Vérmacskák

Eredetük

Az árnywiccák hozták létre őket a fénywiccák vérfarkasainak ellenlábasaiként. Macskák szellemeit gyúrták egybe lycanok által széttépett emberek e síkon ragadt lelkeivel. A vérmacskák még irányíthatatlanabbnak bizonyultak a lycanoknál, természetüknél fogva szeszélyesek és kiszámíthatatlanok, totálisan szelídíthetetlenek, noha ideig-óráig elviselik, hogy egy kivételesen erős jellemű, erélyes "gazda" uralkodjék felettük. Azonban viszonylag hamar ráunnak a "szolga" szerepre, s ha ez bekövetkezik, egy váratlan pillanatban, szó nélkül eltűnnek.
(Vagy átpártolnak egy másik illetőhöz, vagy hosszabb-rövidebb időszakra „gazdátlanul” folytatják tovább életüket. Vannak kifejezetten önálló, maguknak való példányok is.)

Általános jellemzőik

Átváltozott alakjuk nem hordoz magában emberi paramétereket, teljes mértékben állati formát öltenek. Macska megfelelőjük természetes méretének sokszorosára növekednek.

Nyolc osztályba sorolhatók: vértigris, véroroszlán, vérjaguár, vérleopárd, vérgepárd, vérpuma, vérhiúz, vérocelot, vérszervál.

A bennük rejtező macskafélék eredeti méreténél jóval nagyobbak, de egymáshoz viszonyított arányaikat megtartják. Tehát míg egy felnőtt vértigris, a véroroszlánnal együtt körülbelül kifejlett bivalybika méretű, addig egy felnőtt vérhiúz, vagy vérocelot csupán akkora, mint egy szarvasmarha-borjú. Méretükön kívül íriszük színében térnek el állati megfelelőjüktől; a vérmacskák szembogarai, természetes rokonaik általában sárgás, zöldes, vagy kékes árnyalatban játszó látószerveivel ellentétben, karmazsinvörösen izzanak.

Rájuk az Újhold hat olyképpen, ahogy a vérfarkasokra a Telihold. Újhold idején – akaratuktól függetlenül – mindnyájan átváltoznak. Ilyenkor vadabbak és vérszomjasabbak, mindenre vadásznak, ami él és mozog.

Testi erejük a vérfarkasokéval vetekszik, nem öregszenek, tehát halhatatlanok. Ugyanazokkal a módszerekkel lehet elpusztítani őket, mint "távoli rokonaikat", azaz a lycanokat.

Társaikat ők is harapással jelölik meg, bevésődés itt sincs, életükben több párjuk is lehet.
A vérmacska-kór, akárcsak a lycanthropia, beharapás útján terjed.

Nem képesek utódnemzésre halandókkal, csak tisztavérű egyedek együttlétéből születhet utód.
Az ereiket kitöltő életelixír különösen zamatosnak és sűrűnek hat a vámpírok számára; a többi lény fémes, sós, hígabb vérével szemben a magasabb testhővel bíró vérmacskáké balzsamos, mélybíbor színű, forró és édes ízű. Ebből kifolyólag testkipárlásuk is vonzza a vámpírokat, nem csoda hát, hogy a vérszívók előszeretettel veszik körbe magukat e faj szemrevaló képviselőivel.
A vérmacskák többsége (kivéve az igazán vad példányokat) - lázadó, szeszélyes természetük ellenére is – készséggel hódol be a vámpíroknak; kedvüket lelik a vérszívók által biztosított kényelemben, luxusban és gazdagságban (amíg csak rá nem unnak), valamint ahogy a vámpírok viszonyulnak az ő vérükhöz, ők is olyképpen viseltetnek a „gazdáik” ereiben pangó nedű iránt: rendkívül ízletesnek vélik azt és örömmel veszik, ha „uraik” megjutalmazzák őket egy-két korttyal.
Azonban, még a legkezesebbnek tűnő vérmacska is odacsap olykor, önfejű, rapszódikus, lobbanékony habitusuk, vad, szabadságvágyó lelkük nem tűri sokáig a rabláncokat.
Emberi formájukban is kissé macskaszerűek, finoman izmolt, filigrán alkatuk, dekoratív vonásaik, enyhén mandulavágású szemrésekben villogó, élénk tekintetű, sárgás, zöldes, vagy kékes íriszeik, ruganyos járásuk, kecses mozdulataik semmi kétséget nem hagynak afelől, hogy miféle állat lappang emberi álcájuk mögött.

Vezetőik az árnywiccák által létrehozott első példányok, azaz az Ősök. A nyolc alosztálynak külön vezetőik vannak, az egy nációba tartozó vérmacskák falkában élnek.

Területük: többségük a vámpírok közelében él, azaz Philadelphia környéke

Itteni vezetők:
Vértigris Ős: Rallcho Dasan
Véroroszlán Ős: Smanoc Lorr
Vérjaguár Ős: Rasil Draynar
Vérleopárd Ős: Lasron Zucoss
Vérpuma Ős: Zhoia Noeqina
Vérgepárd Ős: Raxraim Quer'o
Vérhiúz Ős: Riaa Maví
Vérocelot Ős: Mera Shim
Vérszervál Ős: Sayre Rores

1000 évesnél idősebb vérmacska nem alkotható!