Ádáz harcok dúlnak a békés élet színfalai mögött. Hosszú évszázadokon átívelő harcok, melyeket nem mi vívunk, nem emberek emberekkel. Nem anyagi javakért, ásványkincsekért, szabad területekért, tiszta vízért, hatalomért. Egyszerű halandóknak álcázott emberfeletti lények mindennapos, vérgőzös küzdelme ez, melynek tudtunk nélkül mi magunk vagyunk hús-vér díjai. Némelyek számára az ereinkben futó életesszencia, a fizikai testünk szolgáltatta táplálékforrás, míg másoknak a lelkünk,a benne fodrozódó érzelemhullámok jelentik a zsákmányt. Fiatalságodra, ártatlanságodra, erényeidre, bűneidre éheznek, lerágnak, lenyúznak rólad mindent behabzsolnak, felfalnak, kiszürcsölnek, elemésztenek.Itt sosem lehetsz biztonságban. Ha bátornak hiszed magad, lépj közelebb és engedd, hogy körülvegyen a Sötétség.
Jade & Laze | I'm so sorry! Csüt. Szept. 24, 2015 12:53 am
Jade & Laze
Kirándulásra volt szükségem, vagy valamire ami alaposan elfeledteti velem a történteket. Egy barát elvesztése akkor is sokat számít, pláne mert igen ritka volt. Különben nem terveztem vele semmi rosszat vagy jót tenni, pusztán figyelni akartam. Ami teljességgel megmagyarázhatatlan, de tényleg ez volt az igazság. Bár lehet, hogy anya átlátott rajtam és sejti vagy tisztában van azzal minden halandó embert effektíve kihasználandó személynek látok s, annak megfelelően kezelem őket. Szóval kit is akarok áltatni? Nem vagyok szent, sosem voltam az, ezután sem leszek. Azonban ha másokban vannak meg ezek a pozitív tulajdonságok, amiket okvetlen meg kell cáfolnom, azt persze, hogy értékelem. Egy újabb személy aki önmagát hitegeti, kihívás. Szeretem a kihívásokat, de a legtöbbje igen hamar beadja a derekát és elfogy a jókedvem, mert nem látok semmilyen nehézséget amivel szembe kell néznem. Később talán nem fog számítani, teljesen mindegy lesz, hogy milyen módon juttok hozzá az energiához, de most még igen. Fiatal vagyok, a lázadó koromat élem, ha nincsenek is gátlásaim, válogatni még szeretek. Néha nincs miből vagy rossz helyen keresgélek, mindegy. Most első sorban nem az foglalkoztat, hogy próbára tegyem valaki állítólagos ártatlanságát és megkapjam amit akarok. Látni akartam, ha nem is éppen az egész világot, legalább csak New York-ot, addig a pillanatig amíg anya észre nem veszi, hogy eltűntem és a hollétem felől el nem kezd érdeklődni, mert akkor bárhol is legyek éppen, mellette kell teremnem. Igen, megint nem szóltam neki, hogy hová megyek és ne keressen, mert nem lesz semmi bajom. De egy anyának sosem lehet ilyesmit mondani, biztos elkezd aggódni és abból semmi jó nem születik, amit még értékelnék is. Tehát újfent nem szóltam neki, mert ismerem milyen. A javamat akarja, a biztonságomat, tudom, de nem érdekel annyira, hogy egy kis bajt ne keverjek magam körül és úgy térjek vissza hozzá. Mert mindig visszatérek, ha van akit sosem fogok elhagyni, az biztosan ő lesz. Természetesen van olyan nap amikor még tőle is megszabadulnék, nem csak az egész világtól, de az teljesen más tál tészta. Azokban a pillanatokban nagyon dühösnek kell lennem, most nem vagyok az és ez csoda. Bár szerintem ezt nagyban befolyásolhatja az, hogy már megint valamiben sántikálok, amiről anya természetesen nem tud. Amíg dolgozik fel sem fog tűnni a hiányom, hogy nem legyeskedek körülötte, nem beszélek hozzá és nem ütöm az orrom az ő dolgaiba. Hogy rossz gyerek volnék, az nem kifejezés a szótárban rám, eddig minden szabályt szépen megszegtem, na jó egyet kivéve, de azt is csak azért mert nem tudom. – Mit is mondott merre kell fordulnom? – most, bármily hihetetlen a turistát játszom, aki a tetejébe még eltévedt. Egy öreg, majdhogynem félsüket nénitől útbaigazítást kérni, nem a legjobb ötlet, mert azzal jön, hogy skarlátja volt gyerekkorában és a jobb fülével nem hal jól, beszéljek a másikba és hangosabban. Hát kösz, inkább nem játszom a szerencsétlen turistát és körbepillantok. Persze jobb lett volna odafigyelni a magyarázására is miközben elmondja merre kell fordulnom és nem messze szállni a gondolataim fergetegében. Közelebb hajolok a bal füléhez? Dehogy! Inkább megköszönöm a segítségét és szépen tovább somfordálok a járdán ahol velem szembe és a hátam mögött is nem csak egy személy siet valahová. Csak egy pillanatra állok meg, nézek hátra – hátha ott van még az öreg néni, de már nincs – majd vissza, mármint előre nagyon lassan. Oké, tényleg eltévedtem. Jobb lett volna figyelni arra az útbaigazításra, amit kaptam. De aztán megpillantottam a felíratott, valamivel távolabb ugyan tőlem, azonban ott volt. Rohanni kezdtem, előre, teljesen mindegy volt, hogy útközben kinek a vállát sértem meg vagy lököm fel egyből, csak meg akartam érkezni oda, egy biztos helyen akartam tudni magam, amit még nagyjából ismerek is. A bökkenő azonban az, hogy az út másik oldalán vagyok, kell egy átjáró, lehetőleg minél hamarabb. Elszaladtam egy autómosó mellett, aztán egy autóparkoló előtt, végül már csak arra lettem figyelmes, hogy egy elektronikai üzletet hagyok el és végre ott az átjáró amiért úgy áhítoztam. Éppen abban a pillanatban váltott zöldre a lámpa s, én iszkoltam is tovább a Subway felé. Bár ha azt hittem, hogy el fogom érni álmaim helyét mindenféle gond nélkül, akkor az súlyos tévedés volt a részemről. Mert elég keményen neki mentem az egyik velem szembe jövő női egyednek. Ezzel csak gratulálni tudok magamnak, komolyan! Nem az éhségem vezérelt, nem amiatt rohantam a Subway-hoz, mint egy őrült, hanem csak azért, mert egy biztos pontot akartam tudni a városban, ahonnan elindulhatok valamerre. Ehelyett meg... tessék: beférkőztem valaki magán szférájába anélkül, hogy a kisujjamat is megrezdítettem volna. – Uh bocsánat én... – most elkezdhettem volna szabadkozni, hogy nem akartam, nem láttam, hogy jön és késő volt már kitérni az útjából ha mégis látom a közeledtét, szóval inkább nem kezdtem el egy buta és értelmetlen hazugságot, mert a látásom jó. Semmi baj nincs vele, csak siettem. Iszonyatosan siettem. – Minden oké? – nem, egy csodálatraméltó kérdés, tudom én ezt nagyon jól. De miért kérdezném, hogy minden csontja épségben van-e az ütközésünk után, ha ez annyira nem érdekel, csak az ne csapjon meg? A szidalom úgyis leperegne rólam, sőt mindenféle tanács is, hogy legközelebb jobban figyeljek, mert nem fogok. Egyszerűen nem tudok.
Re: Jade & Laze | I'm so sorry! Csüt. Szept. 24, 2015 10:08 am
Laze &Jade
Már megint ütközés…
Az egyetem évről évre nehezebbnek mondható, és elég sok időt vesz igénybe, hogyha minden szemesztert jó eredménnyel teljesíteni szeretnék. Számomra rémálom lenne, hogyha megbuknék bármiből is, így természetesen a tanulásra fordítom a legtöbb időmet, már amikor nem kell dolgozni mennem, hogy finanszírozni tudjam a tanulmányaimat. Most valahogy egyre nehezebben veszem rá magam a munkára, egyre kevésbé szimpatizálok a hellyel, de amíg nincs más lehetőségem, nos… azzal kell beérni, ami van. Az este viszont még messze van, még nem kellene a kocsmán agyalnom, azon, hogy vajon hány férfi csorgatja majd ismét a nyálát engem figyelgetve, hiszen szünetem van két óra között, méghozzá jó hosszú. Úgy döntöttem, hogy ezt az időt egy kis sétálásra fordítom, és még az is előfordulhat, hogy bekapok valami ebédféleséget is. Nincs túl sok étvágyam, így amikor a Subway mellett elhaladok, csak egy lemondó sóhaj szökik ki ajkaim közül, miközben az épületre tekintek. Jó sokan vannak bent, de akadna még hely nekem is, mégis, én… én most nem érzem úgy, hogy erre vágynék, így inkább csak tovább haladok, miközben megigazítom magamon hófehér kabátomat. Most már olykor hideg szél fúj, így nem árt felöltözni, úgy hiszem. Egyébként nem vagyok túl feltűnő egyéniség, most is átlagosan festek, ahogy szinte mindig. A fehér kabátka alatt egy fekete póló található, lábaimon pedig szintén fekete színű nadrág, hófehér sportcipővel. Jelenleg ehhez volt kedvem, a színek ma elkerülnek, már ha szőke tincseimet nem vesszük figyelembe, amelyekkel most is édes játékot játszik a szél. Most kivételesen céltalanul bóklászom, utcáról utcára, így gondolataim is inkább a ZH-k körül forognak, így talán nem is oly meglepő, hogy újból leszek olyan szerencsétlen, hogy ütközzek, bár jelen pillanatban kivételesen nem csak az én hibámból. Nem kicsit döbbenek meg, amikor valaki teste az enyémnek lökődik, és fel is kell köhögnöm hirtelen, ahogy bennem reked a levegő, és legnagyobb pechemre még hátsómra is esem, így találom hamarosan a földön magam, ahonnan kék íriszeimmel a másikra sandítok. Az „áucs” se maradhat el, miközben azon vagyok, hogy összekapjam magam és feltápászkodjak, majd állva figyelem meg jobban a sietős srácot, miközben próbálom leporolni fenekemet, de persze csak óvatosan, jelenleg sajog rendesen. - Semmi gond, előfordul, és igen, megvagyok. Jobban is figyelhettem volna. – magamat hibáztatom a dologért, hiszen nem csak ő volt a felelős az imént történtek miatt. Ha jobban figyelek a külvilágra, akkor simán kitérhettem volna a fiú útjából, de ez nem történt meg. Mindenesetre nem ártana arrébb menni pár lépést, mielőtt egy gyalogos… vagy rosszabb esetben egy kocsi üt el. - Te is megvagy? – amikor nemrég felkenődtem annak a férfinak a hátára a Metropolitan Múzeumban, akkor én is megéreztem azért az ütközést, szóval bizonyára a srác is. Talán iskolába igyekszik? Ahogy nézem, még kiskorú lehet, bár… akkor elég sokat késik, azt meg kell hagyni, talán jobb lenne, ha nem tartanám fel a dolgában. - Öhm menj csak amúgy, nem akarom, hogy elkéss miattam. – állok is kissé arrébb, hogy futhasson tovább, ha már ilyen sietős volt eddig is a dolga, majd lassan felemelem jobb kezem, amelyből némi vér csordogál. Sikerült meghorzsolnom a tenyeremet az előbb, de szerencsére gyorsan gyógyulok, így hamar el fog tűnni a seb, vagy ha a fiú tovább megy, akár én is rendbe szedhetem majd magam.
''Ahhoz, hogy ártsunk valakinek, nem szükséges szándék.'' – George R. R. Martin Nem mindennap történik velem ilyesmi, úgy értem nem az az első, hogy csak se szó se beszéd neki megyek valakinek, minden figyelmeztetés nélkül. Ez tiszta szégyen, mert nem volt betervezve, nem annyira szándékos ez az egész helyzet. Hogy előre eltervezem az ismerkedéseimet azokkal akiket kinézek magamnak? Nem. Szó sincs róla. Most sem néztem ki magamnak, pont ezt a lányt, pusztán rosszkor állt előttem. Ennyi. Én meg érthető okokból kifolyólag rosszkor rohantam előre, mint aki éppen az eszét vesztette, mert valaki vagy valami üldözi és az életére tör. Nem vagyunk biztonságban, vagy legalábbis én biztos nem. Az egy dolog, hogy az emberek lelkeiért mások veszekedésekbe bocsátkoznak, nekem azonban semmi szükségem a lelkükre, az életenergiájukra azonban sokkal inkább. Csak azt tudom, hogy most mindennél jobban várom az éjszakát, tudom rengeteg idő van addig, de attól még reménykedni, hátha hamarabb eljön, még lehet. Természetesen mindig reménytelenül végződik az efféle kívánságom, mert soha sem akkor sötétedik be amikor én akarom. Ennyit erről. Az viszont határozottan ámulatba ejt, hogy a lány nem akad ki, mármint annyira amennyire számítottam és már a fejemben is megjelent az ideges képe előttem, ehelyett azonban itt a reménytelenségem közepette, boldog csalódás ér. Kell ennél több ok arra, hogy rá mosolyogjak? Biztos nem. Na jó, talán egy jó vicc se ártott volna, de ebben a helyzetben képtelen volnék bármilyen humorosat mondani, igazából nem is kell. Minek? Bizonyára csak magamat hoznám rosszabb helyzetbe, ami nem volna jó. Semmilyen esetre se szabad annak tűnnöm, aki vagyok. A kedvességet mindenki sokkal jobban szereti, ezt már megfigyeltem. Tehát semmi egoizmus vagy arrogancia, amivel még rosszabb színbe tüntetném fel magam, mert elég ez amit lát. ''Az, ami jól hangzik, nagyon ritkán bizonyul jónak.'' – Simun Vrocsek Rá pillantottam, miután én is összeszedtem magam. Gyorsan végigmértem hátha van valami gondja és azt nem mondja ki, de ha gyorsnak kell lennem akkor semmilyen részletben nem tudok elveszni, az azonban a látványból is bizonyos, jó nagyot huppantunk vagyis inkább csak ő, mert én igazán szerencsés voltam vele, ha mondhatok ilyet. – Lassabban is mehettem volna, de nem, nekem szaladni kellett. – ezt azonban valamivel halkabban mondom, mint a bocsánatkérést például. Teljes mértékben kellemetlen helyzet. De hamar felül kell kerekednem rajta, hiszen muszáj. – Igen, köszönöm, megvagyok. – annyira nagyon nem fájt semmim sem, ez mint mondtam a szerencsémnek köszönhető és annak mekkora nagy lehetett a tolóerő amivel rendelkezhettem, hogy még le is tudtam őt venni a lábáról. Jól van, az ilyesmi nem akkora nagy dicsőség, mintha valakit szépen a leghihetőbb csilingelősen romantikus szavainkkal tennénk meg ugyanezt és érnénk el pontosan ilyen hatást. Figyeltem ahogy félre áll az utamból, teljesen feleslegesen, mert tényleg csak a Subway-ig siettem ennyire. Most már látom. Tudom, hogy megvan a biztos pont, ahová szintén visszatérhetek ha eltévednék. Valójában nagyon nem tetszik, hogy nem ismerem elég jól ezt a várost s, mindennek a tetejébe még el is tévedek vagy egyáltalán nem figyelek a jó tanácsokra. – Már nem sietek sehová sem, csak a Subway-hoz igyekeztem ennyire. De most már biztosra tudom, hogy hol van. – előre pillantottam ahol nagy betűkkel, még egy szemüveges számára is olvashatóan ki volt írva a 'Subway' szó. – Tényleg olyan jó és forgalmas hely, mint ahogy emlegetik? – nem mintha bármi nagy szükségem lett volna arra az ennivalóra amit egyesek ott elfogyasztanak, pusztán a potenciális áldozataim tekintetét figyelem ilyenkor meg.
Mostanában igen csak szerencsétlen vagyok, már ami az ismerkedéseket illeti, ugyanis rövid időn belül másodszorra ütközöm neki valakinek, csak most az esés miatt rosszabbul járok. Gyorsan összekapom magam, nem szeretném, ha a földön látnának az emberek, így mint valami bolha, úgy pattanok fel, majd próbálom kezem is úgy tartani, hogy ne tűnjön fel a fiúnak sérülésem. Tényleg egy csak horzsolás, hamar el fog múlni, felesleges is lenne aggódni miatta. - Előfordul az ilyesmi. A lényeg, hogy nem lett bajunk és nem estek többen át rajtunk. – mosolyodom el, mely mellé még egy halk kuncogást is hallatok. Érdekes és valamilyen szinten vicces jelenet lett volna, hogyha a mi borulásunk után többen belénk botlanak és esnek ők is. Na jó, nem lett volna annyira vicces, hogyha sérüléseket szenvedtek volna el az emberek, de mindez csak képzelgés. Tehát ő is megvan, ez a lényeg. Elállok srác útjából, hiszen ha már ilyen sietős volt neki eddig, akkor biztosan feltartom, azt pedig nem szeretném, menjen csak a dolgára, de ahogy hallom, már nem olyan fontos számára ez az egész, csak a Subway-t kereste. Ennyire éhes lenne? - Oh, értem. Én is gondoltam rá, hogy kéne valamit enni, de annyira mégse tűnt szimpatikusnak a hely, vagy nem is tudom. – vonogatom meg kissé vállaimat. Nem mintha rossz kajákat adnának odabent, de most túlságosan elvonta a gondolataimat az iskola, na meg a ZH, amelynek mindenképpen remekül kell sikerülnie. No de ideje félresöpörnöm most ezeket a gondolatokat és inkább beszélgetőtársamra koncentrálni, így kékségeim ismét felé emelem. - Igen, elég finomak és kívánatosak az ételeik, sokan megfordulnak ott, de én nem jártam még sokszor ott. A szendvicsek helyett jobban kedvelem a főtt ételeket, de ha te ilyesmire vágysz, akkor biztosan ízleni fog. De gondolom okkal kerested ezt a helyet… Na nem mintha sok közöm lenne hozzá. – igazából semmi sincs, de ha már így itt maradt beszélgetni velem, akkor miért ne kérdezhetnék én is? Ahogy kérdezett, én válaszoltam, picit ő is mesélhetne, és ha már így szóba elegyedtünk… - Egyébként én Jade vagyok. – nem kellene persze tudnia a nevem, de valahogy én nem bánom, hogy akadt társaságom, sőt… jól esik. Időm még van bőven, örülnék, ha valakivel elüthetném az időt, ez a srác meg teljesen normálisnak tűnik.
Incubus
I want your body
Laserian Moriarty
The monsters among us
Második avatárkép :
Gif :
Titulus : Little Prince from the darkside
Idézet : Csak annyi, hogy az a pasas egy isten.
Faj : Incubus
Posztok száma : 8
User neve : Shinichi
Speciális képesség : Nincs, csak általánosak
Rang : Nincs
Kor : 17
Születési hely : Los Angeles
Foglalkozás : Diák
Családi állapot : Egyedülálló
Vonal :
Tartózkodási hely : Salem
Avatár : Dylan Sprayberry
Csatlakozás : 2015. Sep. 19.
Gif2 :
Re: Jade & Laze | I'm so sorry! Csüt. Okt. 01, 2015 12:27 am
Jade & Laze
''Mindenhol csak kellemes helyek vannak, ha megfelelőképpen állsz a dolgokhoz.'' – Vavyan Fable Figyeltem rá, nem akartam kifürkészni mi az ami boldoggá tenné vagy ilyesmi, csak néztem. Azt még szabad, ugye? Nem gyönyörködés volt, hogy mennyire bájos aranyszőke hajtincsei vannak és milyen megmosolyogtató ég kék szemei. Azt már az előbb is észre vettem, inkább a lehetséges sérüléseket próbáltam észrevenni. De túlságosan vaknak bizonyultam, ezért nem is törődtem tovább ezzel. Csak azzal amit mondott. Ha többen is ránk estek volna, hm... Egyrészt kész katasztrófa lett volna, leginkább nekünk, mert mi lettünk volna alul és én nem hiszem, hogy meg tudtam volna állni ne tapogassam végig a felettünk lévő szintén balszerencséseket. Már ha nem is azért a dologért, inkább annak érdekében, hogy minél előbb leszálljanak rólam és szabad lehessek. Mert jobb szabadnak lenni, mint palacsintát játszani a járdán a tömeg kellős közepén. Még akkor is ha a hibás pont én voltam. Mert körbe nézni, megállni, odafigyelni másokra, ugyebár szaladás közben nem az én fő feladatom. A baj azonban pont ott kezdődik, hogy ha nem figyelnék oda másokra, nem fürkészném ki mi az amire vagy akire igazán vágynak, valójában sosem kerülök a közelükbe. Nekem meg muszáj a közelükbe kerülnöm, az a legjobb, ha az ágyukba, de az más tál tészta. – Azt megnéztem volna, de inkább mint külső szemlélő. – megengedek magamnak egy kis nevetést. Nem a kárörvendő fajtából, hanem az enyhébb teljesen komolyan gondolom, hogy ez nevetséges jelenet lenne féléből. Szóval ő is gondolt az evésre? Bizonyára nem olyan értelemben, mint én. De a lényeg a táplálékszerzésen van, nem igaz? Ha úgy tennék, mintha ennék valamit az biztos megnyugtató volna a számára, hogy nem eszeget egyedül, mert van társasága... Bár utána tuti ki kellene mennem a férfi mosdóba, hogy kiadjam magamból mindazt amit letoltam a torkomon. Hátborzongató. ''Éljen a pozitív hozzáállás! Amíg meg nem hal.'' – Laurell Kaye Hamilton Azonban ha egy nem létező diétát találnék ki, hogy a nap bizonyos óráiban eszem csak, mert jól akarom tartani magam, mert a lányok nem a kövér hapsikat szeretik – vagyis a legtöbbje – akkor 'cuki' formában kell lennem. Egyik ötlet sem hangzik jól. Pontosabban egyik kifogás sem. Ha már azonban itt vagyunk. – Ismerős. Társaság nélkül nem az igazi, mert például a bent lévők több, mint a fele biztos a családtagjával vagy barátféléjével van odabent. Nem biztos, hogy törődni fognak azzal te egyedül ülsz az egyik asztalnál vagy sem, de legbelül egyedül fogod érezni magad abban a tömegben. – most nem magamról beszéltem, meg igazából róla sem, mert nem tudom, mit érezhetett volna. Sokkal inkább arról a tökkelütött öngyilkos haveromról, aki képtelen volt szembe nézni az élettel s, a vele járó nehézségekkel. Ismét felém emeli a szemeit, én meg ha jót akarok magamnak és meg akarom őrizni a szende kisfiús külsőmet akkor szépen elhúzom róla a figyelmem és tovább nézem az épületet. Hívogatónak nem mondanám, hogy hívogató, ha a tulaj helyében lennék kitalálnék valami szebb dizájnt, a belsőtérhez meg... Nos, innen nem tudom megmondani milyen most. – Igen, anyával egyszer itt ettünk és erről a helyről bárhová eltalálok ha pontosan követem az útvonalat, amit meg kellett volna jegyeznem. – jó az ettünk szó nem éppen a megfelelő, mert én egyáltalán nem ettem semmit, mégis muszáj ezt mondanom. Majd visszapillantok felé, mert eddig úgy tűnhet bambán előre beszéltem, nem néztem a szemeibe. Bemutatkozott. Szóval Jade? Ez rímel a Laze-re. Na jó annyira nem, de ugyanaz a két magánhangzó teszi ki az ő nevét is, mint az én becenevem. Gondolom pofátlanság volna részemről nem azon a 'csodálatos' néven bemutatkozni amit apától kaptam, mert a Laze túl rövid és kikövetkeztethetetlen, hogy melyik normálisabb név becézése. – Laserian vagyok, de szólíthatsz Laze-nek is, ha az jobban tetszik. Am... Bemegyünk? – nem vagyok az az ujjal mutogatós fajta, ezért nem böktem a mutatóujjammal a Subway felé. Reméltem tudni fogja, hogy oda szeretnék bemenni vele.
Re: Jade & Laze | I'm so sorry! Csüt. Okt. 01, 2015 10:19 am
Laze &Jade
Már megint ütközés…
Igaza van a fiúnak, külső szemlélőként bizonyára viccesebb lett volna a helyzet, nem pedig úgy, hogy mi vagyunk a tömeg alján. Az bizony fájdalmas és kellemetlen lett volna, főleg, hogy én egyébként se vagyok nagydarab lány, de ez szerencsére nem történt meg. Nem is tudom, hogy minek jövök elő egyáltalán ilyesmikkel, így talán jobb, hogy a téma tovább halad, méghozzá a Subway felé. Ettem már ott, bár nem túl sokszor, és most is úgy voltam vele, hogy inkább kihagyom, pedig a hasam mást diktálna. Kéne valami táplálék, nem hiányzik, hogy rosszul legyek és elkezdjek szédülni, na meg, amúgy is rám férne még néhány kg. Én nem tartozom azok a lányok közé, akik a súlyuk miatt nyavalyognak, pedig tökéletesen néznek ki, én meg vagyok elégedve magammal, bár ami tény, a tény, pár kg plusz nem rontana semmin se, sőt, van olyan diáktársam, aki nagyban bíztat, hogy hízzak már egy picit, de ha nem megy, akkor nem megy. A srác elmélkedése viszont kissé hirtelen ér. Oly igazak rám a szavai, én is utálok magányos lenni, az életben pedig sajnos túl sokszor fordul elő, hogy egyedül vagyok, mintha erre lennék kárhoztatva. - Igen, ez valóban így van, de ha egyedül érkezem egy ilyen helyre, akkor elkerülhetetlen. – most annyira mondanám neki, hogy nálam már ez megszokott, mert bár vannak barátaim, nem mindig érnek rám. Szeretethiányos vagyok, oly nagyon vágynék a törődésre, a társaságra, mégse kaphatom azt meg, mert valamiért el vagyok átkozva. Nem vagyok olyan, mint mások, de vajon mi volnék én? Szeretném tudni, oly nagyon szeretném, mégis, egyelőre nem érek el sikereket ezen a téren. Panaszkodni pedig nem fogok ennek az ismeretlen fiúnak az életemről, se pedig arról, hogy mennyire átérzem szavait, nem szeretnék szánalmat vagy sajnálatot kelteni benne, így jobb, hogyha mindezt meghagyom magamnak. - Oh értem. És most hová tartottál? Már ha nem titok… - kérdezek rá kíváncsian, amikor gondolataimat szerencsésen visszatereli a Subway felé. Inkább beszéljünk róla, akkor jobban járok, így fürkészem tovább arcát, nem törődve azzal, hogy ő néha félretekint, majd végül a bemutatkozás se marad el. - Laserian… - ismétlem el halkan. – Különleges neved van! – állapítom is meg úgy, mintha ő ezt nem tudná. Sose hallottam még, de van benne valami. Erőt sugároz és bár a Laze lazább, talán jobban is illik egy ilyen fiatal sráchoz, mint amilyennek eddig láttam a másikat, de valahogy mégis, a Laseriant büszkén viselheti. Nekem igazából a hosszabb verzió tetszik, de értem én, hogy Laze-nak becézik, így talán jobb, ha megmaradok annál. Az invitálásra viszont egy picit elgondolkodom. Végülis, most van társaságom, kellemes társaságom, nem kéne veszni hagyni a lehetőséget, és bár nem kívántam annyira a szendvicseket, most nem fog megártani. - Miért ne… - biccentek, majd megindulok az épület felé és pillanatok múlva már a sorban is állok. Előveszem pénztárcámat, majd ez után kezdem el nézegetni a különféle választékokat. – Te mit eszel? – pillantok felé érdeklődve, majd ha sorra kerülünk, akkor én egy sajtos-sonkás, sok zöldséggel megpakolt szenyo mellett döntök és kérek hozzá egy kis narancslevet is. Ha megkapom, fizetek, majd a tálcával már arrébb is állok, úgy várom meg a fiút, és ha ő is rendel, akkor nézek csak asztal felé. Akad pár üres, így nemsokára megindulok az egyik felé, majd ahogy odaérem, a tálcát az asztalra teszem, én pedig kibújok fehér kabátomból. Idebent jó idő van, felesleges ez a plusz ruhadarab, így miután a kabát a szék támlájára kerül, én már le is dobom magam, majd Laze felé tekintek. - Egyébként te hova valósi vagy? Ha félsz, hogy eltévedsz, akkor biztos nem a környéken laksz… - beleharapok a szendvicsembe, majd azt rágcsálva figyelgetem tovább a fiú arcát. Biztos vagyok benne, hogy még kiskorú és az anyukáját említette az előbb, na meg azt, hogy a Subway-től bárhová eltalálna. – És hová tartasz? – és miért egyedül? Na jó, ezt inkább nem kérdezem meg, hiszen azért nem kisfiú már, na meg nem sok közöm van a dologhoz, de most mégis nagyon felkeltette az érdeklődésemet ez az egész. Lehet, hogy némileg mégis csak eltévedt, ki tudja, talán tudok segíteni neki és elkísérhetem majd egy darabon, oda, ahova menni szeretne, de az is lehet, hogy erre nem lesz semmi szükség se. Mindenesetre úgy hiszem, hogy ez hamarosan kiderül, én pedig közben jóízűen folytatom a falatozgatást, melyért pocakom nagyon is hálás.
Kezdőlap
•• Music: 
