Lycanok

Eredetük

Közismertebb nevükön a vérfarkasok. A fénywiccák mágiával hozták létre az első példányokat, hogy hatalmas testi erejükkel, borotvaéles agyaraikkal és karmaikkal védelmet nyújtsanak számukra a vámpírok támadásaival szemben. Vadon élő farkasok szellemét vámpírok által kivéreztetett emberek itt ragadt kísérteteivel ötvözték össze, innen eredeztethető e lények megrögzött gyűlölete és megvetése a vérszívókkal szemben. Nem csupán személyiségjegyeik, de külső megjelenésük is a bennük lévő ember-farkas kettősséget mutatja. A wiccák úgy hitték engedelmes katonákat teremtettek, azonban kicsúszott kezeik közül az irányítás. A vérfarkasok hatékonynak, de kezelhetetlennek bizonyultak. Állati énjük vadsága és kontrollálhatatlansága elnyomta emberi valójuk józan ítélőképességét. Vérszomjas fenevadnak alkották őket és talán túlságosan is jól sikerültek. Nem csupán a vérszívókra jelentettek veszélyt, hanem az emberekre is. Végül elszabadulva esztelen gyilkolásba és szaporodásba kezdtek.

Általános jellemzőik

Minden egyes lycan vírusfertőzés (lycanthropia) útján jön létre emberből. A vérfarkasok harapása indítja el a folyamatot, ugyanis a nyálukban jelen lévő kórokozó ekképpen jut be a fertőzött egyed véráramába. A vírus a következő huszonnégy órában terjed szét a szervezetben, a folyamat visszafordíthatatlan. A beharapott áldozat erős fájdalmak, magas testhő, lázas állapot és nagyfokú verítékezés kíséretében változik át. Érzékszervei kiélesednek, csontozata keményebbé, izomzata acélosabbá formálódik, azonban csak az első Teliholdkor megy végbe a totális metamorfózis. Az első Holdtölte és a vele járó átalakulás után már bármikor képesek felvenni félig állati, félig emberi formájukat. Noha akaratukkal irányítják az átváltozásokat, Teliholdkor mindannyian kivetkőznek emberi formájukból, testük, valamint tudatuk felett ragadozó-énjük veszi át az irányítást. Civilizált, gátlásos tudatuk háttérbe szorul, helyette vad ösztöneik és állatias vágyaik kerülnek előtérbe. A Holdtölte közeledtével erőszakosabbá, ingerlékenyebbé válnak, ilyenkor, - kevés kivétellel -, többségük képtelen kontrollálni magát. Vérszomjassá, agresszívvá bőszülnek, dührohamaik pedig nem ritkán csúcsosodnak ki brutális gyilkosságokban, különösen, hogy ilyenkor módfelett kívánják a vért, valamint a nyers húst. Az átváltozásokat eleinte erős fájdalmak kísérik (koruk előrehaladtával minél többször lényegülnek át, annál kevésbé lesz fájdalmas a folyamat, hiszen testük hozzászokik a megpróbáltatásokhoz); elvégre a csontok eltörnek, megnőnek, majd újfent összeforrnak, azaz átrendeződnek a testben, a koponya megnyúlik, kiszélesedik, farkasszerűvé formálódik. Az egyed ínye felhasad, az óriásivá terebélyesedő állkapocsba ágyazott emberi fogak jókora, tarajos, ívelt agyarakká fejlődnek. A testüket burkoló, emberi bőr lehasad, helyét galambfehér, aszfaltszürke, földbarna, agyagvörös, avagy szénfekete, vastag, kemény felhám veszi át. Az átformálódott irhán sarjadó szőr a bőr színéhez igazodik, míg az alfák teste erősen bundázott, addig az alárendelteké hiányosabb, mértéke egyéntől függ. Egyeseknek csupán a végtagjaikra, míg mások esetében egyedül hátukra kúszik fel a durva tapintású, drótszerű szőr. Íriszeik színe is megváltozik; az alfák szembogarai vérvörösen, az alárendelteké aranysárgán, avagy jégkéken izzik.
Transzformációjuk után a többnyire a két hátsó lábukon járnak, azonban sebességük növelése érdekében, futáskor, négy lábra ereszkednek. Körülbelül két méter magasak, robosztus izomzatúak, ujjaik – mellső-, valamint hátsó végtagjaikon is - hegyes, horgas, fekete karmokban végződnek.  Bestiává lényegülve képtelenek emberi módon kommunikálni, erkölcsi gátjaik átszakadnak. Nem reagálnak az emberi szavakra, sem a könyörgés, sem a fenyegetőzés nem jut el tudatukig. Vadászösztönük hajtja őket; minden mozgó, vagy menekülő lényre rátámadnak (pláne ha az még sebesült és vérzik is), kivéve saját fajtársaikat.
Visszaalakulásukat több tényező is befolyásolja. Ha súlyosan megsérülnek, vagy meghalnak, akkor automatikusan felveszik emberi formájukat. A visszaváltozás jóval gyorsabban zajlik le, mint az átalakulás.

Nem vésődnek be egymás iránt, azonban harapással megjelölik társukat, melyből akár több is lehet életük folyamán.

Nehéz őket elpusztítani, de nem lehetetlen, tehát nem halhatatlanok. Azonban nem betegednek meg, beharapás után megáll testük öregedési folyamata. A jagerek általában ezüstláncokkal kötözik meg őket, valamint ezüst-nitrátos lövedékeket használnak ellenük, ugyanis kimondottan rosszul tolerálják az ezüstöt, ami az általa okozott, belső sérüléseken túl égeti is a vérfarkasok bőrét és húsát, mely szörnyű kínokkal jár. Az ezüst-nitrátos golyókban folyékony halmazállapotú ezüstöt sűrítenek, ami az áldozat testébe jutva szétrobban és elárasztja annak szöveteit. A szervezetbe olvadó ezüstöt szinte képtelenség eltávolítani. Ha létfontosságú szervet (szív, tüdő, agy) ér, akkor garantált az áldozat halála. Ezen kívül a fejlevágás is hatékony módszer a vérfarkasok elpusztítására. Azonban a tűz okozta sérülésekből, ha erős fájdalmak árán is, de maximálisan felépülnek.

Harapásuk mérgező a vámpírokra; marásuk savasan égő, csillapíthatatlan fájdalommal jár, melyből a megharapott vérszívó csak hosszas, több napig tartó, szörnyű kínokkal kísért gyógyulási folyamat során épül fel.

Az első lycanok a jelenlegi Alfák, akik szabadulásuk után szétszéledtek a Világban, majd terjeszteni kezdték a vérfarkas-kórt, maguk alá sorozva beharapottjaikat.

Területük: Boston
Helyi Alfa: Ceol Redslaug