levegőben. A feszült várakozás kínosan hosszúra nyúlt másodperceinek múltával, azaz a kézfogás bekövetkeztével, megtörik a köréjük ereszkedett időbénító bűvölet. Mintha a Világot megfagyasztó varázsló delejoldó igére nyitotta volna a száját, hogy szertefoszlassa az általa kibocsátott mágiát. Kidugulnak a külvilág zajaira süketté lett fülei; ismét hallja a terembe zsúfolódott vendégek beszédhangjait, a hölgyek lágy esésű estélyi ruháinak madárszárny-szerű suhogását, az összekoccanó pezsgőspoharak kristályos csilingelését, a falba rejtett hangszórókból áradó komolyzenei mű halk hegedűdallamát. Felfogja a körülötte lévők filigránabb-zömökebb alakjait; szeme sarkából látja megkezdett és befejezett mozdulataikat, de látja a falitartókban fogyogató gyertyák kanócait habzsoló, pirkadatsárga lángnyelvek remegő-villódzó táncát és a színes embertömeget át-átszelő, tengerészfehér uniformist öltött, egyenes gerincű pincérek fáradhatatlan cirkálását is. Kútkáványi szemekkel mered a kézfejére hajoló férfi hollószín, kékes-ezüstös fénnyel játszó, hátrasimított tincseire, miközben erőtlen kísérleteket tesz arra, hogy helyrezökkentse zavar bolydította nyugalmát. Azonban hiába is próbálkozik, képtelen mérsékelni a Sötét Dalia közelében érzett feszélyezettségét, melyet nem csupán az idegenekkel szemben táplált, mélyen gyökerező bizalmatlansága, valamint az ujjait béklyóban tartó, acélos szorítású férfikéz tulajdonosának fenyegető és valahogy mégis mágnesező kisugárzása vált ki, de múltjának feledni kívánt, ennek ellenére fel-felsejlő, iszonyatos emlékképei is táplálni látszanak. A következő pillanatban áramütés-szerű érzület csíp bőrébe ott, ahol a férfi szokatlanul hideg szája érinti. Ajkai, akár egy jégvirág zimankós szirmai, lehelete januári reggelek fagyszikrás levegőét idézi. Mintha maga a Halál, a Zord Kaszás illetné kézfejét dermesztő csókkal… Mintha parányi villámok cikáznak felhámján, mintha kicsiny elektromos kisülések pattognának idegsejtvégződésein. Ki akarja tépni kezét a bizsergető-égető jégcsók alól, azonban valami, egy láthatatlan, nem e világi erő meggátolja elhatározásában. Így csak tehetetlen, cselekvésre képtelen szemlélőként, a két lábon járó zavartság megtestesüléseként figyeli az arcpirító jelenetet, mely – minden rosszallása ellenére – forróvá hevíti vérét. Hőhullámokkal küzdve konstatálja, hogy a Sötét Dalia nem csupán csókot ejt kézfejére, de szemeit lehunyva mélyet szippant bőrén átszüremlő testkipárlásából is. Látja kitágulni a férfi orrcimpáit, látja a markáns vonásokra kiülő sóvárgást. A Hátborzongató Idegen bizony pontosan úgy szaglássza, mint éhes ragadozó a leterített zsákmányállatot a végzetes harapás előtt. Az elméjén keresztülsuhanó, rémisztő gondolat megborzongatja gerincét; hátbőre érezhetően megvonaglik, akár a lovaké, ha légy száll rájuk, csigolyasorán hideg, nyálkás testű lény – nevén hívva Iszonyat – araszol felfelé, végtagok híján húsos, visszataszító, ragacsos enyvtől sikamlós hasán húzva magát egyre feljebb a tarkója felé. És ekkor a múlt egy elhantolni vágyott, nyughatatlan kísértete lerázza magáról a gyógyszerek szőtte, művi kábulatot, letöri csuklóiról és bokáiról a mesterséges feledés kovácsolta rabbilincseket. A foszlékony és mégis eltörölhetetlen szörnyszellem béklyóiból szabadulván elméjének előterébe lopakszik és ott fájóan valóságossá testesül. A kézfejére lehelt, bőrébe égetett halálcsók, az ujjait fogságban tartó, illatát kóstolgató ragadozó citálta életre a tudata hátsó szegletébe börtönzött rémalakot. Egy Démon viszolyogtató alakját, egy Démon borzalmas arcát. Fejéből kifut a vér, lábaiból elszáll az erő, imént még forrásponton pezsgő vére jégkásává fagy ereiben, látva a felegyenesedő férfi rémületessé torzult vonásait. A Sötét Dalia jóképűen markáns arca helyén egy ördögi kreatúra groteszk ábrázata ül. Nyomuk sincs a megkapóan férfias vonalaknak, szabályos éleknek és esztétikus szögleteknek; a magas, barázdált homlok természetellenesen hosszúra nyurgult és előre esett, a karizmatikus sármot kölcsönző ráncok és szarkalábak túlzóan méllyé, árkokká vésődtek, a lágy vonalú orr horgassá görbült, a meredek ívű szemöldökök helyén most bozontos, középütt összenőtt szőrcsíkok sötétlenek, a viharkék íriszek helyén sötét tüzű szénlencsék villognak, a nem oly rég még cakkos felső-, és dús alsó ajkak pengevékonnyá szikkadtak, a vonzóan karakteres áll hegyessé csúcsosodott, ritkás kecskeszakáll sarjadt ki rajta. Az egykor márványfehér, sima bőr hamuszínűvé szürkült, tág pórusúvá kráteresedett, a koromfekete fürtök elvékonyodtak, csavart, hátraívelő szaruképződmények, sárgásszürke kosszarvak ékelődtek közéjük. A beteg elméje szülte, vagy valóságos (?) kép láttán szíve köré tövises félelemindák tekerednek, hogy bénító mérgükkel megdermesszék vért pumpáló szervét. Arcából kifut a hóhideg vér, ajkai elfehérednek, az ereiben pangó, dérkásává hűlt-sűrűsödőtt életesszencia elfagylalja ujjait. Érzi, ahogy a már jól ismert páni rémület gyúrta gombóc felnyomakszik torkába, elzárja a levegő útját, rátelepszik hangszálaira, eldugítja nyelőcsövét. Mellkasára mázsányi súly nehezedik, lelki füleivel hallani véli, ahogy szegycsontja beroppan a csonttörő teher alatt. Az agyára szálló, tejfölsűrű riadalomködön át csak szófoszlányok jutnak el hozzá a Démon szájából elhangzottakból. A dobhártyáit megrezegtető reszelős-morgós, nem e világi orgánum félelemtüskéket döf lelkébe. Képtelen összefüggő mondatokat formálni a fejében kavargó, pánik hajszolta gondolatokból, képtelen megszólalni, mozdulni, cselekedni, segítségért kiáltani. Nem menekülhetsz. – fuvolázza egy fátyolosan susogó, kárörvendő kísértethang a fülébe. Gyomra diónyivá szűkül, pupillája viszont – noha elméje nem és nem akarja befogadni a borzadályt - sokszorosára tágulva issza magába a Démon látványát. Feje szédülni kezd az oxigénhiánytól, elvégre jó ideje nem vett már magához éltető levegőt, izmaiból elszivárog minden cseppnyi erő, akárha a szomjas padló hörpölné magába a talpain keresztül. Immár reszketni sem bír, letaglózottan, sóbálvánnyá kövülten mered a sosem látott és mégis ismerősnek tűnő rémpofára. Ez nem a valóság! Térj észhez! Ott a gyógyszer a táskádban! Az enyhülést jelentő orvosság tényleg ott lapul a baljában szorongatott retikülben, azonban a végtagjait használhatatlanná bénító pánik egyetlen pillanatra sem ereszti el, rabláncra veri, dinnyényi vasgolyót bilincsel kezeire és lábaira, földhöz rögzíti gyenge testét, bebörtönzi hideglelősen vacogó lelkét. Legalább a szemeit letéphetné arról a förmedvényes ábrázatról. Foglyul ejtett, őszinte rettegést tükröző tekintete, akárha sötét delej mágnesezné a Démon arcához, szünettelenül ott csüng a Szörnyeteg iszonytató vonásain. Bárcsak vak lenne… Világtalanul vajon békét lelne? Netán e pokoli kreatúrák követnék a sötétségbe is? Elvégre a látni vélt fantomok az elméjében élnek… Pusztán csak víziók, beteg agyának ördögi szüleményei… Vagy mégsem? Alig érzékeli a látóterébe került Galériatulajdonos jöttét és szavait, aki akár a megmentője is lehetne, ha a férfi nem távozna olyan sebesen. Hova megy? Miért hagyja itt? Nem látja, hogy nincs jól, hogy pánikrohama van? Utána kiáltana, segítségért fohászkodna, ha módjában állna, ha nem kötné gúzsba saját őrülete, ha nem pecsételné le vértelen ajkait önnön tébolya. De ha beszélni képtelen is, legalább a férfi után eresztené esdeklő, kétségbeesett pillantását, ha végre sikerülne letépnie pillantását arról a förtelmes, démoni arcról. Amint a Galériatulajdonos kikerül látóteréből, a sátáni vonásokat öltött Sötét Dalia újfent szóra nyitja száját, ismét hozzá címezve közlendőjét. Az elméjébe hatoló mondatok bizonyulnak annyira hangsúlyosnak, hogy képesek átvágni magukat az idegrendszerét fogva tartó sokk bénító fellegén. Ily módon végre alkalma nyílik cselekedni, még ha kissé erőtlenül is. Nem szabad kimenned vele! – inti Életösztöne, ő pedig teljes mértékben egyetért Belső Hangjának álláspontjával. Dehogy akarja elhagyni a népes kiállítóterem biztonságát, dehogy akar magára maradni az ördögfajzattá csúnyult Borzongató Idegennel. A Borzongató Idegennel, aki nem hétköznapi ember, ehhez kétség sem férhet. Egyetlen egyszer sem volt rohama, amióta szedi a gyógyszerét. Nem találkozott olyan illetővel, sem nővel, sem férfival, aki képes lett volna előcitálni őrületét, amióta tünetmentessé nyilvánították. E gyötrő gondolatoktól hajtottan, a lelkében hízásnak indult Rossz Előérzetbe és lázongó Életösztönébe kapaszkodva összekaparja erőtartalékának utolsó morzsáit és riadtan, tagadólag megrázza fejét, jelezve, hogy nem áll szándékában démonná lett Beszélgetőpartnerével tartani az éjszakába. Ezzel egy időben leszakítja pillantását a sátáni arcról, majd eltökélten megveti lábát a talajon, dacosan ellenállva a derekára feszülő férfikar unszoló erejének. Eddigi sikerein felbuzdulva úgy határoz, hogy addig üti a vasat, amíg meleg, azaz addig cselekszik, míg erőt érez hozzá és nem dermeszti szoborrá a rémület egy újabb hulláma. Így tehát szóra nyitja reszkető ajkait, miközben megkísérli kiszabadítani ujjait a bőrkesztyű fogságából. - S… sajnálom. Nem tarthatok Önnel. Nem érzem jól magam. Be kell vennem a gyógyszeremet. – suttogja maga elé, torkába ugró szívvel, szemeit a földre sütve, kínjában egyik lábáról a másikra helyezve testsúlyát. Eközben felettébb megörvend annak a nem elhanyagolható ténynek, hogy sebtiben előrángatott kifogása igenis valós alapokon áll, elvégre csakugyan hozzá kell jutnia skizofréniájára szedett pirulájához, méghozzá azonnal. Az ügy nem tűr halasztást. Annál is inkább, mivel betegsége súlyosbodni látszik… És ha így van… Nos, erre az eshetőségre gondolni sem mer. Nem akar visszakerülni az intézet nyomasztó, vakítófehér falai közé. Nem akar újfent rémvíziókkal, hátborzongató hallucinációkkal küzdeni. Nem akarja, hogy elméje megint horrorisztikus látomások csataterévé váljék. - Kérem, eresszen el… Ki szeretném venni az orvosságot a táskámból. – teszi hozzá kétségbeeséstől fátyolozott, esdeklő hangon, még mindig a padlón, pontosabban saját cipőjének orrán tartva tekintetét, célzásértékűen tovább feszegetve satuba zárt ujjait.