Three Libras Elmegyógyintézet

Minden nap olyan rémisztően egyforma. Reggel bejön egy ápoló, és leveszi rólam a bőr bilincseket melyekkel az ágyamhoz kötöznek. Előzőleg az éjszaka folyamán többször is bejött, mert kiabáltam, és összeszidott amiért nem hagyom aludni a többi beteget. Pedig ők  nem hagynak engem, a talpam, hasam csiklandozzák és én nem tudok semmit sem tenni ellene csak üvölteni meg sírni. Ilyenkor persze mindig igazolást vélnek találni amellett, hogy bolond vagyok.
Utána jön a délelőtti foglalkozás. Egy nagy teremben vagyunk, mindenki teljesen debil. Én többnyire ilyenkor még jól vagyok. …”Jól”. Tele tömnek gyógyszerekkel, a nevem sem tudom ilyenkor még. Lassan jár az idő, vánszorog, az emberek pedig különösen mozognak, mintha lassított felvételt néznék. Általában sírok egy sarokban, vagy csak összekuporodom. Egy rakás őrült közt bezárva, mi mást tehetnék?
Délután aztán, kezdődnek a kezelések. Hideg-forró vizes zuhany, tintapaca teszt, gereblyézzem a homokot és beszéljek a gyerekkoromról. Holnap állítólag elektrosokkolnak. Nem mintha az javítana az állapotomon, de ők tudják. Míg nem hisznek nekem, vagy én nem ismerem el, hogy a valóság nem a valóság, addig úgysem szabadulok. Ők azt mondják, őrült vagyok. Dr. Zeeman szerint mindenről az anyám tehet. Tényleg, ő tehet?!
Míg ezen morfondíroztam este, Tanisha nővér közeledett felém a gyógyszereimmel, és a hülye levesével. Utálom a levest, mindig is utáltam. Persze, hogy nem akarom megenni! Hagyjon engem békén, éppen portrét rajzolok, ha nem látná. Az asztalon egy leborított pohár van, alatta egy szitakötő. Orrom az üveghez nyomva lesem a rovart, hogy még élethűbben rajzolhassam meg a fejét. A kép egy kissé torz így, mert a szemeim összeszaladnak, de kicsire nem adunk. Fő az alkotás tökéletessége. Zöld festékbe nyomom az ecsetem, és újabb pacát helyezek el az előttem heverő lapon. Egy kissé absztrakt, de ez a művészet szépsége. Én látom benne a szitakötőt, ha a nővérnek nem ilyen elvont a látásmódja, az az ő baja. Úgysem fog neki tetszeni, pedig én nagyon igyekszem. Még a nyelvem is kidugom a számból alkotás közben! De a nővér elveszi a művem, fejét csóválja, és elém teszi az ételt. Akkor sem fogok enni belőle!
Éhesen feküdtem le az ágyamba. Ma saját szobát kaptam, Dr. Zeeman szerint lehet, hogy egy kis magány jót tenne. Hát mindenképpen! Mert ha nem alszom, persze, hogy kimerült vagyok. Ha piszkálnak éjjel, persze, hogy nem alszom. És ha mindez nem lenne elég, ha mégis sikerülne álomra szenderülni, akkor olyan borzalmakat látok, amilyeneket ezek az ostoba emberek el sem tudnak képzelni. Még mindig az ágyhoz kötöttek, de már nem volt aki csiklandozzon. Ez is haladás. Próbáltam az oldalamra fordulni, a csukott ablakon bámulni kifelé, de kényelmetlen volt. Lefelé pillantottam, az ujjaimra rajzolt szomorú, dühös, mosolygó, kacsintó, ijedt arcokra. Hát, legalább velem vannak a barátaim, ez is valami.
Az igazi barátaim be se jöttek hozzám. Még az anyám sem. Egyszer, amikor szólt a tévé valamelyik teremben, hallottam amint nyilatkozik a tévében. Hogy az állapotom már sokkal jobb, és hogy ő minden nap látogat, velem van, én pedig zokogok mikor hazamegy. Frászt. Hiányzik ő nekem, mint púp a hátam közepére. Ujjaim mozgatva utánoztam az arcokat, miközben végtelenül magányosnak  éreztem magam. Ma nem volt még rohamom. Különös. Talán majd akkor jön, ha elaludtam?
Nagyot ásítok, holnap a másik kezemre kell rajzolnom egy ásító arcot is. Behunyom a szemem, és az angyalokra gondolok. Puha, selymes szárnyukra, ragyogó glóriájukra. Talán ha elalvás előtt rájuk gondolok, akkor megvédenek a démonoktól. Az jó lenne.

Túl hangosan korog a hasam ahhoz, hogy aludni tudjak. Talán mégis ennem kellett volna egy kis levest, mert ezen az átkozott helyen mással sem akarnak tömni mint valami meleg löttyel. A reggeli az első és utolsó táplálkozásom mindig, az ilyen napokon. Persze, hogy éhes és gyenge vagyok. Mégsem jön álom a szememre. Szemeim behunyom, és egy formás, félig átsült marha steakre gondolok, vastagon meglocsolva ínycsiklandó szafttal és egy hatalmas halom krumplival. Ja, hát nem vagyok vega távolról sem, imádom a húst. Apropó, a diliházban senki nem hallott még arról, hogy nem mind vegetáriánus aki őrült?! Még ha ez – masszív véleményem szerint – fordítva igaz is.
- Mmmh! – nyöszörgök kínomban, mert a fantáziálás csak még éhesebbé tett. Csuklóim széles bőr bilincsekkel vannak az ágy keretéhez rögzítve, azt hiszem azért mert még mindig attól tartanak, hogy kárt tennék magamban. Így felfújni azt a múltkori incidenst a késsel?! Összevont szemöldökkel nézegetem az alkarom, ami tele van sebekkel, melyeket én ejtettem magamon. Öngyilkossági kísérlet volt, az ebédlőben. Eleve elvetélt gondolat, hogy nem veszik észre, de meg kellett próbálnom! Néha a halál tűnik az egyetlen kiútnak erről az átkozott helyről. Szóval, azt hiszem Dr. Zeeman azt hiszi, hogy tényleg dilis vagyok. Pedig a kedvéért rajzolgatok, megmondom, hogy melyik ábra micsoda. Nem értem mit vár még tőlem?
Az ablakon kibámulva azon merengek egy ideig, hogy holnap mit fogok csinálni. Tiszta gondolataim csak ilyenkor vannak, mert már korán reggel tele szoktak nyomni gyógyszerekkel. Néha úgy érzem magam, mint egy szobanövény, moccanni sincs erőm, de annyira, hogy az állam előre biccen, és szám sarkából csurog a nyál miközben képtelen vagyok letörölni, a legtöbb amit tehetek, hogy pislogok. És pislogok és pislogok újra. Saját gondolataimmal vagyok összezárva, a fejemben izzó pokolban. Annál nincsen rosszabb. Szóval jók ezek az esti órák, csak azt sajnálom, hogy nincs belőlük több, hogy nem tudok olyasmit csinálni ami tényleg megnyugtatna. Kértem a mamámat, amikor meglátogatott, hogy hozza be a gitáromat. Talán a zene az segítene, de vagy ő nem akarja elhozni nekem, vagy az a buzgómócsing doki nem engedi be a hangszerem. Nehogy a húrokkal felakasszam magam vagy tudom is én. Tényleg őrjítő ez a hely.
Kínomban, éhségemtől szenvedve, fáradtságtól és erőtlenségtől elgyötörten forgatom a fejem balról jobbra majd jobbról balra is. Majd megállva a plafont bámulom, miközben lassan elkezdenek peregni a könnyeim is. Oldalra fordítom a fejem, és a belső térre gondolok, ami az elmémben él, egy zöldellő mező képében.
- Báránykák. Báránykákat fogok számolni. – mormolom elszántan, miközben képzeletem fűszeres illatú pázsitján megjelennek az első gyapjas állatok. – Egy bárányka. Két bárányka. – nagyot ásítok, de azért folytatom. Valakinek meg kell egyszer most már végre számolni őket! – Három bárányka. Négy bárányka. – hű de sokan vannak! Az álom lassanként nyom el, és én örömmel fogadom.
Míg egy hang fel nem riaszt. Máris reggel van? Riadtan fordulok felé, és furcsa kettős érzés fog el. Félek tőle, hiszen a rossz dolgokat ő mutatta meg, miatta ismerem a valóságot. Ugyanakkor morbid módon örülök is neki, hiszen mégis csak egy ismerős arc a sok bolond közt!
Mondanék neki sok mindent, de nem merek. Megint mutat majd valamit? Megint valami borzalmat, ami csak még mélyebbre lök az őrületbe?! Már nem merek aludni, nem merek enni, és egy rakás elmeroggyant közt vagyok, hát még ez sem elég? Miért nem hagy meg engem ebben a békés állapotban? Sikoltanék, de nem merek. Átölelném a térdeim, hogy összegubózzak, de nem tudom megtenni mert a szíjak visszatartanak. Aztán végül az egyetlen elfogadható kérdésnél maradok, amit csak feltehetek neki.
- Miért jöttél? – persze lehet, hogy csak gyanakvó vagyok. Lehet, hogy a szitakötőről készült portré tetszett meg neki, hallott róla, és látni akarja. Az éjjeliszekrényen van, felé sandítok. – Ott a bogár. Neked adom, ha kéred. – gyanakodva méregetem a férfit, mert azért… még a bolondoknak is vannak életösztönei.