Ádáz harcok dúlnak a békés élet színfalai mögött. Hosszú évszázadokon átívelő harcok, melyeket nem mi vívunk, nem emberek emberekkel. Nem anyagi javakért, ásványkincsekért, szabad területekért, tiszta vízért, hatalomért. Egyszerű halandóknak álcázott emberfeletti lények mindennapos, vérgőzös küzdelme ez, melynek tudtunk nélkül mi magunk vagyunk hús-vér díjai. Némelyek számára az ereinkben futó életesszencia, a fizikai testünk szolgáltatta táplálékforrás, míg másoknak a lelkünk,a benne fodrozódó érzelemhullámok jelentik a zsákmányt. Fiatalságodra, ártatlanságodra, erényeidre, bűneidre éheznek, lerágnak, lenyúznak rólad mindent behabzsolnak, felfalnak, kiszürcsölnek, elemésztenek.Itt sosem lehetsz biztonságban. Ha bátornak hiszed magad, lépj közelebb és engedd, hogy körülvegyen a Sötétség.
Idézet : "Amíg látom, hogy látsz, s látod, hogy látlak,
amíg egymást nézzük, nincs még világvége.
Ha csak az egyikünk behunyja a szemét,
mindketten elveszünk."
Néha nem tudom eldönteni, hogy már a valóság borul rám, vagy még az álom ragadott el, és nem ad az sem mindig megnyugvást, hogy kinyújtom a kezem és ott van mellettem. A hajnal derengett a hálószoba redőnyének résein át, a látóhatárra álmosan kúsztak fel az első bíbor sugarak. Óvatosan nyitottam ki az egyik szemem, majd nem sokkal később a másikat is, laposakat pislogva csupán egy pontra koncentrálva, az óvatosan lebbenő függönyre, a komódra az ablak mellett, rajta egy fénykép kontúrja, egy csokor virágé, melyet tegnap szedtünk Lisával a kertben. Megismerhető melyiket szedte ő az apró kezeivel. Próbáltam neki megtanítani a finom és kecses mozdulatokat, próbáltam arra tanítani miképpen legyen mindazokon túl aminek született nőies, kecses, legyen benne tartás, türelem, és gyengédség. Nem lesz egyszerű dolgom tudom, hiszen az ereje már most többszöröse az enyémnek, és időnként az ölelését elég nehezen kontrollálja. Csupán szeretetből teszi. Édes ez a fájdalom, és szívesen el is viselem érte...értük. Mosolyogva fordítom a fejem a másik irányba, kezem megindul a szokásos vándorútra, hogy megsimogassam a mellettem fekvő férjemet. Azonban csak a párna hűvösét érintik az ujjaim. Ajkaimról másodpercek alatt hervad le a mosoly, amikor csupán az üres helye van bal oldalamon, ő maga sehol. Rutinszerűen nyúlok tovább, hogy a takarót felemeljem, és ekkor valami nedvességen csúszik át a kezem. Nyálkás, és ragadós, nem tudom mi ez pontosan, még mozdulnak az ujjaim, az ujjbegyek óvatosan tapintják azt a valamit az ágyon, és szinte rémülten kapom magam elé a kezem. Vér! Mindenhol, a férjem oldalán minden csupa vér. Zaklatottan ülök fel az ágyon, és rémülten kerekednek el sötét szemeim, érzem, hogy szinte azonnal elkap a légszomj. Némán suttogom a sötét szobába a nevét, és hívom őt, bár félek, hogy amit az előbb simogattam, az a férjem vére...Dean, mi történt itt? Még mindig véres kézzel seprem le magamról a hófehér takarót, a lenyomata ott marad, nem foglalkozom vele, tudni akarom hol van a férjem és mi a csuda...újabb gondolatok rohannak meg talán az előzőeknél is fájdalmasabb ráébredés és aggodalom, ahogyan a komódon lévő váza virágról a szirmok elkezdenek aláhullani, egyenként, mint a pernye, mint az égett és könnyedén aláhulló fekete por. Még tiszta kezemmel zavarodottan túrom át kócos hajamat, érzem, hogy menten megfulladok, ahogyan eszembe jut a lányom. Szent egek! Lisa...és Dean és én...én mit csináltam, miért aludtam, miért kellett éppen most aludnom, és miért vagyok életben? Vajon életben vagyok, esetleg az az én vérem? Lendületet veszek, hogy kirohanjak a szobából, amikor szinte a semmiből jelenik meg előttem árnyékként megtestesülve, majd pedig élő alakban a férjem. Fölém magasodik, mégis olyan hideg, annyira idegen, annyira nem ide való. Lassan vezetem le végig rajta a tekintetem, és a mellkasát meglátva majdnem felsikoltok. Egy hatalmas üreg van a helyén, valaki puszta kézzel tépte ki a szívét, nem tudom mi történik itt, ahogyan azt sem tudom, hogy miért áll itt előttem. Szemei feketéllenek a derengő reggeli fényben, olyan mintha két széndarab lenne benne, amely érzelmektől mentesen réved a semmibe, ajkai kékek, akárha meg lenne fagyva...vagy már túl régóta halott lenne, kifutott belőle a vér. Súgja, szinte leheli a nevemet, karjai mozdulnak, és látom, ahogyan fájdalmasan torzulnak el a vonásai. Oly csendesen ejti a szavakat, hogy fülelnem kell, közelebb lépni, hogy értsem mit akar tőlem. Pedig én még hallom a szíve dobbanását, messziről, alig érzékelhetően, de hallom, valaki más birtokolja, valaki más mozgatja őt, nem tudom ki lehet, és azt sem, hogy miért tette, illetve tudom...azért amire képes, meg kell halnia, meg kell halnunk, hiszen megmondták, és látom is egy ideje, de nem gondoltam, hogy egyszer majd valósággá válik. Hozzá simulok, nem érdekel sem a vér, sem az, hogy oly hűvös a teste mint a legfagyosabb téli éjszaka, nem érdekel...ő még mindig a férjem, bár nem tudom hogy lehet most itt. Ha történt velünk valami azt látnom kellett volna. Láttam is... ~ Miért nem mondtad el Mia? Miért nem beszéltél róla kicsi Pihém? Megígérted...megígérted.~ a hangja karcosan egyszerűen cseng, ismerem ezt a hangját. A kétkedő, a számonkérő, az aggódó. Mindez benne van, és nem tudok a gondolattól szabadulni, hogy engem hibáztat, még akkor is ha tudom, hogy igaza van, még akkor is fájdalmas. Még jobban ölelem, még jobban vesznék el a karjában, ám ekkor megragadja a hajamat, hátrafeszíti a fejemet, szemei szikrákat szórnak akár a tűzből kipattanó, vérnarancs szín parazsak. Nem tudom ki birtokolja, nem tudom honnan hallom dobbanni a szívét. A szavakat az arcomba lehel, bűzös, mocsár szagú a lehelete...milyen démon lehetsz? ~ Ha előbb jár a szád szuka, ha előbb öleled, most nem tátongana egy tetves nagy luk a mellkasában. Szív nélkül vajon mennyi ideig bírja egy jáger?~ a hajam még mindig a markában szorítja és feszíti, majd még jobban hátrahajtja a fejemet, és végignyalja a nyakamat, az állam vonalától egészen a szegycsontig. Undorodom tőle, aki benne van aki birtokolja, aki beletolakodott az életembe, az életünkbe. Ha hamarabb beszélek, igen azt hiszem ezt kellett volna. ~ Hol van Lisa? Hol a lányunk?~ nincs felelet, csak az egyre erősödő nevetés, szinte érzem, hogy a bőröm alatt vacog a hangja, ahogyan a húsomig hatolóan félelmetesen csendül. Ez nem a férjem hangja, ez nem Dean hangja, annyira idegen, még akkor is ha ismerem, ha tudom milyen tud még lenni a gyengédségen kívül. Még percekig nevet ezen a síron túli hangon, dohos páraként csapódik minden egyes kacaj, a koponyámon, és a félelem szinte teljes erőből markolja a szívemet, olyan erővel ahogyan ő is teszi a hajammal, amelyen át végül messzire lök, beverem a fejem a komódba. Felsikoltok, és emelem a fejem, hogy újra megkérdezzem, hogy hol a lányom, de már nem látok senkit. Már megint az ágyban fekszem, csupa verejtékben ébredve ülök a jobb oldalon, mellettem pedig üres az ágy, de még pontosan olyan állapotban, ahogyan az előbb megérintettem. Sietve rántom fel a takarót, és megkönnyebbülten pillantom meg a hófehér lepedőt, vérnek nyoma sincs. Megint lerántom magamról a takarót, és miközben a székről leveszem a hálóköntösömet, megnézem az órát. Hajnal kettő van, a reggel még olyan messze van, még csak éppen hogy az éjszaka közepe van. Finoman simogatom át a virágokat a szekrényen, Lisa apró kezei jutnak megint eszembe, meg az, hogy ami az előbb történt egy újabb vízió volt, de ez most sokkal valóságosabb, ez most sokkal erőteljesebb mint eddig bármikor, és sokkal jobban felzaklatott. Eddig csak velünk történt bármi is...most azonban nem tudtam meg mi történt a lányommal. Az idő az idő olyan kevés...annyira kevés és én félek, minden alkalommal amikor felébredek és Dean nincs mellettem. Senki nem tud megnyugtatni csak ő, ha újra álomra hajtom a fejem a mellkasán, és hallgatom azt a jól ismert ritmust, a legédesebb altatót ami létezik számomra, a szívének ütemes, meg nem szűnő dobbanása. Hallom ahogyan a levegőt veszi, és egy különös világba merülök el mellette. Nincsenek rémálmok, csak a tudat, hogy ott alszik Lisa a szomszéd szobában, mi pedig a hálóban. Átlagos éjszaka, átlagos csenddel, átlagos eseménytelenséggel. De tudjuk, nekünk megadatott a tudat, hogy ez csak a felszín. Sajnos vagy sem mi ismerjük ami alatta van...ismerjük és én látom. Magamra kanyarítom a hálóköntösömet és lassan sétálok le a nappaliba, már a lépcső alján hallom a televízió egyenletes statikus sistergését és magamban elmosolyodom. Tudom már milyen jelenet fog fogadni ha belépek, és nem is tévedek. A vörös kanapén a két Carter alszik teljes nyugalommal. Mint két tojás, egy nagy tojás, és a karjába zárva a picike tojás, a leggyönyörűbb teremtménye számomra az egész világnak, a kicsi lányunk, Lisa. Óvatosan lépkedek mezítláb be, és nyúlok az asztalon lévő távirányító után, közben futólag szétnézek és továbbra is szélesebb a mosolyom. Mindenfelé szétszórt pattogatott kukorica maradványok, a minions műanyag tálkában, amely Lisa előtt a földön hever még van egy kevéske, előttük az asztalon két pohár üresen. Gyanítom megint meccset néztek, valószínű jégkorong, ezt leginkább abból szűröm le, hogy a kislányomon egy óriási méretű póló van a kedvenc csapatuké, és a póló az apjáé. Minden ilyen alkalomra elkunyerálja tőle, mert szerinte ez fog a kedvenc csapatuknak is szerencsét hozni. Én egyszer próbáltam meg velük meccset nézni, de nem is láttam a korongot, csak onnan tudtam, hogy valami jó történt, hogy Lisa felpattant és megriszálta a hátsóját, majd ugrált egyet, mi meg Dean-el nevettünk. Ja, hogy ez már gól volt...és leintett, hogy anya te nem érted a jégkorong lényegét. Nem én valóban nem értettem, és nem is amiatt voltam ott, hanem, hogy velük legyek, minél több időt, ugyanakkor hagyni akartam nekik ezeket az alkalmakat is, amikor apa és lánya együtt lehetnek, ketten, nélkülem. Kikapcsolom a tévét, és a zaj tökéletesen elül a szobában. Tudom, hogy nem alszik mélyen Dean, hogy a legkisebb zajra is felriad, de azt is tudom, hogy érzi a jelenlétem, ahogyan mi mindig is éreztük egymásét, szinte már az elejétől fogva. Mirabel szerint a találkozásunk oly sorszerű volt, amely kevés szokott létezni egy magamfajta látó és egy jáger esetében. Külön világ voltunk, mégis valami különös, magasabb szintű akarat szerint nekünk össze kellett tartoznunk. Leteszem a távirányítót az asztalra, és odalépek hozzájuk. Lassan hajolok előre, hogy egy csókot leheljek Lisa homlokára. Bújik az apja karjába, az egyetlen menedékbe ami kettőnknek is elegendő, amiben mindketten megtaláljuk a nyugalmat, csak akkor ha ő is itt van. Lisa az én lányom is, szüksége van még arra, hogy óvjuk őt, mert talán eljön majd a nap, hogy neki kell bennünket...engem. Finoman érintem meg Dean karját, és ujjaimmal végigcirógatom, majd a nyakán simítok végig, végül akár egy életre kelt fésű túrom át a haját, majd az arcán állapodik meg a tenyerem, és halkan suttogom bele az éjjeli nyugalomba a nevét. - Dean...édesem...- hallani akarom, hogy ő van itt, hogy az a hang az előbbi álomból csak a látomásom része volt, hogy a férjem van még itt velem. Lisát fel kéne vinni a szobába, és szeretném, ha ő is visszajönne mellém. Nem tudok addig megnyugodni.
Ma este nem hívtak el sehova sem s ennek igazán tudtam örülni, mert így Lisával megnézhettük azt a hoki meccset, amiért már két napja a fülemet rágta, amit egyébként élveztem. Fürdés és vacsora után, természetesen, hiszen megvoltak a szabályaink. Egyébként meló után amúgy is szerettem lefürdeni, még akkor is ha nem volt semmi köze a démonokhoz. Mia előtt trehány voltam, de igyekszem odafigyelni, hiszen most már a lányomnak is példát kell mutatnom. Amióta ők vannak nekem, tudom az, hogy milyen egy igazi családhoz tartozni, minden egyes nap örülök annak, hogy betévedtem valahogy a Memorialba. A meccs? Tudtam, hogy Miát nem köti le, de örültem, hogy engedi, hogy Lisával együtt nézzük. Annak is nagyon szoktam örülni, ha velünk van, mert szeretem ha mellettem van, ha hozzám bújik, és ha nem is épp a gólnak, de a lányunk esetlen de imádnivaló mozdulatainak örül velem együtt. Hiába a négy év, a mai napig képes vagyok rajta felejteni a tekintetemet, hol huncutul, olyankor a szemem körüli nevetőráncok is oda gyűlnek, hol pedig éhesen… ismeri ezt az éhes pillantásomat, s tudja jól, hogy mi fog következni. De amióta Lisa nagyobb, óvatosak vagyunk. Felmerül a kérdés, hogy én és az óvatosság hogyan fér össze? Egész jól meg kell, hogy mondjam. Ez a két hölgy megtanít arra, hogy mi hárman vagyunk a legfontosabbak egymásnak. Nem gondolok a jövőre, csak arra ami itt és most van. Nem vagyok paranoiás, de a biztonság kedvéért, néhány dugi fegyver van a házban, Mia magasságában, nem szereti őket tudom, de megtanítottam őket használni, tudja, hogy nem emberekre fog lőni, de remélem ilyen nem fog előfordulni. Aztán… a menekülő út. A pincéből kivezet egy alagút, az egyik közeli parkolóba, a folyosót egy vas ajtó zárja le, ezt Bill le szokta védeni mindig. Egy tengeralattjáróból szereztük, a túloldalán egy kis túlélő folyosó van, ruhák, zsákok, ha kell gyorsan át tudjanak öltözni, dugi telefonok a zsákokban, ha bármelyiket is kapja fel Mia, legyen náluk telefon, készpénz, és egy autó kulcsa. Eleinte sokat aggodalmaskodtam a menekülő út miatt, de biztos akartam lenni, aztán persze, jött a gyomron könyökölés, finom helyre billentés, hogy ne aggódjam túl magamat. Persze, eljátszottam a hattyúk halálát amikor épp bökdösött. Atlétában vagyok, és egy műtős nadrágban, szellős és kényelmes. ezzel cukkoltam őt amikor megismerkedtem vele: Nem a lábam sérült meg hanem a felső testem, miért kapok akkor kórházi köntöst? Nagyon perverzek maguk nővérkék és doktornők! Vagy, egyébként is kíváncsiak egy jóféle kerek valagra? Félálomban is elvigyorodom, minden rendben van, Lisa súlyát érzem a karomban, s az ő baba illatát, mit is ettünk vacsorára? Én krumplipürét rántott hússal, savanyúval, ő tejberízst evett volna, de végül együtt ettük az én kajámat, csupa maszat volt minden, egyébként nagy étkű vagyok, a biokinézis sok energiát emészt fel, és ezt evéssel pótolom, na meg, egyébként sem vagyok átlagos ember. Szerencsére, a savanyúság és Lisa tejberizse nem balhézott össze a gyomromban. A mellkasomra döntötte a fejét és úgy aludt, a kis kezeivel belekapaszkodott az atlétámba, elfáradtunk mindketten, mindent beleadtunk a csendes szolid szurkolásba, mert tekintettek voltunk anyura, mindenképpen. Annyira aranyos volt, ahogy a szája elé tette a kezét, és csípőre vágta a másik kezét és sziszegett halkan, majd végül majdnem elnevettük magunkat, de egy jól irányzott pocak csikivel befogtam a leányzó száját. A mi csapatunk nyert, sikeresen le is dobta az öléből a földre Lisa a sárga figurás tálat, de a mi csapatunk nyert! Még beszélgettünk, a maga módján elemezgette a meccset, én meg minden áldott este elmondtam neki ,hogy figyeljen oda az erejére, figyeljen oda az édesanyjára, mert ő erősebb mint anya, s hiába vicces az, ha a falat véletlenül behorpasszuk, az egyáltalán nem az. Ezért én sem használtam előtte az erőmet, hogy ne azt vegye követendő példának. Tanítgattam arra is, hogy hogyan fogjon meg valamit, a kertben kezdtük tojásokkal, ha ezt meg tudja fogni gond nélkül, akkor hamarosan oda tud jobban is figyelni arra, hogy finoman ölelje meg anyát. Hiszen láttam olykor, hogy minden akaratlanul történik, de igyekeztem felkészíteni a lányomat, és ezt nem lehet elkezdeni elég időben. Persze nekem is oda kellett figyelnem, hogy amikor érzem, hogy erősebben szorít örömében, rászóljak. Éreztem, hogy Mia jelenléte egyre közeledik, a hatodik érzékem nem is tudom, hogy minek lehetne ezt nevezni igazából, hiszen a képességem megvolt, hogy a démonokat megérezzem, ez… talán a másik felem, a társamat jelző érzékem,mindenesetre bárhogy is fejlődött ki, örültem, hogy megérzem ha a feleségem közeledik felém. Hallottam, ahogy puszit ad Mia buksijára, éreztem, ahogy rá simítja a karomra a tenyerét, hagyom magam, hiszen imádom a pihe-puha érintését, mint egy gyengéden simogató puha madártoll, kis Pihe. Megrebbentek a szemeim, és mire a hajamba túrt, amibe rendesen bele is tettem a fejemet, addigra szinte nyitva voltak a szemeim, a tenyerébe simítottam az arcomat, s így pillantottam fel rá. - Jö…vök. - bicsaklott meg a hangom, csapzott a haja, a hálóruhája úgy tapad rá, mintha most szállt volna ki a tusoló alól, baj van, tudom. Álmodott, mégpedig rosszat. Belecsókoltam a tenyerébe, s lassan felkeltem a kanapéról, Lisával a kezemben, így hárman összeölelkezünk, de csak néhány pillanatra, érzem, hogy annyira csatakos a ruhája, hogy meg fog fázni, ezt nem szeretném, megérintem a derekát, és elkezdem az emelet felé húzni, egy homlok puszi kíséretében, felesleges sutyorgással felébreszteni Lisát, míg a karomban van, így miután megtettük a távot a gyerekszobáig, lefektettem a lányunkat a kiságyába. Nem hagytam ki ebből Miát sem, csak addig engedtem el a derekát, míg beraktam az ágyba őt, s megvártam,hogy a feleségem takarja be őt, futólag megsimogattam a kis fejét, még annyi baba haja van, de mindig meglepnek valami mókás, vagy aranyos frizurával. Némelyik amelyik olyan, azt még a móka kedvéért Mia is elkészíti magának. Résnyire nyitva hagytam a gyerekszoba ajtaját, és a tenyerembe fogtam Mia kezét, itt a folyosón álltam meg vele, a komód melletti falnak támaszkodtam az árnyak között, és két kezembe fogtam az apró kezét, a mellkasomra húztam azokat, s apró csókokat leheltem az ujjaira, kerestem a tekintetét, nem voltam vele, most amikor rém álmodott, szerettem utána mindig vele lenni, hogy megnyugtassam. Ha feladatom volt, megbeszéltük, hogy még akkor is ha rögzítőn van, mondja rá amit szeretne, és amint olyan helyen vagyok, visszahívom, és beszélhetünk, hogy legalább a hangomat hallhassa. Végig simítottam a csuklóján belül, s az arcomra húztam a tenyerét, ezután elengedtem a csuklóit, a karjain simítottam végig, hogy aztán lefussanak a tenyereim a derekára, s úgy húzzam közelebb magamhoz, érezni akartam, hogy nem reszket, hogy a tarkóján már nem csatakos annyira a haja. Beletúrtam a hajába is. - Itt vagyok. - suttogtam halkan. - De most fürödjünk meg, nem szeretném ha megfáznál! - kértem, és nem utasítottam, ez volt a különbség az otthon és a munka között, szabadott Miának nemet mondania is, behúzhatott akár az ágyba is és ölelhet is ha akar, csak tudjam, hogy minden renden van vele, és hagyom, hogy akkor kezdje el mondani, a rémálmát, amikor úgy érzi, hogy felkészült rá, a folyosón még nem oltanék lámpát, de bent a szobánkban, a privát fürdőnkben igen, vagy akár a szobánkban. Láttam őt a sötétben is, és még mindig láttam a rémületet a szemeiben. A hüvelyujjam belső felével simítottam végig az arcélén, finom puszit nyomtam az ajkára. A jegygyűrűm itt van a nyakamban, mindig a fürdőben tartottam, egy puha bársony dobozon vagy mifenén, Miától kaptam, még azon a karácsonyon, amikor összeházasodtunk. Minden ajándéknál többet ért, hogy megértette, az iránta való szeretetemből, és a munkám miatt nem hordom, de aztán megleptem a tetoválással, az egyik küldetésem után, mely után visszatértem. Érdekes percek voltak... A támasza akartam lenni, ahogy mindig is az voltam, vagyok nem akartam mást, hogy ez a rémálmoktól kihűlt test felmelegedjen. Segíteni szerettem volna neki.
A hozzászólást Dean Carter összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Júl. 14, 2015 1:15 pm-kor.
Spiritiszta
All around me are faces
Mianna Carter
The monsters among us
Második avatárkép :
Gif :
Titulus : Pure Spirit
Idézet : "Amíg látom, hogy látsz, s látod, hogy látlak,
amíg egymást nézzük, nincs még világvége.
Ha csak az egyikünk behunyja a szemét,
mindketten elveszünk."
Ha azt kérdeznék tőlem, hogy mi a boldogság, hogy létezik vajon, hogy képesek vagyunk meglelni? Én azt felelném, még ha töredék időkre is, még ha csak ideiglenesen is, de képesek vagyunk rá. Azok a momentumai az életünknek, mint ez is, amikor lejövök a nappaliban, noha nemrég még nagyon is valóságos álmom volt, bár azt hiszem ezt inkább nevezném látomásnak, valaminek, ami időnként megrohan, és fájdalmat okoz a számomra. Nem kértem ezt a képességet, egyszerűen velem született, és az első férjem halálát követő időszakban erősödött fel bennem, akkoriban amikor megjelent az álmaim visszatérő szereplőjeként Dean. Akkor azt hittem ez valami tréfája az életemnek, hogy talán a még mindig visszamaradó gyász okozza ezt nálam. Ma már tudom, hogy nem így van, ma már tudom, hogy minden ami velem történik valami magasabb cél érdekében történik, valamiért ami egyszer talán majd bekövetkezik, és az én dolgom is adott ebben az egészben, ahogyan a férjemé, és bizonyosan a lányunké is. Mirabel amikor megpillantotta Lisát elképedt, és azt mondta óvjuk, vigyázzunk rá ahogyan csak tudjuk. Nem értettem akkor, hogy miért mondja, csak azt a kavargó rémületet láttam a tekintetében, s nem faggattam. Az évek során megtanultam, hogy bizonyos dolgokra ne várjak feleletet, mert a bekövetkezésükről aki egyszer látta nem fog tudni beszélni, egy darabig még biztosan nem. Mikor azt utcán először ismertem fel a torz vonásokat, először láttam meg valójukban a felszín alatti lét teremtményeit, azt hiszem olyan dologban volt részem, amiben keveseknek. Hogy vágyom e néha arra, hogy inkább legyek oly vak és süket akár az egyszerű halandók? Ha pár éve kérdeznek erről amikor még szinte csak magamért voltam felelős, azt feleletem volna, hogy igen, a legjobb lenne, ha a világot a maga egyszerűségében szemlélhetném. Most, hogy már van családom, hogy van egy lányunk, most már azt gondolom, hogy isteni adomány ez, mert ezáltal vagyok képes a veszélyektől megóvni őt. Látok dolgokat, néha megérzek dolgokat, néha...amikor a legkevésbé számítok rá vízióként rohannak meg, és szinte letaglózottan állok egészen addig amíg a képek leperegnek a szemem előtt, és olyankor tudom, hogy mennem kell, hogy szólnom kell, hogy figyelmeztetnem kell. Kétségbeesetten hívom Deant és mondom el, hogy merre láttam őket, hogy hova kell menniük, hogy mi fog történni. Nem tiszta képek ezek, inkább homályos és elmosódott képkockák, időnként csak foszlányok, egy épület, egy jellegzetes szobor. Egy templom harangja, egy csendülő villamos hang, egy busz kültölése, a híd ahogyan leereszkedik a folyó fölé. Mind-mind apró jelek, amelyekből a Rend össze tudja számukra rakni, hogy merre kell indulniuk. Én így segítem őket. Hogy ezek egy ideje a magánéletemet is megrohanták, hogy egyre többször újra a férjemet látom azt hiszem valami mocskos és perverz tréfája a sorsomnak. Legszívesebben még óvtam volna ezt a pillanatot, legszívesebben még itt tartottam volna az időt, ebben a nappaliban, valami láthatatlan erővel visszafogtam volna a simogató mozdulatomat, és csak figyelni őket, ahogyan ott alszanak a kanapén, ahogyan a két számomra legfontosabb ember az igazak álmát alussza. letelepedni a fotelbe, magam alá húzni a lábamat és átkulcsolni a térdemet. A méla éjjeli csendet hívni társamul, a sötétségben megbújni akár egy itt lakó árnyalak, akár egy látomás, amely az álmokból lépett elő, hogy vigyázzon rájuk, semmi bántódásuk ne essen. Itt lenni a nappaliban, csak figyelni és várni. Hallgatni a sejtes légzésüket,szinte egybefüggően ritmikus. Deané mélyebb, a lányunké picit magasabb frekvencián rezeg. Hallom ahogyan aprót mozdulnak, hallom ahogyan a szempilláik rezegnek, a szemhéjuk moccan, az ajkukon megtelepszik egy megszülető piciny mosoly. Ujjaim finoman érintik a férjemet mégis, a gondolat, amely erről szólt tovaszáll, túl zaklatott vagyok most a csendes szemlélődéshez, túlságosan hatása alatt vagyok még az álmomnak, az előbbi olyan eleven álmomnak.Összerezzenek, bár magam sem tudom mitől, halkan szólítom őt újra, valami megmagyarázhatatlan nyugalom száll meg mégis másodpercekkel később amikor meghallom a hangját. Nyoma sincs benne az előbbi álomban hallott élnek, nincs benne az a fajta tökéletes ridegség, az a semmihez sem fogható sötétség. Akárha valami ősi gonosz hagyta volna a lábnyomait a hálószobánk szőnyegén, valami eredendően bűnös lélek. Ott volt a férjem testében, és valahova messzire vitte őt, ahol nem találhatom meg, ahol nem láthatom meg őt. Tudják, már tudják, hogy összeköt bennünket az energia, hogy nem lesznek képesek olyan egyszerűen megszűntetni ezt, és mi sem fogjuk könnyen adni magunkat. Mellette megtanultam erősebbnek lenni, megtanultam olyan dolgokat, amelyek segítenek abban, hogy védhessem a lányunkat. Nem vagyok mágiából szőtt lény, nem vagyok én más csak egy egyszerű halandó, aki csupán lát és hall olyan dolgokat amelyek fontossággal bírnak az élet körforgásában. Hagyom, hogy Dean Lisával az ölében felkeljen a heverőről és kissé átfagyott és átforrósodott karommal átfonom őket, ölelem csupán egy kis időre, hogy érezzem és halljam őket a testemen dobolni. Az energiájuk mint vékony kis pókháló szövi körbe a teret befogadva engem is. Mi egy világ vagyunk, nem csupán egy család, mi összetartozunk immáron örökre. Tudom, hogy egyszer vége lesz, hogy én hamarabb hagyom majd magukra őket, és erre soha nem lehet igazán felkészülni, de azt is gondolom, hogy ez a röpke emberöltő ami megadatik számomra, szeretnék nyomot hagyni bennük. Akár egy pecsét, egy soha ki nem szakítható kötelék, amely még sok év múlva is felidézi majd a lányomban az arcomat, ahogyan rámosolygok, mint most is amikor nem is látja, amikor a gyönyörű zöld szemeit lehunyva kapaszkodik az apjába. Elérzékenyülök, de ugyan melyik anya ne érzékenyülne el amikor a kislányát nézi alvás közben? Ártatlanul elsimuló vonások, apró meggypiros ajkak, piciny kezek...végigsimítok rajta, majd rajta felejtem, ujjaimmal a férjem bőrét is megsimítom, ahol az atléta alatt kilátszik és felpillantok rá....öt esztendő amelyet vele töltök, mégis még mindig úgy tudok rá tekinteni mint egykor. Én mindig itt leszek neki, én mindig a támasza akarok lenni, ahogyan ő nekem. Én vagyok a nyugalom szigete a számára, akihez visszatérhet, egy biztos pont, egy megtalált menedék, örökkön örökké. Szeretem, nincs is erre megfelelőbb kifejezés, túlcifrázott szavak sem lennének képesek igazán kifejezni, hogy mennyire és, hogy mi mindent jelent számomra. Ismert engem, néha úgy éreztem jobban mint ahogyan ismerem magamat.A homlokomra lehelt csókja forró és megnyugtató, és egy szívdobbanásnyi időre le is hunyom a szemeimet, hogy még érezzem kicsit, hogy közel van hozzám, ahogyan a derekamra siklik a keze még inkább. Felveszem a lépteinek óvatos ritmusát, úgy viszi a karjában Lisát, mint egy törékeny és értékes porcelánt, a mozdulatai megfontoltak és finomak. Ismerem milyen is tud lenni, hogy velem milyen tud lenni, miképpen képes a lehető leggyengédebb érintésre, miképpen képes megnyugtatni csupán azzal, hogy az ujjával végigcirógatja a tarkóm alatti göndör kis babahajakat. Vannak...igen vannak pillanatok, amikor ezzel nem csak megnyugtat, hanem felvillanyoz. Talán szégyelnem kellene, hogy még ennyi év múltán is képes vagyok a közelében tökéletesen ráhangolódva izgalomba jönni? Nem azt hiszem ez semmiképpen sem kell, hogy szégyenérzettel töltsön el. Betakargatom Lisát és még egy utolsó búcsúcsókot lehelek a buksijára, a haján az ujjaim lassan szaladnak végig, tekintetem még utoljára védelmezi, hogy ma éjjel itt maradjon az álom a pilláin, és a reggel nyugalomban leljen majd rá, elég ha én aggódom, neki még nem kell...még nem. Kezem még mindig jéghideg volt, a ruhám úgy tapadt rám, hogy ha nem fürdöm meg perceken belül valószínű megfázom. A nyári éjszaka huzatja végigfutott a házon, és megcsiklandozta a csupasz lábszáramat. Megborzongva hagytam, hogy magához vonjon, hogy a a kezemet az ajkaihoz vonja, a kézfejemre lehelt csókjától lehunytam a szemeimet és mélyet sóhajtottam. Szerettem volna semmissé tenni fél órával korábbi látomásomat, de sajnos erre nem voltam képes, csak azt szerettem volna most, hogy itt legyen, hogy ne kelljen egyedül visszamennem a hálószobába, hogy ne kelljen egyedül elaludnom, mert ha megint a vérre ébredek, a vérére magam mellett....megráztam a fejemet. Ránéztem és hiába volt ott az a magával ragadó megnyugtatni akaró zöld örvény, képtelen voltam most elmerülni benne, mintha láttam volna ugyanezeket a szemeket a tökéletes sötétségbe révedni, ahogyan előre néz, ahogyan engem néz, de valójában nem is lát, nem engem lát. Ó Dean, hova tűntél az álmaimból, merre dobog a szíved, vajon életben vagy még, és hol van Lisa? Tudta, hogy képes vagyok előre látni az időben, ahogyan azt is tudta, hogy nem mindig vagyok képes összefüggően elmondani mit is láttam, most pedig annyira felzaklatott az egész, hogy legszívesebben itt maradtam volna, itt a folyosó félhomályában nekiborulva a mellkasának, és hallgatni a szívverését, hallgatni, hogy itt van, hogy velem van. Beszélnem kell róla, hiszen megígértem, hogy elmondom, mindig megígérem, de nem mindig vagyok képes rá. Nyílnak az ajkaim, kezemmel megtámaszkodom a felsőtestén, aztán mozdul a kezem, és a jéggé fagyott, vizes és teljesen reszkető kezem tenyérrel simul az arcára. Finoman cirógatom végig, és alig hallhatóan formálom meg a szavakat, nagyon lassan, apró kis gyöngyökként görgetem végig az ajkaim között a suttogásom. - Itt vagy...még itt vagy. Te vagy itt.- én beszéltem vagy még az előző percekből itt maradt látomásom egy darabkája köszönt vissza? Nem tudom én tényleg nem is tudom. Beleegyezően bólintok, kezem egy utolsó simítással hullik alá, és elől a hasfalán pihentetem meg, a másikkal pedig a nyakát ölelem át és bújok hozzá. Forró a teste az enyém pedig hideg és reszket, ott maradtam félig, kicsit az álom és az ébrenlét határán, ahol a test mindig olyan ridegen vacog...nem merek még elindulni még töltekezem a közelségével, hogy majd képes legyek neki elmondani, hogy mi is történt pontosan, hogy mit is láttam. De ahogyan a múltkor sem jöttek a szavak, ahogyan a múltkor is valami gátat szabott nekik, és belülre tolultak a lelkemet rágták, most sem voltam benne biztos, hogy képes leszek elmondani. Egy valami adott erőt számomra, egy valami mozgatott erőteljesen, hogy ezúttal mindent meg kell tennem és az Lisa volt. Valami történni fog vele...valami szörnyű és nem akarom én nem akarom. Még erősebben bújtam hozzá, az utolsó és elszakíthatatlan menedékemhez. Felnéztem rá, finoman bólintottam, hogy mehetünk a fürdőbe, a víz majd lemossa rólam egy kicsit azt hiszem az egész érzéskupacot. Ott újra átölelem, és ahogyan csepeg ránk a forróság, úgy olvadok fel talán én is. Amíg néztem a nyakáról lassan csúsztattam le a kezem és a tetoválásán futott végig a mutatóujjam, a hűsége jelképe a testén viselt tökéletes gyűrű, ami hirdette egymáshoz tartozunk. - Menjünk...nagyon fázom és...éhes is vagyok. Mintha... mintha több napot gyalogoltam volna egyetlen falat élelem nélkül. Mit gondolsz találunk még a hűtőben valamit?- kérdeztem majd a kezem rásimítottam a derekamon pihenő kezére és végignyaltam az ajkam, ahova az előbb csókolt. Sóhajtottam egy mélyet, és örültem még kicsit ennek a tökéletes félhomálynak, hogy nem látja az arcomat, mert túl jól ismer és mindent le fog olvasni róla. Végül aztán apró kezemmel fogtam meg az ő kezét és vontam a szobánk irányába, most már nem félek oda visszamenni, ott már nincs semmi és senki, csak mi ketten. Újra az életünk, amit élünk, ami a felszín, egy időre az itt rekedt mélysötét visszahúzódott. Egyelőre...
Szeretem nézni, ahogyan törődik a lányunkkal, és életemben akkor először bőgtem mint a lakodalmas kutya, miután bent voltam vele a szülőszobában, és magához ölelte a vajúdás után a lányunkat, azt a csöpp, maszatos rózsaszín pufi arcú gyermeket. Ott akartam lenni vele, és sosem feledem el, szorította a kezemet, és nem fájt, illetve annyira, csak hogy szerettem volna átvenni ezt a fájdalmat, hogy enyhítsek az övén. A feje mellett álltam, és a homlokát törölgettem, fontos percek , órák voltak ezek, nem érdekelt, hogy az első gyermekünk lány lett, én nem az a fajta férfi vagyok akinek mindenképp egy fiú utód kell. Az örökségét így is megkapta tőlem, csak idővel fog kifejlődni benne, de nem is ez a lényeg, itt vannak velem s csak ez számít, miközben betakarta a lányunkat, mögé álltam, és a vállaira tettem a kezemet, s finoman megszorítottam, éreztem hogy hűvös a teste, ezzel is, az összes érintésemmel szerettem volna felmelegíteni. Csókot leheltem a feje búbjára, majd mikor odakint voltunk, türelmesen vártam a szavait, jóllehet, egy kicsit még mindig a felidézett emlékek hatása alatt voltam, a közös életünk első apró gyümölcsénél időztek a gondolataim, ahogy édesen szunyókál. Viszont, volt egy sejtésem,hogy ez a rémálom nem lehetett átlagos, nem az a fajta amikor előre vetül neki egy-egy küldetésünk, könnyebben olvasott a jövőben, akaratlanul is amelyben én szerepeltem, vagy köze volt a Rendnek is hozzá. Ez…más volt, sokszor én sem értettem hogy mit szeretne, de ha kellően átrágtam rajta magamat, akkor előbb utóbb rá jöttem, és össze tudtam rakni a képeket, tudom, hogy nehéz elmondania, hogy mit látott, vagy mit élt át, épp ezért nem siettetem. Csak ölelem magamhoz, gyengéden és óvón, igen, a tarkóját cirógatom a sok kis baba hajat, mert tudom, hogy ezt szereti, ettől hamarabb megnyugszik, mint valami kapcsoló, két féle kapcsoló létezett, ahogy nálam is, engem is megnyugtatott ha a tarkómat, nyakamat és a fejemet cirógatták, de fel is tudott tüzelni, de oda csak Mia nyúlhatott, ő volt az a kiváltságos asszony aki ezt megtehette. Meg persze a lányunk, gyakorta volt ,hogy amikor átölelte a nyakamat, akkor elkezdett babrálni a tarkómon a hajammal, ilyenkor volt az, hogy ha még nem ültem, akkor hamarosan leültem, s kisvártatva én is aludtam, akár csak a hajam babrálása közben elaludt lányom. Besimítok a köntöse alá, s a hálóruha kivágott háti részén simítom át a tenyeremet jó néhányszor, próbálom felmelegíteni. Mondanám, hogy meg fog fázni, de a megnyugvó szavai amelyeket halkan sóhajt ki magából az ölelésemben, megakasztanak a mondandómban, most az a legfontosabb, hogy ő megnyugodjon. Halkan megnyugtatón hümmögtem fel, az arcomat a tenyerébe hajtom, finom simításnyi csókokat lehelek a csuklójára és a tenyerére, mindketten tudjuk, érezzük, hogy nem a vágyát szeretném felkorbácsolni, egyszerűen érzem, hogy szüksége van arra az erőre, és gyengédségre is egyszerre, ami miatt mindig szeret a karjaimba bújni. - Mindjárt jobban leszel, felmelegítelek, meggyújtok pár illatos gyertyát, és esőztetőre állítom a zuhanyt, meg amit szeretnél.- suttogtam a folyosó sötétjébe, igen úgy melegítem fel ahogy szeretné, ha csak mögötte állok és ott vagyok, a puszta jelenlétem kell neki megkapja. Férfiból vagyok, és a mai napig kívánom a feleségem, de vannak helyzetek, amikor tudom, hogy az érzelmei miatt inkább támaszként van szüksége rám, mint arra amit testileg szoktunk egymásnak nyújtani. - Ha nem, rendelünk. Imádok az éjszaka közepén rendelni, hisz tudod. - kacsintottam a sötétben, csak sejtettem,hogy látja, meg hallja a hangomból a játékosságot. Bármikor készen álltam enni, ezt tudta jól. Bevezettem a fürdőbe, volt egy nagy masszázs kádunk, küldetések után imádtam benne bálna mód elterülni. De most a beépített zuhanyhoz megyünk, itt van egy vízálló hifi rendszer, egy panel, amivel a hőfokot és a zuhanyrózsából kifolyó víz sugarát is be lehet állítani. Nem oltottam fel a lámpát, kint a kád szélén gyújtottam meg néhány gyertyát, Mia kedvenc illatait, citrusos, mangós illatok. Miután meggyújtottam a gyertyákat, lekaptam magamról az atlétámat, és félre dobtam, most nem törődtem a kosárral, majd oda léptem mellé, és lehúztam róla a köntösét, a tenyerembe vettem az arcát, és átsimítottam a homlokán át a hajában, le egészen a tarkójáig, homlokon csókoltam és aztán kibújtattam a hálóruhából a feleségemet, végig futtattam rajta a pillantásomat, ma is olyan gyönyörű, mint öt évvel ezelőtt, a szülés meg sem látszik rajta, imádom a széles csípőjét, megsimogattam a karját, s a kezembe fogtam a tenyerét, lejjebb toltam a nadrágomat, menet közben léptem ki belőle, szóval… a kórházi nadrág, Mia hoz időnként a munkahelyéről, imádom, mert szellős, és kényelmes. Szóval miközben léptem, ki is léptem belőle, magam elé engedtem Miát, annyi hely volt a zuhanyzóba, hogy egy kisebb focicsapat is elfért volna mellettünk, de kész szerencse,hogy nem áll szándékomban egy egész focicsapattal megosztani a fürdőmet, amikor a feleségemmel együtt fürdünk. A panelből kikerestem Mia klasszikus zene gyűjteményét, halkra állítottam, nem kell bömbölnie, a klasszikus zenéket is ő kedveltette meg velem, számos válogatás van rajta, és időnként frissítem is. A vizet kellemes melegre állítom, és esőztető csepegésre, mintha a tisztító esőt próbálnám becsempészni a fürdőnkbe. Hátat fordítok a panelnek, és kitárom a karjaimat Miának, várom ,hogy hozzám bújjon. - Mit ennél szívesen? - próbáltam beszélgetni Miával, rám már csepegett a víz, folyamatosan futott le a vállaimon, a fejemen, és a mellkasomon, át le a combjaimra. Ha nagyobb fény kell Miának a hátam mögötti panelen a zuhanyzó fényeit is fel tudom majd kapcsolni. Továbbra sem faggatom, noha most már a félhomályban látom,hogy nagyon felzaklatta magát, tényleg érdekel, hogy mit álmodhatott. Amikor pedig már magamhoz öleltem a halk dallamok közepette, magam is megnyugodtam. Itt van a karjaimban, nem olyan távoli és aggodalmas a pillantása,mintha az, hogy foglalkozom vele, az is sokat segítene neki abban ,hogy szabaduljon az álmától, de vajon rémálom-e vagy látomás? Nagyon szeretném tudni. Másrészt… szeretném feltenni neki a kérdésemet, mit szólna egy újabb jövevényhez? Tudom, hogy meg kell beszélnünk, hiszen ez nem olyan dolog amiről egymagam dönthetnénk. Lisát vártuk, de nem beszéltük le előre tudtuk, hogy lesz, előbb utóbb, a természetre bíztuk, hogy mikor, nem próbálkoztunk görcsösen, csak megtörtént. Csak… az egyre sűrűsödő rémálmai aggasztottak. Öt éve nem voltunk nyaralni. Talán… ideje lenne elmennünk hármasban, Lisa elég idős most már utazhat, és hogy ne zavarjuk a többi utast, talán még el is tudnám intézni, hogy a Rend egyik magán gépét használjuk erre a célra, így még fegyvereket is vihetnék magammal, csak… a biztonság kedvéért. Hiszen egy valamit is magára adó jáger aki családostúl utazik, nem hagyja magukat védtelenül. - Mit szólnál, ha elmennénk nyaralni? Mi hárman. Lisa elég idős, és innentől kezdve egyre több dologra fog emlékezni, hm? - osztom meg vele végül azt a gondolatomat, amely szerintem ezekben a percekben a legsemlegesebb, s nem zaklatom fel vele remélhetőleg. Egy nyaralással? Ugyan hogy lehetne felzaklatni? Rég vett már ki ő is így szabadságot, kimondott nyaralásra. - Elmehetnénk egy tengerparti nyaralásra, képzeld, a múltkor láttam egy :'Eccarvúús' fürdőruhát, póni farka volt, rózsaszín, fehér a ruha, és az elején kis csillogó anyagból egy apró szarv is volt rá varrva, meg is vettem…Ott van valamelyik melós táskámban… - fecsegtem, persze hogy fecsegtem egy kicsit, tudtam, hogy szereti hallani a hangomat, főleg a rémálmai után, olyan volt ez mint mikor esti mesét mesélek a lányomnak, azt hiszem. Mindegy volt ,hogy mit beszélek, csak hallja ő is.
Idézet : "Amíg látom, hogy látsz, s látod, hogy látlak,
amíg egymást nézzük, nincs még világvége.
Ha csak az egyikünk behunyja a szemét,
mindketten elveszünk."
Amikor az élet két kézzel ad valamit mindig kétkedve kell fogadni, mert soha nem tudhatjuk melyik pillanatban fogja visszavenni, és nem csupán a jót, hanem minden mást, még az ígéretét is annak, hogy valami szép lehet. Így voltam ezzel én is, éppen ezért az ilyen nyugalmas és meghittebb perceket igyekeztem minél tovább megőrizni. Még akkor is ha éjszaka volt, még akkor is, ha a mi valódi világunk ilyenkor tombolt akár a megvadult vihar és még akkor is ha jólt tudtam alapvetően a férjem ilyenkor nem szokott itthon lenni. A mi életünk, bár sokszor megpróbáltuk hétköznapi módon élni, apróságokkal megtölteni, soha nem lehetett olyan mint a tudatlanoké. Dean annyira szerette volna számomra megkönnyítené, és engem mardosott a bűntudat, hogy ebben nem tudok neki tökéletesen megfelelni. Pedig nem győzte hangsúlyozni, hogy az vagyok a számára, valahogyan bennem maradt apró szilánkként az, hogy nem lehetek számára olyan amilyen más asszony lehetett volna, egy tisztavérű. A lányunkra gondoltam, aki még így is tökéletes volt a számunkra. Bár a várandósság elején tele voltam kétségekkel, de onnantól, hogy először hallottam nyöszörögni, onnantól, hogy először próbálgatta kinyitni a zöld szemeit, gyönyörű barna fürtjei kacskaringós csigákban tapadtak a pici fejére...onnantól nem bántam semmit, nem bántam azt, hogy megtettük, nem bántam azt, hogy mindezek ellenére a világra hoztam őt, noha már most tisztában vagyok vele, hogy mi vár majd rá. Semmit nem bántam meg, csak azt nem tudom, hogy mit fognak érezni ha egyszer majd elmegyek...hamarabb mint ők. Ez bennem volt, ez belém volt kódolva, ezt tudta Dean is és tudtam én is. De azt mondta minden év amit addig együtt tölthetünk ajándék a sorstól. A sorstól amely két kézzel ad, és sokszorosan hajt be, mint egy lelketlen kufár. A folyosó nyugalmában, lassan egybefonódva álltunk, és én minden érintést kiélveztem, mindent amit csak adott nekem, mert tudtam, hogy csak ezek maradnak majd utánunk. Fiatal voltam, nem kellett még temetnem magam, de a mi fajtánk valahogyan gyorsabban öregedik. A tudás, a teher olyan nehéz, hogy az évek málló ujjakkal görgetik odább éveinket, és egyszer majd azt vesszük észre, hogy a látomásaink és a valóság vékony határa összemosódik. Többé nem lesz jelen és jövő, hanem múlt lesz körülöttünk minden. Egy világot felzabáló szörnyeteg. A kezét mely a hátamon volt lassan fogtam meg és vontam magamhoz, hogy én is apró csókot hintsek végig az ujjaira. Nem tudom mit akartam, azt sem tudom már hova akarok menni, csak abban vagyok biztos, hogy nem akarok aludni, álmodni pedig még kevésbé, de ezeket a dolgokat nem én választom meg. A nappalaim vidáman szoktak telni, kivált, ha megoszthatom Lisával, és általában, ha éppen nem dolgoztam és nem Mirabel vigyázott rá, akkor mindig velem volt. Élvezte, hogy a nagy kertben gondtalanul szaladgálhat. Dean gondoskodott az otthonunk védelméről, itt tökéletes biztonságban voltunk, itt nem kellett volna félnem. De az álmokat és a látomásokat nem állítják meg a rúnák és a védő mágiák. Azok az elmébe furakodnak kéretlen és hívatlan, akár a vendég akit nem várt senki, egyszerűen ott van. A halál szaga sötét páraként suhant végig a házon és beleborzongtam. Ettől fáztam annyira, a hűvös és fagyos ujjai belemartak egészen a húsomba. Az érzések melegítettek és Dean megnyugtató szavai, amelyektől némiképp én is enyhülést találtam zaklatott lelkiállapotomra. Annyira szerettem volna neki elmondani amit láttam, annyira szerettem volna neki azt mondani, hogy el kell innen mennünk, hogy Lisa itt nincs biztonságban, mégsem tudtam. Elmémet megrohanta a hangja, azt akit a látomásomban láttam, aki nem ő volt, aki szemrehányó volt és számonkérő...ha beszéltem volna. Megígértem....igen ígértem hűséget, kitartás, őszinteséget, szerelmet és szeretetet és ígértem neki, hogy jóban és rosszban...minden körülmények között. Most mégis képtelen vagyok róla beszélni, ahogyan minden alkalommal ha róla álmodom, olyan nehezen mondom el mi is történt. Ezek a víziók, valahányszor újra felidézem őket fájdalmat okoznak, akárha a koponyámat karistolnák fémkörmeikkel valami láthatatlan vadak.Hagyom, hogy vezessen, a hangja megnyugtató és lassan alábbhagy az aggodalmam, hogy mire a fürdőbe érünk, már nem vagyok annyira feszült, már a levegőt is nyugodtabban veszem, bár azt hiszem a közelében egy idő után már nem az álmoktól szoktam erőteljesen zihálni. Milyen is volt a férjem, akivel immáron öt éve osztottam meg az életemet? Odaadó, aki nem sajnál soha semmit, aki a szívét két kezébe tartva nyújtaná át, ha tudná, hogy azzal egy időre még életben tarthat engem, gyengéd, velem szemben mindenképpen az, valahogyan megfinomodtak az érintései valahányszor a keze rám siklott, tökéletes szerető, aki nem csupán elveszi amit kap, hanem megsokszorozva adja vissza és nem utolsó sorban a támaszom a mindenem, akinél tökéletesebbet ha keresek sem találtam volna széles e bolygón. Hogy szerencsés volnék? Nem feltétlenül, vagy legalábbis nem abban az értelemben ahogyan annak kellene éreznem magamat. Ezért a szerelemért nagy árat fizettem, mert számtalanszor látom őt olyan helyzetekben amikben egy átlagos házasságban az asszonyok nem látják a férjeiket. Ez pedig keserűbb mindennél. Mégis amikor itt van, amikor olyan ritka alkalmakon, mint a mostani is itt van, igyekszem minden pillanatot megbecsülni. Nem az elmémbe, hanem a lelkembe zárni be ezeket, amikor mint most is suttogva beszél hozzám, bevon magával a szobánkba. Zavartan pislogok körbe de nyoma sincs a korábbi víziómnak, az árnyékok most egy időre elvonultak, de meddig vajon? Csak a hold fényében táncoló hatalmas juharfa szerteágazó lobja vet árnyékot a falakra és táncol végig rajtuk. A redőnyök résein szöknek be a fények, és meghitten folynak szét a puha szőnyegen. Követem őt, néha megállva és hagyva, hogy átsimítson újra és újra, és az érintésére némiképp átmelegedjek. Nem fázom, mégis didergek még, bár azt hiszem ez már inkább csak az egész utóhatása. - Dean...- fogom meg erősebben a kezét még a fürdő ajtajában, miközben ő már nyúl befelé, hogy lágy arany fénnyel borítsa be a helységet. Nem tudom mit akartam, lehet csupán a nevét akartam kiejteni, amit egyébként mindig is szerettem megtenni. Végül aztán szelíden mosolyodom el, félrebillenő fejemen pár sötét hajfürt gurul le a vállamra. - Mangós....az a mangós illatgyertya jó lesz, amit a múlt héten vetetett a lányod velem, mert azt mondta anya illata van. Nem is értem miért, hiszen alapvetően az összes plüss állatkája a te parfümöddel van befújva.- no igen, Lisa rettentően apás volt, és én nem bántam, sőt nem is csodálkoztam rajta. Amilyen rajongással vette körül Dean a lányát, csoda, hogy nem kényeztette el jobban. Hagytam, hogy lehámozza rólam a ruhákat, és beletörődön tűrtem, hogy minden lekerüljön rólam. Már a napját sem tudom mikor álltunk be együtt a zuhanyba. Általában egyedül fürdöm, az éjszakák közepén, mint a mostani is pedig többször is. Minden látomás után úgy érzem magam mintha körbefutottam volna a földet, vagy olyan helyen jártam volna ahol pokoli meleg, és rettentő hideg van egyszerre, a pára pedig az én bőrömön csapódik le. Kezemmel megérintettem a tetoválást, a jelképét annak, hogy hozzám tartozik. Más asszony talán gondot csinált volna abból, hogy a férje nem látható helyen viseli a gyűrűjét, de én nem tettem. Ettől gyönyörűbben soha senki nem lett volna képes kifejezni, hogy mennyire szereti a feleségét. Nem kell feltétlenül láthatóvá tenni a szerelmet, ha érezzük, akkor az mindennél nagyobb kincs, és meg kell becsülni. Előre hajoltam és kezemmel megtámaszkodva a mellkasán aprón leheletem rá csókot, mintha pecsétként még oda akarnám égetni egy sokadszor is kimondott igenként. Hozzá tartozom, nem kételkedem egyetlen pillanatra sem benne. Sok szempontból gyenge vagyok, de sok szempontból erős. Apám imádta Shakespeare-t, aki egyszer azt mondta, hogy nem az állandó fogadkozás a hűség bizonyítéka, hanem az egyszer kimondott és megtartott fogadalom. Nyugtató, lassú esőként kezdett zubogni a víz és meghallottam a felcsendülő melódiát is, amit választott a számunkra. Hozzá bújtam és a dereka mellett másik zenét kerestem, ma úgy éreztem másra van szükségem. Dean hagyta, hogy végigvigyem a mozdulatot, és egy gyönyörű, androgün hangú orosz énekes zenéit kerestem ki. Ha valaki hallott már oroszul énekelni valakit, akkor az tudja, hogy ez a nyelv fejezi ki legtökéletesebben a fájdalmat. Csak kicsit beszéltem, de talán nem véletlen, hogy anyám egykor imádta az orosz klasszikusokat, közöttük Tolsztojt a legjobban. A fényeken nem változtattam, az tökéletes volt így. Egyre vizesebbek lettünk, a hajam és a testem is, és ahogyan megint hozzá simultam, most egészen más volt az érintésemben, mint egyébként az ilyen alkalmakon szokott. Gyengédségre és támaszra vágytam, hogy a holnapi napot el tudjam majd kezdeni, hogy újra erős és biztos pillére legyek az életünknek, olyan finomsággal megtöltve a napokat, amire egy asszony képes. - Azt hiszem Cézár saláta...ezt ennék most, és ha csak el nem tüntettétek a hűtőből a sült csirkét, akkor el is tudjuk készíteni. Zöldségek is vannak hozzá. Nem vágyom nehéz ételre, csak valamire ami eléggé...tápláló.- ujjaim játékosan szaladgáltak végig a válla vonalán, majd elnyúltam a hátam mögé, és levettem a polról a fürdőkesztyűt. Ösztönös mozdulat volt, hiszen alapvetően én szoktam őt kényeztetni amikor hazajön és töltekezni vágyna, a kimerültség teljesen magába szippantja én pedig ott vagyok neki, hogy megnyugtassam, hogy minden mozdulatommal elmondjam bármerre is jár mi itt leszünk neki, ahova hazatérhet, a nyugalom szigete. Még akkor is ha ilyen éjjeleken nem annak éreztem. A víz apró cseppekben hullott alá a bőrünkön, én pedig a fürdőkesztyűbe bújtatott kezemre öntöttem egy kis olajat és azzal kezdtem átdörzsölni a vállát, a hátát, másik csupasz kezem követte a mozdulatot. A nyaraláson elgondolkodtam. Mennyire jó ötlet vajon? De azt hiszem nem élhetünk örökké bezárva a házunk védelmében, és nem lehet Lisát sem folyamatosan csak az óvoda és a lakás között, meg helyenként néhány kisebb közeli kiruccanást számítva a környéken tartani. Ha nem ismeri meg a világot úgy igazán, soha nem fog tudni rá felkészülni, arra az életre ami majd rá vár. Finoman fogtam meg csupasz kezemmel egy adag habot és a férjem felé fújtam. - Javíthatatlan nagy gyerek vagy te, Dean. Csak annak örülj, hogy néhány társad még nem halászta elő azt a fürdőruhát a táskádból amikor a lányoddal vagy, aki mindenkit meghazudtolva csak rázza a fejét, hogy az nem az övé, hanem apáé. Nagyobb kópé, mint te vagy. Bár azt hiszem ezen vonását sokszorosan felerősítve örökölte tőled.- elgondolkodva billentettem oldalra a fejem, és még mindig mostam a hátát, a mozdulataim nyomán tovább habosodott rajta minden amit a víz szinte azon nyomban le is sepert róla. - Nem is tudom....félek. Tudod, hogy mennyire félek kimozdulni a városból főleg most, hogy ezek az álmok visszatértek. Nem tudom Dean, biztonságosnak érzed? Úgy gondolod, hogy nem kellene semmitől tartanunk?- megálltam a mozdulattal és figyelmeztetően emeltem fel az ujjaim. - És ne....ne mondd azt, hogy majd jönnek velünk és vigyáznak ránk. Egy nyaralás pont a meghittségről szól, hogy te meg én és Lisa és....szóval mint a hétköznapi családok. Menni fog ez nekünk? Nem is tudom...talán nem véletlen, hogy eddig nem nagyon mentünk sehová.- megráztam a fejem, és lassan újra mozdult a kezem, ahogyan a kesztyűvel átsimogattam a testét. Szerettem ezt csinálni, megnyugtatott, így kicsit úgy éreztem én adok neki valamit, és nem elveszek tőle.
Végigsimítottam a kézfején, amikor a mellkasomra siklott a keze, segíteni akartam neki. Csak mikor bent voltunk, és megváltoztatta a zenét, esett le, hogy mekkora lehet a gond, a lelkét nyomó fájdalom, nem hagyhattam most, hogy megvárjam azt az időt, amikor el kezd beszélni, nekem kellett lépnem. Félre billentettem a fejemet, s úgy pillantottam rajta végig, szomorúság csillant a szemeimben, hogy jelenleg nem tudtam neki sehogy sem segíteni. De mégis, hiszen itt vagyok mellette, támaszt nyújtok neki. Egy pillanatra lehunytam a szememet s hallgattam az énekes hangját, amikor pedig kinyitottam, láttam, hogy apró vízcseppek telepedtek a szempillái végére, mint megannyi gyöngy, és egyébként is szerettem a gomb szemeit, ettől úgy festett mint valamiféle virág, mármint… a pillantása, elég butácska hasonlat, de bármely pillanatban meg tudtam benne találni bármilyen apróságot, ami megtetszett rajta. Előrébb léptem, de nem fordítottam hátat neki, látni akartam őt, látni hogy miről beszél, hogy mit mond, és legfőképp, mikor nyílik meg, mikor látom azt rajta, hogy rá kérdezhetek végre, anélkül, hogy fájdalmasabb lenne neki a kérdésem, mint egyébként is. - Héé! - kuncogtam fel halkan, s fújkáltam a levegőben, a felém szálló pamacsokat,de már késő volt, mindenhol tele voltam apró fehér habpamaccsal. Megállj asszony! A tekintetem is pont ezt üzente. - Téged sem kell félteni, ugyanaz a báj megvan benne is mint benned, és a mozdulatai, amikor csípőre vágja a kezét, vagy az-az ártatlan tekintet… amivel mindketten le tudtok venni a lábamról! - öleltem magamhoz Miát, miközben megharapdáltam a vállgödrét, a mozdulataimat egy apró puszival zártam, és végig simítottam az arcán, a nevető gödröcskéin az ajka szegletében és mosolyogtam. Nyugodtan pislogtam rá, majd én is önállósítottam magamat, a kedvenc illatát emeltem le a vállam mellől, és összedörzsöltem a tenyeremet, az ő színes kis pamacsához nyúltam, abba is csepegtettem az olajából, és jó habosra készítettem a labdacsot. - Tervezem egy ideje, és néhány tag is tud róla, adják a tanácsokat, hogy mely helyek lehetnek biztonságosabbak, és nem… egyáltalán nem jönnének velünk, de Billt mindenképp előre küldeném levédetni legalább a bungalónkat, egy magán sziget lenne, Ausztrália partjai mellett, vagy Madagaszkár, esetleg Japán, három hely közül is választhatsz, Ausztráliához Bill kéne, hogy levédje előre a helyet, de nem szeretném a fél rendet oda csődíteni csak miattunk, utóbbi kettőnél vannak tagjaink, Japánnál is van számos rendtagunk, de nem dolgozni mennék, ezzel csak azt akarom mondani, hogy csak egy telefon és levédik a nyaralónkat. - nem bírtam azt mondani, hogy biztonságos, hiszen ennyi erővel a házunk sem volna az. Sosem tudtam Miának hazudni, egyedül előle nem tudtam elrejteni az érzéseimet. Szerintem sejtette, hogy nem tudnám kijelenteni kerek perec, hogy biztonságos. - Azok a területek annyira lakatlanok, vagy annyira eldugott drága paradicsomok, hogy kevesen vannak rajtuk, legfeljebb a medúza csípéstől kellene tartani. Szeretném ha elengednéd magad egy kicsit, ki tudja, lehet, hogy azért jönnek elő ezek az álmaid mert nem mozdultunk ki…? Vagyis… mi van ha erre van szüksége mindhármunknak? Hiszen meg lehet változtatni a látomásaidat nem? Hm? - vettem a habos tenyerembe a pofiját majd szájon csókoltam Miát. Elkezdtem dörzsölni és masszírozni a haját, ha minden jól megy, felállítom habostól neki villám formába. Komoly vagyok kérem, de egy kicsit lehet lazulni is nem? Egyáltalán nem hagyom figyelmen kívül amit mond, amúgy is szerettem piszkálni a feleségem haját, éreztetni vele, hogy szeretek vele gyengéd lenni. - Elterveztem mindent, magán géppel mennénk, így vihetek magammal jó néhány fegyvert, mert a Rend vámoltatna a reptéren. A legjobb hely Ausztrália lenne az óceanáriumával, tudod, hogy imádja a delfines és a bálnás természetfilmeket? Oda van értük… szerintem nagyon tetszene neki az a hely. Be lehet menni delfin,fóka, kétszárnyú delfin simogatásra, és palackorrú delfinekkel úszhatnánk! - meresztettem nagy, kérlelő szemeket Miára. Puhítottam, igen, Lisán keresztül. - Megtanítanám szörfözni is Lisát, még téged is! Minden este a hátsó kertben ülnénk hárman, a homokos partot nézve, jóllakva, életünk legfinomabb grillezett tenger gyümölcsei és igazi gyümölcsök után? Hm? - attól tartok lehet, hogy túlságosan belelovaltam magamat, éppen ezért egyszerre csak egy témát vetettem fel. Neki sem ártana. Amellett, tudtam, hogy ha vele vagyok, nem rém álmodik, olyankor rendesen kipiheni magát. - Szeretem az otthonunkat Mia, de nem élhetünk New Yorkra lekorlátozva, ki kéne próbálnunk azt is, hogy körbe utazzuk Amerikát, csak mi hárman, meglátogatni a nagy gombolyagot, vagy Amerika legfinomabb pitéjét megkóstolni, azt még te sem kóstoltad le merem fogadni… - motyogtam halkan. Az utolsó simításokat végeztem a fejtetőre állított sérón, ajkammal csücsörítettem s úgy néztem végig a feleségemen. Csodásan festett, és ezt a habfelhőért kapta. Félre álltam, hogy a mini tükörben, amit a panelbe építettek bele, azért mert itt is szoktam borotválkozni, szóval, a mini tükörbe megnézhesse magát, így most én kerültem a háta mögé. Mindketten a vízsugáron kívül álltunk, addig, hogy megnézhesse a kreálmányomat a tükörben, ha kellett még egy kicsit fel is emeltem a derekánál fogva. - Gondold át kérlek. - húztam magamhoz, a mellkasomra, és örültem amikor váltott a melankolikus oroszról, erre a számra a lejátszó, mert gyengéden öleltem magamhoz Miát, és ringtam vele erre a számra. Hátulról öletem át, s a keblei előtt kereszteztem a maromat, a fejemet a vállgödrébe hajtottam, s hagytam hogy a víz, ismét beborítson minket. Kiszakadt belőlem egy megnyugvó sóhaj, és tovább ringtam. Erre táncoltunk először egy bárban. Ez volt a közös dalunk azt hiszem, nem akartam kiszakadni ebből a meghitt buborékból, amelyre úgy éreztem a feleségemnek még nagyobb szüksége van rá jelenleg mint nekem. Most ő töltekezett belőlem, belőlünk. Gyengéden öblítettem le a hajáról a sampont, miközben végig a mellkasomra öleltem, s finoman simogattam a hátát. Lehet, hogy túlságosan belelovaltam magamat ebbe a nyaralás témába, igazából, kerestem annyit, hogy dolgoznia sem kellett volna, de tudtam, hogy szereti a munkáját, és a világ minden kincséért sem mondattam volna le vele a munkájáról. Nem, a nyelvemre haraptam, finoman, hogy figyelmeztessem magamat, amiért még nem szabad előhozakodnom az álom témával. Majd,nappal. Amikor már nyoma sem lesz a nyirkos takarójának, majd áthúzom azt is, mielőtt lefeküdnénk. - Nem akarom, hogy úgy nőjön fel ahogy én, hogy amikor elértem azt a kort, magam fedeztem fel egyedül, vadászgatás közben, és nincs kivel osztoznom ezeken az élményeken, szeretném hogy ha bármerre is jár majd, tudjon élményeket, emlékeket kötni a helyekhez...Minket. Tudod, hogy az erejéből kifolyólag úgy is csak a magán tanár jöhet szóba… Vagyis… nem tudom, engem… a Rend nevelt a szüleim halála miatt, de talán… ő megtapasztalhatja, hogy milyen közösségi iskola….- arról tudott Mia, hogy a rend nevelt, de arról sosem beszéltem, hogy ez mennyi magánnyal és lemondással járt, csak most Lisa mellett kezdtem látni, hogy igen is számítanak azok az élmények, események, meghatározó pillanatok, amiket csak a szülők képesek adni egy gyereknek. - Olyan születésnapokat szeretnék neki, amelyeken zeng a ház, a gyerek zsivajtól, és a hátsó kert tele van ismerősökkel , és barátokkal, külföldi barátok gyerekeivel, akikkel a nyaralásaink során ismerkedtünk össze. - megfordítottam Miát, és magamhoz öleltem, előröl is, és csendben maradtam addig, amíg elhalkult a zene.Talán olyan félelmemet osztottam meg Miával, amelyet eddig nem is igen említettem neki, tudott arról, hogy árva voltam, és időnként elkezdtem neki mesélni dolgokról, a múltamban, de nem szerettem ezekre az emlékekre vissza emlékezni. Szeretem őt, mert elfogad olyannak amilyen vagyok, és az évek alatt egyre több dologról kezdtem neki mesélni, talán a közös gyerekünk is sokat segített ebben.
Idézet : "Amíg látom, hogy látsz, s látod, hogy látlak,
amíg egymást nézzük, nincs még világvége.
Ha csak az egyikünk behunyja a szemét,
mindketten elveszünk."
Sok dolog volt amit szerettem benne, és ez nem feltétlen a külsőségekben mutatkozott meg, illetve nem csak abban. Nem állítom, hogy nem szerettem a szeme színét, amelynek különleges mélysége volt. Nem hétköznapi zöld, hanem olyan zöld, mintha az istenek az ujjuk hegyével érintették volna meg az óceánok felszínét és a fodrozódó hullámok zölden simulnának egymásra. Szerettem az ajkainak táncoló ívét, amely egyszerre tudott durcás és sértődötten gyerekesen görbülni. Majd szinte ugyanabban az ívben meghajolva huncut mosolyra húzódni. Szerettem ahogyan a hangja simogatón bújik a bőröm alá, szerettem ahogyan nyugtatón megérint, ahogyan még mindig képes olyan dolgokat felszínre hozni bennem, amelyeket gyakorta mélyre temetek. Még mindig éreztetni velem, hogy nő vagyok, még mindig éreztetni velem, hogy kislány is egyben, egy gyermek, aki semmi másra nem vágyik csak a feltétel nélküli szeretetre és törődésre. Hajlamos voltam időnként az önsajnálatba süllyedni, amit gyakorta a nagyon is életszerű látomások okoztak, amelyekről nagyon nehéz volt beszélnem, még neki is. Vagy főleg neki, akiről ezek szóltak, hiszen éppen ez pecsételte meg egykor a kapcsolatunkat amit sokáig én féltem jobban szorosra fűzni, ő meg talán titokban attól rettegett, hogy vajon a különbözőségünk ellenére tarthat egy irányba az utunk? Ma már mindketten tudjuk, hogy végzetszerűen közösek a lépteink, hogy most már nyomot is hagyunk magunk után a világban, hogy Lisa a mi tökéletes műalkotásunk a szerelmünk egy olyan gyönyörű lenyomata amely megismételhetetlen. Valahányszor a pici lányunkra néztem egyszerre láttam benne magamat a saját könnyedségemet és Dean elszántságát és szilajságát. Ötvözete két világnak, édesbús továbbszőtt álom...a kettőnké. Csak hagyom, hogy kényeztessen a víz és ő is, miközben én magam többször is átdörzsölöm, talán próbálom is oldani valamennyire azt a görcsösséget amely még bennem van. Érzem, hogy savanyú szagú a hajam, a verejtékem amelyben a látomás után felébredtem beleitta magát az egész testembe, az ágyneműbe, a párnába, és az egész szobának a levegőjébe. Hiába járt mindent át a citrus és a vanília, a kettőnk két kedvenc illata, valahogyan nem volt képes messze űzni innen a sötétséget, a mindent beborító fémes vérszagot. Miközben éreztem, hogy belecsókol a nyakamba, félrefordítottam a fejem és lehunytam a szemem. Féltem ettől a fajta sötétségtől, féltem, hogy rám telepszik, hogy majd újra látom, hogy majd megint ott leszek, hogy folytatódik ami az előbb elkezdődött. De nem történik semmi ilyesmi. Mintha nem is létezne ez a másik világ, mintha mindez csupán illúzió lenne, botor tréfája az életnek, vagy éppen csak én képzelek bele többet a dolgokba. De tudom, hogy nem így van, ahogyan azt is tudom, hogy eljön majd az idő amikor mindaz amiről álmodom, amit olyan élesen látok majd valósággá válik, hogy nem tudom miképpen lehetne rajta változtatni, ahogyan Mirabel sem tudja. Annyiszor beszéltem neki róla, az egyre vadabb és durvább látomásokról, amelyek egy része még számomra is olyan értelmezhetetlen, hogy el sem tudom mondani őket nemhogy neki de magának a férjemnek sem. A szemében ülő kifejezéstelen mélységet olyankor, amikor a feketeség felzabálja az óceán zöldet. Olyankor nincsenek benne ringató hullámok, olyankor olyan gonosz sötétség uralkodik benne, amely egyszerre veszi el tőlem a levegőt, egyszerre fojt meg, kábít el, és vonz magához úgy, hogy képtelen vagyok neki ellenállni. Bűnösnek és mocskosnak érzem magam, hogy magához képes szólítani ez az ősi gyötrelmes gonoszság és én akarom őt, az övé akarok lenni, noha agyam egy hátsó rekeszébe száműzve dörömböl a lelkiismeretem, összeszorítva a férjem...az igazi férjem iránt táplált minden érzelmemmel. A távolból hallom Lisa nevetését, mely szépen lassan válik visszhanggá és zokogássá a végére. Megrázom a fejem most, nem akarok erre gondolni, de tudom csak egy ideig leszek képes kizárni magamból, csak egy ideig tudom száműzni. Valahogyan mindig éjjel jön elő, amikor összeölelkezik a komor éjfeketével és belopózik a szobába amikor egyedül vagyok. Nem ereszt, nem képes ereszteni, odaszögez az ágyhoz, végig kell néznem mint egy gyűlölt filmet. A látomásaim szadista módon támadnak meg, és én semmi mást nem mantrázom közben csak a férjem nevét, őt szólítom szüntelen, és mondom neki, hogy mennyire szeretem, hogy soha senkit nem leszek képes úgy szeretni mint őt. Szükségem van rá, az érzésből merítek erőt, hogy túléljem, hogy az egészet túléljem. Most is itt vagyunk, a közös fürdőzés megnyugtató a számomra, ahogyan a víz végigfolyik rajtam, ahogyan a színes kis labdacsommal fürdetni kezd úgy érzem lassan mossa le rólam a rémálmokat, lassan felszabadít, mintha egy vízkeresztségen esnék át általa. Kezdett megint minden visszatérni egyfajta normális kerékvágásba, amikor eljátsszuk, vagy egy idő után már el is hisszük, hogy ugyanolyan család vagyunk mint az összes többi, talán csak néhány dolog eltérő bennünk. Például az, hogy egy ideje már nem mozdultunk ki sehova, és ha jobban belegondolok a várost Lisa születése óta nem nagyon hagytuk el hosszabb időkre. Talán egyszer mentünk vissza Londonba, amikor a temetőben jártunk, azt akartam, hogy a szüleim is megismerjék az unokájukat. Talán nem a leghétköznapibb dolog egy apróságot elvinni a temetőbe, de azt akartam, hogy tudjanak róla. Éreztem, hogy ott vannak a közelben, hogy mosolyogva érintik meg ujjuk hűvösével a pici lányunk arcát, ahogyan az apró szellő képében homlokon csókolják. A szellemvilág a maga sajátos módján kommunikál és üzen, és nem feltétlen hordozza magában a békétlenséget, sokkal inkább a ragaszkodást és a nyugtalanságot. Mindenkit féltenek aki itt marad és mindenkit szeretnének megóvni akit az életükben óvtak. Nem tudom, hogy mások is éreznek e hasonlót ha megpihent testek nyughelye körül járnak, hogy a lelkük ott van még, hogy bennünket figyel, ránk vigyáz. A hajamat simogatta és én egy országra kaptam fel a fejem, ahonnan úgy tudom az anyám ősei is származtak. Japán....különös de azt hiszem erről még sosem beszéltem Dean-nek. Tudta, hogy mi történt a szüleimmel, a bátyámmal, ahogyan azt is tudta, hogy mit éltem át az első férjem betegsége idején, hogy mennyire nehéz volt talpra állnom utána, kivált, hogy a képességem erősödése, és különleges volta éppen ezután lett a legerőteljesebb. Azonban azt hiszem soha nem beszéltem neki az anyámról. A törékeny sötét hajú, mandula szemű asszonyról, a mindig mosolygóról és kedvesről, a szelíd szavú törékeny teremtésről. Aki az utolsó pillanatig olyan rajongással csillogó szemekkel tekintett az apámra, hogy ha létezik el nem múló szerelem, amely az idők folyamán erős szeretetté szelidült, akkor az övék az volt. Ugyanakkor tudtam, hogy ha választani kellene és nem mondanám el nekik, hogy én hova vágyom, akkor ők Ausztrália mellett döntenének, vagyis Lisa mindenképp olyan hely mellett ahol víz van, és delfinek és halak, és teknőcök. Imádta a vizet, nem véletlenül kellett a szobáját kékre festeni, mint az óceán feneke, telepingálva mindenféle kagylókkal, medúzákkal, bohóchalakkal és színes korallokkal. Igaza volt a férjemnek, és a tapintatos bölcsességét mindig is szerettem, meg azt, hogy valahogyan mindig ráérzett mikor mit kell mondani. Túl jól ismert engem, talán jobban mint én saját magamat. Hagytam, hogy a hajamat is birizgálja, és két karomat felemelve a tenyereimet a hátára simítottam, fejemet egy nagyon rövid időre a mellkasára hajtottam, és szinte belülről hallottam ahogyan beszélt. Lassan emeltem meg a fejemet, hogy a habos keze az állam alá simuljon és finom csókkal fejezze be a mondanivalóját, bár a kérdés visszhangja ott maradt közöttünk. Viszonoztam a csókját, nagyon lágyan, olyan volt az egész jelenet, mintha hosszú idő után tért volna haza ismét, megfáradva egy küldetésről, és minden mozdulatommal azt akarnám benne tudatosítani, hogy szeretem, és vártam őt vissza, ahogyan minden alkalommal várni fogom. A család itt lesz neki mindig ameddig az erőmtől telik, hogy ezt a biztos bástyát megadjam a számára. Az erős férfiak soha nem attól erősek, hogy magányosak, hanem a tudattól, hogy van hova visszatérni új erőre kapni. A szilárdságot a nők gyengédsége teremti meg számukra, így lesz a világ körforgása olyan gyönyörűen összekapcsolódó. - Nem tudom mit lehet megváltoztatni és mit nem...ezek víziók, előrevetülő látomások, valaminek a lenyomatai amik még nem történtek meg, Dean. Az idő vonala soha nem egyenes, ezt te is tudod....hogyne tudnád. De ahogyan görbül az idő, változik vele sok minden más is, amit előre nem láthatok én sem és más sem. Lehet....lehet, hogy azért látom őket, hogy meg tudjam találni a módját, hogyan lehet másképp tenni. Hogy valakik azért áldottak vagy éppen vertek meg ezzel a képességgel, hogy képes legyek figyelmeztetni akit kell. Hiszen tudod, hogy volt már rá példa. Te és a Rend is...- elhallgattam, nem lehetett mellette tovább komoly témákról beszélni, mert mögötte a párás tükörré váló csempében megpillantottam mit csinál éppen a hajammal és elmosolyodtam. Miközben ezt művelte olyan dolgokról beszélt ami tudom, hogy hozzá tartozna a hétköznapi élethez, de féltettem a lányunkat, noha sokkal erősebb volt mint én, és sokkal erősebb mint a halandó kortársai. Az óvoda ahova járt már most nem volt tökéletesen biztonságos a számára, és már többször beszélgettük Dean-el, hogy miképpen tovább. Hamarosan dönteni kell, mindketten tudtuk csak nehéz volt. Talán ezért is akarta a férjem annyira ezt a kiruccanást, hogy Lisa élete még ha nem is lehet tökéletesen normális, legyenek benne olyan pontok amikhez ragaszkodhat, ami a felszínen tartja amely megnyugtató a számára. Az otthon mellett az emlékek végtelen tárháza. - Szörfözés....Dean...- csípőre vágtam a kezem azzal a mozdulattal ahogyan azt már korábban is emlegette a lányunk kapcsán. Én magam nem voltam annyira oda a vízért, megint valami olyasmi ami kettejük hóbortja volt, ellenben imádtam nézni ahogyan elbohóckodnak. És amikor engem is hívtak csak ingattam a fejem. Én szeretem ha szárazföld van a lábam alatt, legalábbis ameddig csak lehetséges. Most viszont megadni látszottam magam, mert láttam rajta mennyire lelkesíti a gondolat, hogy hárman elmenjünk valahova. Nem...bennem nem feltétlen az motoszkált, sokkal inkább az, hogy egy kis időre talán sikerülne kizökkenni ebből a mókuskerékből. Az emlékek nem csupán Lisa számára lehettek volna tökéletesen maradandóak hanem a számunkra is. - A grillezést vállalom, de csak egy feltétellel. Mirabel is velünk jöhet, és nem akartok mindenáron berángatni magatokkal a vízbe. Megyek én magamtól is, de nem szeretem amikor megbolondultok és összefröcsköltök. Mirát azért lenne jó vinni mert ha kettesben akarunk este lemenni a tengerpartra, akkor nem akarom őt egyedül hagyni. Aggódom Dean, kérlek értsd meg! Nem fog zavarni, és egy kicsi kikapcsolódás rá is ráfér, és én is biztosabbnak érezném ha még ő is ott van – az idős fénywicca jelenléte megnyugtatott volna, bár tudtam, hogy Bill tökéletes munkát fog végezni a hely levédése kapcsán, mégis jobban éreztem volna magam....nem tudom, ez az én megnyugtatásomra kellett legfőképpen. A melódia a lejátszón váltott a kettőnk dalára, és szelíden simítottam át az arcát, még akkor is ha jelen pillanatban bolondot csinált belőlem ezzel a hajjal, de nem bántam, nem bántam semmit amíg vele lehettem, amíg éreztem, hogy velem van, a közelsége megnyugtatott. Megfordított, hátam a mellkasának simult, és lassan kezdtünk ringatózni, megszokott, összeszokott párosként a kebleim alatt kulcsolta össze a kezét, a víz még mindig lassan szitált ránk, kicsit olyan volt mintha kint álltunk volna a természet lágy ölén, és hagytuk volna, hogy a megnyugtató zivatar átöleljen bennünket megtisztítson a napok alatt ránk rakódott szennytől. - Rémesen nézek ki. Miért hagyom mindig, hogy ezt csináld velem?- tűnődtem el játékosan, picit fordítva vissza a fejemet, majd ráncoltam a homlokomat mintha gondolkodnék, végül elvigyorodtam, bár azt hiszem egy pici keserűség még mindig volt ebben a mosolyban, de már csak nagyon minimális. Dean jáger volt, de olyan jáger aki rendelkezett egyfajta különleges képességgel. Szelídíteni volt képes engem. - Várj kitalálom...talán azért mert még mindig nagyon nagyon szeretlek te bolondos, lökött Dean Carter....aki már megint a hasára gondol, és pitét emleget....pitét. Neked ebből soha nem elég. Ez a te nagy gyengeséged, még szerencse, hogy ezt rajtam kívül csak kevesen tudják.- lábujjhegyre álltam, és így, egy kicsit kicsavarodva sikerült elérnem az alsó ajkát, amire finoman csókoltam rá, és szívtam be, majd engedtem el. - Én is gondtalan gyerekkort akarok Lisának...amennyire ez lehetséges. Bár tudom, hogy azért teljesen mégsem, de ami tőlünk telik megtesszük. Rendben, akkor legyen Ausztrália, de csak azért mert még mindig olyan ellenállhatatlan szemekkel tudod kérlelni az embert.- pöccintettem meg az orrát, és hagytam, hogy a zene ritmusa tovább ringasson bennünket. Nem akartam most másra gondolni, csak erre a jelenetre itt a fürdőnkben, amit már annyiszor átéltünk, de minden alkalom újabb és újabb csodával ajándékozott meg bennünket. A többi...a többi megvár, ha már eddig várt.
Egymást támogatva jártuk az élet ösvényét, amióta csak ismertük egymást, s ez így volt rendjén, hiszen erről szólt a mi kapcsolatunk, most pedig én támogattam őt, a vigasza voltam, ahogy ő is az enyém. - Tudom kedvesem, annyira szeretném átvenni a fájdalmadat, a kétségeidet - miközben beszéltem az arcát simogattam, a szemöldökeit és kutatón figyeltem őt. - Segíteni szeretnék én is, és ezt csak úgy tehetem meg, ha elmondod amit láttál, álmodtál, hiszen nálad ezek… komoly dolgok, a fele sem tréfa. A Renddel pedig hálásak vagyunk neked, ezért a sok segítségért. - újabb apró csókot leheltem az ajkára, majd tovább simogattam a vállaira és amikor a háta mögé kerültem, finoman masszírozni kezdtem a hátát, gerincét és a vállait, minden porcikáját gyengéden, ahogy a nap simít végig finoman a tavasszal nyíló hóvirágokon. - De, édesem! Érzem,hogy ez más…teljesen más. - aggodalmasan simítottam végig az ajkán és a torkán. A csípőre vágós mozdulattól elmosolyodtam, bár eddig is nyugodt fa pofával állítottam be a séróját, mint egy profi fodrász. Imádtam ezeket a mozdulatait, még akkor is amikor nem mókából csinálja mint most, ó, szokott rám haragudni, hiszen kisebb összezörrenéseink voltak már cirka öt év alatt, de én olyankor is imádom. Ebben a mozdulatában tekintély van, és szeretet, játékosság. Legszívesebben így előttem állva elkapnám és…csitulj Dean, most a feleséged kényeztetése fontosabb mint a benned megjelenő vágyak sokasága amelyet iránta táplálsz, hiszen azóta imádtam a fürdőszobát, amióta megismertem. Hogy is volt? Megjelentem nála két doboz pizzával, és sörrel. Vadász vagyok, kiderítettem ,hogy hol lakik, a kórházi kartonjaiból sikerült megszerezni ezt az információt a legkönnyebben, aztán itt is voltam. A sör, a pizza és beszélgetés, tizenkét dobozzal hoztam a piából, arra már nem emlékszem, hogy megittuk-e mindet, de arra igen, hogy az volt életem leggyönyörűbb éjszakája. A nappaliban kezdődött az egész a szószos pólómmal, félmeztelenül jöttem át a fürdőjébe, kipirult a pofija rendesen, zavarban is volt, de legalább beszélhettem neki magamról, nem tudott visszautasítani, mert bevetettem azt a bizonyos kérlelő nézésemet, amivel mindig levettem őt a lábáról. Az első nő az életemben, és az utolsó is tudtam, több nem lesz. Mert őt soha senki nem fogja tudni pótolni, ezért is akartam vele minél több emléket én is. Idén leszek harminc éves, és innentől kezdve tudtam mi a sorsom, nem fogok öregedni, csak ha megérem azt az ötszáz év körüli kort. Hol lesz addigra ő? A múltam fakó árnyai közt fog megtelepedni, ezért is videóztam minden egyes pillanatunkat amit csak tudtam, mert emlékezni akartam rá, valahol a távoli jövőben. Mindig is emlékezni akarok rá, a családomra, erre a helyre, ahol végre megtaláltam a nyugtomat, ahol ő jelenti nekem a mindenséget. Naplót is írtam, egyet a vadászataimról, egyet pedig a családom miatt vezettem külön, ez itthon volt a pincében a dolgozó asztalomon. Egy pillanatra fájdalom suhant át az arcomon, önzőnek gondoltam magamat, talán hagynom kellett volna elúszni őt, hagyni ,hogy hadd járja a saját útját és találjon egy olyan férfit akivel együtt öregedhet meg. Az ajkamba haraptam, mindent, bármit megtettem volna neki, még a csillagokat is lehoztam volna neki az égről, igen ezt a közhelyes mondatot bár utáltam, de sokat jelent nekem a feleségem. Örültem, hogy ő hozza fel Mirabellt, nekem nem volt ötletem arra, hogy ki vigyázhatna a lányunkra, bár az idős boszorkányban megbíztam, de nem bunkóságból nem jutott az eszembe, hogy velünk jöjjön, ennyire még nem terveztem előre, először csak Miannát szerettem volna megkérdezni, hogy mit szól az ötletemhez. - Majd figyelünk, hogy ne fröcsköljünk szét! - biccentettem határozottan és komolyan, a korábbi gondolataimtól karcos és rekedtesen mély volt a hangom, pedig nem akartam ezt, ügyeltem az ilyen apróságokra, de Mia elől nehéz volt rejtegetni magamat, s igazság szerint nem is szerettem volna, ő így szeret ahogy vagyok. - Nem bánom ha velünk jön Mirabell, sőt, örülnék ,mert szeretnék én is kettesben lenni veled. - egy hatalmas megnyugvó mosoly terült szét az arcomon megyünk! Ausztráliába, már csak meg kell terveznem az egészet. - Egyébként mondd csak, miért nem Japán? Láttam hogy olyan volt pár héttel ezelőtt a háttérképed… - ezért is vetettem fel az ötletet, hátha fog tetszeni Miának. A további szavaimat elvette a csókjával, beletúrtam a hajába és nem engedtem magamtól messzebb, csak annyira, hogy az ajkai közé tudjam suttogni ezt: - A pite, meg te édesem! Amikor nem nyakig vagyok a melóban, te jársz az eszembe, meg az, hogy mikor sütsz pitét , és milyen hálóinget viselsz közben. Ez a legőrültebb kombináció hídd el nekem! - most én hajoltam közelebb, hogy beharapjam a számba az alsó ajkát. Elkaptam az orromra pöccintő ujját és finom puszit leheltem rá. Nyaralni fogunk! Ki tudtam volna ugrani a bőrömből, madarat lehetett volna fogatni velem, egy pillanatra el kellett engednem Miát mert éreztem, hogy érzelmileg túl töltődtem egy kicsit és apró szikrák kezdtek pattogni az ujjbegyeimből, a hajamba túrtam, és kihúztam magamat a fejemet pedig a zuhanyrózsa felé fordítottam. Vettem egy nagy levegőt és kinyújtottam magam mögött a kezeimet, jó ideje tökéletesen ura voltam a képességemnek, de az ilyen érzelmi többletek időnként túltöltöttek. Megráztam a kezeimet s az ujjbegyeimből apró kis szikrák, megannyi kis tűzijáték röppent elő. Gyengéd vöröses fénybe vonva minket. A szikrák még egy ideig szálltak, ártalmatlanok voltak. Sosem tudnám bántani a feleségemet, egy újjal sem, vigyorogtam s halkan szisszentem fel ebben a vöröses félhomályban, felélénkültem, csupán attól, hogy nyaralni megyünk, négyesben. Megérintettem Mia derekát s ha szemben állt velem, akkor felkaptam őt a derekamra. Tudtam, hogy nincs vége a korábbi beszélgetésünknek, de kicsit ki kellett kapcsolódnia neki is. - Szeretlek! - suttogtam a fülébe halkan. A kabin üveg falának támasztottam a hátát és mellette a buksija mellett támaszkodtam meg én is. Beszívtam ezt a párás levegőt és kettőnk, de leginkább az ő illatát. Emlékeket akartam én is, nem csak Lisának. Emlékeznie kell, hogy milyen asszony volt az anyja akit jelenleg a karjaimban tartok, hogy számára mindig is mi voltunk a fontosak. Azt akartam, hogy annak ellenére, hogy jágernek született legyen benne is annyi finomság mint Miában, hiszen egyszer biztosan neki is lesznek gyerekei… Még mindig szálltak a szikráim, vöröses glóriába vonva a feleségemet,a leggyönyörűbb nőt aki megszelídített engem. Azelőtt is tudtam gyengéd lenni, de ő megtanított egy sokkal meghittebb és sokkal finomabb gyengédségre, a harmóniára amely után mindig is kutattam az útjaim során. Nem akartam lerohanni, sőt rá bíztam mindent, bár… a vágyamat így is érezhette, hiszen nem voltam fából, simogattam őt, mosdattam és a hajával is azért kezdtem babrálni, hogy eltereljem a gondolataimat arról, hogy mennyire kívánom őt, hogy mennyire szeretem minden porcikáját. Összepiszéztem a feleségemmel s puha csókot leheltem az ajkára. - Két hét elég lenne, hogy a munkádat rendesen át tudd adni? Mert… úgy terveztem, hogy mehetnénk akár egy hónapra is. Hiszen két hét nem igazi nyaralás. - a pénz nem jelentett akadályt, eleget kerestem, eleinte meg kellett szoknom, hogy közös kasszáról működünk, bár nehéz volt, hiszen megszoktam hogy én költök. Átöleltem Mia derekát, és magamhoz húztam, majd lassan megfordultam, és ha nem ütköztem ellenállásba, elindultam kifelé a zuhanyzóból. Emlékeztem hogy éhes, és éreztetni szerettem volna vele, hogy ez most az ő éjszakája és én minden kívánságát teljesítem. S ha már Ausztrália, akkor a nagy operettszínházba is elfogom vinni őt előadásra, aztán vacsorázni, romantikázni szerettem volna vele más helyen is, nem csak idehaza a négy fal között, vagy időnként a hétvégi bevásárlások alkalmával, szerettem volna ha tudja, hogy ő a mindenem. Magunk miatt is szerettem volna ezt az egész nyaralást. - Ezentúl pedig évente elmehetnénk nyaralni egy hónapra mit szólsz? - - persze nem kellett most rögtön eldönteni, ezt csak azért vetettem fel, hogy legyen időnk, ideje elgondolkodni neki is ezen. Ugyanakkor gyerekesen mohónak sem akartam tűnni, bár időnként hajlamos volt előjönni az az énem is. Mindent csak szép lassan és sorjában.
Idézet : "Amíg látom, hogy látsz, s látod, hogy látlak,
amíg egymást nézzük, nincs még világvége.
Ha csak az egyikünk behunyja a szemét,
mindketten elveszünk."
Minden alkalommal, amikor a rémálmok megrohannak, minden alkalommal szeretném neki elmondani mit láttam, és olyan nehezen találom a szavakat. Nem csupán azért mert ő szerepel benne, nem csupán azért mert amit látok félelemmel vegyes kétségbeeséssel tölt el, hanem azért is, mert úgy érzem, hogy nem fog változni. Hogy amit látok annyira valóságos, annyira előrevetít egy jövőképet, hogy ha kinyújtanám a kezem és megérinteném nem válna köddé alakja, hanem csak nevetne karcosan bántón. Az álmaimban nem őt látom, az arca csupán egy maszk, egy lelketlen porhüvely, semmi több. Most azonban amikor csak tehetem hozzábújok és átölelem. Hallani akarom ahogyan a mellkasomhoz simulva a szívverése simogatja a bőrömet, hallani akarom ahogyan beszél hozzám, bármit is mond. Minden szava minden kimondott gondolata próbálja messze űzni belőlem annak a másiknak a mondatait, annak a másiknak a fojtogatóan keserű nevetését, ahogyan lenézően beszél hozzám. Nem értem ezeket az álmokat, ezek most tényleg mások, sokkal másabbak mint a korábbiak. Az egészben a legrémisztőbb azonban Lisa zokogása, ahogyan a távolból hallom. A sziklákhoz csapódnak a hullámok, és lassan mossa el a dagály a parti homokfövenyt, közeleg a vihar és nem tudom megállítani. Mégis van bennem egy kis remény, amely olyan aprócska, hogy tán fel sem fogom még, de érzem, hogy bennem van. Ez segít, hogy felülkerekedjek a rémálmokon, ez segít, hogy legyen hitem abban, hogy meg lehet változtatni. Szeretném hinni, hogy azért látom mindezt, hogy figyelmeztessem őt, a világot, magunkat. Belesimulok az ölelésébe, hagyom, hogy szeressen, és én is szeretném neki mindezt viszonozni. Az ilyen alkalmakon jut eszembe legerősebben a saját percnyi múlandóságom, az ő hosszú életéhez képest, és már egykor is elgondolkodtam, hogy van ehhez nekem jogom, hogy van ahhoz jogom, hogy nyomot hagyjak benne, egy élettel ajándékozzam meg, majd hirtelen váljak semmissé hagyva magam után ezeket az időket, tökéletes pillanatokat...őket. Aztán amikor végül engedtem, hogy közelebb jöjjön, hogy az álmaimból kilépve valósággá váljon azt hiszem akkor értettem meg, hogy nem az számít, hogy el fog múlni, nem az számít, hogy egyszer majd nem leszek mellette, az számít, amikor ott vagyok, amikor menedék lehetek számára, egy apró kis elízium, rohanó életének csöppnyi megállója. Nem adhatom neki át, hiába is kéri. Csak a fejemet rázom, és arcomat a tenyerébe simítom, szemeimet egyetlen másodpercre lehunyom, majd újra kinyitom. Felfelé nézek, bele az aggódó tekintetébe. - El fogom mondani, ígérem. Csak most még...ez most még nem megy.- nem erőlteti, csak tudatosítja bennem, hogy itt van mellettem és bármikor úgy érzem, akármikor...csak kérnem kell és meghallgat. Azt hiszem ez a tudat megnyugtatóbb mindennél, még akkor is ha nem tudok beszélni neki róla pedig szeretném. Belül már megfogalmaztam az egészet, belül már kimondtam az aggodalmaimat, ahogyan ott állt, a szíve helyén tátongó lyukkal, ahogyan rám nézett. A szemeinek sötét mélysége magába szippantott és nem voltam képes még csak tiltakozni sem. Ez volt a legijesztőbb az egészben, és persze a lányunk egyre mardosó hiánya, amit nem tudtam biztosan, csak éreztem ott, akkor abban a pillanatban. Szerettem volna most az egész álmot semmissé tenni, vagy könyörögni valami felsőbb hatalomhoz, amelytől a képességemet kaptam, hogy vegye el ezt tőlem, nem akarom többé látni miképpen hullik szét a családom, miképpen veszik el tőlem őket, csak még egy kicsit élvezni akarom ami megadatott számomra ezekben az években. Velük. Mindenért hálás voltam a férjemnek.Érezte, hogy ez most más, és tökéletesen jól érezte. De hát ki lenne képes az utolsó remegésemből is kiolvasni a gondolataimat, ki lenne képes arra, hogy egy alig adott csók közben óvatosan rezdülő ajkakból, abból, hogy hosszabb ideig hunyom le a szemeimet, hogy a gondolatokat elhessegessem, abból ahogyan a kezem félúton megáll simogatás közben kiolvasni mit érzek ha nem éppen ő? Homlokomat a mellkasának támasztom, és úgy ingatom meg a fejemet lassúdad mozdulatokkal, hogy aztán az egészet száműzzem ahova mindig is szoktam és igyekezzek a mostra koncentrálni, a jelenre, arra, hogy itt vagyok még vele, hogy a pára lassan tejfehér köpenyként ölel körbe bennünket, arra, hogy még mindig élünk, még...Változtatni akarok az egészen amit láttam, de ehhez arra van szükségem, hogy erőt gyűjtsek majd a megszülető új napból, abból, hogy vele ébredek fel, hogy amikor majd Lisa kijön a szobából és átölel, akkor érezzem az illatát, lehajoljak hozzá és belefúrjam a fejemet a hajába. Imádom azt, hogy olyan finoman érzem rajta a férjemet és magamat is, mintha kettőnk esszenciájának tökéletes lenyomata lenne. Lisa volt a szemünk fénye, azt hiszem képtelen lettem volna elviselni ha őt is elveszítjük. Annyi mindenki távozott már az életemből, annyi mindenkitől búcsúztam már, hogy többé nem akarok, nem akarom kimondani többé, nem akarom érezni a gyász nehéz, és szinte mázsás súlyát. Csak azt akarom, hogy itt legyenek nekem. Visszazökkenek a fürdő nyugalmába, abba, hogy a férjemmel lehetek, hosszú idő óta először engedhetjük meg ezt magunknak, és most döbbenek rá mennyire hiányzott. Talán igaza van Dean-nek, talán túl keveset mozdulok ki, talán a bezártság teszi, hogy ezek a látomások szüntelen megtalálnak. Nem kértem ezt soha, nem is adományként fogom fel, noha próbálom a Rend szolgálatába állítani a tudásomat, próbálok nekik segíteni, és fogok is még ahogyan tettem. De minden alkalom, minden egyes ilyen alkalom kiveszi az erőmet, kicsit elgyengít. Mintha az éveimet egy kufár mérné egy láthatatlan homok órán, és a látomásokat követően torz vigyorral lök egyet az üvegcsén, amitől a homokszemek megrezdülnek és néhány sietősen pereg le. Megrövidítik az életemet, pedig így sem jutott elég idő. Annyi mindenre nem marad majd. Nem temetem magam, de halandóként magamban hordozom az elmúlást, és ha nem ez az egész öröktől fogva gonosz emészt majd fel, akkor egy szép napon elalszom majd. Nyugtató álom, egy út minek a végén várnak már rám. Nem akarok keserű gondolatokat, egyáltalán nem akarok, és amikor a férjem művét meglátom a fejem tetején, áradatként sodor magával a jókedve. Erre a varázslatra is csak ő képes. Hogy borúsan keserű arcomra mosolyt csaljon. Vele nevetek és még erősebben hozzásimulok. Érzem ahogyan a teste tökéletesen átforrósodott, hogy megváltozottan veszi a levegőt, hogy a csókja sokkalta mohóbb, hogy az érintésében a tűz ébred fel, hogy vágyik rám. Szétolvad rajtam minden érintése, minden mozdulata. Szólnék, de csak egy halk nyögésbe fulladó sóhaj hagyja el az ajkaimat. Nem tudom azt mondani, hogy én ne akarnám ugyanezt, hiszen számunkra ez mindig valamiféle tökéletes rituálé volt. Ennyi év után is visszatekintve, még mindig el tudtam képzelni azt a párost, akik a ház megvásárlása után a masszázs kádban töltötték az egész éjszakát, folyamatosan cserélve a vizet, tengernyi füstölő és gyertya mellett. Ez volt számomra Dean. A férfi akivel szemben odaadó lehettem, akinek bármit megtettem volna, aki mellett az lehettem erre az életemre aki igazán szerettem volna. Kárpótlás volt az élettől mindazért amit elszenvedtem korábban, és úgy éreztem én ugyanez vagyok neki. Ha létezik isten valóban, akkor azt hiszem a mi találkozásunk egy önfeledt mosolya lehetett egykor. Igen, a mi szerelmünk Isten nevetése. Hátam megint az üvegkabinnak simul, úgy hallgatom őt, néha törölve az arcomról a rácseppenő habot, hol mosolygom, hol pedig komoly arcot vágok, de egyre többször bólintok a szavaira. Beleegyező vagyok, megadó, és odaadó asszony, nem fogok neki ellentmondani, ahogyan eddig sem tettem és ezután sem fogok. Egyetlen pillanatig sem kételkedem a döntéseinek helyességében, még akkor sem ha később nem úgy történnek a dolgok ahogyan azt ő szerette volna. A szándékai a fontosak, hogy azt szeretné nekünk minden tökéletes legyen, hogy Lisa és én boldogok legyünk mellette. És minden keserűségen túl, minden álmokon túl, mindenen amely magában hordozza a sötétséget, mindezeken túl azok voltunk. - Japánba...veled szeretnék elmenni majd kettesben. Nem azért mert Lisának nem akarom megmutatni a világot, csak úgy érzem, hogy oda kettőnknek kell mennie. Az anyám onnan származott.- vallottam be végül, azt hiszem ez egy apró kis momentum volt, amiről valahogyan ezek alatt az évek alatt nem beszéltünk. Nem is tudom, valahogyan nem kapott jelentőséget eddig. Most azonban valamiért az utóbbi időben egyre többször jutottak eszembe a japán tájak, a kultúra, az a világ. Éppen ezért volt a háttérképem egy tradicionális épület, a maga egyszerűségében. A férjem sosem sétált el egyetlen apró kis részlet mellett sem. Karjaimmal átölelem, és finom, leheletnyi puszit adok a szájára, éppen csak hozzáérve, majd suttogom rá a szavakat. - Köszönöm.- egyetlen szóba sűrítve minden. Hogy hálás vagyok a közös életünkért, a nyaralásért, hogy Mirabel is velünk jöhet, hogy számára nem csak én vagyok a fontos, hanem azok is akik nekem fontosak. Nem volt a férjem tökéletes ember, de a szememben azzá emelték a tettei. A hibáival és gyengeségeivel lett számomra nélkülözhetetlenül tökéletes. Keze a fejem mellett a kabinhoz simul, és fejemet hátrahajtva nyögök fel amikor a derekára emel, karjaimmal a nyakát kulcsolom át. - Szeretlek- adom visszhangként válaszom az övére, és a kettőnk vallomása csendesen csusszan végig a kabin párás falán. A szó amelyet lehet annyiféleképpen mondani, ami mégis egyet jelent a számunkra. A végtelent és örökkönt. Még mindig repkednek körülöttünk az előbbi kisülés apró nyomai, akárha vöröslő pici szentjánosbogarak összeszokott kis raja lenne, és én kuncogva pöckölöm az egyiket odébb, majd rántom vissza a kezem. Megcsípett a kis piszok. Orrommal érintem az orrát, és mielőtt kilépnénk a fürdőből a halványrózsaszín törölközőért nyúlok, hogy azt tekerjem magamra. Nem öltözöm még fel, valahogyan jól esik, hogy az esti félhomályban, a gyengéd fények között a víz lassan szárad meg rajtam. Kezem a kezébe simítom, és hagyom, hogy a konyha felé vezessen. Óvatosan osonunk, néha megállva perdülök a karjába, hogy pár röpke pillanatra a csókommal tudatosítsam benne, hogy egyetlen rémálom sem lesz képes megszüntetni bennem mindazt amit iránta érzek, egyetlen rémálom sem lesz képes feledtetni velem, hogy mit is jelent ő a számomra. Kezem a hajába túr, hogy aztán elengedjem, ha így folytatjuk sosem jutunk ki a konyhába, nem mintha bánnám, de ő gondban lenne. Én és a pite. Nehéz döntés. - Ha jó fiú leszel és rendesen viselkedsz, akkor talán elő tudok még szedni neked a jégről egy adag pitét. Negyed óra és kész van. Csak hagyj a lányodnak is reggelre mire felébred belőle.- harapom meg játékosan az állát, majd perdülök ki és a fürdőlepedőbe csavarom magam, ami eddig a kezemben volt, még nem vettem magamra. Bár Lisa olyan volt mint az apja, képes volt tökéletesen végigaludni az éjszakát, de soha nem lehet tudni mikor ébred fel, és esetleg slattyog le a helyes kis minionos papucsában, kócosan, ugyanolyan lefelé görbülő, morci ábrázattal mintha csak az apját látnám ilyenkor. Csak akkor engedem el a kezét, amikor a konyha arany színű árnyékokkal pettyezett homályába megérkezünk. odakintről a hold fénye éppen tökéletesen beborítja az alapvetően natúr színekkel berendezett konyhánkat. Szerettem, mert melegséget, biztonságot sugárzott magából. Már a várandósság vége felé jártam, amikor elkészült, és emlékszem, hogy mennyire boldogan kanalaztam azt a nagy vödör pisztácia jégrémet, amikor végre több napi távollét után épségben hazatért a férjem. Aggódtam érte? Mindig, ha nem volt velem. Mert voltak olyan küldetések, amelyeket előre láttam, noha a végkifejletet nem mindig ismertem. A hűtőből elővettem a pitét, és bekapcsoltam az elektromos sütőt, tepsire halmoztam az ínycsiklandozó kis kocka szeletkéket és betoltam. Eztán jöttek a zöldségek, meg a hús a salátához. - Összevágod a húst, amíg én megcsinálom a zöldségeket?- toltam a férjem elé a tálcányi sült csirke húst, meg egy műanyag vágófelületet, majd én is szembe helyezkedtem vele az előkészítő pultnál és nekiláttam a zöldségek darabolásának. Lábamat kényelmesen helyeztem el a széken, és felpillantottam Deanre, aki mosolyogva engem nézett. - Mi az?- kérdeztem vidám hangon, megnyaltam a számat, teljesen kiszáradt, végül aztán beszélni kezdtem a nyaralással kapcsolatosan, meg, hogy miképpen lehetne meghosszabbítani. Túl sok időre nem mehettem el, rengeteg olyan kis betegem volt akikért felelősséget éreztem. De a családom mégis a családom, és velük szeretnék minél több időt tölteni. - Két hét...az nem gond, meg tudom oldani. De egy hónap, az nem hiszem, hogy menni fog. Viszont mit szólnál, ha télen elmennénk Európába a svájci hegyekbe? Régen imádtál snowboardozni, és nem mondom, hogy kiugranék a bőrömből, a Lisát a havas pályán látnám, de tudom, hogy ő is szívesen kipróbálná magát.- most én voltam aki ötleteket gyártott, én voltam aki javasolt valamiféle kompromisszumos megoldást. Most, hogy Dean felvetette, hogy többször mehetnénk el itthonról azt hiszem beláttam, hogy valóban szükségünk van erre. Nem tudtam, ha akartam sem tudtam a gondolattól szabadulni, hogy nem leszek mindig velük, nem lesz majd olyan sok együtt töltött éjjeli étkezés, Lisa is olyan hamar felnő majd, már nem fogom tudni úgy dédelgetni mint régen. Igaz a szeretet átalakul, és egy elszakíthatatlan kötelék marad, de szerettem volna addig élvezni az önfeledt gyermeki nevetését amíg még ilyen kicsi. És Dean...bármit megadtam volna azért, hogy soha ne kelljen elveszítenie. Tudta ő is, tudtuk mindketten...Bill nem akarta, tiltakozott ellene, annyira érvet sorakoztatott fel, mi csupán egyetlen egyet tudtunk: szerettük egymást, és még mindig szeretjük. Ez elég kell legyen akár egyetlen emberöltőre is.
Hallottam, hogy felnyög a csókomtól, de nem lehettem mohó, tudnom kell a saját vágyaimról lemondani az ő javára, mellette megtanultam azt, hogy mindennek megvan az ideje, nem akartam ,hogy a jókedvét továbbra is beárnyékolja a rémálma, ezért terelgettem magamat is, tervezgettem, hogy mi lenne a legjobb mindkettőnk számára. A konyha, harmadik kedvenc helyem a házban. Az első a közös fürdőnk, a második a hálónk, a harmadik a konyha de ez vetekszik Lisa aranyos szobájával, majd pedig a garázs, bár tervezek egy… amolyan meglepetést Miannának, hamarosan itt a házassági évfordulónk, és szeretek vele kint ülni a természetben, egy oldalon láttam, nagyon ötletes megoldás, afféle buborék, a természetben, amibe beáramlik a friss levegő, de a bogarakat távol tartja, jó ötlet, szerintem, és bútorok is lehetnek benne, amiket megvédhetünk az időjárástól, egy kényelmes ágy lenne benne, és innen nézhetnénk a csillagokat éjjelente, vagy esőben is kint lehetnénk benne, persze nem viharos esőben, és kipróbálnám télen, amikor a hó belepi, onnan figyelni a kertünket. Imádtam kint aludni a természetben, de ritkán tettem, kivált a kertünkön kívül, mert minden neszre felébredtem, azt híve, hogy valaki vagy valami közeledik. De ez más, tudom, hogy ennek ő is örülne, feldíszítené az ágyat, puha takarókkal, miásan. Imádtam a stílusát, ő rendezte be a hálónkat is, nem is tehettem be a lábam hetekig míg el nem készült, meglepetés volt de mekkora! Onnan is alig lehetett kirobbantani. Ellágyul a pillantásom, amikor az édesanyját említi, és nyomban fel is gyullad az érdeklődésem, de megálljt parancsolok magamnak, helyette csak így, állok, vele a karjaimban és magamhoz ölelem, lehunyom a szemeimet és élvezem a piszézését. - Majd… - sóhajtottam halkan - Szólj, amikor úgy érzed itt az ideje, és megszervezem, megszervezzük. - biztosítottam felőle, hogy fontos nekem, ez a megjegyzése, hogy csak mi ketten menjünk oda, oka lehet, de nem erőltetem, ahogy eddig sem erőltettem, ha a családja szóba került, rá bíztam, ha szeretné meséljen róluk, irigyeltem is emiatt, egy kicsit, hogy ő ismerte a szüleit, én viszont, nem, csak videókat őrizgetek róluk. Felszusszantottam, órákig tudnék vele így ácsorogni, szeretem őt így ébreszteni, piszézéssel, bár ő általában hamarabb kel fel, ha nem feladatra kell mennem, mert ha igen, akkor velem egyszerre és segít, a kezem alá dolgozik, és amit itthon hagynék, azt még gyorsan odaadja nekem. Imádom! Szeretem őt! Elengedtem, nehezemre esett, mert szerettem a derekamon hordozni Miát, lehunytam a szemem és élvetegen vigyorodtam el a buksi simijétől, szerettem hosszabbra hagyni, de nem túl hosszúra, mert imádtam ahogy belemarkol, áttúr rajta. A smaragdszín törölközőért nyúltam, és a derekam köré tekertem azt, a feleségem nyomában haladtam. - Meeeeehgpróbálok! - értem utol, miután az áll harapdálásból felocsúdtam és elkaptam a derekát, megpördültem vele, és aztán letettem, képes lettem volna a hónom alá csapni, csakhogy mihamarabb leérjünk a földszintre, de ellene nem szerettem használni az erőmet, illetve nem mindig. Ha például a kettőnk öröméről volt szó, akkor bármikor, ha fel kellett emelni az ágyat mert ott akart kitakarítani, akkor megtettem, bármiben segítettem neki. Csak egy pontosabban két valaki javára voltam képes lemondani a kajáról, és az a lányom meg a feleségem volt, velük megosztottam bármimet, szívesen. Beértünk a konyhába az ő szentélyébe és mosolyogva figyeltem ahogy elkezdi tenni a dolgát, a mozdulatait, ahogy tudja, hogy mit hol talál. - Téged kedvesem! Most teljesíted az egyik leghőbb vágyam, a pite és te, és csak egy törölköző, azt hiszem felül is múltad az álmodozásom! A törölközőt pedig azért szeretem, mert csak meg kellene oldani és… huss! - vigyorodtam el, de már nyúltam is a vágódeszkáért, meg a húsért. Imádtam vele főzőcskézni, és ha kellett segítettem, olyan dolgokban amihez nem kellett különösebb tudomány, kavartam, kutyultam és kóstolgattam, süteményes tálakat nyaltam tisztára , mint egy gyerek, és ha nem is órákra de addig el lehetett foglalni amíg az édességes edényeket pucoltam, legyen szó tésztáról, vagy töltelékről, vagy bármiről, imádok vele lenni még a konyhában is. Olykor még azt is szerettem, hogy ha a közelében dolgozom, megnyugtatott a jelenléte, szerettem, ha amikor nem a dolgozó szobában, lent a pincében voltam, idefent idejön hozzám és átölel, vagy hozzám bújik, ilyenkor szerettem ha velem van, fontos volt a jelenléte, de voltak olyan esetek, amelyeket jobb ha nem látott, vagy nem olvasott, mert szoktam tőle tanácsot is kérni, de ha lehetett óvtam őt attól a sok szeméttől, ami a munkámmal járt. Nekiláttam a csirke felkockázásának, cézár saláta lesz, ezért kockák lesznek, ezt már tudtam, nem tudtam, hogy hogyan lehet jóllakni vele, de kipróbáltam egyszer, lényegesen többet pusztítottam el belőle, mint a feleségem, mire úgy éreztem, hogy jóllaktam, de ezt is mint minden ételt imádok amit ő készít. - Tölthetnénk ott a karácsonyt is? - bele mentem, még szép, hogy bel mentem, fontos volt nekem, hogy tudjunk kompromisszumokat kötni, és ebbe beletartozott az is, hogy meghallgatom az ő véleményét és elképzelését is. Talán lehet, hogy előre mentem, ezért el is gondolkodtam, nem akartam feltétlenül a karácsonyt máshol tölteni, itt volt az otthonom, ez a ház, és ők ketten az én családom. Megráztam a fejemet. - Nem, azt inkább itt szeretném. Még, Mirabell és Bill is jöhetne. Ők se lennének probléma. - mosolyodtam el, majd folytattam a szeletelést. Csinos kockákra vágtam precíz voltam ami azt illeti, ha kockákat kért tőlem Mia, akkor meg is kapta, bár tudom ,hogy akármekkora akármilyen kinézetű hússal is megelégedett volna. - Mia….? - pillantottam rá kíváncsian, végül megráztam a fejem, nem… ennek még nincs itt az ideje, ne türelmetlenkedj! Gondolatban fejbe kólintottam magamat és inkább más témába vágtam bele, míg jöttünk le a lépcsőn megterveztem, még nem tudja Bill, majd holnap fogom neki elmondani, de nem baj, ha a feleségemnek is felvezetem. - Két hét múlva Bill áthívott magához titeket, csak amíg megcsinálja a házunk védelmét, addig kellene maradnod Lisával, csak… pár nap. De ha gondolod, mehettek Mirabellhez is. - legfeljebb őt is beavatom az évfordulós ajándékom ötletébe, így többen tudják visszatartani a feleségemet attól, hogy haza jöjjön, még ha csak öt percre is, vagy két percre is akár. Még a lányomat is be fogom avatni akár, nem tudtam, hogy mennyi idő kell a kis buborékunk elkészítéséhez, de oda is kérek majd némi védelmi rúnát Billtől. Nagyon fel voltam dobódva, és turpisságon járt az eszem, igen. - Menet közben pedig megtudjuk beszélni,hogy milyen időpont lesz megfelelő a mi nyaralásunknak is. - pillantottam kérdőn a feleségemre. Csak azért csapongtam egy kicsit mert még mindig a fürdős kitérőnknél járt az eszem, nem csoda! Hiszen a feleségem velem szemben ücsörgött, és mindjárt megbolondulok érte, nem bírtam nem mosolyogni, ha egyszer itt volt mellettem, minden egyes napot csodának éltem meg, és örültem ,hogy velem, vele lehetek S hogy kettőnk apró csodája ott alszik fent az emeleten. Mikor végeztem, megmostam a kezemet és félre raktam a kést a mosogatóba, majd a derekamon levő törölközőbe töröltem a kezeimet, hátul a fenekembe, megkerültem a konyhapultot és Mia mögé sétáltam,megérintettem a derekát és ha láttam, hogy nem vág, akkor adtam a feje búbjára egy puszit, elég a fecsegésből, csak meg kellett nyugodnom egy kicsit, mert felpörögtem. - Előkerítem azokat a nyugágyakat amiket a múltkor vettünk, azt a nagy kétszemélyest, felállítom a kertben, nem bánnád ha kint késői vacsiznánk? - nem tudtam, hogy honnan ez a késő kinti vacsi, vagyis… pontosabban ha jó idő volt mindig szerettem a szabadban enni. Amikor utaztam Amerika szerte, gyakran ültem fel a motorháztetőre és kajáltam azon, éjjel, a nagy büdös semmi közepén, a városok fényeit bámulva, távol a nyüzsgéstől, ilyenkor mindig távolinak éreztem magamat mindentől, de amióta itt van nekem a családom, sok minden megváltozott. Egyszerűen jobban esett ott kint az étel, a friss levegőn. Nem öltöztem fel, jól voltam így, ahogy voltam, a törölközőmmel, amit Lisa választott, nem is tudom mikor, amikor még csak annyit tudott mondani, hogy : Phha! Phaaa! Ez voltam én. A boltban el sem lehetett venni tőle, még én sem tudtam, de valahogy le kellett húzni, így két ugyanilyen törölközőt vettünk, a párja ott van valahol Lisánál, az enyémet meg időnként használom, de vigyázok rá, mert a lányom választotta nekem. Szóval, csak így mezítláb, félmeztelen slattyogtam ki a házból, és nekiálltam a rattan nyugágy darabjainak az összehordásához. Szerettem ezt a darabot, nem esett szét, ha rá ültünk, egyben maradt, jó nagy volt, és ha széthúztuk a kört körbe lehetett ülni, és tálcát is lehetett rá tenni. A garázsba voltak felállítva a szett darabjai, és volt egy szekrény is, amibe a matracai voltak ennek az ágynak, amelyet minden használat után kimosott a feleségem, hogy a következő alkalommal is finom legyen az illatuk, ha használjuk. Most, hogy nem látott senki, az éj leple alatt gyorsan összepakoltam az ágyat, és visszatértem a házba, ha jól sejtettem már a pite is sült. Kellett ez a kis szünet, és a rövidke távolság, mert el kellett tereljem a gondolataimat a feleségem testétől. S azt hiszem sikerült is. -Kész is vagyok! - csaptam össze a tenyeremet, majd meg is mostam a konyhai csapnál- A salátádból is kérek! Így biztos marad Lisának is a pitéből. - léptem a hűtőhöz, és kinyitottam egy sört neki is és magamnak is, az egyiket neki nyújtottam a másikat magamhoz vettem, és nekidőltem a hűtőszekrény melletti pultnak. Őt figyeltem, a mozgását, a haja libbenését, minden egyes mozdulatát a fejembe akartam vésni, elraktározni. Az ajkamhoz emeltem az üveget és belekortyoltam az italba, mindig is ő lesz számomra a tökéletes nő. Egy pillanatra elkaptam a derekát és magamhoz húztam, bár már bele ittam az üvegembe, nem számított, magam elé húztam Miát, a derekaink összesimultak és boldogan mosolyogtam le rá. - Ránk, a családunkra, a világ leggyönyörűbb feleségére, a barátomra és szerelmemre. - koccintottam az üveget a feleségemének, és hátra simítottam néhány kósza tincset az arcából, beletemetkeztem a pillantásába, abba, hogy őt nézem. Boldog voltam, nagyon! Már csak a nyaralástól is, jót fog tenni mindannyiunknak.
Idézet : "Amíg látom, hogy látsz, s látod, hogy látlak,
amíg egymást nézzük, nincs még világvége.
Ha csak az egyikünk behunyja a szemét,
mindketten elveszünk."
A férjem a maga nemében varázsló volt. Képes volt arra, hogy a keserű és egyre mardosóbb gondolatokat néhány kedves szóval, pár puha, a legjobb pillanatban és a legtökéletesebb helyre adott csókkal, a lágy simogatásával, a nyugtató ölelésével messze űzze. Ha jobban visszagondolok a régi időkre amikor még gyermek voltam, amikor még éltek a szüleim, amikor még élt a férjem…amikor ezekre az időkre visszagondolok, akkor éreztem utoljára ennyire biztonságban magam mint most Dean mellett. Néha, az éjszaka közepén amikor nem éppen álmok gyötörtek, egyszerűen csak nem tudtam álomra hajtani a fejemet a könyökömre támaszkodtam, féloldalasan fordulva és csak néztem ahogyan alszik, ahogyan órákkal korábban Lisa szobájában tettem ugyanezt. Az arcvonásaik kisimultak álmukban és olyan ártatlannak tetszettek és annyira sebezhetőnek. Azt hiszem ez fájt a legjobban, hogy tudtam ők mindig ilyenek maradnak, én viszont el fogok fogyni mellettük, a ráncok, az öregség magába szippant majd, megtöri a testem, de jól tudtam a szívem és a lelkem soha nem lesz képes megtörni, azt a tengernyi törődést ezer rémálom sem űzheti ki belőlem amit irántuk érzek, és az elmúló életem sem. Ilyenkor csak feküdtem a kezemen a zsibbadás már érezhető volt én mégsem mozdultam, még pislogni is csak óvatosan tettem nehogy felébresszem azzal ahogyan a szempillám verdesi az arcomat. Kezem mozdult, hogy megsimogassam az arcát, mert annyira vágytam volna érinteni, de csupán a levegőben futtattam végig az ujjaimat a kontúrján, apró csókot hintve az ujjbegyemre és kavarva meg felette. Egyenletesen lélegzett, szerettem hallgatni az éjjel beálló csendjében a szívverését, számomra ez volt a legszebb altató zene. Aztán a hátamra fordultam és kezemet a fejem alá téve még sokáig bámultam a plafonon táncoló árnyakat, amelyek azután színes kavargó csillámporokká kapaszkodtak, végül a szemhéjam elnehezült, és magam is elszenderedtem. Olyankor…olyan alkalmakon amikor mellette aludhattam el, valahogyan nem találtak rám, mintha az éjjel közepén átölelő karja még akkor is védelmezett volna amikor ő már az igazak álmát aludta. Büszke voltam rá, azért amit csinált, büszke voltam rá azért, mert a mindennapokban éppen úgy igyekezett helyt állni, ahogyan a munkájában. Nem volt könnyű dolga, hiszen mindenkinek vannak haragosai és ellenségei, de a férjemnek volt egy nagy előnye velük szemben: volt egy olyan igaz barátja amilyen Bill, és itt voltunk mi a hátország, ahova bármikor visszavonulhatott, ahol bármikor akár egyetlen szó nélkül leülhetett. Emlékszem rengeteg olyan alkalom volt, amikor még fel sem derengett a hajnal első sugara Bill hozta őt haza, szinte a vállán támaszkodott és a nappaliban fektettük le, én betakartam és az arcát simogattam. Láttam a szemében, hogy olyan dolgokat látott, és tapasztalt amiről nem tud beszélni még nekem sem, és én nem kérdeztem, de egy percre sem hagytam abba a simogatást. Hogy érezze belőlem a megnyugtatást, azokat a pozitív energiákat, amiket átadni akarok neki. A tekintetemmel a lelkét akartam elérni, hogy apró kezeimbe fogjam azt is, és belesuttogjam itt vagyok és most már nem lesz semmi baj, mi itt leszünk neki mindig. Zavaros viharként hömpölygő zöld tekintete kapaszkodott belém, és én tehetetlenül mégis kitartóan igyekeztem őt meggyőzni, habár tudtam, hogy azon dolgokon amiken keresztül ment talán ezer éjjen át tartó ölelésem sem lesz képes őt túltenni. Mi mégis megpróbáltuk, ahogyan Lisa miatt próbáljuk is élni a normális család életét, és bár Mira figyelmeztetett, nem lesz könnyű, ahogyan láttam Bill tekintetében is a kétkedést azon a napon amikor hazatértünk a lányunkkal az otthonunkba, hogy nem leszünk soha olyanok mint a többi hozzánk hasonlatos házaspár. Minket mégis mozgatott a hitünk egymásban. Az évek alatt megtanultunk menedékké válni egymás számára. Gyakorta mondogattam Dean-nek, hogy olyan ő a számomra, mint a viharba került hajósnak a part menti világító torony arany fénye, amely az utat mutatja. Minden rémálomból így térhettem vissza, hogy láttam a fényét, láttam az életünk soha ki nem húnyó reménysugarát. Ezek az éjjelek, a rémálmok éjjelei nehezen akartak oldódni, éppen olyan nehezen ahogyan Dean számára is nehezen akart elérkezni az álom az ilyen küldetések után, és sokáig nem kérdeztem, magától mondta el amit látott, magától mondta el, hogy ha nincs az álom…akkor talán vissza sem térnek. Így kapott értelmet az ilyen esték keserves és agyat tépő szenvedése, mert ezzel talán megmenthettem az életüket, ahogyan ők a miénket. A világon minden a körforgásra épül, ahogyan ez is. Bárcsak több ilyen közös éjjelünk lenne, azt hiszem az álmok nélkül még talán élvezetes is lenne ez az egész, ahogyan most meghitten készítjük együtt az ételt a konyhában ahogyan a pite sül a sütőben, az illata körbelengi a konyhát, látom Dean arcát ahogyan beleszimatol a levegőbe, és a pult két oldalán összemosolygunk. Volt egy titkos nyelvünk amit senki nem értett csak mi ketten, és néha elég volt, hogy másképp nézzen rám, tudtam, hogy mit akar. Most is éreztem, hogy valamit szeretne mondani, félig bele is kezd, de aztán mégsem teszi. De ahogyan más esetben nem szoktam, úgy most sem kezdem el faggatni, el fogja mondani magától, ha úgy érzi, hogy el kell. Néztem hogyan kezdi el kockázni a húst, szakértő mozdulatokkal, úgyhogy nem kellett félnem ez remekül előkészített saláta lesz. Átnyúltam a pulton és egy kockát megfogva a szájába raktam azt, majd elmosolyodva ültem vissza a székre, hogy folytassam a jégsaláta és az uborka darabolását, majd belehalmozását a tálba. Szándékosan több alapanyagot vettem elő, mert Dean mindenből dupla annyit evett mint én, de a salátákból legalább négyszer annyit. Hús nélkül pedig nem is volt hajlandó megenni. Néha pofátlanul osont mögém, amikor készítettem ezeket a nyári finomságokat, és egy saláta levelet a számba passzírozva motyogott valami olyasmit, hogy „Levelet ne tegyél bele nekünk sokat.” A levél kifejezés Lisától eredt, aki minden salátát levélnek hívott a fák lombjai után. Hiába, apja lánya…húst hússal. Szerettem nézni ahogyan néha ott ülnek az asztalnál, miközben a desszertet készítem és szinte egymás tükörképeként vacsoráznak. Rajtuk felejtettem a pillantásom, és azon mosolyogtam, hogy bár Lisa szakasztott az apja, annyira finomak és lassúak a mozdulatai, kezdett odafigyelni arra amit tanítottam neki. A karácsony felvetésére finom derültség suhant át az arcomon. - Tölthetjük ott a karácsonyt ha szeretnéd, sőt jobban belegondolva nem is rossz ötlet…ühmmmmm- dobtam be ajkaim közé egy paradicsomszeletet és azt rágcsáltam, majd néhány másodperc múlva bólintottam is mintegy nyomatékot adva a szavaimnak. - Hm….sőt remek ötlet. Ó Dean te emlékszel még az európai havas karácsonyokra? Azokra az igaziakra?- tűnődve álltam meg a zöldségek darabolásával, és a férjemre néztem, tekintetemben a múltba révedéssel, ahogyan felidézem milyen is volt régen, amikor puha hótakaró borította a vidéket, és az ember térdig gázolt a fehérségben. A hangok tompábbak voltak, a világ zajai szelídebbek, még a suttogást is meg lehetett volna hallani. Olyan volt az egész világ, mint egy hatalmas vattacukorban fürdőző mesevilág. – Szóval én azt mondom, ezen az ötleten érdemes lenne komolyan elgondolkodni.- fejeztem be végül a zöldségek darabolását és az odakészített konyharuhában megtöröltem a kezem, majd a két helyes kacsás thermo kesztyűbe dugtam be a kezeimet, hogy a halk csengőszót követően kivegyem a pitét a sütőből és egy távolabbi pultra tegyem hűlni. – Még csak nem is gondolsz rá! A múltkor is megégetted a nyelved, emlékszel? És akkor jött az „itt is bibis” meg itt is meg itt is játék, és nem mondom, hogy nem élveztem, de aztán a nyelved órákra használhatatlan volt.- magyaráztam halkan, de derűtől sugárzó hangon miközben a férjem a mosogatóhoz riszált egy szál törölközőben, hogy kezet mosson. Félrebiccent a fejem, és úgy néztem végig a ténykedését, ajkaimat beharapva, eszembe jutva az előző jelenet a fürdőnkben. Amíg Dean előszítette odakint a nyugágyakat, én feldaraboltam a pitét, és három nagyobb kockát félretettem Lisának, méghozzá az ő apró kis virág mintás tányérjára. Így biztos lehettem benne, hogy a férjem nem fog hozzányúlni, ugyanis ami azon volt az Lisáé, és ő ezt mindig tiszteletben tartotta. A többi kockát egy másik, nagyobb tányérra tettem. Elővettem egy tálcát, arra pakoltam rá a salátát, két bambusz tálat, a hozzá tartozó szedőkkel, a pitét, ezzel indultam kifelé, remélve, hogy amíg én a konyhában szöszmötöltem, addig Dean előkészített mindent a késő éjjeli vacsorához. Félig már valóban összerakta, de még hiányoztak a kerti párnák, addig én úgy gondoltam, hogy bemegyek és kihozom a söröket is. Egy ilyen vacsorához ez dukált volna, ám csupán terv maradt mert akárhol kerestem nem találtam a sörnyitót, az ujjal pattintós módszerben pedig én sosem voltam olyan vérprofi mint a férjem. Vidáman sétált vissza, hogy kezet mosson, aztán megoldotta helyettem a sör kérdést. Kivette a hűtőből és már bontotta is fel őket, az egyiket odaadva nekem. Csak néztem őt és rántott magával a jó hangulata, a fejében megfogalmazódott terve, és annyira boldog voltam, hogy itt van nekem, hogy ha úgy hozná az élet velem tartana Japánba, hogy az lenne a mi második nászutunk, mert nekem fontos az a hely ahonnan az édesanyám származott. Már a város nevét is kinéztem, csak valahogyan még nem szántam rá magam, hogy megszervezzem. Egy korty szalad végig a torkán, én meg csak álltam ott a hűtő mellett, a hátam mögött az ablakon meglebbent a függöny, és a hajamat is csiklandozta a langyos éjjeli szél. Hagytam, hogy magához vonjon, a keze a derekamra siklott és egy picit meg kellett ívben hajolnom, hogy nézhessem az arcát, hogy telítődjek a jelenlétével. Az életben nagyon kevés dolog volt nekem annyira fontos mint a családom, mint a barátaink, mint az életünkben fontos szerepet játszó emberek. Felnéztem most rá, és nem csak így hanem képletesen szólva is. Számomra ő testesítette mg azt a férfit, akit azt hittem az első férjem halálával végleg elveszítettem. Ám az élet valamiért kegyes volt hozzám, és bár sok sok áldozat árán de elhozta nekem Deant, és ezért hálás voltam, mérhetetlenül hálás, mert vele együtt megérkezett az életünkbe a kislányunk, Lisa. Egyik kezem szabad volt, amelyet az arcára simítottam és ujjaimmal gyengéden cirógattam meg, amit ő egy hálást morranással köszönt meg. Éreztem, hogy szeret, az utolsó lélegzetvételéből is, ahogyan azt is, hogy bármi történne megvédene minket. Mi voltunk a sebezhető pontja, de mi voltunk az igazi mentsvára, egy otthon, ami hazavárta. Mindig….bárhol is járt. Koccantak az üvegeink és kuncogva fúrtam bele a fejemet a mellkasába, miközben ő az ujjaival átsimította a hajamat. Hallottam ahogyan aztán az ajkához emeli az üveget és kortyol belőle. Fejemet a mellkasára hajtottam, és mint mindig amikor csak tehettem a szívét hallgattam, soha nem fogok tudni betelni ezzel a ritmussal, a leggyönyörűbb dallammal, amelyért az enyém is dobbant, aki miatt felkeltem másnap reggel is, mindegy, hogy milyen volt az éjjel. Azt tudtam, hogy ma…hogy ma nem lesz rossz, hogy ma úgy tudok majd elaludni, hogy boldogan ölelem át, és nem lesznek rémálmok, nem lesz semmi csak egy új nap ígérete. Kicsit elhúzódtam tőle, hogy én is tudjak inni a nekem adott sörből, bár nálam egy üveg akár órákon keresztül is kitartott, én inkább a bort kedveltem. – Szeretek Billnél lenni, Lisa meg….ó istenem, egyenesen imádja. Csak ő képes olyan idétlenül utánozni annak a…nem is tudom milyen csapatnak a kabalájának a hangját. A lányod imádja, majd kiugrik a bőréből, és ha még mellette kosarazik is vele. El tudod képzelni ha ezek ketten bele lendülnek mi van ott? De a legjobban beszélgetni szeretek vele. Különleges és megkapó gondolatai vannak. Tudod gyakorta elgondolkodom azon, hogy olyan mintha a bátyám lenne, a bátyám aki egykor meghalt. Talán ezért is érzem olyan közel magamhoz, még akkor is ha tudom, hogy egykor nem kedvelt engem, sőt kifejezetten ellenséges volt. – magyaráztam merengőn Dean-nek, majd újfent kortyoltam a sörömből és a férjemre pillantottam, kacéran és sokat sejtetően. – Mr Carter, ön az esküvőjük után a küszöbön át cipelte be a feleségét. Mit gondol képes erre a mutatványra kifelé is, úgy, hogy a neje ezúttal csupán egy fürdőlepedőt visel aminek nem ártana a helyén maradnia?- nem az erejében nem bíztam, ó tudtam, hogy mire képes, abban nem bíztam, hogy ha hozzásimulok megint akkor megállunk egy csóknál. Pedig ma este beszélgetnünk kellett volna. Beszélgetnünk is.
Tudtam, ha öreg és ráncos lesz, akkor is mellette leszek, és nem fogom hagyni neki,hogy elküldjön maga mellől, ki akarok tartani mellette, jóban és rosszban, szegénységben és betegségben, és az idő, az ideje előrehaladtával. Csak mostanában kezdem belátni,hogy talán ez bánthatja őt, sosem akartam, hogy emiatt eméssze magát, mert szeretem, de vajon jót tettem-e neki azzal, hogy befurakodtam az életébe? Kényszerítve arra, hogy végig nézze azt, hogy mi nem öregedünk mellette, hanem,megálltunk a harminc éves kor határán. Jó szerencsével még a lányunkat is láthatja amint eléri ezt a kort. Tudtam, hogy nem a testébe szerettem bele, persze megnéztem miért ne néztem volna meg az első találkozásunk alkalmával, mint minden nőt aki megfordult addig az életemben, vagy az ágyamban? De ő nem akart, ellenállt, tartás van benne a mai napig az a fajta ami értékessé teszi a számomra, amiért végül is bele szerettem, megismertem a testében megbúvó finom lelket, aki nem szeretne mást csak azt ,hogy viszont szeressék és törődjenek vele s megvédjék, én mindezt megtettem, szeretem és védelmezem őt, s nem csak őt, hanem a gyerekünket is. Kettőnk apró kis másolatát, akiben mindkettőnkből benne van egy kicsi. De nem akartam egyelőre a jövőnkre gondolni. Csak itt, és csak most! Volt bennem részük, amikor titkos kiképzésen voltam Svájc és Olaszország határán, vagy Németországban. Volt azért jó is a külföldi oktatásaimban, példának okáért ezekben az országokban tanultam meg snowboardozni, a sí snassz volt, de ezt az izgalmas sportot jobban szerettem, nem mondom , szereztem eleinte pár törést, de hamar megtanultam, hogy nem kell féltenem magam, persze nem árt az óvatosság, ezt mindig kihangsúlyozták az oktatóim, így próbáltam megtalálni a határt, amikor még az úgynevezett sérthetetlenségem miatt nem kap el a gépszíj, és nem kezdek meggondolatlan mozdulatokba belevágni. Ügyesen vettem az akadályt, s megtaláltam a surf előtt a kedvenc havas sportomat is. A surf csak ezután jött. Azok a havas téli esték pedig csodálatosak voltak, a faházból figyeltem mindig egy bögre tejeskávé, vagy kakaó társaságában a tájat, a hófúvást vagy azt, hogy csak simán hullik finoman. Itt, Amerikában csak Kanadában volna ilyen lehetőségünk többnyire. Ahogy álltam és gondolkodtam, rá kellett jöjjek, hogy ki szeretném próbálni milyen igazi télben állni az ablak mögött a meleg szobában, a puha ágytakaróval körbeölelve magunkat havat nézni. Azt akartam ,hogy ez a védőaura körbe öleljen minket akkor is, amiben most is voltunk, itt a konyhában. Szerettem a feleségemmel lenni, mert bármelyik pillanatban elöntött ez az érzés mellette, legyen szó bármilyen alkalomról, érintésről, vagy épp emlékről, vagy álmodozásról. Figyeltem az ajkának az ívét, a szemeimmel simogattam át minden porcikáját, láttam ahogy rebbennek a pillái, s kicsit másképp veszi a levegőt, ahogy keresi a menedéket bennem, nálam a mozdulataival, s nem zárkóztam el előle, hagytam magam, hagytam neki hiszen ezért is vagyok vele, egymást töltjük fel egy fáradt nap, vagy egy fáradt éjszaka után. A szavai hallatán már nem is volt kérdéses, megyünk! Mert akartam ezt az érzést, akartam hogy legyen emlékünk arról, hogy igazi hóban ölelem át, arról is, ahogy Lisával szánkózunk, libegőzünk a sí felvonón. Az intését hallva pedig elvigyorodtam. - Pedig kárpótoltalak a nyelvem hiánya miatt! Reggelre már el is múlt, emlékszel? - kacsintottam miközben sokat sejtetőn vigyorodtam el. Hát persze, hogy kárpótoltam, ölének forróságában temetkeztem el, az előzőleg használhatatlan nyelvemmel. Hamar regenerálódtam, amiatt aminek születtem. Ez alól a konyhai balesetek sem voltak kivételek. Amikor pedig ismét együtt voltunk a konyában, mosolyogva hallgattam őt, tudtam, hogy nem indult gördülékenyen Bill és a feleségem ismertsége, ő volt a józan ész hangja a szkepticizmus, én pedig az optimista, derülátó és szerelmes, akit nem érdekelt semmi, csak az ,hogy talált valakit magának akit szeret. Ő folyton azt hajtogatta, hogy nekem hosszabb élet adatott meg, talán a jágerek között kellene keresnem magamnak párt, hiszen azok a kapcsolatok hosszabb ideig kitartanak, s kevésbé kötöttek, ismertünk jágereket akiknek volt két-három családja is, akár egy hárem, senki sem fújt a másikra, tudták ki kitől van, ki kinek az apja vagy az anyja, Nem arról volt szó, hogy beleuntak volna a párjaikba, egyszerűen… hosszabb ideig tudunk szeretni, és ez… tágabb fogalom a mi tekintetünkben azt hiszem. De volt számos fél gyermek is, nem csak én voltam az aki halandót választott magának párjául. Egyszerre szántak és örültek a döntésemnek, hiszen tudták hogy mivel jár, előre sajnáltak az idősebb jágerek, akik túlestek már azon amin én majd csak fogok. Ezért is preferálták azután a tisztavérű vagy fél jágerek társaságát kapcsolatok terén is. De nem erről, s nem is a borongós gondolataimról szól a fáma, egy kihívásnak nézek elébe, mégpedig! Nem! Ez gonosz dolog! Elvigyorodom és csókot nyomok ennek a kacér nőnek a homlokára. Ez jó lesz! Nagyon jó lesz, abba sem tudom hagyni a vigyorgást. A kezébe nyomom a sörömet, azt nem mondta, hogy az is kell a kezembe. - Két sör a kezedben, a fejed tetejére tálcán a pite kellene, és…- halkan feldoromboltam, amikor láttam, hogy biztos lábakon áll és a söröket is fogja a kezében, biztonságosan, felemeltem őt. Most nem a vad szerető voltam, a gyengéd aki ezzel a fajta erővel is biztonságban tartja őt, megsimogattam a hüvelyujjammal a vállát, végig pillantottam a feleségem testén, miközben felemeltem a térdeit is a hajlatába rakott karommal. - Imádlak így cipelni. - suttogtam halkan a fülébe, mikor már egyenesen álltam és tartottam őt a karjaimban, vesszek meg, ha nem ez a legszebb látvány, a karomban a törölközős feleségemmel. - Mrs Carter! Mondta-e már magának a férje, hogy nagyon rafinált? Mi lesz a büntetése ha leejti a fürdőlepedőt? Vagy jutalma? - mélyült el a hangom és egy puha csókot leheltem a nyakába, majd még egyet a fürdőlepedő vonalánál a keblek fölé. Mindig készen álltam egy kis játékra ha róla volt szó. Egy biztos, nehéz lesz megállnom,hogy ne érjek hozzá éreztem hogy forróbb lett a bőröm, és egy pillanatra még a levegőt is másképp vettem,akár csak ő. De láttam rajta, hogy még nem kész rá, hogy bár szeretné ő is, de beszélgetni még inkább akarna. Igen, értettem az apró jelekből is, és ha figyelembe vesszük, az ilyen rémálmai felett nem voltam képes elsiklani. Ráadásul itt voltam vele én is, a házban, máskor ha vele voltam a ház bármely pontján nem igen történt még ilyen, nem emlékszem ilyen esetre… Kivált ha együtt aludtunk el, bár most nem így történt. Aggódtam érte, és azt hiszem minden mást képes volt felül írni az aggodalmam. - Magának is vigyáznia kell a söreinkre, tisztában van vele, ugye Mrs Carter? - kérdeztem tőle miközben kiléptem vele a karjaimban a hátsó kert verandáira, majd lesétáltam a sötétben a fekhelyünkhöz, és egyenesen rá fektettem, én pedig fölé térdeltem, néhány pillanatig megmerevedtem ebben a pózban, őt figyeltem, elködösült tekintettel. Halkan fújtam ki a levegőt, miközben elkaptam róla a pillantásomat, még a hangot is lehetett hallani: 'Húúh, a hold fényében még gyönyörűbb vagy!' Ezután lemásztam fölüle, és elmartam a kezéből a sörös üvegemet, nagyot kortyoltam belőle, azt hiszem kell majd az utánpótlás, pár üvegtől még nem fogok berúgni, de kellett valami amivel elterelem a gondolataimat, nem akartam csapongani sem, az, hogy haza jövök egy-egy nagyobb feladat után nem jelenti azt ,hogy minden arról szól egyfolytában hogy egymásnak esünk és nem beszélgetünk. Az nem lenne az igazi, ha mindig csak a másik testébe menekülnénk a gondjaink elől. Mia gyengédsége feloldott, és kikapcsolt főleg a zuhanyzóban, kellett az a fajta váltás, amikor kemény harcosból átvedlek szeretővé, férjjé és ezt leginkább a közös fürdéseink szokták előhozni belőlem, a törődése , hogy érzem, hogy ott van velem. Az, hogy gyengéd lehettem vele és együtt lehettünk, a fürdőben sokat jelentett nekem minden nehezebb küldetés után. Miután lenyeltem a sört, nyeltem még egy nagyot és átnyúltam felette egy szelet pitéért, hoztam ki egy kis asztalt is, hogy ne az ágyon legyen a kaja, hanem a kisasztalon. A lábai felett támaszkodtam át, most már hűlt is a pite és el kellett tereljem a gondolataimat. Az ágyon kívül félig a levegőbe kinyúlva haraptam a sütiből egy falatot és szusszantottam fel megnyugodva. - Fi'om. - dünnyögtem halkan, tele szájjal. A söröm az ágy túloldalán pihent a földön, így nem féltem hogy felrúgnám, vagy kiborítanám. A harapásom után kis tányért képeztem a szabad kezemből, és Miának is kínáltam egy falatot, ha ez megvolt a maradékot betömtem a számba, és elheveredtem mellette a sok párnán, féloldalasan fekve, s úgy rágcsáltam a maradékot, élvezettel, nem moccantam, nem mertem moccanni, mert éreztem abból, ebben a helyzetünkben valami más sülne ki, nem pedig beszélgetés. Vártam, nem csak a saláta adagomra, ami tudtam, hogy finom lesz. Mert Mia valódi konyhatündér, amióta megismertem nem ettem a közelében olyat ami ne ízlett volna. Még a kisebb bakijait is megettem, mert ő készítette. Levettem a nyakamból a láncomat, és lekapcsoltam róla a gyűrűmet, ha itthon voltam szerettem felvenni, és összefűzni az ujjainkat, érezni, ahogy az ő gyűrűje az enyémnek simul, esetleg összekoccan. A kertben átfutott a meleg nyári szellő s kicsit borzongtam csak meg, a nyakamon még vizes volt a hajam, imádtam ha fürdés után nem szárítja meg a sajátját, azonnal akkor összeugrott helyes kis ébenszínű oroszlánsörénnyé a haja. Nem akartam fényt gyújtani mert akkor az összes éjjeli vérszívót magunk köré vonzottuk volna, és volt annyi fénye a holdnak, hogy lássunk rendesen, még a feleségem is. Továbbra is a tekintetemmel simogattam, azzal legalább nem ártottam, nem rossz értelemben, de így legalább meg tudtam hagyni azt a meghitt hangulatot, ami most kettőnkre telepedett, vártam, nem erőltettem semmit, ha akart, akkor majd elkezdhetett beszélni arról, amiről akart. - Legyen Svájc, tetszik az ötlet. Ott mindig van hó, télen meg teljesen biztosan. Kandallós szobát akarok, nagy konyhával, tágas fürdővel, Lisának, Mirabellnek, és Billnek is saját szobával? Tudod, szerintem inkább egy magánházat kellene bérelnünk… közel a sí paradicsomhoz, de távol a többi turistától… - vettem fel a beszélgetésünk korábbi fonalát, gondolkodtam ezen, és ha tetszik Miának az ötlet, miért ne? Lisa is láthatna végre igazi havat, a korábbi álmodozásom is teljesülhetne, ketten a ablaknál, mögöttünk pedig a kandalló ropogása hallatszik. De vajon hogy lenne jó? Bérelni egy egész két emeletes faházat, vagy egy fa ház hotelben megszállni. Hajlottam a magán ház bérlése felé, mert ott megőrizhetjük a szabadságunkat is, valamint nem kellene annyira odafigyelni minden mozdulatunkra, hiszen itt is, ahol most laktunk, a buja növényes kert megóvott minket a szomszédok vizslató tekintetei elől. A feleségem és a kertész műve, amiért mindkettejüknek hálás voltam, azért mert így csak a kert volt a tanúja az időnkénti kerti szórakozásainknak.
Idézet : "Amíg látom, hogy látsz, s látod, hogy látlak,
amíg egymást nézzük, nincs még világvége.
Ha csak az egyikünk behunyja a szemét,
mindketten elveszünk."
Mi lenne, ha egyszer egy napra megállíthatnánk az időt? Ha kapnánk ajándékba huszonnégy teljes órát, amit újra élhetnénk? Vajon melyik pillanatát választanám az életemnek, hogy ez megtörténjen? Mióta második esélyként az élet nekem ajándékozta a férjemet, mióta zálogul az elkövetkezendő évtizedekre megkaptuk Lisát úgy éreztem, hogy a sorsom némiképp kárpótolni szeretne a veszteségeimért, amelyeket egykor el kellett szenvednem, és bár nagyon próbálkozik, bizonyos dolgokat soha nem birtokolhatok, elmúlóan tovatűnnek. Az ilyen éjjeli pillanatokat, amikor a férjem itt van mellettem, amikor elég csupán néhány apró gesztus, néhány mozdulat amellyel kifejezi mennyire szeret, próbálják velem elfeledtetni az előzőekben történteket, és mindennel együtt előrébb mozdít, hogy képes legyek a rémálmokon túllépni. Hinni akarok a csodákban, hinni akarok abban, hogy minden ami velünk történik egy felsőbb hatalom akarata, hogy a boldogságot képesek legyünk megbecsülni, hogy úgy kapaszkodjunk egymásba, mintha egy szakadék felett lógnán, egy vékony, szakadó biztonsági kötélen, és csupán mi lennénk egymásnak. Nem tudom mennyi adatott meg, ahogyan nem látok előre az időben sem olyan távolságokra, hogy a saját jövendőmet szemléljem. Egyszer engedtetett meg, hogy egy villanásnyi időt lássak. Azt hiszem angyali hatalom műve volt, és szeretném tudni mely gyönyörűség szánt meg azzal, hogy meghallgatta a könyörgésem, hogy csupán egyetlen másodpercet tegyen számomra fényessé. Három kezet láttam álmomban: egy csuparánc élettől meggyötört kezet, ezer közül is felismertem volna a gyűrűmet, amit akkor kaptam amikor Dean megkérte a kezem. Egy erőteljes férfikéz simult rá, a tetejére pedig egy ifjú, női kéz. Így fonódott egybe három élet, amely egymásból indult, akár a patak amely a folyóba ömlik. Hogy is volt a régi vers amelyet egykor megkopott lapokra véstem fel sok évvel ezelőtt, amikor álmatlan éjjeleken láttam felrémleni a férjem arcát?
*Forrás folyóba ömlik, folyó az óceánba; az egeknek folyton özönlik vegyülő suhogása; magány sehol; isteni jel s rend, hogy minden tünemény keveredjék valamivel - Mért ne veled én?
A hegy csókolva tör égbe, habot hab ölel, szorít, átfog; egymást ringatva, becézve hajlonganak a virágok; a földet a nap sugara, a hold a tengereket: minden csókol... - S te soha engemet?
És mégis, most itt vagyunk azok után is, hogy megint megtalált ez az egész, hogy egy ideje már nem hagy nyugtot és olyankor is elérkezik, amikor Dean itthon van. Eddig a tökéletes időzítéshez híven mindig akkor jött elő, amikor egyedül voltunk Lisával, és elgyötörve néma sikollyal az ajkaimon ébredtem fel, de a férjem nem volt mellettem és én hajnalig vagy akár a következő reggelig éberen ültem a nappaliban, magam elé meredve és vártam haza őt. Az előszoba ajtó halkan nyílt, beszökött mögötte az első kora reggeli arany napsugár, és én repültem a karjába, hogy átfonjam a két kezemmel, hogy érezzem ő jött vissza, ő van itt velem, hogy halljam a megnyugtatóan csendülő hangját, a nevetését, a derültségét, az aggodalmát, azt a tengernyi érzést, amiből összetevődött számomra, hogy tökéletesen biztos legyek benne a férjem tért vissza hozzánk. Most nem kellett őt visszavárnom, most itt volt velem, amikor felébredtem és lesétáltam a nappaliba, mindketten itt voltak. Talán ezért is volt könnyebb némiképp megnyugodnom és ezért érzem azt most is, hogy hamarosan megnyílok majd a számára mint mindig, hogy hamarosan beszélni kezdek neki arról amit láttam, amit látok már egy ideje. De van jogom megtörni ezt a varázslatot, amely közénk suhant, akár könnyű kis nyári szellő? Jogom van a vidámságát vajon keserűségre kufárkodni, pusztán azért, hogy könnyítsek a lelkem terhein? Aztán rájövök, hogy igen ehhez van igazán jogom. Mert ami életünk sohasem volt átlagos, noha törekedtünk rá gyakorta, és soha nem volt benne soha helye a hallgatásnak, a titkoknak, hogy egyedül kelljen szembenéznünk bármivel. Akármi történt velünk itt voltunk egymásnak. Nem kértük soha a másikat, hogy beszéljen arról amit látott, vagy ami aggasztja, amit átélt, amit tud és érez. Egyszerűen megvártuk a megfelelő pillanatot, és megteremtettük hozzá a légkört. Én gyakorta egy masszírozó fürdéssel egybe kötve, vagy hagytam, hogy a fejét az ölembe hajtsa odakint a terasz gyöngyház színnel festett hintájában, és miközben ezredszer simogatom át a haját meséljen nekem. Még néztük, ahogyan végigömlik az égbolton bíborával a lenyugvó nap, még a kosárpályán a garázs mellett Bill és Lisa játszottak a nevetésük a férjem hangjának aláfestése volt. Hinni szeretnék abban, hogy ezek mindörökké elkísérnek majd, hogy bármi is lesz később, az életen túl, akkor is lesz rá lehetőségem, hogy ezeket ne veszítsem el. Valami égi puttony amiben egy egész életem millió kis szépségét őrizgetem a végtelen időben és térben. Dean a maga módján szokott vigasztalni, a maga módján próbálta elérni, hogy beszéljek neki az álmaimról. A törődő gondoskodás, az éjszakai vacsora, a fürdés, ahogyan hozzám ér, ahogyan átsimítja a bőröm, ahogyan rám néz, ahogyan ezredszer is bókokkal halmoz el. Apró kis gesztusok, amelyekből felépül majd egy hely, egy zug, ahol beszélni kezdek neki, ő pedig figyel rám. Meghallgat, kérdez, vigasztal. Vidámságot hozott közénk, ami lassan szétterült, akár a mosoly az arcomon a huncut szavak az ajkaimon. Évődtem vele, ahogyan korábban is rengeteg alkalommal. Kicsit megrázkódom, mert nem csupán lelkileg képes még mindig hatni rám, hanem valahogyan most úgy érzem képes lennék vele elmerülni a kertben, képes lennék vele olyan gyönyört átélni, amit követően a szavak önkéntelenül jönnének, mert a fejem a mellkasára hajtanám, és beszélnék. Testem még mindig fáradtan lüktetne, mégis valamiféle katartikus megnyugvás uralkodna el rajtam. Elvettem a sört és mindkét kezemben tartottam, majd vártam a folytatást, hiszen én kértem, és nem is kellett benne csalódnom. A játékos oldala szinte azonnal előjött, úgy mosolygott mint egy gyerek. Ha a fürdő lepedőm egyetlen mosolyától le tudott volna csúszni azt hiszem már régen nem lenne rajtam. – Két sör és a tálca pite a fejemen, olyan lennék számodra mintha mindig gyereknap lenne. Elképesztően nagyétvágyú vagy ugye tudod?- most én kacsintottam rá jelezve utolsó mondatom erőteljesen kétértelmű voltát. Bólogattam amikor kezét a derekam köré fonta és az ölébe emelt én pedig próbáltam úgy kapaszkodni, hogy a söröket se öntsem ki, és még így, ebben a helyzetben is sikerült egy apró, puha puszit adnom az orra hegyére. -Én meg imádom amikor cipelsz, mert olyankor mindenféle lábujjhegyre állás nélkül tudok puszit lopni a helyes, fitos kis orrodról.- mondtam nevetve, és hagytam, hogy így vigyen ki a az előkészített pihenő részhez. A megjegyzésre összevontam a szemöldököm, de inkább csak játékosan bosszúsan. Haragudni, a férjemre, mikor éppen velem évődik és a legszebb bókokkal halmoz el ennyi év házasság után is? Ugyan melyik asszony lenne ilyesmire képes? – Mr Carter, attól tartok, hogy nem vette komolyan a feladatát, és ez mindenképp büntetést von maga után. A törölközőnek a helyén kell maradnia, különben....- fejemet mozdítottam, hogy közelebb hajoljak a nyakához, és aprón, finoman haraptam bele a fülcimpájába, a szavakat ezek után duruzsoltam, akárha ezer hangya csiklandozná végig a bőrét. - ...különben kénytelen lesz a továbbiakban mindezt elviselni tőlem, anélkül, hogy akár egy ujjal is hozzámérhetne. Hát mondja tényleg kell Önnek ilyen büntetés? Ccc...cccc- szisszentem és cöccentettem, miközben a fejemet csóváltam, ajkaim szélén ott táncolt az a huncut kis félmosoly, amely szavaim komolyságát hivatott kicsorbítani. Bőrömet megcsiklandozta az éjjeli szellő, a vállaimon siklott le az elfolyó sötétség, és csupán a hol fénye világította meg az arcomat. Kicsit megemeltem a kezemet, és megmozgattam benne a sörös üvegeket. Egyik kezemet a homlokom elé húztam és mókásan hozzáérintve, lassú mozdulattal szalutáltam egyet. - Igenis, kapitányom, a sörökre vigyázás küldetése teljesítés alatt. Nem könnyíti meg a helyzetemet. Mondjuk, én sem az önét. Mondhatjuk, hogy kvittek vagyunk?- egyszerűen jól esett vele évődni újra, jól esett, hogy itt vagyunk, mint két rosszcsont gyerek az éjszaka közepén kiosonunk a kertbe, és úgy teszünk mintha valami titkos dolgot művelnénk. Most egyszerűen jó volt így, ahogyan jó volt az is ahogyan végigfektetett a párnák között és egy pár pillanat erejéig még ott volt fölöttem. Az jutott eszembe, hogy ez az egyetlen mozdulata tökéletesen szimbolizálta az életünket. Benne volt a törődés és a vágy is egyszerre, az a fajta védelem amit tőle kaphattam, amivel mindentől próbálna megóvni, noha bizonyos dolgoktól egyszerűen nem lehet. Szemeimmel végigfutottam az arcának vonalait, fáradt volt, mégis annyira élettel teli, eleven és még ott csillant a zöld örvényben az a régen felébredt érzés, ami soha nem szűnt meg, és mintha az idő egyre mélyebbé érlelte volna bennünk: szeretett engem, ahogyan én is őt. Nem hangoztatta minden nap, nem hangoztatta szinte soha, egyszerűen éreztette, azzal ahogyan ott volt velem. Ha belépett a szobába éjjel, ha csak megállt a teraszon, miközben én a kertben bíbelődtem, és találkozott a tekintetünk, ott volt benne, és felém jött. Az utolsó kis energia morzsával, az utolsó leheletével is. Éreztem, és ezt soha, soha semmiért nem adtam volna oda. Ahogyan legszívesebben ezt a pillanatot sem törtem volna meg ahogyan fölém hajolt itt az éjjeli kert nyugalmában. Tudtuk mit akar a másik, ahogyan azt is tudtuk, hogy mindennek megvan a maga ideje, annak is amiről most a tekintetünk, az egyre szaporábbá váló pulzusunk, a lélegzetünk egyenetlensége árulkodik. Végül meg kell törni az elindulni készülő mozdulatot és ő megteszi. Hálás vagyok neki érte. A pite finom, a levegő selymesen simogató és lágyan langyos. Végig heveredem a párnák között és próbálom megtalálni a megfelelő pillanatot, hogy beszélni kezdjek, hogy valahogyan előhozzam az egészet, de nem találom. Túl meghitt ez az egész, hogy meg tudjam törni. Tekintetemmel végigkövetem a mozdulatát, ahogyan leveszi a gyűrűt, kezemet kinyújtom, még mielőtt megfogná, és finoman simítom ujjaimmal végig a szíve felett a tetoválást, ami az igazi jelképe a házasságunknak. Mégis jól esik, hogy felveszi a karikagyűrűjét, hogy összefűzi ezután az ujjainkat, ahogyan a két csillogó ékszer mintha egymásba fonódna, ahogyan egykor a mi életünk, és amely Lisa által majd folytatódik tovább. Kicsit itt hagyok neki magamból a lányunk által, akiben ott élek majd tovább meg nem szűnve, soha el nem távozva. Szabad kezemet az arcára simítom, miközben beszél, és hagyom, hogy belehajtsa a fejét. Hüvelykujjamat mozdítva simogatom finoman, cirógatom és nem szólalok még meg, csak egyszerűen nézem őt, csak hagyom, hogy az éjszaka a maga valódiságában mutassa nekem a férjemet. – Svájc....jártam ott még nagyon régen, George-al amikor beteg lett, és elhatároztuk, hogy bejárjuk Európát és a világ bizonyos részeit, amit csak lehetőségünk van. Szeretem azt a finom illatot ami belengi a világot ott. Kicsit olyan érzésed van mintha egy csodabirodalomba érkeztél volna. Egy világba, ami csak a képzeletedben létezik.- lecsúsztattam a kezemet a az arcáról, és a pihenő mellé helyezett sörömért nyúltam, kortyoltam belőle, majd visszahelyeztem ahogyan volt elérhető távolságba. Úgy helyezkedtem, féloldalasan, hogy hozzá tudjak bújni, fejem a vállán pihent, a karja átölelt. Így megnyugtatóbb volt, tudtam beszélni. Végre kezdett belőlem felszakadni az álmom, ami már egy ideje előjön és amelytől nem tudok szabadulni. – Amikor éjjelente felébredek....és nem vagy velem...megjelensz, de nem te vagy. Valaki, akiből hiányzik....a lelked. És azt mondja nekem, hogy jobban kellett volna vigyáznom rád, hogy többet kellett volna neked beszélnem, hogy több mindenről...és hallom a távolban Lisát sírni. Keresem, de nincs sehol, érzem, hogy valami nagy baj közeleg és bennünket is érint. Én félek Dean, soha életemben nem féltem még ennyire. És nem tudom, hogy mit tehetnénk. Megpróbáljuk megvédeni magunkat, de ez hatalmasabb és erősebb, és minket akar. Csak még nem tudom miért.- pillantok fel rá, és nyitott ajkaimon engedem ki a levegőt, a szememet a könny fátyolozza, de csak egy apró csepp, még csak ott rezeg a szempillámon. Mozdulatlan maradok, akár egy piciny, törékeny szobor amely egyetlen szótól is ketté roppan. A férjemet nézem, tőle várok megnyugtatást, mint mindig.
Értettem én a célzást, hogy ne értettem volna? Nem volt olyan pillanat, hogy ne kívántam volna a feleségemet, s ne lettem volna benne egy kis hancúrozásban, de ő tanított meg arra, hogy a beszélgetésnek igen is fontos szerepe van egy kapcsolatban, amiért hálás vagyok. Ő volt az aki miatt elkezdtem figyelni arra amit mond, felhúzott a mélyből és magához emelt, én pedig ezt úgy hálálom meg, hogy figyelek rá, vigyázok rá és vele vagyok, szeretem . Nem is tudom, hogy mikor szerettem bele, nem azonnal, nem az első találkozásunkkor, hiszen akkor még csak egy nőt láttam aki csinos, és milyen jó lenne vele összegabalyodni, egyszer-kétszer, de nem többször. Aztán azt vettem észre, hogy egyre többet járok a kórház közelébe, mindenféle apró butasággal kapcsolatban, az sem zavart, hogy igazából gyermek orvos, csak látni akartam. Tudtam, hogy szereti az orromat is, gyakran cirógatta, vagy piszéztünk össze, s ha nem lebegett volna a fejünk felett az-az árnyék ami miatt felriadt, akkor is amikor itthon voltam, mindketten éreztük, hogy mi következne. Ismertem minden lélegzetvételét és sóhajtását, tudtam, hogy csak el kellene merüljünk egy csókban s máris összegabalyodnánk. - Mrs. Carter, igazán kipróbálnám ezt az édes kínzást, igen kvittek azt hiszem, de még nincs vége… - kacsintottam, megsimogattam a combját, amikor már az ágyon feküdt, aztán pedig vártam, hogy elvackolódjon mellettem. Cirógattam a nyakát és a fejét, a gyűrűs ujjainkat pedig összefűztem. Ritkán hallottam beszélni az első férjéről, George-ról, tudtam, hogy rengeteg helyet bejártak, sok helyre szerettem volna eljutni vele, velük én is, az emlékek miatt leginkább. Megmoccantam, amikor a keze végül lesiklott az arcomról, s követtem a tekintetemmel. - Szerettem este ott lenni, volt egy nagy tér, szökőkúttal, persze ilyenkor nem működött, ott ültem a szökőkút peremén, és figyeltem, ahogy az utolsó lámpát is leoltották, a hó is hullott, apró pici pelyhekben, aztán jött a vámpír és bumm! - dünnyögtem halkan. Hiszen, engem kiképeztek mindenféle területen, nyomkövetéstől kezdve vadászaton át mindenre. A havat pedig vörös vércseppek borították be, a deszkámat is széttörtem a vámpíron, pedig az volt a kedvencem, a kiképzőink már napok óta vadásztak arra a vámpírra, erre pont engem támadott meg? Csak azután tudtuk meg, hogy ő volt a préda, miután leterítettem. A takarító brigád pedig eltakarította a hullát, és a nyomokat is. Emlékeket szerettem volna, amelyek felülírják a kiképzésem, amelyek elfeledtetik azt, valamelyest, hogy pont ott, vagy amott vámpírt öltem, vagy épp a karomat törtem el, ám szerencsére a biokinézissel akkoriban fel tudtam gyorsítani kezdetlegesen a gyógyulási folyamataimat, így kevesebb ideig voltam parkoló pályán mint a többiek. A múltból az ő szavai rángatnak vissza, s az, hogy hallom a hangjából, hogy fél, ott rezeg benne a félelem. Szorosabban ölelem magamhoz és figyelek minden szóra amit mond. - Megpróbáltad Mirabellnek elmesélni ezt? - simítom át a feleségem arcát, és finoman fogom a kezeimbe a pofiját, gyengéd csókot leheltem a homlokára. - Sosem álmodtál amikor itthon voltam. - suttogtam halkan az éjszakába, éreztem ,hogy ez más, sejtettem, már egy ideje, talán a fürdőben jutott eszembe először, hogy ez bizony valami más, de eddig nem is sejtettem ,hogy mennyire más. Kicsit kezdett hevesebben verni a szívem, és pislogtam, fenyeget minket valami , vagy valaki, nem szabad fél vállról venni ezt az egészet. - Tudjuk mit kell tenned, az álombéli alakomnak baj, volt, hogy nem beszélsz eleget… - felültem, és a kezembe vettem az ő apró kezeit, az ölembe ültettem, még ha ez azt is jelentette, hogy a fürdőlepedőm meglazul rajtam, hiszen csak így tudtam beültetni féloldalasan az ölembe, átöleltem, s komolyan pillantottam rá, félre húztam az arcából a még nedves tincseit. - Kicsim, mióta álmodod ezeket, és hogy kezdődtek? Lisa… ő mindig sírt? - a hangom nyugodt volt, nem voltam ideges, noha kicsit talán nyugtalan voltam. Nem vettem fél vállról a feleségem álmát, mert az övéi gyakran nem álmok, hanem a jövő egy szeletkéje sokszor érthetetlen formában. Nem nyomoztam senki ellen, aki hatalmas lenne, és félnünk kellene tőle, különben sem egyedül szoktunk egy több ezer éves démon ellen menni. Csapatban, de miért gondolom egyből azt, hogy démon lenne az aki a családom életére akar törni? Vámpír is lehet, több ezer éves akár, kicsit összezavarodtam, de feleslegesen sem akartam aggodalmaskodni, komolyan vettem a feleségem minden egyes szavát, s mint ilyenkor máskor is próbáltam rá jönni az álma lényegére. Bill is segíteni szokott, igazából van egy kisebb csapatom, akik segítenek megfejteni a feleségem álmait, ha nem egyértelműek. Úgy érzem, hogy legalább Billt be kellene avatnom ebbe az álomba. - Meg tudod tenni, hogy részletesen elmeséled, kérlek! - sejtettem,hogy sokat kérek tőle, de szükségem volt arra, hogy segíteni tudjak neki abban, hogy értelmezzem a álmát. Lehet, hogy azt jelentené az álom, hogy túl vakmerő vagyok? Hogy hajlamos vagyok mások előtt bemenni egy területre, mert féltem az embereim életét? Hogy mindig a frontvonalban harcolok? Mindenfélén jár az eszem. Magamhoz húzom a feleségemet, s átölelem a testét, a fejemet a vállgödrébe hajtom, és beleszippantok a nyakába, az illata, a semmihez sem fogható egzotikus gyümölcsös illata s a hajából jövő vaníliás gyertya illata, az otthonom illatai megnyugtatnak. - Nem hagyom, hogy bántsanak minket, rendben? - mormogom innen ebből a gyengéd biztonsági zónából, majd a homlokomat az övének támasztom. - Mindnyájunkra vigyázni fogok! Ígérem! Ha pedig egy Carter ígér valamit, azt be is tartja,de ha valaki a családom életére mer törni, azzal nem kegyelmezek. Nem hagyom, hogy bárki is fájdalmat okozzon a feleségemnek, tudni akarom, hogy ki az, aki az életünkre tör, ki pályázik a lelkemre? S ki miatt sír Lisa. Könnyíteni akarok a feleségem lelkén, de azt hiszem életemben először nem érzem magamat elégnek erre a feladatra, szeretném elvenni a fájdalmát megszüntetni a rémálmait. - Vagy megengeded, inkább, hogy a képességemmel megpróbáljam feltérképezni az álmodat? Nem kell mást tenned, mint felidézned magadban ezeket az álmokat, az elsőtől kezdve…- csináltam már ilyet, de nem álom fejtéssel kapcsolatban, így hoztam vissza a sokkból néhány társamat, vagy az emlékezet kiesésből, vagy olykor így jöttünk rá, hogy valamit machináltak az elméjükben, mert éreztem, sejt szinten éreztem, ha beléjük piszkáltak, csak tudni szeretném, hogy nem érintette-e meg valamikor a feleségemet egy démon, és a távolból élősködik rajta. Beletúrtam a hajába és simogattam a buksiját, fésülgettem az ujjaimmal a haját, ezt az ébenfekete selymes puhaságot, ami épp száradt az éjjeli balzsamos levegőn, a szél többször is körbe ölelt minket, mintha biztatna, mintha biztosítana arról, hogy a gondokat tovább fújja tőlünk. A feleségem s a gyermekem őrangyalához fohászkodom gondolatban, hogy vigyázzon rájuk, terelje a lépteiket a fény felé, önzetlen vagyok, mint mindig, főleg ha a szeretteimről van szó. De, nem tudtam elmenni egy csomagokkal telepakolt öreg hölgy mellett sem. Volt már úgy, hogy a pár házzal lejjebb lakó nénit felvettem három utcával korábban, a nagy szatyraival, és haza fuvaroztam, nem került semmibe. Lisa imádott állatokat menteni, így őket is megmentegettük, vittük az állatorvoshoz, ha épp találtunk egyet. Szerettem az itteni életemet, a házunkat, és azt a meghittséget amit ennek a falai között kaphattam, az egész megteremtője pedig az én törékeny feleségem volt, akit még az életemnél is jobban szerettem. Segíteni szerettem volna neki, ahogy tőlem telik. Cirógattam, ha pedig kibuggyantak a könnyei, úgy a csókommal itattam fel őket, figyeltem rá, s vigyáztam rá, most is. Ezt a fajta gyengédséget csak a feleségem és a lányunk volt képes előhozni belőlem. Valóban jobban tettem, hogy nem hoztam fel az engem nyomó kérdést, az még várhat, az nem probléma, azt hiszem, reménykedem ugyanis, csak a családomat szeretném bővíteni. Az várhat, a feleségem mindennél fontosabb, s az, hogy megnyugtassam, rá jöjjünk arra, hogy ki lakozik az álmai mögött, vagy ki lehet az a hatalom, aki közénk akar férkőzni. Hiszen a házunk le van védve, a szomszédjaimat én magam ellenőriztem. Nem engedném,hogy vámpír lakjon a közelünkben. A környéken lassan csak jágerek laknak, vagy családosan, vagy néhány magányosabb alak együtt, hogy mégse legyenek egyedül védtelenek. De voltak körülöttünk halandók is, nem túrtuk ki őket, nem is állt szándékunkban kitúrni őket. - Szeretlek Pihém! - suttogtam az ajkai fölött, őt figyeltem, a szemeim mélyén megjelentek a halvány piros pöttyök, még nem akartam használni az erőmet, egyszerűen,csak éreztem, hogy az a részem is segíteni akar, az amely a képességgel elbír, és használja is, házon kívül. Tudnom kellett minden részletet, hiszen minden számított, hátha látott valamit a feleségem, valami írást, vagy jeleket, vagy másképp állt a váza, bármit, tudtam, hogy az álmaiban fontos még a legkisebb porszem is, Kellett, hogy elmondja, és lássam is, bármelyik is lesz, nagy segítségemre lesz. Nem tehettem róla, de ösztönösen beindult a probléma megoldó oldalam. Kicsit izgultam, mert a feleségemmel szemben még sehogy sem használtam a képességemet, nem volt rá szükség, de... hogy ilyenformán lássak rettegést rajta egy álom miatt, az megrémisztett engem is.
Idézet : "Amíg látom, hogy látsz, s látod, hogy látlak,
amíg egymást nézzük, nincs még világvége.
Ha csak az egyikünk behunyja a szemét,
mindketten elveszünk."
Egykor az álmaim voltak azok amelyek róla meséltek, amelyek miatt beleszerettem, amely miatt engedtem be az életembe, amely miatt úgy éreztem mellette a helyem. Újra megszerzett boldogság amely kérész életű az ő hosszú életéhez képest. De nem érdekelt, ahogyan őt sem, és nem foglalkoztunk a következményekkel mi csak együtt akartunk lenni, még akkor is ha csupán egy kevés adatott meg a számunkra. Vajon el fogja tudni viselni ha már nem leszek, vajon létezik egy hely a számomra majd a halálon túl ahonnan figyelhetem őket? Létezik egy hely vajon odafent, egy birodalom, amely olyan mint ez a lenti csak éppen finomabbak a színek, tompábbak a fények és megbújva a saját kis mennyországomban követhetem tovább őket, soha el nem szakítva azt a szálat amit egykor egybefűztünk? Velük akartam lenni még akkor is amikor e testben nem tehetem majd meg. Úgy bújtunk most össze a kertünk nyugalmában mint két fészkében didergő fióka, kik csak egymásra számíthatnak és ez alapvetően így is volt Bárki is volt mellettünk az életünkben, akár Mira, akár Bill tudtuk, hogy ha a helyzet úgy kívánná akkor ketten lennénk magunknak és a megoldásra váró gondjainknak, mint amilyen ez az álom is volt. Nem véletlen nem osztottam meg Mirabellel, ahogyan nem volt véletlen az sem, hogy eddig nem beszéltem róla Dean-nek sem. Valahogyan soha nem volt ennyire erőteljes, ennyire magával ragadóan fájdalmas. Úgy éreztem kiszakítanak belőlem egy darabot, aztán még egyet és ragyogó lélekszilánkokként szórják őket elém, hogy csupán már csak a csillogó lobbanásuk lássam, de ne legyek képes összeszedni őket. Ott voltak az emlékeink minden együtt töltött gyönyörű pillanatunk, azok az apró kis dolgok, amiktől a szerelmünk igazi volt, és el nem múló. Ez nem pusztán ragaszkodás volt a férjemhez, nem egy megszelidített szenvedély, még csak nem is a testi vonzalom átalakulása. Ennyi idő után is képes volt belőlem olyan dolgokat kiváltani mint most is. Mintha felül akarná írni ujjának egyetlen kellemesen lassúdad simításával az előző keserű álmokat. Hallgattam őt, és amikor a vámpírról beszélt nagyon finoman megemeltem a fejemet és a tekintetét kerestem, hogy ne eresszem el. Nagyon ritkán beszélt ezekről a dolgokról, a munkájáról szinte soha, az efféle összecsapásokról pedig még kevesebbszer. Azt gondolom, hogy ezt a helyet mindig is meg akarta annak őrizni ami volt, amivé alakítottuk az évek során. Bár talán nem sikerült tökéletesen, mi mégis törekedtünk rá. Talán ezért gondolta, hogy ki kellene innen mozdulnunk, bár tudom, hogy ő is éppúgy retteg tőle mint én magam, hogy mi történik akkor ha éppen akkor csap le ránk egy vámpír, éppen akkor bukkan fel a pokol bugyrából egy démon, éppen akkor történik valami olyasmi amire nem számítunk amit nem vártunk. Ezen álom miatt pedig még több volt bennem a félelem és a kétkedés, noha tudom, hogy örökké nem maradhatunk itt. Ezüstösen édes fényben fürdött az arca és én láttam rajta, hogy a múlt és a rengeteg küldetés alatt szerzett emlék még mindig kísérti, ahogyan kísérti az a tudat, hogy legtöbbször látom előre ezeket a dolgokat, hogy a maga kuszaságában megmutatja magát nekem a jövő egy apró darabkája. Ahogyan őt is láttam annyiszor, és minden alkalommal éreztem, hogy mellette a helyem, hogy engednem kell, még akkor is amikor ő még nem tudja, hogy nekünk egymás mellett a helyünk, hogy egy égi hatalom valamiért ezt akarja. Talán a Magasságosok között pártfogóra leltünk, hogy mosolyogni akar látni bennünket, hogy ezért érkezett meg az életünkben a mi gyönyörű és eleven kislányunk. Amikor ránézek, amikor velem van a mozdulatai, a gesztusai finomított formában de mégiscsak a férjemet idézik, és én ilyenkor hálát rebegek nekik ott fenn, a Gondviselésnek, vagy bárkinek, hogy ebben a röpke időben amit megadtak a számomra, része lehetek az életének, láthatom őt felnőni, láthatom majd miképpen válik belőle erős és határozott fiatal hölgy. Büszke voltam rá, ahogyan az voltam a férjemre is. Ugyanakkor nem tudtam messze űzni a kétségeimet és a félelmeimet, ahogyan ma éjjel különösen nem tudtam ezt megtenni. Dean mégis tudta mit kell tenni, most pedig itt voltunk kinn, és az éjjeli, lágyan simogató szélben, hogy lehűtsék a lázas gondolataimat, hogy szóra ösztökéljenek, hogy beszéljek neki mindenről ami ezt a fájdalmat okozza bennem, együtt mindenre képesek vagyunk, mindig is azok voltunk. Kezem finoman fűzöm az ujjai közé, és lágyan cirógatom végig a mutató ujjának vonalát, hogy aztán megemeljem és minden kis ujjpercére apró csókokat hintsek. Szerettem őt, el sem tudtam volna mondni, hogy mennyire, és éppen ezért volt kegyetlenül rossz érzés megtörni ezt a varázslatot, amelyért az apró kis ujjcsókjaimmal kértem elnézést ezredszer is. Ugyanezen mozdulatokkal becéz ő is, és valahogyan biztonságot adnak ezek az apró, gesztusok, ezek a mozdulatok, ahogyan egymáshoz érünk, ahogyan a vágyba a törődés keveredik, ahogyan szeretném őt szeretni, eldobni messze a fájdalmat, a következő pillanatban azonban mesélni akarok. A testem utána sóhajtozik, a lelkem szeretne megnyílni neki. Különös és ritkán érzett kettősség ez, és nem is emlékszem, hogy mikor volt utoljára ilyen.Ó de igen! Még valamikor nagyon az elején a kapcsolatunknak, talán azokban az időkben amikor még udvarolt nekem, és jól tudom eleinte csupán a hálószobámba akart bejutni, majd a későbbiekben már ott is maradni örökre. Szerelmet adtam neki, törődést, és nyugalmat. Kezemmel hűsítőn simítottam rá a szívére, és a lehunyt pilláimon át suttogtam bele a gondolataiba a törődést, hogy itt vagyok neki ne akarja elrontani. És nem akarta, nem volt olyan alkalom, hogy ne beszélgettünk volna a világról, a múltról, arról ami érdekelte, a szülei különös haláláról, melyet úgy érzem még a mai napig sem volt képes tökéletesen feldolgozni, ahogyan azt gondolom, hogy George elvesztése számomra is egy tökéletesen soha fel nem fogható veszteség, és nem hiszem, hogy valaha képes leszek elfelejteni. Hálás voltam Dean-nek, hogy ezt soha nem is kérte tőlem, ahogyan hagyta, hogy a gyászomat magam értékeljem át, magam emelkedjek rajta felül, mégis ott volt nekem, mint a szakadék felett lógó hegymászónak a biztonsági kötél. Ha zuhanok megtart. Ahogyan tart most is, és a kérdéseivel, a törődő mozdulataival tökéletessé és meghitté varázsolja ezt a kései órát itt a kertben. - Nem beszéltem róla Mirabellnek, mert nem akarok. Ez most más, érzem, ez most olyasmi amit nem oszthatok meg senki mással, mert nem értenék. Mintha arra vártam volna, hogy neked beszélhessek róla. Mintha azért történt volna éppen most, amikor itthon vagy, hogy neked mondhassam el.- bólintottam a szavaira azt illetően, hogy nem beszélek eleget mostanában, aminek többnyire egyébként az az oka, hogy keveset van itthon. Valahogyan az utóbbi időben több volt a fenyegetettség, megnövekedett a sötétség, mintha az egyensúly kibillenni látszana, éreztük mindketten, hogy ez így van. - Nagyjából egy hónapja kezdődtek, amikor elutaztál a francia Alpokba azután a lény után, amit nem leltetek, amely emberek lelkét rabolja el és a fájdalmukból nyer magának új testet. Emlékszel rá, amikor azt álmodtam, hogy üres mellkassal áll az a férfi előttem, és úgy tekint maga elé, mintha nem lenne benne élet.?Élet volt, csak éppen a lélek ment veszendőbe, az tűnt el belőle, mintha soha nem is lett volna. Én ugyanezt láttam amikor ott álltál az ágy mellett, azt az inget viselted, azt a világoskéket, apró fekete tulipán hímzéssel a mellzseb résznél, amit azon a napon amikor Lisát hazahoztuk a kórházból. És a szemeid....istenem Dean! – megráztam a fejem mert még mindig nehezemre esett felidézni. A férjem, aki most is úgy néz rám, hogy szinte a bőröm alatt is simogat, akinek a pillantása elég ahhoz, hogy nyugalomra leljek, olyan áthatóan nézett rám, annyira idegenül. Sötét volt a szeme, örvénylően taszító feketeség, amely mégis feltüzelt és magához vonzott, éreztem, hogy még két másodperc és megadom magam neki. Akartam őt, vágytam rá, noha tudtam, hogy ez pusztán illúzió, hogy csak azért akarom mindezt mert ő akarja, rám erőlteti a saját gondolatait a férjem arcában mutatva meg magát. - A lányunk sír, és téged hiányol, a távolból hallom, mintha a hegyek felől jönne, mintha visszhangoznák egymásnak a sziklaszirtek. És szeretném tudni legalább azt, hogy biztonságban van de nem árulja el nekem, ez az erő csak nevet rajtam, hallom ahogyan végigkaristol a koponyámon, és vonz magához...a te arcoddal teszi mindezt, mintha te lennél az, de én tudom, hogy nem lehetsz, nem te vagy. Messze jársz, és nem tudom merre, az a valami pedig azt mondja nem fog visszaengedni hozzám, hamarabb kellett volna mindent...nem értem mire gondol, ez annyira zavaros nekem. Korábban csak akkor voltak ilyen álmaim amikor nem voltál itthon, de arra már rájöttem, hogy miért álmodom ezt most. Azt hiszem kezdem sejteni....- igen lassan körvonalazódott a fejemben, hogy van valaki aki vigyáz ránk, valaki, aki a maga módján próbál védelmezni, és nem hagyja, hogy a sötétség az álmaimba betolakodjon úgy, hogy a férjem nincs mellettem. Azt akarja, hogy meséljek neki róla. - Valaki vigyáz ránk Dean, valaki mindig is vigyázott, bár még sosem láttam, csak érzem őt. Most is érzem. Ő az esti nyugalom, amikor melegség tölt el, amikor érzem mennyire szeretlek, hogy mennyire hozzád tartozom, olyan mintha a puha tollaival simogatna át, a mosolya pedig aranylón fut végig rajtunk. Érzem őt ahogyan ő is érez minket. Mindig is itt volt.- hang csendül bennem, hang amelyet nem értek, oly nyelven beszél, amit sosem hallottam még azelőtt, de nem is kell értenem, éreznem kell. A törődést a biztonságot, és a lemondó aggodalmat, hogy nem tud jobban segíteni, hogy az erőt egykor azért kaptam tőlük, hogy használjam. A könnyeim megállíthatatlanul peregnek, noha nem zokogás ez, nem is tudom, valamiféle megüdvözülés ígérete. Dean felé fordulok, és látom a szemeiben táncolni a vörös szikrákat. Az ereje kiszakadóban, amit visszafoghatnék, de nem teszem, sosem ártana nekem vele, tudom, épp csak nehezen tudja kordában tartani. Kezem mozdítom és átölelem lassan végigheveredem a párnák között, érzem ahogyan a kimondott vallomás közben az ajka súrolja az enyémet, és hirtelen rezzenek össze, az apró kis mozdulattól. Annyira meghitt és ritka másodpercek ezek, hogy mindet ki akarom élvezni, legszívesebben itt tartanám az éjszakát, hogy ne legyen másnap, hogy el tudjak neki mondani mindent, hogy még maradhassunk így, hogy ne kelljen többé elmennie, hogy ne legyen többé semmi ami miatt elhagy bennünket egy időre. De jól tudom sem lehetőségem, sem jogom nem lenne ehhez. Én csak várni tudok rá mindig, hazavárni ide hozzám...hozzánk. S hogy eljön majd az idő jól tudom amikor kettejükért aggódom majd, ahogyan egyébként most is teszem. - Szeretlek.- csendesen motyogom szinte csak lehelem a szavakat válaszul az övére, mintha ez a szó képes lenne egymaga ellensúlyozni az álmokat. Nem tudok most beszélni róla tovább, most még ebben akarok fürdőzni, úgyhogy a törlölközőt megoldom mellrésznél, megfogom a kezét és rávezetem a mellkasomra, a szívem magasságában. Akarom, hogy érezze minden tétova dobbanását. Érte ver ritmust.
Örültem, hogy a lányomnak mi itt voltunk ketten, és megtapasztalhatja azt, amiben nekem sosem volt részem, vajon… az én szüleim is feküdtek ki éjszaka a kertjükbe? Talán, csak remélem, néha eljátszom a gondolattal, hogy milyenek lehettek, a videókról emlékszem az arcukra, boldogok voltak, boldogok, hogy engem is ott tarthattak a kezükben. S ott volt a háttérben az örök gondtalan, s kortalan nővérem, hiszen ő is jáger. De a szüleimet sosem volt képes pótolni, meg sem próbálta, rengeteget mesélt róluk. A mai napig nem tudom, hogy hogyan menekültem meg a házunkból, időnként felrémlik néhány puha selymes fehér toll, hatalmasak és nagyok, melegséget sugároznak, s láttam még glóriát is, igazit nem olyat amelyeket a festményeken viselnek, az angyalok, az őrzőink. Végig simítottam Mia arcélén, s puha csókot leheltem a kézfejére. Beszélt, végre beszélt, aggódtam érte, hogyne aggódtam, érte is és azokért is akiket látott az álmaiban, de ennek most én voltam a középpontjában. Szerettem volna félresöpörni az egészet egy legyintéssel, hogy ugyan… nekem semmi bajom nem történhet. De nem tehettem meg, mert tudtam az igazat, veszélyes életet élek, s gyakran volt, hogy Mia jövendölései mentettek ki minket a szorult helyzetünkből, hogy emlékeztünk arra , hogy mit mondott, és tudtunk másként cselekedni. A lélekrabló démon… emlékeztem arra a küldetésre, az emberek lelkeit, a tisztákét fogták és bezárták afféle üvegcsébe, és hagyták hogy elzülljön az az ember, hiszen lélek nélkül csak egy üres burok, egy megszállható héj a démonok számára, így is könnyű dolguk volt az olyanokkal akikbe könnyedén bele tudtak szállni, de ha még ellenállást sem kaptam attól a héjtól, hát még könnyebb volt a dolguk. Verekedés közben véletlenül levertünk egy ilyen üvegcsét, de késő volt, épphogy belé szállt a lélek az egyik társam megölte, láttuk ahogy élet csillan a szemében, attól kezdve nem ölhettük meg őket, csak hatástalaníthattuk, hogy a testük ép maradjon. A biztonság kedvéért egy exorcista is volt velünk, hogy ha ördög űzés is szükséges lenne, akkor elvégezze azokat a ráolvasásokat. Nehéz volt a démont legyőzni, de nem lehetetlen, az angyaloktól kapott pengéink megsebesítették. Az utolsó döfést én adtam meg neki, láttam a fekete szembogarait ahogy kitágulnak, és betöltik az egész szemét, egy pillanatra mintha magába szippantott volna. S betekintésem nyílhatott a pokol bugyraiba, ahogy alászáll. A nevetését én is hallottam, mintha egyfajta ígéret lett volna, hogy nem végzett velem. Akkor és ott nem akartam ezzel törődni, és most sem értem, hogy miért jutott ez az eszembe. Hegyek… tehát nem szabad elvállalnom olyan küldetést ami a hegyek közelébe szólít, de meddig? Sosem meséltem még Miának arról, hogy kik alkották a jágereket, épp ezért melengeti a lelkemet az a vágyakozással s reményekkel teli határozott hangja, hogy valaki vigyáz ránk. Végig simítok az arcán, amely könny áztatta, mint a friss zápor utáni aszfalt vagy növények, igen a feleségem arca a puha és selymes rózsa szirma, s maga a test a rózsa, hiszen ha kell akkor töviseket növeszt és szúr, nem…egyáltalán nem engemet, hanem a nekünk ártani akaró lényeket szúrja s védelmezi a családunkat. Puhán csókolom le az arcáról a könnyeit, gyengéden. - Mia, ő a te őrangyalod. Ők itt járnak köztünk, számos alakot feltudnak ölteni, s törölni az emlékeinket, ha nem akarják, hogy fény derüljön arra, hogy itt jártak köztünk. Ők teremtettek minket, jágereket eonokkal ezelőtt, tőlük kaptunk hallhatatlanságot, és emberfeletti erőt, hogy vigyázzunk az emberekre. Egy őrangyal vigyázza a lépteidet, kedvesem! - boldog voltam, mert ennél nagyobb ajándékot nem is kaphatna, kaphatnánk. Tudtam, hogy látványosan nem fog beleavatkozni az életünkbe, s nem is teheti, csak terelheti a feleségemet, sugallhat neki, de gyökeresen nem változtathatja meg az életét. Bárcsak tudna hallhatatlanságot is adni neki, hogy örökre vele lehessek, hiszen nem igazság az, hogy egyetlen emberöltőre van részem ebben a meghittségben, ebben a családias békességben. Őt szeretem, ő az én asszonyom, ezen az idő sem lesz képes változtatni, mert belém vésődött, belém rajzolódott a lelke, hozzám kapcsolódott és ezt semmi esetre sem dobnám el magamtól sosem. Ő, ők a mindenem, a kis aprósággal együtt, aki a hálószobájában fekszik éppen s az igazak álmát alussza. S a vallomása szinte az enyémmel egyszerre érkezik, amely megmosolyogtat. Figyelem, ahogy megbontja magán a törölközőt, az erőm szinte éreztem, hogy a bőrömet karistolja, zaklatott voltam, hiszen felkavart az-az álom amiről mesélt. Fenyegetve éreztem a családomat, megakartam védeni őket, de úgy tűnik valaki rám feni a fogát, és… így akar minket tönkre tenni. Amit nem hagyhatok, az erő esetünkben különös dolog, hiszen nem azonnal tanuljuk meg irányítani, és amíg tökéletesen nem leszünk az urai, addig okozhat apró meglepetéseket, mint az, hogy most is halovány piros fényben derengtek a szemeim, s az ujjbegyeimből apró szikrák pattogtak, de ez, ezek egyáltalán nem bántották a feleségemet, csak ki kellett ,hogy jöjjön belőlem, mert néha kellett, hogy szabadon engedjem, ahogy a vágyaimat is. A kezem akaratlanul csúszott le a mellkasáról a keblére s lágyult el a pillantásom, szinte alig nyelte el a sötétség a közösen elrebegett vallomásunkat, ajkam az övére tapadt és gyengéden csókoltam tovább. két kézzel barangoltam be a halmait, hagytam hogy vagy ő vagy én oldjam meg a fürdőlepedőt a derekamon, nem számított, csak az a fajta gyengédség amit most neki akartam nyújtani, az számított. Az érintésem gyógyított, bizsergetett, pedig nem akartam használni az erőmet Miával szemben, és végül is ez nem a támadó oldala volt az erőmnek, a gyógyító erejére csak mostanság kezdtünk rájönni. Élveztem ezt az oldalamat, a gyengéd szeretőt, amelyet csakis a feleségem volt képes előhívni belőlem, minden érintésem gyengéden cirógatta,szólongatta a benne megbúvó nőiséget. Simogattam, ahogyan a napsugár a virágokat, halovány vöröses fénybe burkoltam a feleségem, talán nem az éj leple alatt kellett volna kint maradnunk szeretkezni, de itt volt jó, itt esett jól, nem érdekeltek a következmények. Majd ha szóvá teszik azt mondjuk, hogy ma éjjel próbálgattam valami új kütyüt a kertben, s nem is áll messze az igazságtól a füllentésünk, tényleg a kütyümet próbálgattam Miába, persze nem azonnal, megadtam a módját, felkutattam a testének minden apró szegletét, zeg-zugát, nektárját és lakmároztam, elvettem és adtam egyszerre. Már nem szavakkal, hanem érintésekkel fejeztem ki iránta, a vágyaimat, a szerelmemet, a ragaszkodásomat. Az egyesülésünk pillanatában, pedig nem eresztettem a pillantását, látni akartam őt, látni ahogy elveszik az érzésben, ahogy az ő arcán szinte az enyémnek a tükörképe rajzolódik ki az élvezettől. A feje fölé húztam a kezeit, és összefűztem az ujjainkat. -"Csak egy percig szeress, míg elmondom, imádlak. Csak egy óráig szeress, míg megsúgom, kívánlak. Szeress egy napig, míg csókolni tudlak. Szeress egy életen át, és én is mindig szeretni foglak. " - suttogtam el halkan ezt az idézetet, nem tudom ,hogy hol olvastam, de egyből megfogott s a mi kapcsolatunk jutott az eszembe, örökkön örökké, ahogy a fogadalmam is szólt, hiszen nem leszek képes elfelejteni, s ez szőttem bele a fogadalmunkba is az oltárnál. Vajon… fogok-e valaha egy nőt is úgy szeretni ahogy őt? Nem! Mert ő az egyetlen és igazi, az első s az utolsó. Nehéz ezt megmondani, hogy honnan tudtam és éreztem, de így volt, tudom. A vallomásom után több szót nem ejtettem, lassan fordultam, és engedtem magam fölé a feleségemet, az első és egyetlen nő aki fölém ülhet ilyen formában, akit nem gyűrök magam alá azonnal, ezt jelenti nekem ő, egyenlő felek vagyunk a kapcsolatunkban. Egyre ködösülő pillantással tekintek végig rajta,mindkettőnkön izzadság cseppek gyöngyöznek, figyelem ahogy egy csepp aláhullik a halántékáról, vörös fényben játszva, s valahol a hasamra érkezik meg, de azt már nem látom, megbabonáz a testének mozgásával, sóhajaival s pillantásával. Vöröses felhő gomolyog körülöttünk, őt is beburkolja, akár csak engemet, élvezem ahogy a saját tempójában mozog felettem, és minden mozdulattal egyre beljebb s egyre mélyebben veszek el benne. Lassan ültem fel, és öleltem át, a hátát verdeső haja az én alkaromat is érte s cirógatta, újra elmerültem a keblei kényeztetésében, majd csókoltam végig a torkát, állát és vadul kaptam el az ajkát, nem engedtem, az utolsó lélegzetét is érezni akartam, azt akartam, hogy az ajkaim közt vesszen el a hangja, a nyögése a sikolya. Lisa miatt megkellett tanulnunk halkabbaknak lenni, de volt valami izgalmas abban, hogy figyelnünk kellett. Persze, nem jelentette azt, hogy ne lehetne megfűszerezni a kapcsolatunkat, egy-egy gyönyörű vacsorával, egy-egy operett előadás után, majd egy hotelszoba bérelt falai között újra felfűteni a kapcsolatunkat, bolondozni és elmerülni egymásban mint az elején. Nem változott semmi csak az idő, hogy majdnem hat éve vagyunk együtt. Hálás vagyok Miának ezért az időért, nem cserélném el semmire sem, ő az én menedékem s mindaz amit megteremt idehaza.
Idézet : "Amíg látom, hogy látsz, s látod, hogy látlak,
amíg egymást nézzük, nincs még világvége.
Ha csak az egyikünk behunyja a szemét,
mindketten elveszünk."
Nem csak rémálmaim vannak. Nem csak olyanok amikben a jövő egy darabkáját látom előre, nem csak olyanok amelyekben félnem kell, amelyekben azt érzem, hogy olyan eseményekbe látok bele tán kéretlenül is kissé amelyek bekövetkezhetnek és nekem módomban állna megállítani ezeket. Néha a múltba is vissza szoktam térni, egy olyan világba amelynek ideje már régen elmúlt, amelyek már megtörténtek és nem tudok rajtuk változtatni, noha időnként eljátszom a gondolattal, hogy vajon létezik olyan, hogy a múltba való visszatérés. Jól tudom, hogy vannak olyan hatalmak amelyek számára sem idő sem tér nem létezik, akik az egész világegyetemet egyetlen játszótérként kezelik, egyetlen hatalmas grundként, ahol azt tehetnek amit csak akarnak. Oly kicsik vagyunk mi itt. Mégis vagyunk páran akiket valamiért kiválasztottak egykor, akik bizonyos helyzetekben képesek belelátni a hatalmasok gondolataiba. Mert ezek az álmok nem a jövő…nem is az ami meg fog történni azt hiszem már jól tudom. A látomásaim az istenségek álmai. Olyan erőké amelyek készülnek valamire, és a gondolataik egyetlen morzsáját valamiért meg tudom látni, magamévá tudom tenni, noha időnként kusza és érthetetlen a számomra. Szeretek azonban visszatérni a múltba, mintha egy régi mozifilm avitt kópiáját nézném, megfakult színekkel. Az álmaink színtelenek…az enyémek is. Csak alakokat látunk, csak mozdulatokat, csak apró kis szemelvényeket mégis valamiért visszatérnek. Talán a múlt is üzenni akar számunkra. Ezt akarom még megérteni, ez az ami még foglalkoztat azon túl, hogy a jövőt is látom. Szeretek benne eltévedni, szeretem a rég megjárt ösvényeket újra felfedezni, látni a szüleimet, ahogyan együtt öregednek meg, látni a bátyámat, akire talán egy be nem teljesült szép jövő ígérete várt. Hallom George nevetését, látom magunkat ahogyan egy őszi reggelen szemléljük a távolt, körülöttünk a fákon elsárgult, vörösbe futó levelek, és már látni a leheletünket, hiszen november van, közeleg a tél. Hó borítja a tájat, puha és minden elfedő fehérség. És most mégis tovaűzöm ezeket az emlékeket mert itt akarok lenni, itt a kertünkben, amelyet együtt építettünk fel, nekem már ez a jelenem, ez az amit választottam, amiben én akartam lenni, amire nekem van szükségem, és nekik rám. Velük akarok lenni, ők az én jövőm, legyen bármily vészterhesek is az álmaim. Dean számomra a megnyugvás, Lisa a jövő ígérete és a barátaink a biztonságot erősítik meg, hogy fontosak vagyunk mi is mások számára, ahogyan ők is fontosak a miénkre. Hagyom, hogy a keze végigvándoroljon, a bőröm egyetlen könnyed sóhajával válaszol neki, nem tudom a mozdulatát nem érezni minden pórusommal. Nem beszélek tovább, a könnyeim is lassan elapadnak, az utolsót az ő gyengéd csókjai lopják le arcomról. Már mondani sem tudok mit, úgyis érzi az utolsó rezdülésemből is, hogy mit szeretnék, hogy mi az amire jelenleg vágyom. Elmerülni benne, távol hagyva a világot, minden őrült eseményt amely végbe megy benne. Nem akarom tudni mi következik, nem akarom látni a magunk mögött hagyott utat, nem akarok semmi mást jelenleg csak vele lenni, hogy aztán ha elalszom már ne legyenek rémálmaim, csak az az emlék maradjon meg bennem, hogy vele voltam. Megint…ugyanúgy ahogyan régen, ahogyan mindig ha itthon van. Ha távol volt hiányzott. Üresen ásított az ágy, a függönyökről még hallottam ahogyan egymáshoz rezzenve kimondja a vallomást, a redők őrizték hangtalan sóhaját. Még láttam magam előtt ahogyan zöldjei elmerülnek tekintetem magához vonzó sötét sivatagában, mint egyetlen csepp vízért kiáltó kietlen forróság. Ujjait simítom végig az ujjaimmal, már nincsenek szavaim e pillanatban nem is kellenek, hogy legyenek, csak ő van itt és én és a távolban alig hallható szél rezzenése a fák között tovafutva hordozza magában a közelgő hajnal pírjának ezer vörös árnyalatát. Csak Deant látom, ahogyan árnyékban fürdő teste fölém hajol, ahogyan csókjai mint megannyi forró záporcsepp pezseg végig a bőrömön utat találva magának a nyakamon, végig a mellkascsont vonalán, egyre lejjebb merészkedve, mint egy ismert útján járó vándor. Én pedig segítem őt ahogyan ujjaimmal a hajába túrok, mélyről felszakadó kuncogással veszem tudomásul, hogy még mindig csiklandós vagyok a kebleim környékén. Látom, hogy felemeli a fejét és csibészesen elmosolyodik, ó tudja ő ezt jól és pont ezzel él vissza, hogy kicsikarjon belőlem valami nevetést. Szerettem vele bolondozni egykor….még most is szeretek. Akkor is amikor együtt utaztunk el a Grand Canyonba, amit gyermek korom óta látni akartam és semmi másra nem vágytam, csak kiülni egy szikla peremére, és kicsit valamiféle felsőbb hatalomnak vélni magam, aki innen fentről szemléli a maga gyönyörűségében a világot. És számtalan olyan helyre elmentünk még a lányunk születése előtt ahova vele szerettem volna elmenni először, ahol korábban még nem volt alkalmam járni. És azt hiszem még mindig voltak felfedezésre várók helyek az életünkben amit majd azt szeretném, hogy velem fedezzen fel, ahogyan én is vele szeretném ezeket a pillanatokat átélni. Olyan kevés adatott meg számunkra, oly kevésnek érzem most ezt az emberöltőt, hogy azt hiszem ha még egyszer ennyi lenne számomra, akkor sem lennék képes mindent megvalósítani benne, amit csak szeretnék. Halkan nyögök fel, ujjaimat lassan vezetem le a haján a tarkója vonalán, még mindig nem tudok megszólalni, a hangom elveszett, ahogyan a szavaim csak kusza egymás utánban zsonganak az elmémbe, minden taktusuk végén egy aprócska vallomással, hogy mennyire szeretem őt. Félek bármit is mondani, mert akkor megtörik ez a törékeny varázslat, elmúlik a csoda, messze száll, mintha nem is mi élnénk át itt ezt a kertünk megszelidült nyugalmában. Szerettem ha fölém magasodik, szerettem, ha érzem a súlyát ránehezedni a testemre, mert biztonságot adott. Nem azt éreztem, hogy elnyom, hogy nem ereszt, hogy képtelen lennék szabadulni alóla, hanem azt, hogy nem is akarok. Számomra ő volt a nem várt csoda, az életem egy olyan része, amiért nem győzök hálás lenni. Hogy ezt egy angyalnak köszönhetem, vagy pusztán a véletlennek oly mindegy már talán. Végigcirógatom a válla ívét a kerek és kemény dombokon futnak végig ujjbegyeim, hogy aztán csókjaim kövessék. Szinte hangtalanul omlunk egymásba, csak a halkan suttogott óvatos vallomásának visszhangja fut még végig rajtam, és mosolyt csal az arcomra, meg apró, alig lehelt csókot a szavakat kiejtő ajkaira. – Soha nem lesz pillanat mely nélküled kell, évszázadok itt hagyott emlékei között mindig téged kutatnálak. És amikor majd tömény fátylával a halál rám talál utolsó leheletemmel is téged kutatlak.- szavakat mormolok neki, egy megszületett édes vallomást, mely a végtelen ragaszkodásról szól, mely arról mesél neki, hogy bármi is történjék én vele maradok, én mindig itt leszek végső és utolsó védőbástyájaként az életének. Persze mindig próbálok ilyen alkalmakon nem gondolni arra mi zajlik körülöttünk, hogy a világunk mint valami fesleni készülő anyag darabjaira hullik és az enyészet orkánja tépi a darabjait. Próbálok nem gondolni arra, hogy az álmaim kéretlenül törnek be az életünkbe, ilyenkor én próbálok vele lenni, és neki adni magam, ahogyan én is hagyom, hogy elmerüljön bennem megadva egymás számára a tökéletességet. Próbálom elfeledni a múlandóságomat de mindketten tudjuk, hogy ezek a percek az egymással töltött idő mind-mind ajándék, egy emlék, egy jövőre tett ígéret, hogy bármi is lesz, hogy bármilyen keserű elmúlást hordoz a sorsom, semmi, egyetlen erő sem lesz képes megszűntetni bennem az iránta táplált szerelmet. Már nem sírok, könnyeimet tökéletesen felitatta egymáshoz tapadó testünk, ahogyan a hajunk összekócolódva hanyatlik előre majd vissza, ahogyan a fürtjeimbe fut a keze és megkapaszkodik benne minden egyes gyönyörben született mozdulatban. Létezik e csodálatosabb érzés, amelyet a Teremtő ajándékozott az embereknek mint a szerelemben megszületett tökéletes gyönyör? Aligha. És én ezt élem át mellette minden alkalommal, amikor szeretkezünk. Legyen az a hálószobánk, vagy éppen a kertünk, bár ez utóbbi ritka alkalmak egyike. A csend a mi vendégünk, a halk suttogások csak fokozzák a vágyakat, ahogyan a sóhaja mely perzseli a fülcimpámat, ahogyan közel hajol hozzám. Végül aztán karjai óvón ölelnek át és fordulok át, hogy most én legyek az ö árnyéka. Lassan növelem a tempót, a csípőm az ő csípőjének tökéletes ritmusát járja és ahogyan gyorsítok ő is gyorsít velem. Együtt indulunk el, együtt térünk meg, együtt ahogyan mindig együtt járunk összefonódó sorssal éppen úgy ahogyan az ujjainkat fűzzük most eggyé. Ahogyan felül és átölel nem akarom elengedni, karommal átölelem a nyakát és egyre szorosabban ölelem magamhoz, pontosan abban a pillanatban vetve hátra a fejem amikor visszaránt, hogy ajkaimat egyre vadabb csókkal zárja le. Már elveszítettem a gondolataimat, csak őt látom mindenhol, a mosolyát, hallom a sóhajtását, hallom ahogyan a szíve átbújik a mellkasomon és egybefonódik az enyémmel, a vérünk keveredik, ahogyan keveredünk egymásban mint eszement, medrüket vesztett folyók, melyek áradata nem képes megállni, nem lesz soha vége őrült vágtájuknak. Csak vörös szikrákat látok mindenhol, csak azt hallom ahogyan a saját erőtlen hangom ezredszer is a nevét suttogja akárha egy rég elfeledett isten neve lenne, melyet megidézni vágynék, és úgy mormolom bevégezetlenül. Csókjaim még mindig hevesek, ahogyan az ajka után kapok és finoman beleharapok, levezetve az előző másodpercek feszültségét. Nem tudom mikor éltünk át utoljára hasonlót, de úgy érzem ez most kellett, erre most szükségem volt mindazok után amit átéltem. Nem gondolom, hogy mindig mindenre ez lenne a megoldás, de egyszerűen nem tehetek róla, hogy még mindig képes kiváltani ezt belőlem, hogy még mindig, valahányszor így keveredünk össze pontosan tudom, hogy ez lesz a vége, mert minden másodpercben még mindig kívánom a férjemet. Mosolyogva támasztom neki a homlokomat a mellkasának, még mindig ebben a furcsa ülésben pihegünk mind a ketten. Érzem, hogy gyöngyözik a homlokom, hogy a hideg veríték lúdbőrözi a hátam, hogy hirtelen hűvösnek érzem a hajnali levegőt, így a mellettünk heverő, alaposan összegyűrögetett pléd után nyúlok. A hátamra húzom, fejemet pedig a mellkasára hajtom. Érzem, hogy a hajamat simogatja, puhán és érzéssel, akárha egy törékeny, értékes kis porcelánbaba lennék. Kezem megemelem és a szíve környékén kezdek apró kis szivecskéket rajzolgatni, miközben alig hallhatóan rekedten szólalok meg. – Nem tudom miért is jöttünk ide ki pontosan, de azt hiszem ez….ez nagyon hiányzott. Éhes vagy még?- emelem fel a fejem és mosolyogva pillantok rá, azt hiszem minden rám van írva: a rémálmok utáni tökéletes nyugalom, amit csak tőle kaphatok meg, csak a férjemtől, Deantől.
Akarom őt, kimondhatatlanul! Szétfeszít ez az érzés, az erőm vibrál körülöttünk, de őt egy pillanatra sem tudnám bántani, folyékony vöröslő lávafolyam ölel körül minket, mely hol hideg, hol pedig meleg, s úgy lüktet mintha élne, s így is van. Érte él minden porcikám. Sosem vallanám be azt a pár könnycseppet amely a vallomása után legördült az arcomon, de nem tehetek róla, sosem szeretnék arra gondolni, hogy meg fog öregedni, tudom, de még annyi mindent tehetnénk együtt, nem kell arra gondolni… nem egyszerűen nem akarok belegondolni, hogy mi lesz az életemmel ha már ő nem lesz. De ettől csak még inkább ragaszkodom hozzá, még inkább ölelem, még jobban szeretnék elbújni benne, magamra húzni mint egy puha hótakarót, aki körbeöleli a tájat, évszázados csendességet sugallva az arra járónak. Évszázados varázslatot, ami e két természeti csoda harmóniájából születhet,igen azt hiszem úgy fogok hallgatni, csöndben ahogy e táj szótlanul borul a hűvös fehérségbe, s csak időnként hallatszik a komor szélfúvás hangja. Egészen biztos, hogy lesznek dolgok amik megmozgatnak, amik egy-egy hóbuckát majd arrébb fújnak, de koránt sem olyan jelentős, mint maga Mia, a saját egyszerűségében, és gyönyörűségében volt képes engem egy kopár pusztából, egy élő lüktető esőerdővé változtatni, de tudom, érzem ha ő nem lesz, az esőerdőre sűrű hófedte fátyol fog borulni. Libben a haja, ahogy a por hó száll az éjszakai égbolton, a nagyon közel hold sziluettje előtt, sóhaja mint néhány pára gomolyag úgy siklik ki s keveredik az erőm vörösével, eggyé válnak azok is, ahogy mi is. Nem gondolok semmire sem, amikor már felettem van, elmerülök az érzések rengetegébe, ölelem, karmolom, még közelebb húzom magamhoz és még hevesebben csókolom, harapdálom őt. A beteljesülésünk koránt sem átlagos, az erőm feltört akár egy robbanás, hangtalan rohant át Mián is, érzem őt, érzem a sejtjeit, érzem,hogy mi meg végbe benne, ahogy bennem is, ez megsokszorozza az örömömet s hangtalanul, tátott szájjal vetem hátra a fejem,az utolsó taktusok végeztével. Remegek s halkan zihálok amikor kezdek magamhoz térni, homlokomat a mellkasára döntöm, s látom, ahogy a köldökeinknél összekapcsolódunk halvány vöröses fénycsíkban. Nem értem mi ez, ahogy abban sem vagyok biztos, hogy jól látom -e. Erőtlenül nyúlok a jelenés felé, forró és meleg, élettel teli, kettőnk energiáit hordozza. Mintha azt jelképezné, hogy sosem akarok elszakadni tőle. Lehet, hogy szentimentális baromság, de Miának köszönhetem, hogy nem lettem antiszociális, és magába fordult vadász, ahogy egyesekkel végül megesett. Hátra dőlök, s egy halk sóhaj kíséretében nyújtózkodom, lassan a szemeimben megbúvó vörös fény is elalszik, s néhány pislogás után ismét a smaragd teaültetvényeket idéző zöld színű szemeimmel pillantok az éjszakába s a felettem fekvő feleségemre. Bizony jól jött az a takaró, a pára hamarosan elér minket, s legalább őt ne érje a hideg vízpermet, nem akarnám, hogy megfázzon. A takaró alatt cirógatom a hátát, és a dereka ívét. Még megharapdáltam egy nagyobb sóhaj kíséretében Mia vállát és újra nyújtózkodtam, rekedten, jóllakottan morogva. Jóllaktam, legszívesebben meg sem mozdulnék, csak hagynám ahogy a hűvös hajnali szellő simogasson bennünket s a hajnal pírja beborítsa a testünket, s az egyre ébredő természettel mi magunk is felébredjünk, vagy pont ez a gyönyörű kakofónia legyen az, amely álomra szenderít minket. - Enni, hogy pontosak legyünk- piszéztem össze a feleségemmel. Én ne felejteném el, hogy miért jöttünk ki? Hát enni, csak közben történt némi kellemes és váratlan esemény. Kipihent voltam, elégedett és jóllakott, szerintem ha képes lennék, akkor a bőre alá is igyekeznék bemászni, hogy betakarjam magamat a puhaságával, a belőle áradó szeretetével. De mivel csak ölelni vagyok képes, és a mozdulataimmal kifejezni, hogy mennyire szeretem, így ölelem, cirógatom. Felülök újra, érzem, hogy az én hátamra is ráhúzza a takarót, amiért hálás vagyok. Legszívesebben nem mozdulnék innen, de kénytelen vagyok. - Te is hiányoztál nekem, és ez a mostani… - egyszerűen nem tudom megfogalmazni, csak felpillantok az ölemben ülő asszonyra, és felmosolygok rá, egy puha csókban vallom neki be az érzéseimet, mint amikor a hó először hullik le a rétre, tiszta és őszinte szerelem a miénk, melyet senki keze nem mocskolt be, szeretem őt, minden porcikáját. Éreztem, hogy Lisa ébredezik, nem volt az a korán kelős fajta egyébként, mert amúgy úgy kellett kiimádkozni az ágyból, de ha itthon voltam, akkor szeretett még befeküdni időnként kettőnk közé, vagy mellénk. Nem baj, majd lejön ide, én eltakarom magam és hm… Miát nem hiszem ,hogy takargatni kéne. Vagyis… nem tudom. Én meg a fantáziám… Az ajkamba harapva pajkos mosollyal pillantok végig rajta, mint aki turpisságon töri a fejét, oldalra fordulok, és fordítom őt is magammal, a lábainkat összefűzöm, és hagyom összegabalyodni magunkat. - Szerinted valahogy megoldható lenne, hogy nem mozdulunk, a kaja pedig beröpül a szánkba? Miért nem telekinézis a képességem? Időnként jó lenne ha például arra gondolok, hogy sutty nincs rajtad ruha, minden leszállna rólad és az lenne az igazi. - csókoltam homlokon Miát. - De akkor az egész vetkőztetés hiányozna. - zongoráztam végig a feleségem hátán. Nagyon ritkán, de előszokott bújni az az oldalam, amely élvezte a törődést, élvezte azt, ha elbújhat a felesége karjai között, azt hiszem ezt hívják szeretetéhségnek. Olyankor pedig nagyon ragaszkodó szoktam lenni, a munkahelyi pszichológusom szerint ez a múltamban történt hirtelen árvaságra vezethető vissza, hogy bánt, hogy nem ismerhettem a szüleimet, hogy csak elképzelésem volt arról, hogy milyen lehet a videókon elkapott néhány érzés, szeretet amivel körbevettek. Sosem akarnám, hogy Lisa ezt érezze, nincs elkényeztetve, mert azt nem szeretném, s nem is szűkölködünk, de sosem kap meg mindent azonnal, ahogy kinézte magának. Majd máskor, amikor én úgy gondolom, vagy amikor egy-egy nagyobb esemény van készülőben, vagy olyankor amikor haza jövök. Akkor az raktározódik el benne, hogy igen, apa haza jött, ezt akkor kaptam, és nem az, hogy nekem akkor kellett és akkor márpedig megkaptam. - Nem akarom elrontani ezt az egészet, de… ha bármikor akarsz róla beszélni, nyugodtan szólj, ne érezd úgy, hogy nincs itt az ideje rendben? - céloztam a feleségem rémálmára természetesen. Főleg ezzel kapcsolatban nem, rólunk volt szó, nem tehettem meg, hogy fél vállról veszem, mert az nem én volnék. A legapróbb részletre is kíváncsi voltam. De hagytam időt neki, hogy megnyíljon. Felkönyököltem, a fejemet beletámasztottam a tenyerembe és végig futtattam a pillantásomat Mián, megfogtam a másik takarót mögöttünk, és magunkra terítettem. Végigcirógattam a hasán, ismét kiakartam bökni,hogy mit szeretnék, de nem tettem meg, nem, amíg kétségek gyötrik, bár tudtam, hogy az örökkévalóságig sem várhatunk, de… az, hogy mit szeretnék, hogy mi az én vágyam, az mellékes, és azt sem akarom, hogy azt higgye, hogy ezzel akarom elterelni a problémánkról a figyelmét, mert nem így volt. A hüvelykujjammal simítottam végig az alsó ajkán. Feltöltődtem, pezsgett bennem az energia. - Kimenjünk valahova a szabadba ma? Vagy üssem fel a kerti medencét? - igen, a feltöltődésem azt is jelentette, hogy nem bírok megülni egyhelyben, pörögnék és minden kívánságát lesném Miának, és ne keverjenek össze a papucs férjekkel, koránt sem vagyok az, csak ha elkapnak az érzelmek, ez a mostani harmónia, és azt tudom, hogy Miának köszönhetem, akkor igyekszem minél inkább a kedvében járni. De, ha csak végig simítana az arcomon és közölné, akár szavakkal , vagy anélkül,hogy feküdjünk még így tovább, megtenném azt is. A pitéért nyúltam, és beleharaptam, egy nagyobbat hogy a kisebbik részét bekaphassa Mia is, így nem morzsáltuk tele sem az ágyat, sem egymást, praktikus ami azt illeti, meg…egyébként is szerettem mindig az édességgel kezdeni az étkezéseket. Ráadásul így etettem a feleségemet, amíg meg nem unta, vagy finoman nem jelezte, hogy elég lesz. - Két hét múlva, két hét nyaralás! Ausztráliában! sóhajtottam vágyakozva - De legyen meglepetés Lisának, tudod milyen ha felpörög, két hétig még aludni sem hagyna minket. Addig én is csak kisebb ügyeket vállalok el, itt a város környékén. - nem éreztem önzőségnek, tekintve, hogy mások is csináltak ilyet,ha esetleg közeledett a szabijuk ideje. - Neked van olyan munkád ami miatt Lisával esetleg csendben kellene lennünk ez idő alatt? - céloztam itt arra, hogy ha itthonról dolgozik, ha én is itthon vagyok, akkor általában Lisával elmegyünk aznapra valami közös kis programra. Vagy be a Főhadiszállásra. Érdekes helynek tartja, szinte mindenkit ismer már ott, a portástól kezdve mindenkit, majdnem. A feletteseim meg oda vannak érte. Most már az is szóba áll velem, aki azelőtt nem akart szóba állni velem, vagy nem érdekeltük egymást különösebben, s olykor-olykor Lisáról érdeklődnek, hogy mikor hozom be újra? Olykor a piteevés közben is megálltam, hogy gyönyörködhessek benne, vagy hagyjam, hogy a cukrot le puszilja az ujjbegyeimről. "És én egész végig hittem, Hogy megtalálhatlak, Az idő elhozta, A szívedet nekem, Én már szeretlek Ezer éve, Tovább foglak szeretni, Még ezer évre." Suttogtam az első madárcsiripeléssel együtt, azt a dalt, amit az esküvőnkre választottam, első táncnak a keringőnkre, beletúrtam a feleségem hajába, hogy a tarkóján markoljak bele a hajába, és éppen csókoltam volna meg őt, igen... az ajkaink surolódtak, már néhány mozdulat és... -Apaaaaaaa! Te anyát lélegezteted? - hangtalanul nevetve borultam rá Mia vállára végül halkan nevettem fel, és a homlokommal simítottam át néhányszor Mia vállát. Lisa ott állt a lépcső tetején, csípőre tett kézzel, és szakértőn pillantott végig rajtunk, amolyan tudom ám, hogy anya rosszul volt, és lélegeztetni kellett fejjel pillantott ránk. Hát... igen. -Lélegeztetni...? - Azt hiszem ebben én vagyok a ludas, egy csók jelenetnél mondtam azt Lisának, hogy a bácsi lélegezteti a nénit, mert nem kap elég levegőt...
Idézet : "Amíg látom, hogy látsz, s látod, hogy látlak,
amíg egymást nézzük, nincs még világvége.
Ha csak az egyikünk behunyja a szemét,
mindketten elveszünk."
Re: Just a Nightmare Hétf. Szept. 21, 2015 3:47 pm
Dean & Mia
Időtlenség. Ez a szó jut eszembe először amikor elképzelem magunkat itt a kertünk nyugalmában, mintha a világ nem is létezne körülöttünk és háborítatlanul lennénk képesek átadni magunkat ennek a mindent beborító kellemes nyugalomnak. A természet gondoskodik rólunk, hiszen mindig is ezt tette. Gyönyörű, ragyogó csillagtakarót terít fölénk a balzsamos éjjel, a holddal még van időm összekacsintani, mielőtt az egyik felhő mögé úszik, és én egy kis időre szeretném elfelejteni, hogy hamarosan vége a nyárnak, és nem sokszor lesz alkalmunk itt a kertben….szeretkezni? Jobban belegondolva nem is nagyon tudom az idejét, hogy mikor csináltunk ilyesmit utoljára, mintha az álmok úgy rám telepedtek volna, hogy nem tudok már érzékelni ezen kívül semmit. Pedig itt a családom, itt vannak a szeretteim a barátaim, a munkám, az a világ amit együtt építettünk fel Dean-el, ami éppúgy az övé ahogyan az enyém is, amiben osztozunk egymással. Nem csak a jó dolgokban hanem a rosszakban is. Amikor azt mondtam neki az esküvőnk napján, hogy örökké, én azt úgy is gondoltam. Még azon túl is. Hinni akarom, hogy létezik valami más is majd a halálon túl, mely egyre többször és egyre komolyabban foglalkoztat. Hinni akarok abban, hogy nem hagyom majd őket itt végleg. Hinni akarok abban, hogy vigyázhatom a lépteiket és hinni akarok abban, hogy az elmúlás minden esetben csak ideiglenes, hogy itt leszek mellettük és ők érezni fognak. Energia vagyok, nem veszhetek el csak úgy…az ő életükből, mely talán az örökkévalóságig tart kivált nem. Szeretnék biztos lenni abban, hogy boldogok lesznek nélkülem is. Az emlékek éltetik majd őket tovább. Addig pedig szeretnék minél több ilyen nyarat nekik ajándékozni. Lisa számomra a leggyönyörűbb kislány aki csak létezik, és ez az életem legfontosabb ajándéka, amit a férjemtől kaptam, amit én is neki ajándékozhattam. Nem is tudom…mintha más emberré vált volna mióta a lánya megszületett. Mindig is érzékeny volt, a világ felé nyitott, tiszta és feddhetetlen jellem, rendíthetetlenül őszinte és elvhű. Ezek azok a tulajdonságok, amiket a legjobban becsülök benne, amitől számomra a legtökéletesebb emberré vált. De igazán és valójában akkor teljesedett ki, amikor Lisa megszületett. Mintha érkezésével valami csoda vált volna valóra, mintha ez a csöpp lányka kinyitotta volna a szívének azon ajtajait amit én nem voltam képes. Nem lehettem, mert azt neki tartogatta, a gyermekünknek. A ház felé nézek, miközben fejemet újra a mellkasára hajtom és hozzábújok, ő pedig ránk vonja a takarót. A hajnal ilyenkor is hűvös, szinte huncut módon csipkedi a bőrömet. – Te kaja tekintetében mindig igyekszel megfogni a dolgok könnyű oldalát, nemdebár Mr Carter?- évődök vele játékosan, majd az orrát fricskázom meg és nevetve bújok vissza. Mintha a kinti hideg ellen kizárólag a férjem ölelése védelmezne, csak ez képes tökéletes nyugalmat adni a számomra. Az álmokkal kapcsolatosan csak bólintok. Akarok róla beszélni, de azt hiszem már tudom, hogy kinek fogom először elmondani. Bill. Valahogyan önkéntelenül kúszik férjem barátjának a neve az agyamba, és nem tudom miért ő az első gondolatom, ezen álmok megbeszélésére. Talán azért mert nálam csak ő ismeri jobban Deant. Talán lát ott valamit amit én elfogultan nem veszek észre vagy egyszerűen nem akarok észrevenni. Valamit, ami segít megérteni ezt az egészet. Hogy miért nem látom olyankor azt a férfit akihez hozzámentem, ki az aki ilyenkor a testét birtokolja,és legfőképpen miért nem villanásnyi időre látom ezeket? Az álomképek kusza összevisszasága helyett egybefüggően, akárha egy számomra elkészített film lenne, amit szünös szüntelen végignézetnek velem, okozva ezzel fájdalmat. Most itt van velem, őt érzem, az illata a jelenléte, ahogyan elmerült bennem, ahogyan magamat adtam neki, ahogyan még mindig képes bennem fellobbantani a tüzet, ahogyan még mindig ő számomra a legtökéletesebb, akivel le akarom élni az életem. Ez soha nem változik. Legyenek bármilyenek azok az álmok, senki nem lesz képes elvenni tőlem az emlékeinket, amiket együtt éltünk meg. Az ilyen éjjeleket mint a mostani, azokat a napokat amikor várom őt haza, amikor Lisával a kertben virágokat gondozunk, vagy fákat metszünk, esetleg a rózsáim között tevékenykedünk, vagy amikor elkészítem a lányunknak a kakaót reggel, és ugyanazokkal a szemekkel néz rám, amivel az apja szokott, akit akkor már egy hete nem láttam. És a szívem összeszorul, és arra gondolok mennyire szeretném, hogy épségben térjen haza. Éppen ezért az ilyen pillanatokat mint ez a rémálmoktól gyötört éjjel igyekszem megbecsülni, igyekszem rá vigyázni, és törékeny titokként őrizni a lelkemben. Szükségem van rá, szükségem van arra, hogy érezzem a szerelmét az apró kis dolgokban. ahogyan ilyenkor magához von, ahogyan lecsókolja az arcomról a boldogság utolsó könnycseppjét is. Szükségem van az apró csodákra amelyeket vele élhetek meg, amit neki ajándékozhatok. A lányunk ott van közöttünk, de ezekben a percekben csak ketten vagyunk. – Beszélni fogok róla ígérem….ha nem bánod, akkor jövő héten még felhívom majd Bill-t, valami azt súgja legbelül, hogy neki kell mesélnem róla, nem tudom miért. Ez egy megérzés, és tudod, hogy én mindig hallgatok a megérzéseimre.- emelem meg a kezem és simítom át az arcát, majd a csupasz vállára, lehelek egy apró csókot, miközben szemeim felette már a horizontot kémlelik, ahol a hajnal vöröse terül el, lassan felkel a nap. - Nem azért mert neked nem akarom elmondani, csak ő….de hiszen ismered. Másképpen látja a világot mint mi. Noha néha az az érzésem, hogy kicsit el van varázsolva. Lisa szerint Bill egy igazi hős egy másik univerzumban, sőt mi több a legnagyobb- kuncogom el magam, és azt hiszem az a nap amikor a kislányunk erről beszélt, nem csupán ilyen reakciót váltott ki belőlem. Nevettem, szívből jövően, mire az apró kezeit csípőre vágta, és rosszallóan nézett rám, éppen olyan vehemenciával vonva össze a szemöldökeit, ahogyan az apja. Zabálnivaló volt. Időnként szeretem nézni ahogyan alszik és felfedezni az arcán a kettőnk vonásait egybemosódva. Nem is tudom létezik e nagyobb csoda az egész elátkozott világon, mint egy gyermek. Nem számít mi vár még ránk, nem számít a halandóság, nem számít az sem, hogy tudjuk mi jár közöttünk, hogy mi ismerjük a jelenlegi alatt létező másik dimenziót, hogy az egész színjáték mögé látunk. Annyira nem számít. – Két hét…- ismétlem meg hasonló vágyakozással a hangomban, mintha a világ csupán ebből állna, ebből a várakozással eltöltött időből és utána a végtelen jönne, a soha be nem fejeződő élet, amelyben nem szakítanak el tőlük, akárha a fennmaradók egy örök nyaralás napjai lennének. Szeretném neki azt mondani, hogy ott majd felhőtlenül boldogok leszünk, de tudom, hogy a rossz álmok árnyéka oda is követni fog. Igyekszem majd kizárni, mindent kizárni, és tudtam, hogy Dean ebben segíteni fog. Ott lesz velem, ahogyan eddig is, hiszen a házasságunk, az életünk a kölcsönös bizalomra, kettőnk el nem múló ragaszkodására épül. Ujjaimat játékosan futtatom végig magam is a mellkasán, és mintha apró lábakat mímelnék, sétálnak az ujjaim fel és le, ahogyan a dal szövegét búgja nekem. Nyugtató akár az első partot nyaldosó hullámok, sziklaszirtre boruló dagály, a parti fövenyek átkúszó nap sugara, az ébredő világ, a reggel amely most is a fák közé oson és akár egy féltő, gondoskodó szerető, elfújja az éjjel itthagyott vágyakból szőtt fényeinek gyertyáját. Én pedig még utoljára, az éjszakánk utolsó itt hagyott morzsáin tenyerelve lopom le, együttlétünk pecsétjeit az ajkáról. Boldog vagyok vele, asszony nem kaphat jobb embert nála. - Az esküvőnk dala…Dean te még mindig annyira….- nem tudom befejezni a mondatot anélkül, hogy meg ne hatódnék, így aztán egy mély sóhajjal némiképp tárgyilagosabbá válok, bár a hangomban még az előző pillanatok meghittsége csendül vissza. - Van még néhány zárójelentés amit szeretnék megírni, pár gyámhivatali jelentés, szóval a mai napon nélkülem kell boldogulnotok. Aztán délután kimehetünk valahova, ahova Lisa szeretne. Ki akarom használni, hogy itthon vagy, hetek óta nem voltunk együtt sehol. Van az az Állatpark, a város szélén…Vadaspark…na csak eszembe jut a neve. Szóval Lisa szerint ott igazán különleges állatok vannak, különösen a madárházat szeretné látni. Fogalmam sincs miért imádja ezeket a rémesen ricsajos tollasokat.- nevettem el magam, és ránéztem a férjemre. A tekintete engem hívott, az ajkaimat, hogy még….hogy még ajándékozzam neki az utolsó másodperceket is. Reggeli szeretkezés? Nem is tudom….nem volt rossz a gondolat, az étellel nem foglalkoztam a sörösüvegek tőlünk távolabb üresen elborulva. Kissé érdekes hatást festhettünk a kertünkben kora reggel, csupaszon, pusztán két plédbe burkolózva. Hajoltam hozzá…ő pedig hajolt hozzám. Annyira közel voltak az ajkai, éreztem a forró leheletét lecsapódni a bőrömön és nyögve adtam meg magam neki mikor megéreztem, hogy a tarkómnál beletúr a hajamba, és meghitten von közelebb magához. Milliméterek hiányoztak, talán egy sóhajtásnyira voltunk attól a csóktól ami taszított volna egyet rajtunk, és a nap, amikor teljes pompájában felkúszik az égre itt talált volna bennünket. Azt hiszem erre a töredéknyi pillanatra mindketten megfeledkeztünk arról, aki egyébként mozgatta az egész életünket, aki a legfontosabb volt számunkra. A hangja mint tengernyi ezüst csengő hasított át közöttünk, és megdermedtem amikor lassan a lépcső felé fordítottam a fejem. Ott állt a lányunk, rémesen kócosan a hóna alatt egy Eccarvút szorongatva, a másik kezét csípőre vágva, és olyan álmos volt, hogy szerintem fel sem fogta pontosan mit lát. – Hogy mi?!- nevettem el magam és fordultam a férjem felé, aki menekülve a szembesítés elől a vállamhoz menekült. – Hééééé ne bújkálj, épp olyan számonkérő amilyen te vagy. Nézz rá!- súgtam oldalra hajolva, ahogyan a hajam aláhullott, majd a szabadon lévő kezemet Lisa felé nyújtottam, és magunkhoz hívtam. Meghitt a pillanat de nem annyira, hogy ennek ne lehetne része a lányunk is. A csöppség öles léptekkel kezdett felénk masírozni, arcáról a morcos álmosság még nem tűnt el. – És magyarázzátok meg, hogy miért nincs rajtatok ruha. Lélegeztetéshez nem kell levenni a ruhát vagy igen? Anya?- nézett rám, majd okos kis zöld szemeit Dean-re meresztette - Apa?- végül aztán egyszerűen fogta magát és kettőnk közé vackolódott. Én azzal voltam elfoglalva, hogy az egyik takaróval befedjem magam, a másikkal pedig betakargattam a lányunka, aki a kezemet szorongatta de kicsi testével az apjához bújt, a magyarázkodást nem hagyta közben abba. Nevetve, szórakozva néztem a férjemre és megvonva a vállam én is utánoztam Lisa összevont szemöldökét. - Apa? A lányod kérdezett. Én ebben a témában nem vagyok kompetens, te magyaráztál neki lélegeztetésről, kérlek fejtsd ki neki a témát bővebben!- az arcom elé húztam a takarót és nevetni kezdtem. Ez a reggel különleges volt. Egy gyönyörű éjszakát követő kiteljesedés. Mint amikor a sors nekünk adta a lányunkat. Ahogyan most is. Itt volt, a miénk.