let me show you my world • Becca & Sylvie

Nagyjából három éve élek abban a lakásban. Ugyanannyi ideje ismerem Rebeccát. Nem egy életöltő, de nem is pár hétről van szó, és be kell vallanom, az évek során eléggé a szívemhez nőtt. Még csak tizennégy éves volt, amikor megismertem, akkor voltam másodéves az egyetemen. Az első évemet kollégiumban töltöttem, és bár annak is megvannak a maga előnyei, izgalmai, és igazából az első hónapokban imádtam ott, de később rájöttem, hogy szükségem van a privátabb szférára. Nem csak a tanulás miatt, bár az sem elhanyagolható szempont. Fontosak voltak a jegyeim mindig is, hiszen szinte amióta az eszemet tudom, újságíró akarok lenni, és nem akartam elpuskázni a lehetőségeimet. A kollégium viszont néha kész bolondok háza. A spontán bulizások, amelyek megremegtetik az épületet, a nem túl vastag falak, és még sorolhatnám... az egész kész átjáróház. Nekem meg az ilyen-olyan képességeim miatt, melyeket akkor még kevésbé tudtam kordában tartani, szükségem volt arra, hogy saját szobám legyen, amin senkivel nem kell osztozkodnom, hogy nyugodtan elvonulhassak, ha arra van szükségem. Némi huzavona után sikerült megértetnem ezt édesanyámmal és a nevelőapámmal, szerencsére hamar belátták, hogy igazam van, azóta segítenek nekem bérelni ezt a lakást. Hálás is vagyok nekik, de igazából alig várom, hogy befejezhessem a tanulmányaimat, saját munkám és fizetésem legyen, hogy végre ne kelljen az ő nyakukon élősködnöm. Tudom, ez az élet rendje, de nem szeretek a terhükre lenni. És nagyon vágyom már a teljes önállóságra. Hála az égnek, már nem kell sokat várni erre. Visszatérve a lakásra, a lakótársak az elmúlt három évben csak jöttek és mentek, de a szomszédok állandóak maradtak, és talán emiatt is alakult úgy, hogy szorosabb kapcsolatba kerültem Beccával. Kicsit olyan lett számomra, mintha a húgom lenne, akim igazából sosem volt. Ha csajos programot szeretnék, rá bármikor számíthatok. Bár a mai terveink kevésbé csajosak, sokkal inkább hasznosak, legalábbis annak kellene lenniük. Tudom róla, hogy hozzám hasonlóan ő is újságíró szeretne lenni, ez is egy közös pont bennünk. Mivel az óráim száma végre megfogyatkozott, a délelőttöm pedig kivételesen szabad, felajánlottam, hogy kicsit körbevezetem az egyetemen, ha szeretné. Nem sokára ő is felvételizhet ide. Mennyi is van még addig? Két éve? Nem árt, ha tudja, mi merre hány lépés. Ha szerencsénk lesz, talán egy-két professzoromnak is bemutathatom. De úgy gondolom, érdemes a napot kis lépésekkel kezdeni, bemelegítéssel, mondjuk az egyik kellemes kávézóban az egyetem területén. Pontos útbaigazítással úgy egyeztettem a lánnyal, hogy itt találkozzunk. Mivel kicsit hamarabb is érkezem a megbeszélt időpontnál, rendelek kávét Becca nevében is. Már régóta tudom, hogyan issza, és hacsak nem éppen ma reggel változtatott a szokásain, nem foghatok vele mellé. Aztán előveszem a napi Times-t, és kiterítve az asztalra lapozgatni kezdem. Elvileg megjelentették benne ma az egyik cikkemet is, de gyakornokként fene tudja, mikor vesznek komolyan és mikor nem. Tizenötös oldal volt, azt hiszem...

Megigazítom a csokoládé színű tincseimet, miközben felkapom a dzsekimet. Egy órám van, hogy oda érjek az egyetemre ahol Sylvievel találkozom, már két hónapja legalább nem láttam, ah nem több. Újabban gondolom sokat kellett tanulnia meg ilyesmi, biztosan fárasztó lehet az egyetemre járni, és sokat tanulni. Meg nekem is voltak elfoglaltságaim, apu nem rég ért vissza a városba, mármint azóta megint elment most azt hiszem Kaliforniában van valami vissza vágó meccsen. Anyának könyörögtem, hogy hadd menjek el, de azt mondta, hogy ah lehet ne iskola időben akarjam apát bajnokságokra kísérgetni. Pedig imádok a meccseire kijárni, eleve imádom az amerikai focit, valószínűleg apa miatt, ő szeretetete meg velem. És ezen kívül nekem is sokat kellett tanulnom az elmúlt időben, nem akarok megbukni, tudom, hogy még van időm az egyetemig, de biztosra akarok menni, el akarom érni a céljaimat és ehhez egyetem az a bizonyos egyetem kell. És nem mellesleg az sem elhanyagolható szempont, hogy pontosan két hónapja költözött be hozzánk Tim ideiglenesen az én kérésemre, mármint anya felől, mert megengedte hossza és kínos könyörgések közepette. Szegény fiúnak, aki már inkább férfi mint fiú, egy autóbalesetben elvesztette mindenét, egyik percről a másikra lett hajléktalan és a baleset miatt pánik rohamai meg ilyenek. És egyik éjszaka amikor anya dolgozott sokáig nagyon sokáig, tim pedig nagyon be volt rúgva, nem is tudom hogyan történt, de neki adtam az ártatlanságomat. Hát ja. Nem éppen egy filmbe illő dolog volt, mégis valahogy tökéletesnek éreztem, egészen addig a pillanatig míg rá nem jöttem, hogy Tim még távolságtartóbb lett, mint eddig, sőt mi több, talán bűntudata is volt az este miatt, én csak zavarban voltam. És végül egészen tökéletes volt két nappal ezelőttig míg rá nem döbbentem, hogy annak az éjszakának nem csak az emléke, de az eredménye is velem maradt, ugyan is terhes lettem. Kizárásos alapon tőle, annyira elvarázsolt, hogy eszembe sem jutott a védekezés. És nem mintha ezzel takarózhatnék, mert két emberen múlik, egy részt, másrészt viszont csont részeg volt. De akkor is ő volt az idősebb, és mivel nekem még a közelembe nem került hímnemű egyed legalábbis olyan célból nem, szóval értelemszerűen nem szedek fogamzásgátlót. De apám ennek hány százaléka volt? És anya még csak nem is tud róla! És apa se ! Jó formán senki sem, nem tudom mit kellene tennem, vagy mit lépjek, kihez kéne fordulnom, még mindig le vagyok taglózva, azóta a suliban sem tudok koncentrálni. Tegnap bioszból sikerült bezsebelnem életem első egyesét, még soha nem kaptam ilyen rossz jegyet…
Sylvie már biztos ott van, ahh én mindig elkésem, próbálom szedni a lábaimat, ugyan is úgy döntöttem gyalog jövök, szerencsére ma nem kellett suliba menni, így nyugodtan tölthetem az időt a barátnőmmel az egyetemen. Sylvie olyan mintha a nővérem lenne, aki nincs, és ugyan akkor az egyik legjobb barátaim egyike, fiatal korom ellenére sem kezel gyerekként, amiért egyszerűen imádom, és ha például gondok voltak a tanulással akkor is szívesen segített nekem, csak az utóbbi két hónapban nem sikerült össze futnunk, pedig egy utcában lakunk. Azért ez nem mindegy, ugye? Egy szürke színű farmer van rajtam, egy fekete póló és sportcipő, válltáskám csak átdobva a vállam felett. Kapkodom a levegőt amikor beérek a megbeszélt kávézóba. Kisöpröm egyik kezemmel sötét színű fürtjeimet az arcomból mikor lepattanok vele szemben a széken.
-Szia,- köszöntöm mosolyogva és látva, hogy már rendelt nekem kávét,- mi újság, annyira hiányoztál,- bököm ki ahogy kivedlem a dzsekimből. A kávét a kezembe veszem, de ahogy megérzem erős illatát, inkább vissza teszem az asztallapra. Eszembe jut a pillanat ahogy reggel a wc fölé görnyedve hánytam. Nem akarok megint.
-Hmm, azt hiszem a kávét passzolom most, mert … érzékeny a gyomrom.- mondom ahogy elgondolkodok hogyan és miképp tálaljam a dolgokat. Előbb megvárom, hogy ő meséljen, igen, az lesz a legjobb.

Miközben a Times hasábjai között böngészgetek, már egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez a lány nem fog ideérni időben. Igazából nem veszem magamra. Azt hiszem, ez is egy közös tulajdonságunk, a rémes időérzék. Én is folyton kések nagyjából mindenhonnan, ami legalább annyira ciki, mint amennyire gond már egyébként is. Szóval nekem aztán tényleg nem lehet egy rossz szavam sem. Becca közben meg is érkezik, lényegében nem is túl nagy csúszással, én pedig rávillantom a mosolyomat, miközben letelepszik a mellettem levő székre.
- Aha, rendeltem neked is, gondoltam... - magyarázás közben tekintetemmel figyelemmel kísérem, amint felemeli a kávéját, beleszagol, majd ugyanazzal a lendülettel le is teszi vissza. Megfeledkezve a mondandómról a homlokomat ráncolva fürkészem a lány arcát. - Talán valami enyhe ételmérgezés? De azért jól vagy? - kérdezek rá aggodalmasan. - Figyelj, ha nem vagy jól, elnapolhatjuk a mait. Megbeszélünk egy másik időpontot, semmi gond, a suli megvár. Különben is van még vagy két éved, hogy kiismerd itt magad, nem igaz? - mosolyodom el. Időnk végül is tényleg van bőven, nem sietünk még sehova. Igazából csak azért terveztem ezt az egészet mostanra, mert hamarosan lezárulnak majd az utolsó vizsgáim is, aztán én sem fogok túl gyakran erre járni, de ez nem jelenti azt, hogy a körbevezetés nem várhat.
Viszont nem úgy tűnik, hogy Rebeccának sürgős hazamehetnékje lenne, úgyhogy félreteszem kicsit a nagy testvéres berögződéseimet, melyek mellette alakultak ki az elmúlt években. Végül is már nagy lány, biztos tud magára vigyázni, és ha annyira rosszul lenne, eleve nem is jön el. Csak dobott volna egy üzenetet, tudja, hogy azt is megértettem volna. Kicsit előrébb dőlök a székemben. Igaza van, rég találkozunk, nekem is hiányzott már. Ki kell használni az alkalmat, hogy végre beszélgethetünk.
- Bocsi, hogy kicsit elvesztem az utóbbi időben, maga alá temetett a tanulnivaló, és kaptam végre egy-két komolyabb feladatot is az újságtól, szóval bőven volt dolgom mostanában. Nézd csak! - nyitom ki ismét a Times lapjait, hogy azokat a kávézóasztalon elhelyezve a korábban felfedezett cikkhez lapozhassak. - Ezt tegnap késő este fejeztem be – jelentem ki büszkén az újonnan nyílt állatmenhelyről írt soraimra bökve. - Féltem, hogy kicsúszom az időből - tudod, a lapzárta -, és végül nem jelentetik meg, de lám... Ez már a harmadik cikkem ebben a hónapban – teszem hozzá szélesen mosolyogva. - És veled minden oké otthon? Múltkor mintha láttam volna apukádat a városban – jegyzem meg kissé tűnődve. Tudom az apjáról, hogy sportoló, és sokat utazik, ezért nem gyakran van együtt a lányával, azok az alkalmak pedig biztosan mindig különlegesek.