Boston Hill Cemetery - Farren & Sylvie

Némán nézem az ablakom előtt villámgyorsan elsuhanó világot. Valamiért azt gondoltam, hogy ennél azért izgalmasabb lesz vonattal utazni, hogy lesz valaki, akivel útközben társaloghatok, vagy a táj leköt majd annyira, hogy elvonja a figyelmemet. Egyik sem jött össze. Az ülés mellettem végig szabad marad – talán taszítom az embereket, vagy az arcomra van írva, hogy jobb ha békén hagynak? -, és bár az út igazából nem tart annyira sokáig, egy kicsit mégis hiányzik a saját kocsim, a vezetés. A kicsike azonban cserben hagyott a hétvége előtt, muszáj volt a szerelőnél hagynom, és akárhogy számolgattam, úgy tűnt, így jövök ki belőle a legjobban, ha vonatra szállok. A jármű javíttatását is hozzácsapva az e havi kiadásaimhoz, muszáj spórolnom. A bostoni utazásról azonban akkor is képtelen voltam lemondani. Tartozom Mike-nak ennyivel a halála évfordulóján, hogy meglátogatom a sírját. Szinte már szokássommá, hagyománnyá vált a számomra, hogy évente egyszer, néha ha az időm, és a zsebem tartalma megengedi, akár kétszer is, átruccanok Bostonba. Időnként az édesanyát is meglátogatom. Szegény asszony teljesen egyedül maradt. És ez az én hibám. Csakis az enyém. Mégis mindig annyira kedvesen fogad, érezhetően örömmel lát, persze fogalma sincs, hogy én okoztam egykor azt a balesetet. Egyszer, lelkiismeret furdalástól fuldokolva, meg is próbáltam ezt elmagyarázni neki, de tekintve, hogy ki kellett hagynom azt a részt, amikor farkassá változtam, majd kiteleportáltam az autónkból, a nő nem hitt nekem.
A gyomrom bukfencet hány odabent, miközben a vonat lassan lefékez, és tudatosul bennem, hogy máris a város felhőkarcolói között járunk. Szorongás fog el, amely ilyenkor nagyon is ismerős érzés, de  mintha ezúttal többről lenne szó, mint az elmúlt években. Talán a felhalmozódó keserűség miatt, a reménytelenség miatt, amit a sehová nem vezető kutatásaim váltanak ki belőlem. Ujjaimat tördelve helyezkedek el a taxi hátsó ülésén, amely a temetőbe hivatott szállítanom engem, de a gondolataim abban a pillanatban elkalandoznak, ahogy rám csukódik a jármű ajtaja, és körém zárul a félhomálya. Hat éve. Kereken hat éve keresem a válaszokat. Próbálom kideríteni, hogy ki vagyok, és igyekszem megtalálni az apámat. Teljesen eredménytelenül. Még mindig csak annyit tudok, hogy az a pokolfajzat megszállt valakit, egy jágert, és egy ideje már benne lakik. De itt elakadtam, egy rohadt zsákutcában toporgok már túl régóta, és nem tudom, hogy merre tovább. Talán ideje lenne feladnom, a saját biztonságom érdekében is, hisz lehet, hogy a drága apuci a háta közepére sem fog kívánni, valószínűleg azt sem tudja, hogy egyáltalán a világon vagyok, és hát miért is akarta egy démon bármiféle közelebbi kapcsolatot kialakítani a porontyával. Nem beszélve arról, hogy ha az a dög csak félig él szabad életet a jágere börtönében, akkor az a vadász abban a pillanatban kinyír majd, ahogy kimondom: papa. Nevetséges az egész, mégsem vagyok hajlandó feladni. Muszáj megtalálnom őt, és nem csak a fejemben tolongó ezernyi kérdés miatt. Félek, hogy ha nem kapok segítséget, akkor előbb-utóbb elszabadulnak az erősen visszaszorított képességeim, az érzéseimmel együtt, és nem tudom majd kordában tartani őket, aztán pedig valami őrültséget teszek. Tulajdonképpen már most is néha megtörténik. Így pedig egyszerűen nem lehet élni. Félni attól, hogy lebuktatom magam, hogy ártok másoknak, hogy a képességeim óvatlan és akaratlan használata közelebb és közelebb hozza hozzám a rám váró sötétséget. A gondolataim áradata magával sodor, és bár a taxis bejelentése, mi szerint megérkeztünk, kiszakít tűnődésemből, a kétségbeesésem, feldúltságom és a keserű íz a számban, nem illan el, egy pillanatra sem halványul. A sír elé telepedve tudatosul bennem, hogy semmit nem hoztam magammal, még egy szál virágot sem. A francba!
- Helló, Mike – nézek végig a sírkövön, majd magam alá húzom a lábaimat, és előre dőlve ujjaimat végigvezetem a kőbe vésett szavakon. - Bocs, de üres kézzel érkeztem. Látod, még mindig ilyen feledékeny vagyok néha. És még mindig nem találtam meg Serafot. Anya nem hajlandó róla beszélni, és egyszerűen nem jutok egyről a kettőre. Tudod, kezd az egész egyre jobban bosszantani. Nincs senki aki segítsen, és attól félek, hogy a végén minden kicsúszik a kezeim közül. Mégis honnan kéne megtanulnom kezelni a...? Ez így rohadtul nem normális. És nem igazság, mert... Nem mintha lenne egy iskola a magunk fajtáknak, bár biztos érdekesen nézne ki a felvételi... - Halkan felnevetek, de a jókedvem olyan gyorsan megy, ahogy jött. - A rohadt életbe is! - rázom a fejemet, és érzem, hogy a beszédem kezd éppolyan összefüggéstelenné válni, amilyenek a gondolataim is. Néha annyira, de annyira elegem van! Mire egyszer tényleg megtalálom az apámat, tuti ki akarom majd tekerni a nyakát. Vagy amit a démonokkal szoktak csinálni, hogy elpusztítsák őket. Oh... egyik pillanatról a másikra tudatosul bennem, hogy épp most fogalmaztam meg magamban, hogy meg akarom ölni a saját szülőmet, és ez először megijeszt, aztán elönt valami sötét, dermesztő feszültség. A kőre csapok az öklömmel. Aztán újra, mert a belém hasító fájdalom ellenére furcsa módon megnyugtatónak és felszabadítónak érzem a mozdulatot. Újra és újra lecsapok, és miközben vér serken a kezemen, a könnyeim is kibuggyannak, mintha megnyitottam volna egy csapot. Némán zokogok, de nem a béna öncsonkításom okozta fájdalomban, hanem a feszültségtől amely lassan, szinte sziszegve szivárog el belőlem. Aztán megdermedek, mert hangokat hallok. Szófoszlányokat. Semmi kivehető, semmi értelmes, pedig egész közelről jön. Valaki van mögöttem. Az illető nem beszél, nem azt hallom. A gondolatmorzsái jutnak el hozzám, mert a kiborulásom közepette megfeledkeztem arról, hogy lezárjam a fejben olvasós képességemet. Felpattanok, és a következő pillanatban egy füstfelhővel kísérve már közvetlenül a srác előtt állok. Ezt nem lett volna szabad csinálnom. Ilyet nem szoktam, nem akartam, nem is értem mi ütött belém. Nem leplezhetem le magam, akkor már az lenne a legjobb, ha azonnal el is libbennék innen, mielőtt például segítségért kiáltozna, de mégsem vagyok képes megmozdulni. Csak állok itt, földbe gyökerezett lábbal, és bámulok Rá. Nem értem, de... van benne valami, ami... ami ideszögez. Vonz, mint molylepkéket a gyertyafény. Nevetséges. Kissé oldalra billentem a fejemet.
- Mi vagy te? - bukik ki belőlem a kérdés, ami már csak azért is furcsa, mivel az iménti mutatványom után ezt neki kellene kérdeznie tőlem, és nem fordítva. De ő is valami... valami más...