My Brother - My Friend

Gyönyörű reggelre ébredtünk, csak annyi volt a hibája, hogy valaki hiányzott belőle. Az elmúlt napokban úgy szinte mindig és a legaggasztóbb az volt, hogy nem tudtam merre van, ahogyan azt sem, hogy mikor jön vissza. Minden esetben amikor egy küldetésre ment, és tette ezt egyedül, mert Bill és a többiek előkészítették nekik a terepet nem volt nyugalmam. Ilyenkor jó érzéssel töltött el, ha áthívhattam, mert tudtam, hogy csak otthon ülne egyedül merengve a néha ijesztően kusza gondolatai felett. Szóval ma reggel, miután felébredt Lisa is, és az apja autószerelő holmijában végtelenül kócosan, álmos zöld szemeit dörzsölgetve lecsattogott a konyhába felvetettem az ötletet, hogy mi lenne ha ha áthívnám a keresztapját?  Úgy kipattantak a szemei, mintha az előbb még nem két vékony kis résen keresztül nézett volna rám velük. Tudtam, hogy azért is kötődik a férfihez, mert egyrészt születése óta  itt van a közelünkben, és tudom, hogy éppen úgy vigyáz ránk, ahogyan azt Dean tenné, ha itt lenne velünk. Másodsorban pedig azt is tudtam, hogy ilyenkor kicsit Bill pótolja számára az apját. Ahogyan számomra az egykor volt bátyámat. Talán ezért fájt annyira még nagyon az elején, amikor nem tudta elfogadni a kapcsolatunkat, noha jól tudom, hogy miért, tudom, hogy az a tudat, hogy egyszer majd megöregszem, hogy elhagyom a férjemet akaratlanul is fájdalmat okozva ezzel neki, nyugtalanította. De az ember az érzései ellen nem tud mit tenni, ahogyan én is képtelen voltam erre, képtelen arra, hogy megálljt parancsoljak neki. Amikor megkérte a kezem nem gondolkodtam, akkorra egyszerűen már nem is volt min gondolkodni, és nem az ésszerűség dolgozott bennem, hanem az, hogy tudtam ha kis időre is de boldoggá tehetem őt. Azóta is többször felmerül ez közöttünk olyan beszélgetések alkalmával amikor csak ketten vagyunk, és tudom, hogy emiatt a része miatt talán egy kicsit még mindig neheztel rám, most már talán Lisa miatt is. Mert ha egyszer mennem kell, ha egyszer majd meg kell térnem már nem csak Dean marad itt a közös emlékeinkkel, hanem a kislányunk is. Mégis a magam módján szerettem Billt, szerettem ha itt van a közelünkben úgy alapvetően bármikor. Különös és fura természete a két Carternek magától értetődő volt, én időnként kicsit furcsán tekintettem rá, afféle csodabogárként. Tudtam mi ő, tudtam, hogy éppen úgy nem képes időnként aludni ahogyan én sem, tudjuk mindketten, hogy a világot behálózó sötétség ránk telepedik, és bármerre is próbálnánk futni előle egyszerűen képtelenség, mert mindenhol ott van. És az ilyen napokon, amikor odakint gyönyörű volt az idő, a szikrázó napsütésben az emberek úgy járkáltak a nappali forgatagban mintha minden rendben lenne, mintha az életük örökké ebben a csodaszép arany fényben fürdőzne, ebben a véget nem érő ragyogásban és nem menne le soha a nap, nem létezne semmi az árnyakban, amik ilyenkor meghúzódnak és várnak, mindig várnak. Ránk, arra, hogy egy pillanatra figyelmetlenek és felkészületlenek legyünk, kihasználva azt a másodpercet ránk rontsanak. Folyamatosan tele voltam félelemmel és kételyekkel, talán csak akkor nem amikor nem voltam egyedül, mert féltem, hogy Lisát képtelen vagyok egymagam megvédeni, még akkor is amikor tudom, hogy az otthonunk teljesen biztonságos. De nem lehetünk örökké bezárva, és már erről is beszéltünk Dean-el, hogy néha az az érzésem, hogy agyon nyomnak az otthonunk falai. Az álmok az okai jól tudom az utóbbi idők egyre vészterhesebb álmai, amelyekből felriadok, és amikor nincs velem órákáig képtelen vagyok megnyugodni. Olyankor egyedül állok be a zuhany alá és zokogva csúszok le a zuhanykabin falán, kezemmel simítva végig a párás üveget, ahol még hallom visszaverődni a kettőnk sóhaját. Magányos ilyenkor nélküle minden, és az ember a barátait keresi, azokat akik mellett vigasztalódhat, akik vállára hajthatja a fejét és csak csendesen szemlélheti a kertet, hallani ahogyan rügyet bontanak a fák, vagy éppen télen miképpen simulnak egymásra a hulló hópihék. Billel ezt is lehetett. Csak ránézett az emberre és nem kérdezett, nem mondott felesleges és üres frázisokat vigasztalás gyanánt, csak hagyta megtelepedni a csendet, mint egy láthatatlan tekergő csend lián, ami körbefon és elringat.
- Mamiiiiiiii odaég a palacsinta!- Lisa hangjára rezzenek össze és önkéntelenül nyúlok a serpenyő felé, sikeresen égetem meg az ujjam a nagy kapkodásban, de nem nagyon törődöm vele, gyorsan a számhoz emelem, hogy megfújkáljam, majd már fordítom is meg a tésztát, azt hiszem ma reggel extra mennyiséget sütöttem, és juharszirup is van itthon amit a kislányom annyira szeret. Miközben elé rakom az első adagokat átsimítok a finom tapintású haján és lecsüccsenek mellé a székre, rajtam is még a hálóruhám meg a köntösöm van.
- Mit szólnál Kincsem ha ma áthívnánk Billt?- a pici lányom bőszen tömi magába az eslő palacsintákat, és lenyelve a falatot fordul hozzám.
- Apa nem jön még haza?- ez az első kérdése. Okos gyerek. Tudja, hogy általában így szokott lenni, hogy amikor még nem várható, hogy hazatér, szinte mindig átjön Bill. Máskor is át szokott de ilyenkor az esetek zömében mindig.
- Nem tudom Lisa, hogy mikor, de haza fog jönni. Csak....csak nem tudom mikor.- vallom be neki őszintén, soha nem szoktam hazudni neki. Nincs is értelme, valahogyan ösztönösen ráérez a hazugságokra, és olyan szemmel tud az emberre nézni, hogy egyszerűen nem lehet neki ellenállni.
- Okés. Bill itt maradhat vacsorára is? És használhatjuk a kosárpályát? És locsolhatunk este? Szeretem amikor lelocsol bennünket az az izé a kertben.- csicsereg a maga öt éves módján, lábát lóbálva az asztal alatt.
- Addig marad ameddig szeretne. És nem szeretem amikor az automata locsoló alá álltok. Két nagy gyerek!- nevetem el magam és csókot lehelek a homlokára. Bill olyankor valóban lemegy Lisa mellé, szinte őt is nevelni kell ilyen esetekben, akárcsak Deant. Nagy gyerek mindegyik. Szóval mivel zöld utat kaptam a pici lányomtól, a telefonért nyúlok, és egy húsz perces beszélgetés keretén belül tárgyaljuk le, hogy ebédre átjön és ha úgy alakul és Lisa is szeretné akkor itt marad reggelig. Én behűtök majd néhány sört és előkészítem a kedvenc steakjét amit majd megsütök, estére pedig van grill kolbász, ha az idő jó lesz akkor akár kinn is süthetünk. Szóval előkészítek mindent, hogy egy remek napnak nézzünk elébe. Amikor a hűtőből szedem elő a húsokat óhatatlanul húzom elő a doboz pitét, de nem veszem elő. Majd akkor ha a férjem is hazatér, akkor majd megint áthívjuk Billt és együtt fogunk pitézni annak örömére, hogy egyben látom mindkettejüket. Bár nem volt a rokonunk a férfi is a családunkhoz tartozott, teljes joggal és mindketten annak tekintettük, illetve Lisa is. Számára teljesen természetes ha itt van és hiányolja, ha pár napig nem látja. Ha pedig ők ketten olyan küldetésre mennek, ahonnan hetekig nem térnek haza Lisának olyankor a nagy hőstettekről kell mesélni, ahol a két főszereplőt Dean-nek és Billnek hívják és hatalmas nagy lendülettel kaszabolják az ellenséget, és mindenkit legyőznek. Bárcsak tényleg így lenne, de én már attól is boldog vagyok, ha épségben és egyben hazatérnek. Bár nagyon sokszor nem beszélnek arról erre jártak, csak kiülnek a teraszra a hintába, és csendben bámulnak maguk elé kezükben egy üveg sörrel. Aztán hajnalban még mindig így találom őket addigra már a sokadik sörrel és a hátukra terítek egy-egy plédet magukra hagyva mindkettejüket. Nem faggatózom, nem kérdezek, néha lehet jobb ha nem tudom merre jártak és mit láttak. Időnként látom...amikor előre látom a dolgok egyetlen szeletkéjét, és nekem már az elég ahhoz, hogy félelem legyen úrrá rajtam. Most csak azt akarom, hogy itt legyen velünk Bill, hogy legalább a jelenléte megnyugtató legyen. Lisa a nappaliban néz valami meccset, vagy ismétlést, nem értek ezekhez de azt mondta látnia kell, hogy ha az apja hazajön akkor be tudjon róla számolni, hogy hány kapura lövés volt, hogy a korong pontosan kit és hol talált el. Jégkorong bolondok! Szóval inkább többet nem is akarok tudni, inkább a konyhában készítem elő a steaket, amikor nem sokkal a megbeszélt idő előtt csengetnek. Mire megtörlöm a kezem és elindulok, hogy ajtót nyissak már hallom a kislányom apró tappancsainak vágtatását a folyosón
- Lisaaaaaa kicsim óvatosan, elesel!- persze mintha a lóval imádkoznék, nem is figyel rám, mert már tépi fel az ajtót és apró kis csilingelő hangján szinte sikoltva ugrik az ajtó előtt álló Bill ölébe kapaszkodva, csimpaszkodva. Hát igen, lelkesedésben nem marad el az apjától. Én még mindig a kezeimet törölgetve, mosolyogva megyek az ajtó felé.
- Hagysz nekem is helyet, hogy megöleljem, vagy kisajátítod magadnak? Szia, Bill.- állok meg előtte és a lakás felé mutatok.
- Gyere beljebb, már vártunk, ahogyan látod Lisa a megszokott módon.- és ha végre hajlandó kicsit elengedni a férfit, akkor én is megölelem. Hiányzott nekem is ez az igazság. És most még Lisa miatt próbálom egy kicsit tartani magam, de a mosolyom mögött érezhető az aggodalom a férjem miatt. De még nem merem kérdezni, majd később.

◊ klikk note: ◊ music:Mighty Oaks: Brother ◊ oufit:Ruhácska ◊

Ha megkérdezné valaki tőlem, hogy mi a legszembeötlőbb Bill-ben, akkor azt hiszem gondolkodás nélkül felelném rá, hogy az a magával ragadó esetlensége, ami azt gondolom valamiféle álca lehet nála. Nem az az álságos és számító fajta, amit direkt és mások megtévesztésére ölt magára az ember, hanem ami egyszerűen, az évek során kialakul nála. És amitől szépen lassan a szívébe zárja őt bárki, aki megismeri.  Talán úgy tűnik az ő barátságát könnyű megszerezni, hogy Bill az a fajta, aki mindenkivel kedves és udvarias, és pont ettől tűnik közvetlennek és barátságosnak. De minél több időt tölt vele valaki, minél tovább beszélget, annál inkább rájön, hogy valójában nem is ismeri, hogy hiába a mosoly, a kedves szavak, bármit amit adni tud magából, valahogyan mindig olyan távolinak tetszik, mintha egy üvegfal másik oldalán állna. Látom őt, tudom, hogy ott van de nem vagyunk egy helyen, egy légtérben. Az első pillanattól éreztem az erejét, bár ő minden bizonnyal ezt is szerényen hárítaná, a maga egyszerű módján. Ő és a férjem már akkor barátok voltak, amikor én még csak egy egyszerű kórházi orvos voltam aki véletlenül Dean közelébe keveredett. Nem is volt akkor és ott dolgom, de az álmaim már akkor sem hagytak nyugodni, szüntelen kerestem azt a zöld szemű férfit, aki feltűnik bennük, akit képtelen vagyok kiverni a fejemből bármennyire is szeretném, és akinek jól tudom ma már akkor ott kellett lennie, hogy nekünk találkoznunk kellett. Soha nem álltam volna a barátságuk útjába, mégis egy időre valamiféle elégetlenséget generáltam közöttük öntudatlanul. Hogy milyennek láttam őket? Ha Dean volt a vicc, akkor Bill volt a poén. Ha Dean volt a zene, Bill volt a muzsikus, ha Dean volt a tészta, akkor Bill volt az öntet. Kiegészítették egymást, és egy idő után megszoktam, hogy egyik a másik nélkül nem lehet meg, hogy az életünkhöz hozzátartozik ez a kissé különc és furcsán bizsergő erővel rendelkező férfi is. Az elejétől vágytam a barátságára, de elutasításban volt részem, pusztán a halandóságom miatt, meg azért, hogy ezzel a tudattal akarok a barátja életének része lenni. Úgy akarok a közelében maradni, hogy tudom az én életem hamarabb véget ér mint az övé. Mindezt olyan módon, hogy ő éppen úgy halandóságának tudatában mondhatta magát a barátjának. Nem értettem hát miért baj az enyém? Amikor azonban várandós lettem Lisával megértettem, hogy Bill pontosan ettől félt, ettől az egytől, hogy két ember jövőjéből fogok majd apró kis nyomokat hagyva magam után távozni. Mégis szüntelen, hónapokon keresztül, apró kis lépésekkel próbáltam elnyerni a barátságát. Mint a róka meg a kisherceg abban a régi mesében. Sikerrel jártam, és tudom, hogy elfogadta, hogy eleget bizonyítottam már, mégis valahányszor a közelében vagyok elfog valamiféle ismeretlen nyugtalanság annak tekintetében, hogy valamit nem jól teszek, hogy nem tudom az álmaimat értelmezni, hogy nem biztos, hogy jól látom a dolgokat. Ezért is szerettem vele némelyiket megosztani. Ezt az egyet azonban, amiből már többször is olyan valóságosan riadtam fel, még nem tettem meg. Ahogyan Mirabelnek sem meséltem róla, noha Dean többször is megemlítette futólag de mégis nyomatékosan, hogy nem kellene magamban tartanom, hogy valamelyiküknek mégis beszélnem kellene róla, én azonban valahogyan nem tudtam ezt megtenni. Most, hogy vendégségbe vártuk Billt, tudtam, hogy este, ha majd kint ülünk a hintában, és nyugalmasan szemléljük az eget eljátszva a gondolattal, hogy mi történne, ha egy pillanatra képesek lennénk elfújni a csillagokat, ahogyan nap végén fújja el az ember a pislákoló illatgyertyát, akkor ott lesz a soha vissza nem térő alkalom, hogy felvessem a témát. Most azonban, ahogyan ott nézem az ajtóban a barátunkat, és a nyakába ugró Lisát, egy másodperc alatt el is felejtem ezen gondolatokat. Csak az jár a fejemben, hogy mennyire örülök az ötletnek, hogy áthívtam, hogy mennyire örülök, hogy el is jött és ezzel nem csupán Lisát vidította fel hanem engem is. Persze nem tudom tökéletesen leplezni azt, hogy a férjem hiánya, az, hogy nem tudok róla immáron nyolcadik napja semmit, az egyetlen sms üzeneten kívül kissé aggaszt. Igaz, hogy az az üzenet, ami három napja érkezett reménnyel töltött el, hogy életben van. Igaz az álmok mostanában elmaradtak, ahogyan a villanásnyi képek is. Olyan csend volt éjjelente a fejemben, hogy mostanra már ez volt az ami megijesztett. Lehet túlaggódom ezt a dolgot, lehet a szokásosnál is idegesebb vagyok, lehet egyszerűen csak meg kellene nyugodnom, örülni annak ami van és annak, hogy olvashattam legalább azt a pár sort, de azt hiszem amíg vissza nem tér és át nem ölelhetem képtelen leszek tökéletesen lehiggadni. Mosolyogva figyelem az évődésüket és ahogyan Lisa apró kis mancsaival átöleli Billt valahogyan sikerül egy picit engem is feloldani. És már csipog is rendületlen szórja a maga kis bölcseleteit.
– Nem én nőttem Bill, hanem te mentél össze. Olyan vagy mint a ruhák amiket anya szerint nem szabad nagyon meleg vízbe mosni, mert akkor összemennek. Te is biztos ilyen vagy. Biztos nagyon forró vízbe fürdesz és összemész.- logika álá Lisa Carter. Erre már én is elnevetem magam és bocsánatkérően vonom meg a vállam a férfi felé, majd a fél kezével átölel, én pedig viszonzom. Apró kis puszit lehelve az arcára. Megborotválkozott amit külön díjazok, ugyanis elég érzékeny a bőröm a borostára, szóval mindenképpen jó érzéssel tölt el, hogy akár a kedvemért, akár pusztán véletlenségből, de leszedte magáról a Lisa által csak „szúrsz”-nak nevezett borostát. Természetesen a kislányom egy percig sem hajlandó tőle megszabadítani magát, úgy viselkedik, mint egy apró, pici bogáncs, ami az ajtó nyitódásakor ráragadt a keresztapjára, és le sem lehetne róla vakarni.
– Örülök, hogy eljöttél. Ismét.- felelem derülten, majd amikor végre sikerül megmozdulnia a sós zsákként funkcionáló Lisával az ölében becsukom utánuk az ajtót.
– Bill, anya azt mondta, hogy nem mehetünk a kerti autómázlikus locsoló alá, mert gyerekek leszünk, akiknek rossz a csontja.- újságolja a picur rendületlenül magyarázva Bill ölében, én meg haladok  mögöttük befelé, terelgetve őket a nappali felé, majd később úgyis átmegyünk Bill-el a konyhába, amíg elkészül az ebéd. Megcsóválom a fejem és azonnal pontosítom is Carter kisasszony mondanivalóját amely nem fedi a teljes igazságot, és ha már itt tartunk, alaposan ki is csavarta a szavaimat.
– Azt mondtam, hogy nem örülök neki, ha alatta bohóckodtok….ami egyébként nem autómázlikus, hanem au-to-ma-ti-kus öntözőrendszer, mert olyanok vagytok mint a rosszcsont gyerekek.- a zörgő tasakot a karján nem csak Lisa szúrja ki, nekem is feltűnik, és még mindig derűsen nézem ahogyan az apró kis zöld szemű tündérke olyan elmélyülten a száját rágcsálva nézegeti. Éppen olyan mit az apja, és a gondolatra megint picit összeszorul a gyomorom tájéka, ahogyan eszembe jut a férjem. Megszokhattam volna már az évek alatt, hogy többször van távol mint idehaza, hogy gondoskodik rólunk, ne legyen semmi baj a távollétében sem, de valahogyan minden alkalommal úgy engedem el, úgy ölelem meg akár őt, akár Bill-t, hogy lehet soha többé nem látom. És ilyen alkalmakon, mint a mostani próbálok minél többet nyújtani nekik, próbálom egy picit meghitté varázsolni, a napot az estét, hogy ezekből az emlékekből legyenek képesek a távollétük alatt erőt meríteni. Tudom milyen fontos mert ugyanezt teszem én is. Építkezek az együtt töltött időkből, az olyanokból mint a mostani is, amikor látom miképpen bolondozik egymással ez a szelíd ábrázatú férfi és az én pici lányom. Két külön világ találkozása az övék, én azonban hiszem, hogy időnként dacolva a természet kifacsart törvényeivel valami érdekesebbet, valami maradandóbbat hozhatunk létre.
- Ühhüm…- bólogatok pengevékonyra húzott szájjal, ahogyan belépünk a nappaliba, és igyekszem a vonásaimon láthatóvá tenni, hogy vannak bizonyos pontjai a háznak, ahol valami történt, és nem bánnám, ha megnézné majd velem, viszont erről Lisának természetesen nem kell tudnia, úgyhogy próbálom mindezt a lehető legdiszkrétebben intézni.
- Rendezd el nyugodtan a dolgaidat, utána megköszönném ha segítenél nekem a konyhában. Aztán a kis kertben a veteményesben elszaporodtak szerintem aaaaaa….vakondok. Hátul a fészerben találunk szerintem pár holmit amivel elűzhetjük őket.- vállon veregetem magamat az elmés és igen találékony megoldásért, és csak remélni merem, hogy Lisa nem fogott gyanút. Bár ő már kapálózik is Bill karjában, mert ha jól látom a nagy képernyőn akkor éppen valami akció zajlik a piros ruhás és a fehér ruhásak között. Továbbra is analfabéta vagyok a jégkoronghoz, úgyhogy a konyharuhát gyűrögetve toporgok még egy ideig, majd a konyha felé intek.
– Ott leszek, ha végeztél gyere nyugodtan. Lisa, te pedig kérlek szedd össze azokat a cukorkákat az asztalról! Jesszusom, miért kell minden alkalommal a smarties színeit szétválogatni? Réééémes!- persze a zsörtölődésem inkább kuncogásba fut, mert tudom ám kinek a műve ez az egész. Egy alkalommal az apja és Bill úgy próbálták lefoglalni az akkor még egészen apró kislányunkat, hogy elkezdték szétválogatni színenként a cukrokat. Hihetetlen de elég sok időre teljesen elvarázsolták vele Lisát. Megfordulok és eltűnök a konyha valamint a nappali közötti folyosóban, hogy folytassam a steak előkészítését, és a salátához valók összedarabolását.

◊ klikk note: ◊ music:Mighty Oaks: Brother ◊ oufit:Ruhácska ◊

Kicsit még mindig zavarban vagyok, nem tudom, hogy mit mondjak neki, hogy miképpen kezdjek hozzá, de Lisa jelenlétében elég nehéz bármiféle komoly beszélgetést kezdeményezni, így aztán azt hiszem marad az a verzió, hogy virágnyelven igyekszünk egymással szót érteni. Talán a szokásosnál is feszültebb vagyok, hiszen a férjem már jó ideje távol van, és nem faggatom Bill-t sem, hogy merre jár, tudom vannak dolgok, amit a saját biztonságom érdekében jobb ha nem tudok, ezt már többször elmagyarázta a férjem. Hogy nem mondhatja el, hogy nem tudhatok róla éppen merre jár, hogy nem tudhatom éppen mi az amit üldöz, mindezt azért, hogy ne sodorjon bennünket veszélybe. Ilyenkor ha nem éppen a barátja az aki elkíséri, akkor áthívom. Talán önző dolog részemről, de ilyenkor úgy érzem kicsit ő van itt velünk. Bill jelenléte megnyugtat, egyszerűen nem tudok elképzelni mást akit áthívhatnék ilyenkor. A kollégáim vagy éppen bizonyos barátaim zöme nem ismeri az igazi életünket. Úgy tudják, hogy a férjem különleges ügynök, akit időnként elszólít a kötelesség, a haza védelme. Hogy ilyenkor valójában ha azt vesszük az egész világot védelmezi, erről mit sem tudnak, de nem is kell tudniuk. Jobb ha az emberek megmaradnak az egyszerű hitüknél, hogy az életük a maga egyszerűségében telik és nem kell arra gondolniuk mennyi szörnyűség zajlik éppen a világban. Elég ha mi tudjuk, elég ha nekem kell azon gondolkodom, hogy holnap talán már nem látom, hogy minden alkalommal amikor elbúcsúzom tőlük, akkor nem lehetek benne biztos mikor és éppen melyiküket láthatom viszont. Tudom időnként hajlamos vagyok túlaggodalmaskodni a dolgokat, hogy időnként túlzásba viszem. De minden alkalommal azt szoktam mondani, hogy amikor magadra nyitod a pokol kapuját fogalmad sem lehet róla, hogy vissza tudod e majd zárni. Időnként érzem, hogy a sorsot hívjuk ki magunk ellen az egész életünkkel a tudással és a számomra átokként megélt látomásokkal együtt. Nem kértem, egyszerűen ezzel születtem, noha azt hiszem, hogy Dean előtt soha nem voltak ezek ilyen erőteljesek. Mintha az ő felbukkanásával teljesedett volna ki bennem minden tudás, minden…mintha idáig rejtegették volna előlem. Hiszek a sorszerűségben, hiszek abban, hogy nekünk…négyünknek, beleértve Mirabellt is éppen itt és ezen a helyen kell lennünk, szükségszerűen összetartozva. Hallgatom, ahogyan a lányom csicsereg Bill ölében, és meg tudom érteni miért ragaszkodik annyira hozzá. Van benne valami…azt hiszem a testvéreket nem csupán a vér szokta összekötni, hiszek abban, hogy ők ketten valamikor egy másik életben már barátok voltak, sokkal régebbről, tán fel sem lennék képes fogni az idejét. Meglehet talán testvérek, nem tudom össze tudnak ezzel zavarni.
– Nos, amennyiben szeretnél alaposan megfázni, és a katicabogarak között hemperegni a fűben úgy nem bánom. De legyetek szívesek az árvácskákra vigyázni. A múltkor is letapostátok apáddal együtt. Nem győzöm szegényeket újra észhez téríteni.- persze nem kell sok, és a lányom máris védelmébe veszi a másik két nagy gyereket.
– De anya megtámadták a világunkat a nyolckarú, lélekfaló démonok, és mi csak védekeztünk. Ha kicsire összezsugorítjuk őket, akkor agyon lehet, taposni, mintha kártékony bogarak lennének.- szemforgatva és elképedve nézek Billre, tanácstalanul kissé, bár jól tudom a démonosdiban ezúttal nem ő a ludas, hanem a férjem. El kell vele beszélgetnem arról, hogy Lisa még csak öt éves. Rendben, hogy erősebb a kortársainál, hogy képes az emóciókat megérezni, hogy látja rajtam ha ingerült vagyok, vagy éppen rossz kedvű, ahogyan azt is, ha valamiért majd kicsattanok az örömtől, de ezt már azt hiszem kicsit soknak vélem.
– Lisa, kincsem. A démonokról nem szeretnék többet hallani, és most sipirc azokat a cukorkákat összeszedni!- adom ki ellentmondást nem tűrően a parancsot, nem akarok erről beszélni, de reménykedem benne, hogy a férjem hazatér épségben. Mert azon túl, hogy megölelgetem és talán egy álló napig le sem lehet majd vakarni bennünket róla, alapos fejmosást kap tőlem az efféle játékokért. Még nem akarom, hogy Lisa tudjon ezekről a dolgokról, nem akarom, hogy ez legyen az élete meghatározója, hogy akár játék szintjén is foglalkozzon vele.
– Látod Bill, mindig ezt csinálja! Segítesz a cukorkákban?- és Bill segít ahogyan mindig egyetlen szó nélkül, ahogyan hajlandó lesz velem a kert végébe is lejönni, hogy meg tudjam mutatni neki, amit reggel fedeztem fel. Valakik jártak ott, néhány rúnáját feltörték, bár fogalmam sincs hogyan, de az energia darabos, és olyan mint egy lukas szövet, amelyen átfúj a szél. A folyosón még megállok, és visszanézek rájuk ahogyan az asztal köré gyűlnek és a lányom úgy lóg ezen a férfin, ahogyan a kabátja szokott, az elnyűhetetlen kabátja, amit nagy ritkán sikerül leimádkoznom róla, hogy kimossam. Még mindig a virág miatti exkuzálásán mosolygom, noha nem lett volna valóban szükséges, de amikor hoz is ilyesmit, mindegyik olyan mint ő. Megtört, de gyönyörű. Mosolyogva fordítok nekik hátat és sétálok a konyha felé, hogy folytassam a főzést. A fűszereket edénybe mérem, szépen mindegyiket egymás után, és már javában kavargatom az olivás keveréket, amikor végül megérkezik Bill, a maga szokásos lágy és kellemes hangjával, a „mondd, hogy hol nem vagyok útban” testtartásával. Ingujja feltűrve, és hogyan az ujjait megmozgatja a konyhapultnál nem tudom eldönteni, hogy tréfálkozik, vagy komolyan úgy készül a főzéshez, mint egy nagyversenyműhöz. Megfordulok a pult felé, ahol a kínai kel, a paradicsom, a paprika, a retek és az uborka pihen a salátához. Odakészítve egy deszka, egy nagyobb méretű kés, és egy óriási méretű bambusztál.
– Kezdetnek feldarabolnád a zöldségeket? Ott van a tál is.- bökök a fejemmel abba az irányba, miközben én magam a hús előkészítésével foglalatoskodom tovább, kezem alatt ütemesen kattog a tál, ahogyan készítem elő a pácot a steaknek. Végül aztán én is mellé telepedem a pultnál, és akkurátusan kezdem bekenegetni a húst, néha rásandítva a szorgoskodó barátunkra.
– A kert végében….gondolom sejted, hogy nem vakondok vannak. És ha tudom, hogy Dean már a lélekfaló démonokról beszél a lányunknak, akkor azt hiszem nyugodtan elmondhattam volna mi a baj.- láthatóan nem tetszik, hogy Lisát beavatja ezekbe a dolgokba, de tudom, hogy ha sokáig titkoljuk előtte, akkor ha szembesül velük, ha úgy alakul…nem… nem akarom, hogy úgy alakuljon! Persze ezt nem én határozom meg. Mi nem egyszerű életet élünk, nem vagyunk egyszerű család, ahogyan Lisa sem egyszerű gyerek, de valahogyan bennem van a késztetés, hogy a látszatot minél tovább megőrizzem. Mintha attól félnék, hogy ha ő is többet tud majd, elveszítem az ártatlanságát, elveszítem azt amitől ő az én pici kislányom. Megrázom a fejem és egy pillanatra megállok a hús kenegetésében, kissé maszatos ujjaim a steak-re simulnak és úgy pillantok oldalról a barátunkra.
- Tudom, hogy nem a te hibád, ahogyan azzal is tisztában vagyok, hogy Lisának tudnia kell róla. Mégis megrémít a gondolat, hogy mennyire meseszerűen kezeli ezeket. A démonok nem olyanok mint a babák a televízióban, vagy mint az állatparkban a kedves kis jószágok. Attól félek tudod, hogy nem lesz képes majd a helyén kezelni a dolgokat. Ők…ezek…- javítom ki magam mert a démonokat nem tartom személyeknek, pusztán a létükért a testet leigázó valamiknek, amik nem is érdemelnék meg ezt…ott lenne a helyük ahova valók.
-…megtévesztenék őt, becsapnák, idő előtt az ártatlan kis lelkét akarnák…istenem, rémes vagyok, sajnálom! – ráztam meg a fejem, torzan húztam el az ajkaimat, majd újra a hús bepácolásával voltam elfoglalva.
- Szóval az a helyzet, hogy a rúnáid egy részét valaki feltörte a hátsó falrésznél, a borostyán bokroknál. Nem tudom hogyan csinálta, ahogyan azt sem mi célból, de mintha valakinek egy apró rést akarnának ütni a az otthonunkon, mintha azt akarnák, hogy valaki szabadon betérhessen, majd ugyanolyan szabadon távozhasson. Nem szüntették meg, csak…hogy is fogalmazzak. Mint amikor az anyagon egy szakadás keletkezik. Át tudsz rajta bújni, de utánad ismét összeáll, és csak akkor veszed észre ha nagyon figyeled. Én is véletlenül bukkantam rá, amikor a rózsagallyakat toltam hátra két napja. Szinte mellbevágott az üresség. Nem tudom minek lehetett ilyen ereje, és most, hogy Dean távol van még inkább megrémülök attól, hogy ki és milyen céllal csinálhatta, leginkább pedig, hogy ki a célpont. – a vállam felett a szoba felé sandítottam, ahonnan Lisa kurjongatását lehetett hallani.
– Biiiiiilllll megint löttünk egyet. Trevajo lőtte, az a nagydarab fickó, amelyik úgy néz ki mintha egy nyúl és egy medve házasságából született volna. Biiiiiilllll! Vezetüüüüüüünk!- a hansonlat közben elmosolyodtam és felvont szemöldökkel pillantottam a barátunkra. Azt hiszem mondanom sem kellett neki kitől tanulta a lányom ezt a kifejezést. Bár jelen pillanatban azt kívántam, hogy itthon lenne s most még az sem érdekelne, ha feltennék a lábukat az asztalra, és szétszórnák a pattogatott kukoricát. Mindhárman.

◊ klikk note: ◊ music:Mighty Oaks: Brother ◊ oufit:Ruhácska ◊