Ádáz harcok dúlnak a békés élet színfalai mögött. Hosszú évszázadokon átívelő harcok, melyeket nem mi vívunk, nem emberek emberekkel. Nem anyagi javakért, ásványkincsekért, szabad területekért, tiszta vízért, hatalomért. Egyszerű halandóknak álcázott emberfeletti lények mindennapos, vérgőzös küzdelme ez, melynek tudtunk nélkül mi magunk vagyunk hús-vér díjai. Némelyek számára az ereinkben futó életesszencia, a fizikai testünk szolgáltatta táplálékforrás, míg másoknak a lelkünk,a benne fodrozódó érzelemhullámok jelentik a zsákmányt. Fiatalságodra, ártatlanságodra, erényeidre, bűneidre éheznek, lerágnak, lenyúznak rólad mindent behabzsolnak, felfalnak, kiszürcsölnek, elemésztenek.Itt sosem lehetsz biztonságban. Ha bátornak hiszed magad, lépj közelebb és engedd, hogy körülvegyen a Sötétség.
Unatkoztam, ilyen is ritkán van egyébként, de jelenleg nem volt semmilyen ügyem sem. Rám is és azt hiszem Billre is ráfért némi mozgás. S mivel épp csak olvasgattam az újságokat, meg böngésztem a netet, megakadt a szemem egy érdekes momentumon. Másnak talán lényegtelen lett volna, de nekem nem volt az. A metró állomáson a sínek közt találtak néhány ruhát catafokban, testet nem, csak ruhát, ez a magunkfajta vadászoknak szokott azonnal feltűnni leginkább. A legkisebb hideg nyomra is ugrunk akár. Elhagyatott ruhák, a hajléktalanok furcsa jelenségekről beszélnek, de mindenki betudja az alkohol okozta mámornak. Az irodámban ülve hívtam fel Billt. Szerencsére most nyári szünet van neki is az egyetemen, így nem kellett várnunk estig. Nem volt problémám egyébként az esti nyomozásokkal, de ahová megyünk ott úgyis mindegy lesz, hogy éjjel van-e vagy nappal. A feleségemnek küldtem egy sms-t hogy később jövök haza, s lehet, hogy Bill is nálunk fog aludni, de egyelőre még nem biztos. Majd meglátjuk, hogy hogyan alakult a nap. Rácsörögtem Billre, és el is megyek elé, gyorsabban megvagyunk mintha megvárnám,hogy bekecmeregjen a központba. Amúgy is útba esik, és menet közben lesz időnk megállni a kedvenc kajáldánknál is, majd ott vázolok neki mindent az üggyel kapcsolatban. Az órámra pillantottam amikor begurultam Bill háza elé. Mia talán most megy Lisáért, de tudtam, hogy mostantól nem szabad rájuk gondolnom, hogy nehogy bármi is elvegye a figyelmemet a feladatról. A telefonomat is rezgésre állítottam. Volt már rá példa hogy nem egyszer valamelyik zöldfülű miatt kaptak rajta minket, pedig meg lett mondva, hogy kapcsolják ki a telefonjaikat, manapság pedig a kiképzéseinkbe is beleveszik azt próbának, hogy egy random feladat közben felhívják az illetőt, csak arra kíváncsiak, hogy hangosan csörög -e ki ,vagy rezeg. Azon kívül Mia tudta a felettesem és a nővérem számát is, mindkettőt el tudja érni, ha menet közben látomása lenne, és valahogy a tudtunkra tudják adni. Azért, mielőtt teljesen lekapcsoltam volna a telefonomat, mégis felhívtam, megérdeklődtem, hogy, hogy érzi magát és volt-e látomása. Nem kellett tudnia, hogy miféle feladatot vállaltam magamra. Azon kívül, hogy voltak ügyeink, szerette a rend ha saját magunk is elfoglaljuk magunkat. - Szevasz! - nyitottam ki az ajtót a haveromnak. - Felkészültél? Lehet, hogy rázós menet lesz… - első ülés, még szép. Neki kijárt az a hely, kivéve ha Mia is velünk utazott, mert akkor ő ült mellettem, elég hülyén festene ha Bill lábára fognék rá miután váltottam. De mivel a feleségem nem volt itt, így nem kellett efféléktől tartani. Negyedóra múlva megálltam a kedvenc kajáldánknál. Utáltam éhesen nekiállni a feladatoknak, pláne küldetésnek, persze egy gyomor ütésnek nem szoktam örülni, kárba vész az étel… Miután megrendeltük a szokásosat, én egy hatalmas szendvicset kértem, krumplival, Bill pedig amit szokott, neki láttam azok vázolásának amit találtam. Ilyen voltam, nem kerteltem mindig a közepébe vágtam a dolgoknak. - Szóval, vagy korcs vámpírok vagy lélekrablók, ezt még nem tudom pontosan, a részeg hajléktalanok beszámolóit sosem veszik komolyan az írkászok. Többet akkor fogunk tudni, ha kicsit bepiszkítjuk magunkat, ugyanis le kell másznunk a metróba. - ittam bele a poharamba. Nem voltam fáradt, hiszen eleget pihentem, minden komolyabb feladatomat leadtam, és már csak szerveztem, hogy lemenjünk Ausztráliába s elő védjék a házat, fő a biztonság. - Apropó… pár hét múlva megyünk Ausztráliába két hétre a családdal, át kellene nézned a házat ahol nyaralni fogunk, és ha gondolod kibérelhetek neked is egy házat a közelünkbe, vagy velünk is jöhetsz, rád is rád férne némi pihenés. Ott lesz Mia boszorkány ismerőse Mirabelle is. - jegyeztem meg csak úgy mellékesen, tudtam hogy hadilábon áll az árnywiccákkal, fény wiccákkal még szerintem azóta az eset óta nem igen találkozott. De tudom,hogy mély nyomokat hagyott benne az az eset. Sok különbség van a fény és az árny wiccák között, de akkor sem akarnék Billre erőltetni olyasvalakit akitől esetleg tarthat a múltjában történt emlékei miatt. Ezért is ajánlottam fel neki, hogy velünk jöhetne, komolyan hiányozna ha nincs velünk, hiszen annyit bolondozik Lisával, a lányom pedig valamiért imádja, a könnyű természete miatt valószínűleg. Mindig örömmel nézem ahogy egymást nyúzzák, de azért mértékkel, mert Lisára a fél jágersége miatt az ereje végett gyakran rá kell szólnom. - Ha végeztük volna kedved átjönni hozzánk? Mia szeretettel vár, és Lisa… nos a nyakadba fog ugrani ha meglát. - nem szaladtam túl előre, jó volt róluk is beszélni, noha mértékkel tettem, mégis azt hiszem ez emlékeztetett mindkettőnket arra,hogy ne legyünk meggondolatlanok, hogy tudjuk, hogy várnak minket odahaza. Bíztam Billben, és tudom, hogy Mia úgy szereti őt mintha a bátyja lenne s azt hiszem ez visszafele is igaz. Nem volt könnyű menet Bill számára a feleségem elfogadása, de végül felolvadt a jég. Feltűrtem a farmer ingem ujját, megszokásból viseltem az ing alatt elrejtve egy nadrágövbe fűzhető tokban az egyik fegyveremet, nem villogtam vele, bár volt rá engedélyem, hiszen a marshal jelvényem nálam volt, arra az esetre ha igazoltatásba botlanánk így volt magyarázat arra, hogy a kocsim hátulja miért van teli fegyverekkel, bár az ördög csapdákra már kevésbé, mindegy arra azt mondtam, hogy az előző tulaj vakarászását nem tudtam leszedni anélkül hogy ne sérült volna az kaszni.
A mai nap a pihenésé. A nap nagy részében a lábát felpakolva, kényelmesen ücsörögve tölti, poros, régi könyveket lapozgatva. Mert igen, neki ilyen a szórakozás, és a tudásvágy kielégítése egy füst alatt. Mert a jó pap is holtig tanul, a legjobb pedig még azután is. Ujját benyálazva lapoz, mikor is érkezik a hívás, hogy akadt valami a horogra. Nem lepődik meg, mert a világ, főleg a sötét teremtményen nem mennek pihenőre, amikor leteszi a fotelba a fenekét – bár olyan könnyű lenne -, így az élet forog tovább, és neki is. Már hozzá van szokva, hogy nem tervez előre, csak vázlatot ír, amelybe tökéletesen be tudja passzolni az adott ügyet, majd folytatni ott, ahol abbamaradt. Egyszerű az élet így, nemde? Főleg, ha egyedül él. Praktikus, de mégsem magányos, hiszen sok időt tölt a nemrég telefonáló családjával, így az tökéletesen feltölti őt, és mozgatja előre. Azonban, most nem egy családi vacsora forog fenn, annál komplikáltabb a dolog menete. No sebaj, még a végén ellustult volna. A telefonhívás után csukja be könyvét, helyezi az asztalra, és kezd bele a gyors öltözködésbe, hiszen az otthoni, játszós holmijába mégsem lép ki. Hamar kerülnek rá a ruhadarabok, a dezodor, és végigsimítva borostáján, megállapítja, hogy tökéletes lesz az még ott egy ideig. Az órára pillant, majd az ablak felé, és legnagyobb dilemmáján esik át egyik pillanatról a másikra: belefér-e még a kávé? Amikor fékezést hall, még javában kortyolja a nedűt, így hamar kell ledöntenie, és cipőbe bújnia, egyszerre. No igen, a csábítás nagy úr, így a bögre ideiglenesen a cipőtartó szekrényre kerül, kabát a kezébe, és már lépdel is ki a kocsi felé. Épp a szája széléről nyalogatja le a kávét, amikor az anyósülésre huppan le, és becsukva a kocsi ajtaján, rápillant. - Hello. Fel én, bármire. – na jó, ez nem teljesen igaz, de azt tudja, mi az, amitől elég erősen hátraarcot venne, ha rákerül a sor. Arra viszont, ha rázós a menet, lélekben mindig is készül. Semmi sem egyszerű, főleg nem ez, és ha az eddigieket túlélte, akkor gond egy szál sem. Elcsendesedve dől hátra végül, élvezi ki a rövid utat, mely a kajálda felé vezet. Ez sosincs ellenére, nincs is jobb, mint egy jót enni, és közben megtárgyalni a dolgokat, legyen az élet, vagy a munka. Az ilyen helyeken amúgy sem figyelnek egymásra az emberek, így nem kell véka alá rejteni a dolgokat, a fülek, melyek figyelnének, messze járnak. Vagyis, mindig ebben reménykedik, miközben betér, ahogy most is. Egy gyors pillantás körbe, majd már telepszik is le, és rendel hasonlóan Dean-hez. Az ő repertoárja két burgerből áll, némi krumpliból, és egy mókás kis süteményből a végén. Ezt majd kólával fogja leöblíteni, és, ahogy kollégái emlegetik az egyetemen, ez fogja a sírba vinni egy szép napon. Ahogy a rendelést leadja, már fordul is felé, és figyelmesen hallgat, aprókat bólintva a tényekre. Néha nem ártana híreket olvasnia, de sosem jut el addig, hogy komolyan beüljön a számítógép elé. Nem is érti nagyon néha. - Ohh, a metró. Nincs is jobb hely annál, de ezek szerint nem szégyenlősködnek. Jól hangzik. – bólint a dologra, hiszen nem akar ellenkezni, a munka, az munka, és leggyakrabban ezek a kis „férgek” okozzák a legnagyobb kárt. Meg a leglátványosabban. A rendelés is szép lassan kerül eléjük, így amikor már az ausztráliai út kerül szóba, pár falat sültkrumplit küld ajkai közé, de hamar megrágva nyeli le azt, és gondolkodik el a dolgon. - Hmm. Pár hét.. akkor keresnem kell helyettesítést óraadásra. – ráncolja a homlokát kissé, mintha a pihenés nem ért volna el hozzá, de persze hamar kapcsol, és bólint egy nagyot. - Rendben amúgy, megyek, megyek. Tudod, hogy szállásügyileg nekem a kanapé is tökéletes. A boszorkány dolog pedig.. hát. Ami lesz. – kicsit borsódzik a dologtól a háta, de oda se neki. Ideje lenne átlépnie ezt a dolgot, és eléállni, ahogy azt kell. Vagyis, megpróbálni. Addig is harap párat a burgerből, eszeget kulturáltan, és mikor a család másik felére esik a sor, széles, kissé maszatos mosolyt húz ajkaira, hiszen ez a téma nem is kérdés tárgya. - Ezer örömmel. Már elkell a nyakamnak az az ugrás. – tapogatja meg, mintha valóban érezné, hogy hiány akadt ott, de hamar elveszi ujjait, hogy mihamarabb elpusztíthassa a vacsoráját, és indulhassanak a terepre. - Amúgy.. – törli meg ajkait kézfejével. - Minden oké a ház körül? – érdeklődik, nem-e ólálkodnak arrafelé olyanok, akiknek semmi keresnivalójuk ott, és tett is az ellen, hogy odakeveredjenek. De na, nem árt az óvatosság sosem.
Néhány percig meg sem szólaltam, pedig egyébként nem kellett félteni, tele szájjal is előszeretettel szoktam dumálni, bár erről a feleségem azt hiszem észrevétlenül kezdett lenevelni. Így néhány percnyi csendben rágtam a hamburgeremet, figyelve arra, hogy mit mond Bill, igaz még nem került szóba, hogy ő is jönne, én szerettem volna ha velünk van, több szem vigyázhatna Lisára ha épp nem vagyunk ott, és a lányom is szereti őt, imádja. Nálánál jobb keresztapát nem is találhattam volna neki, és azonnal igent mondott, amikor felkértem rá. Egyedül azt sajnáltam, hogy ő is halandó, mindenki akit szeretek… hamarabb fog távozni mellőlem mit gondolnám. De, nem , még nem akartam belegondolni ebbe. Emlékeket akartam mindegyikükkel, magamnak is és Lisának is, már alig vártam, hogy az óceanáriumban, az első sorban ülve, együk a corndogot, és amikor a kardszárnyú delfin vissza esik a vízbe csurom vizesek legyünk. Ilyen tekintetben, ha volt lehetőségem a kikapcsolódásra, akkor magam is egy nagy gyerekké vedlettem, talán azért, mert sosem volt lehetőségem igazán kikapcsolódni. Igen, míg nem volt Lisa, addig Amerikában utazgattunk, és itt mutattam meg pár érdekességet a feleségemnek, de mégis csak egy másik kontinensre megyünk, és ez felvillanyozott. Amellett, a Haver is megérdemli a pihenést, ismerem, tudom, hogy magától sosem gondolna ilyesfélére, épp ezért fog neki is jót tenni, kimozdulni és világot látni. Belekortyolok az italomba, jól megszívom, majd hümmögve ráncolom a homlokomat. Jön, ennek nagyon örülök, és a szokásos tempójában válaszolt, nincs ezzel semmi probléma, így kedvelem Billt ahogy van, és gyűlölöm azt, aki otthagyta a szarban egyedül azon a tanyán! De mielőtt még a gondolataim elkalandoznának afelé a baljóslatú nap felé biccentek, és elmosolyodok. - Körbe kérdezek nálunk, hogy van-e valaki aki el tudja vállalni azt a pár hetet. - itt, egy jágerre céloztam, akinek belefért az elképzeléseibe pár hét tanítás, és persze rendelkezik némi történelmi tapasztalattal, netán tanár is. Bár, ha arról volt szó, könnyedén hamisítottunk a főhadiszálláson ilyen papírokat, ilyen formán én is lehettem volna a franciaországi nagykövet, vagy a pápa, de ilyen messzire, legalábbis a pápa személyének meghamisításáig nem mentünk el, hiszen ő volt a mindenkori vezetőnk. Amellett, reméltem, hogy ha egy jáger veszi át az óráit arra az időre, maga is meg fog nyugodni, ismertem, tudtam, hogy mennyire imád tanítani, és ,hogy mennyire lelkesen készül az óráira, egyszer bementem az egyetemre hozzá, mert meló volt, de nem akartam megszakítani az előadást, így leültem a diákok közé, komolyan… hogy tudnak elaludni rajta? Nem értettem. Persze, ők másak, a diákjai nekik nem kell életeket menteniük, nem tudnak arról, hogy egy-egy történelmi esemény mögött démonok megszállásai húzódnak meg, nekünk erre nagyon kellett figyelni, ezért a történelemre is nagy hangsúlyt fektettek. Mellesleg, volt, hogy olykor első kézből hallhattuk a történelemórákon, hogy Hitlert mi szállta meg, vagy hogy festett ez az egész, Pearl Harbor, és úgy egyáltalán a többi, de nem kellett félteni az emberiséget sem, önnönmagukat is pusztították, az ellen nem tudtunk mit tenni, nem ellenük, hanem a démonok ellen harcoltunk. - Fénywicca, és Mia bizalmasa, néhányszor találkoztam vele, jókedélyű és legalább annyira imádja Lisát mint te. Legfeljebb levéded a vendégszobádat ellene - kuncogtam fel halkan, majd megkomolyodtam, és biccentettem. - Azonnal szólj, ha kényelmetlenül éreznéd magadat, és ez nem vicc! - kértem rá a magam módján. Hiszen, sosem vinném bele olyan feladatba, vagy helyzetbe ami Bill számára kényelmetlen lehet. Ezért sem hívtam el sokszor olyan feladatokra ahol boszorkányok ellen mentünk. Tovább rágcsáltam, majd elmosolyodtam Lisa említésénél, annyira odavan Billért a lányom, hogy az hihetetlen, Mia szerint afféle apapótlék a számára, ha én sokáig vagyok távol, és ez jó, jó ha azt vesszük. Van egy végrendeletem, arra az esetre, ha küldetés közben történne velem valami, afféle biztonsági mentés, ha mondhatok ilyet, nem utasítok benne senkit, csak megkérem Billt, hogy vigyázzon a családomra, ha én nem lennék. Persze nem tervezek elpatkolni, csak nem éppen a legnyugodtabb irodaasztal mögött ülős munkát végzem. - Egyelőre igen, legalábbis úgy érzem. Tudod…most tértem vissza nemrég egy nagyobb feladatról, nem éreztem semmi szokatlant, amíg otthon voltam, és pár nap múlva lenne aktuális úgy is a jelek felfrissítése, szóval ha átjössz, egy füst alatt megtehetnénk azt is. - vettem bekaptam pár falatot ismét a szendvicsemből, vettem egy nagy levegőt, annyi minden jutott eszembe, pedig megígértem magamnak, hogy amíg a feladatot meg nem csináljuk addig a családról nem esik szó, de na! Komolyan, ha ilyen dolgok jutnak az ember eszébe, akkor azt miért ne osztaná meg az érintettekkel? Reméltem, hogy Bill is benne van az ötletben, és annak megvalósításában. - Aztán pár napra rá pedig összeütöm a meglepetést Miának a házassági évfordulónkra. Azt terveztem, hogy úgy fogok viselkedni, mint aki teljesen elfelejtette azt a napot, elmegyünk Lisával meccset nézni, de a lányt azt hiszem hozzád viszem, már ha benne vagy. Aztán felhívod a feleségemet, hogy nem-e tudna átjönni hozzád, mert én elugrottam az autómmal az autószerelőhöz, defektet kaptam, vagy valami. Ti otthon vártok engem, te igazából a hívásomat, hogy mikor jöhet Mia haza. Lisát ha nem gond, arra az éjszakára rád bíznánk… Legalábbis, ez a tervem, azért gondoltam veled ezt megosztani, minél hamarabb, hogy te is fel tudj készülni, és természetesen mondhatsz nemet is. Tudom, hogy az iskolakezdésre kell odafigyelned… - persze, miért ne mondhatott volna nemet Bill? Hiszen nem kell mindenkinek fejest ugrania az ötleteimbe, nem rólam szólt az egész világ. Csak, olykor hajlamos voltam fellelkesedni, akár egy gyerek, noha ezt nyilvánosan igyekeztem titkolni, de tényleg belelendültem a beszédbe. Főleg mivel rászoktam arra, hogy tele szájjal egyre kevesebbet beszélek. Azt hiszem, ez Lisa hatása is, nem csak a feleségemé, szerettem volna jó példát mutatni neki, de szerintem Mia érdeme, hogy ügyesen és nőiesen eszik. Nem úgy mint én, aki a popcornos tálba belemarkol egy hatalmasat és mint egy anakonda úgy akassza ki az állkapcsát, popcornaconda. Ez lennék én, akinek a szájában pár markolás után eltűnik az egész tál tartalma. Megtöröltem a kezeimet, és gyorsan pötyögtem egy üzenetet Miának, hogy amíg még eszünkben van, szóljak neki, hogy egyel több emberre terítsen, de ha nem érkeznénk meg vacsora időben, nyugodtan etesse meg Lisát. Aztán folytattam az evést. - Veled, veled is minden rendben? - tudtam a rémálmairól, mert amikor még utazgattunk, és hotelszobákban szálltunk meg, és egy szoba két ágyasban természetesen, gyakran ébredtem arra, hogy rémálmodott, vagy ha nem tudtam aludni, és egy kislámpa fényénél gondolkodtam az aktuális ügyünk felett s netán nyíltabban szemtanúja voltam annak, hogy felriad, akkor dobtam neki egy doboz sört, és kiültünk inkább az ajtó elé az eget bámulni. Vagy felmásztunk a motelek tetejére sörözni, veszélyes kombináció, de ha volt elég hamburgeres zacskó, annyira nem, hiszen úgy nem tudtunk fejre állni. Ha nagyon hiányzott ez az életmód, akkor elvállaltam egy-egy ilyen feladatot, leginkább azért, mert a csendes merengős utazgatós éjszakák hiányoztak. Nem a feleségemtől akartam távol lenni, sosem menekülnék a munkába a család elől. De ez egy életmód volt már nálam, amin kevésbé tudtam változtatni. Persze, Lisa születése után egyre kevesebbet vállaltam ilyen feladatokat.
J ólesően csúsznak le a falatok a torkán, és amennyire nem volt éhes, olyannyira veszi észre, hogy igenis az volt, csak nem jelzett olyannyira a szervezete, hogy észre sem vette a dolgot. Mindegy is, sikerült elébe lépni a dolognak, és máris minden rendben. Azon belül, nem tudja, mikor lesz legközelebb ideje nyugodtan leülni falatozni. Nem tud semmit arról, hova mennek, mit tesznek, és meddig fog tartani. Lehetséges, hogy annyira kifárad ismét, hogy csak ledől szerszámostól, és alszik fél napig. Aközben pedig még nem tanult meg enni, ami pedig nagyon hasznos is lenne számára. Szép álom, és hacsak a párnát nem falja fel, ez nem is fog bekövetkezni. A beálló csendet nem zavarja meg, hanem csak türelmesen vár, hagyja, hogy társa is nyugodtan egyen, ahogy ő is. A hamburgerhez járó sült krumpli köretet kezdi addig pusztítani, néha a szendvicsbe harapva, miközben végigjáratja a tekintetét a helyen. Nincsenek kirívó alkatok, sem olyanok, amikor azon kell gondolkozni, nem-e egy rossz alak ült be ide. Mind átlagos, két lábon álló halandó, akikkel nincs semmi gond. Vagyis, ennek tűnik. Nemigen tud mindent egy pillantással megállapítani, se tapasztalata, se hiperszuper képessége, amit hiányol kicsit, de sosem teszi szóvá. Csak álmodik róla. Semmi több. Szerencsére nem az a kísérletezgető fajta, aki olyan dologgal játszik, amivel nem kellene. A világ szerencséje. Azonban, ezen gondolatai hamar söprődnek félre, és cserélődik helyére a tanítás, és a felbukkanó szünet lehetősége. Nem mániákus, azonban nemigen szokása csak úgy kimaradni sem. De ez mégis más. Mármint, azért, mert nem egyedül adódik a dolog, hanem olyanokkal, akikkel szívesen megy bármerre is, ezért nem tiltakozik ellene, inkább megoldást keres. Vagyis próbálkozik. Persze, nemigen lesz ma még rá ideje, de meg fog oldódni, ahogy mindig is. Neki is vannak nevek a fejében, meg a szupertelefonjában, hogy ilyen esetekben kiket kell felcsörgetnie, ha helyettesítésre van szüksége. Azonban nem csak neki jut eszébe a dolog, így ahogy megszólal, felkapja a fejét, és bőszen bólogatni kezd. - Ahh, az nagyon jó lenne. Ilyenkor az elején nehezen találnék az ismerősök közt bárkit, aki be tudja vállalni. Nem akarom elkényeztetni őket azzal, hogy elmarad akár egy óra is. – mulatozik ezen, persze nem szokott hatalmas szigorral viselkedni, és előfordult, hogy elmaradt pár órája, amikor nagyon hirtelen, és sietve indult a dolgára, de nem sokszor fordult eddig elő. Így igazán kapóra jön az, hogy besegít neki a keresgélésben, és a megfelelő személy megtartásában. Nem ismer sokat az ő ismeretségi rétegéből, de úgy véli, onnan rossz ember nem jöhet. Vagyis, reméli. De jegeli is a témát, addig, ameddig nem jön el az ideje. A koncentrációja inkább oda terelődik, aki majd ott lesz esedékes. Tény, hogy nincsenek jó tapasztalatai, és emlékei ahogy megemlítik a wicca szót, viszont nem lehet az egészet elrontani azzal, hogy negatívan áll hozzá. Meg na, nem is azt kéri, hogy aludjon vele, vagy bármi ilyesmi. - Azt gondoltam, hogy nem a rosszabbik fajtából származik. Neem, nem védem le, ki fogom bírni, és adok egy esélyt a dolognak. – áll hozzá pozitívan, és valóban így is fog tenni, legfeljebb nem fog figyelni a borsódzó hátára, meg a rossz emléktöredékeinek. Csak nem lehet olyan nehéz.. - Nem lesz gond, tényleg. – mosolyodik is el hozzá, hogy kényelmetlenséget ő sem fog érezni, de okozni sem. Elvégre nyaralni fog, vagy minek nevezze. Azt pedig, csak élvezni lehet, még ha pár apró dolog is adódik közben. Arra csak bólint, teli szájjal egy falat után, hogy otthon mi a helyzet. Való igaz, be is van írva a naptárába, hogy véletlen se késsen egy percet sem, és azt amúgy is mindig lapozza, így a dátum előtte van. Még pár falat, és a szendvics el is tűnik a tányérról, ahogy a krumpli nagy része is, így pár korttyal öblíti le, majd letéve a poharat, kíváncsian hallgatja a kis tervét. - Óóó, cseles! Mármint, az ötlet. És csak nyugodtan, szívesen vigyázok rá, az iskolára, meg a munkámra ilyenkor ne is gondolj. Fel fogok készülni, legalább is, megtanulok végre normális vacsorát főzni. Nem akarom őt s pizzával tömni. – vakarja meg a karját, mert hát, főzőtudása sosem volt, és inkább nem szokott próbálkozni vele, ha egyedül van. Drága egy új láboskészlet.. - Számíthatsz rám. Ünnepeljetek csak. – erősíti meg a dolgot, miközben eltűnteti a maradék krumplit is, és megtörölgeti a kezét, maszatos ajkait, arcát. A kérdésre nyel egy nagyot, hogy a felesleges falatok eltűnjenek onnan, majd aprót ránt a vállain. - Ahogy mindig. Bár most, egészen rendben van a dolog. Kipihent az arcom is, szóóóval.. lekopogom gyorsan. – ütögeti az asztal lapjának ujját, majd hátradőlve kezd iszogatni. A rendben most nem csak álca, szokatlanul csend van körülötte, és a fejében is, bár sejti, hogy ennek még meglesz a böjtje. Előbb, vagy utóbb.
Örültem, hogy nem ágált az ötletemre az óráit illetően, segíteni szerettem volna neki, és tényleg ha úgy adódott, hogy a Rendben volt szabad jáger, aki történelem órát tudott helyettesíteni, akkor máskor sem maradt már el órája. - Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy vonalzóval csapkodod az asztalt , és körmösöket osztogatsz, meg kukoricán térdepelgeted őket, ha elpukkan akár egy rágó is. - ráztam meg vigyorogva a fejemet és szinte próbáltam elképzelni, ahogy Bill ezt teszi, de ez messze állt tőle, tudtam, hogy sosem lenne képes ilyenre, csak élvezettel tanít, egyszer az autómból lestem végig az óráját, majd a kicsöngetéssel egy időben küldtem neki az sms-t,hogy ha tud szabaduljon el, vagy jöjjön később az órái végeztével a parkolóba, én addig a kocsimban aludtam. Rám fért olykor, volt ,hogy ott tudtam aludni, ha épp feladat közben voltunk, vagy ha várakoztam, példának okáért Billre, de direkt így terveztem, egyébként szerettem szunyókálni ha épp adódott rá lehetőségem. Rá pihenni a feladatra. Nem akartam Billnek egyáltalán kényelmetlenséget okozni, azzal, hogy egy boszorkánnyal egy légtérben kelljen tartózkodnia, de ha már biztosított róla, hogy meg fog birkózni vele, akkor az így is volt, nem fog másként tenni, aminek viszont nagyon örültem. Mosolyogva ráztam meg a fejemet. -Tudod, hogy a pizzát is megeszi, sőt bármit megeszik amiről úgy látja, hogy mindkettőnknek ízlik. - tűntettem el a hamburgerem maradékát a számban és míg azt rágtam bólintottam Bill szavaira még párat. Loptam pár falatot a krumpliból, majd kiittam a poharam tartalmát, a farzsebembe nyúltam, és kifizettem a fogyasztásunkat. Tettem egy kétbetűs kitérőt mielőtt neki indultunk volna a metrónak, majd csatlakoztam Billhez. - Köszönöm, azt hiszem Mia nevében is, és megháláljuk tudod jól! - tényleg így volt, nem éreztem úgy, hogy kihasználnám Billt, másrészt ha így lett volna, reméltem, hogy szól, mindig szokott szólni ha esetleg valamiért nem tud mégsem vigyázni Lisára, tehát nem amolyan elvárásként mondtam kértem meg őt erre. -Lisa meg élvezni fogja, mindig arról mesél utána, hogy mit csináltatok, vagy mit nem engedtél meg, de ez ritka azt hiszem. - somolyogtam az orrom alatt, igen azt tudtam, hogy legalább annyira kenyérre tudja kenni Billt a lányom, akár csak engemet. Intettem a fejemmel,hogy induljunk meg a kocsihoz, s ha ezzel megvoltunk, akkor beszálltam és beindítottam, pár utcára egy sikátor környékén parkoltam le, egy zártabb parkolóba, a jelünk észrevétlen fel volt festve a parkoló környékére, ide elvileg senki nem jöhetett autót lopni, elvileg, és kamerák sem figyelték a helyet, mármint olyanok, amiket ne tudtunk volna uralni. A csomagtartóhoz sétáltam, és fogtam egy kisebb táskát amibe pár fegyvert beleraktam, tartaléknak, karó is jött, ebből több is. Fogyó eszköz ami azt illeti. - Ameddig csak tudunk együtt maradunk, ha szét válnánk, és elvesztenénk egymást, és pár percen belül nem kerül elő a másik, akkor inkább a felszín felé vesszük az irányt, és erősítést hívunk. - elővettem a metró hálózat térképét, és már be volt jelölve az a pár pont ahol a metrókban eltűntek az emberek, és egy sárga jellel a megközelítőleges körzet, ahol ezek a korcs vámpírok lehettek. - innen megyünk, itt van egy szerviz ajtó, amivel a beléptetőt megkerüljük, aztán erre van egy vészkijárat, ami levisz a sínek környékére, a szerviz alagutakhoz, azt olvastam ,hogy pár éve beomlott egy darabon, de még mindig nem hozták rendbe, és talán…ha tényleg ott vannak azok a dögök, akkor nem is fogják még jó darabig. - a zöld pontokra mutattam. - Ezeken a területeken vannak felfelé kivezető nyílások, itt - és itt van egy-egy park, ezeknek a közeléből tűntek el a hajléktalanok többsége. - megdörgöltem a mellkasomat, ott ahol a Bill által készített démonűző tetoválás és a feleségem beceneve volt felvésve, ha jól tudom, még másfél hónapot véd az igézete démon megszállások ellen, szóval nem volt mitől félnem. Elgondolkodva pillantottam magam elé, a csomagtartóra támaszkodva, valami nem stimmelt, és a megérzéseim sosem csaptak be eddig. Könnyen előfordulhat, hogy egy démon is elfogatta ezeket az embereket. A homlokomat ráncoltam, és halkan hümmögtem. Szerettem színes jelölőkkel dolgozni, hogy tudjam mit mivel jelölök, már Billnek is meséltem ebbéli irányultságomról, pártolta az ötletet, de mintha most megzavartak volna a színes kriszkrakszok a térképen. Forgattam rajta párat, de hiába állt fejjel lefelé a térkép így sem lettem gazdagabb, még egyetlen szikrával sem. Beletúrtam a hajamba és a tarkómat is megmasszíroztam párszor. Pontosan tizenkét ember tűnt el… - Tizenkét hajléktalan…-dünnyögtem az orrom alatt. A pontokat figyelgettem a térképen és néhány felett áthúztam az ujjamat. - Szerinted… - de nem folytattam, nem mondtam semmit, nem voltam biztos semmiben. Csak furcsa volt valami, nem stimmelt, éreztem. Ha valamit utáltam az a bizonytalanság volt. Rossz szokás ide, vagy oda, de nem tudtam abbahagyni a morgolódást és a homlokráncolást. Már épp készültem felkapni a táskát magam mellől, amikor megcsörrent a telefonom,néhány pillanatra elléptem a térképtől. -Egészen biztos? Titeket hívott? Ezt mondta, hogy... ismételd el még egyszer! míg hallgattam a felettesem beszámolóját, addig Billt és a térképet figyeltem szemöldök ráncolva, ilyenkor afféle v alak jelent meg a szemöldökeim közt, és kicsit a homlokomig felfutott ez a ránc, halkan hümmögtem a felettesemnek, jelezve, hogy hallom amit mond.
A jelenetre, mely a kimondott szavak után jelent meg előtte, erősen ráncolni kezdte a homlokát, mintha nem értené a dolgot, de közel sem ez ment végbe a fejében. Csupán elképzelte magát, ahogy azt teszi, ahogy fegyőröket megszégyenítő szigorral tartja azt a bizonyos órát, amelyet kínvallatásnak kellene hívni. Hát, nemigen lenne hangja, ha valóban ez lenne a helyzet, de sosem fordult meg benne semmi ilyen. Lehet, hogy neki van birkatürelme, lehet, hogy direkt csinálja, nem tudni. De végül, a homlokráncolás elmarad, ajkain kiszakad a nevetés, miközben csóválja a fejét, és hessegeti el maga elől a képet, melyet elképzelt. - Nem is értem, hogy lehet ilyet gondolni. Elég nagy dolognak kéne történni, hogy megtegyem. – vágja el a történetet ezzel, mivel nem akarja tovább ragozni azt, amit amúgy sosem fog megtenni. Vagy, nem önszántából. Azt előre nm tudhatja, történik-e valami olyan, ami miatt így fog viselkedni. Inkább ne. Szerencsére azonban hamar kitolják fejéből a rémképeket a sokkalta kellemesebb ötletek, és tervek. Még azon sem rágja magát, kivel fogja megosztani a teret a pihenés alatt, sőt, amennyi dolog fog még addig a fejében járni, ezt az apró tényt vélhetőleg el is felejti, és mikor majd odakerülnek, akkor fogja ismét apró meglepetésként érni. Néha meglepődik azon, hogy mennyi minden gyűlt fel kobakjában, és hogy még képes befogadni akármit is. Ennek azért örül. - Én tudom, csak hátha sikerül valami finomabbat. – persze, hogy a gyerekek megeszik, ami nekik tetszik, de azt sem akarja, hogy nagyon a pizza-ra szokjon és hát na, miért ne próbálja ki magát ilyen téren. Egymagának nem főz, de ha adódik, elügyeskedik a grillezéssel egy összejövetelen, a saláták készítésében egészen ügyes, de hát a zöldséget a gyerekeknek egy nehéz művelet beadni. Azon felül viszont, már hadilábon áll, de mindig megoldja. - Van még elég lábosom a kísérletezgetésre. – jelenti ki szinte már-már büszkén, hogy nem kellett kidobálni mindet, mert elszúrta a dolgokat. Sőt, ahhoz képest, eddig csak három végezte a kukában, ami, egy agglegény mércéjével igen jó arány. A krumplit szépen eltünteti ő is, így hamar a lábos képe helyett az üres tányérja képe forog szeme előtt. A pénztárca sem került elő, mert Dean gyorsabb volt, de nem szólja meg, majd legközelebb ő lesz az ügyesebb. Ahogy feláll, és a mosdó fele indul, úgy áll fel ő is, igazgatja meg ruháját, bújik bele a kabátba, és vár csendben, hogy indulhassanak. Az utcai képet vizsgálja, elmélázva, mintha neki ez lenne a szórakozás, pedig csak szereti nézni, ahogy odakint folyik az élet, mindenki siet, igyekszik a saját kis célja felé. Fura dolog, mert ő is nap mint nap megteszi ezeket a köröket, mégis, elvan egy egyszerű nézelődéssel is. Amikor társa visszatér mellé, úgy indul meg kifele, vissza a kocsihoz, hogy közelebb jussanak a saját maguk jelenlegi céljához. - És te meg tudod jól azt, hogy nem várom el. Nem azért csinálom, nekem megfelel a köszönöm is. – suhan át arcán a mosoly, miközben már odakint tekint a kocsi felé. - Hát, maximum egyedül a dolgozatokra nem szoktam engedni, hogy rajzoljon, de azokat nem hagyom elő, így… van mit mesélni. – nem sajnál semmit, bútort, eszközt, mivel pótolható, és ha valami eltörik, felsöpri, és nem kiabál. Nem is menne neki, és nem is kell megtennie. Úgy a jó, ha jó emlékekkel tér haza a kicsilány, ő is elraktároz, amikor visszatér a csend, és az egyedüllét az életébe. Hamar a kényelmes ülésre pakolja magát, és dől hátra, hogy a rövid útjukat megtegyék, és leparkolva a csendes zugba, ismét kiszálljon. Ahogy az ajtó csattan ujjai alatt, úgy pillant körbe, kémleli a helyet, ahol szinte már bántóan nagy a csend, mintha a város zajai ide nem is akarnának elérni, mintha tiltott lenne, és ide csak a béke, és a csönd érhet el. De lehet, hogy csak ő érzékeli így. Sosem lehet biztos benne. - Rendben van. – rendezi le, egyelőre ennyivel, és becsatlakozik a térképfigyelésbe, komoly tekintettel, amitől a kis ráncok a homlokán elmélyülnek. Tekintetével követte az ujjat, amely a pontokra bökött, a vonalat, amelyet képzeletben húzott be, és azt, hogy hol is tudnak majd kijutni. Szerencsére, ezeket az alagutakat bőven ellátják kijárattal, tekintve arra, hogy ha egyszer bedöglik egy szerelvény, az utasoknak ne kelljen órákig mászkálniuk a nyirkos falak között a sötétben. Így nem is aggódik, hogy nem lel kijáratot, inkább azért kezd el, nehogy olyasmibe fusson, amely miatt nem fog odaérni. Eléggé aktív a körzet, és nem tudhatja, valóban azok lapulnak-e odalent, amikre számítanak. Lehet, valami sokkal rosszabb.. - Elég össze-vissza. Ez ilyenkor normális? Mintha… nem lenne semmi rendszer. De nekik van, nem? – – nemigen van régóta a szakmában, és még vannak kérdései, néhol bizonytalan, és most ez igencsak kiütközik. Ahogy Dean arcán a kétely ül ki, az ő agyában úgy fordulnak a fogaskerekek, úgy gondolja át újra, és újra azt, amit lát. Ahogy a térképet forgatja, úgy veszik el, veszíti el a fonalat, és arcát dörzsöli meg, simítja végig borostáját. - Szerintem itt valami bűzlik.. – jegyzi meg, de nem hangoskodik tovább, hiszen a telefon közbeszól. Fél füllel figyel arra, mit beszélnek, szemei pedig a térképet pásztázzák. - Mintha.. valami… valami irányzék lenne valami felé, nem véletlen sorozat. Apró kis morzsák az emberevő banya házikója felé. Ilyesmi.. de.. lehet hülyeség. – billenti oldalra a fejét, gondolkodás közben, inkább magának megjegyezve a dolgokat, közben pedig most az ő ujja szánkózik végig a térképen, forgatja, tanulmányozza. Nem érti a dolgot, de annyi szent, hogy már most borsódzik a háta ettől az egésztől..
Kezdőlap
